Szász Domokos: Elmaradt! (Convert után)

 
Vége! Oh Istenem, meghalni tőle távol!
Nem beszélni véle, nem látni soha sem!
Nem repülhetni hozzá a fecske szárnyain,
Hogy tudtára adjam: „mennyire szeretem!”

Ha tudnám hogy ajkadon mosoly, szemedben köny
Midőn reám gondolsz ábrándos estvelem:
- Mely most tőled elszakit – oh akkor áldanám
Keserü végzetem.

Sohajodra a költő dalolni kezdene,
Ki most távol tőled könyezve néz feléd,
S míg dalom zöngene, fejemre enkezemmel
Virágot hintenék.

A rezgő lombok között szunyadó madárban
Tükrén a pataknak, a virágos réten
Az ég angyaliban, a csillag sugarán:
Képedet szemlélem!

Téged látlak ha fejem álomra lehajtom,
Te vagy védszellemem, őriző angyalom,
Hogy rólad gondolkozzam, csak azért ébredek
A kora hajnalon.

Mint ki nem alvó lámpa, világol körültem
Ragyogó két szemed, szelid angyal-arczod;
Akkor is neved suttogom, midőn majd küzdöm
Az utolsó harczot.

Hogy ha egykor e dal, mit szivemben szerelem
S fájdalom fakasztott, hozzád elrepülne,
Ha egykor rólam álmodol s látni fogsz engemet
Ott melletted ülve:

Oh akkor! Akkor felelj s mondd hogy szeretni fogsz
Bár távol vagy tőlem, mindig jobban jobban
S én nyugodtan viselem az élet keservét,
Ha emlékszel rám, ha szived értem dobban.

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1865-dik évre. I-ső évi folyam. Kolozsvár, 1865.