Hory Farkas (1813-1872): A hűtlenek (népies beszély)

 
I.
Isten is úgy áldjon s járásom kelésem
Oly szerencsés legyen mindenik lépésem,
Lábos jószágimnak ő szaporodása,
Termő földeimen az Iste áldása,
Akként gyarapodjék ártatlan galambom,
A mint hűségemet irántad megtartom.
Igy esküvék Bálint szép Juliskájának,
S ez mond szemérmével ártatlanságának:
Én nem esküszöm  meg Bálintom virágom,
Egyetlen reményem széles e világon,
Mert a ki esküszik gyanus a hűsége,
Igaz szerelemnek nincs erre szüksége.
Én téli zöld leszek, egy szin télen nyáron,
Tiszta szerelmemért tőled is ezt várom.
De én szegény vagyok mint a puszta tarló,
Melynek kalászait leszedte a sarló.
Apám anyám sirban, két kis testvéremmel
Keresem kenyerem a két tenyeremmel;
És gondolatimmal én a nyomon járok,
Hogy az egész telkes, és hat ökrös lányok
Kiverik fejedből, elüzik szivedből
Azt, ki most egyedül él szép szerelmedből.
Bálintom szerelmem elejét és végét
Gondold meg sorunknak ő minémüségét,
S ha meg nem állhatod a sikamlós jeget,
Váltsuk vissza – még most nem késő – a jeget,
Fa míg össze nem forr könnyü választása,
Vesztére vn összeforrva hasitása.
- Szerelmes lelkemnek viruló rózsája,
Piczinyke szivedet a gyanú ne járja.
Elébb sötétiti el a hold a napot,
Elébb beüti a torony a templomot,
Mint elfelejtnélek Julcsák Juliskája,
Kinek most így beszél eszemadta szája.

II.
Nénikék nénikék falu szó hordói,
az ártatlanságnak rút rágalmazói,
Kik a cselszövénynek szálait fonjátok,
Biziony bizony mondom rátok száll az átok;
Dúltok a földön mit tiszta kéz vetett be
Tiszta búza közé konkolyt hintegetve,
Tépitek a szálat mit angyalok szőnek,
Utját álljátok a boldog menyegzőnek.
Hol lelketek ha az árvára se néztek?
Bün leányi mondom kétszeres jaj nektek!
Ily nénék hálója fogá el Bálintot,
Kik tele beszélék boldogtalan itt-ott,
Gyanusitá Julcsa ártatlanságát ez,
Ama pedig minden kisebbséget rá tesz,
Nevezi szegénynek templom egerének,
S hányja csekélységét a nemzetségének,
Elmondja irigynek, prédának, pinczosnak
S termetét kicsinyli mezei dolgosnak;
A másik dicséri Kincses András lányát,
Ökreit, juhait és teli ládáját,
Gyönyörü termetét piros két orczáját,
Gazdag csipkés vállját s hat szélü szoknyáját.
Az irigyek Julcsa sirját ássák-ássák,
S gonosz nyelvök mérge megtette hatását.
Ingatag Bálinton a szaak fogának,
S halaványul szivén képe Juliskálnak,
Halaványul mignem elmosódék végkép;
S helyébe a Kincses Erzsikéje bélép.
Fehér papirosan piros kötélkével
Julcsa jegyét küldi ez izenetével:
Megengedj galambom Isten rendelése,
Hogy legyen útunknak kétfelé térése,
Értem még egy árva könyecskét se ejts el,
Ád Isten neked is, légy boldog s felejts el.
Mosolyg Julcsa, de benn mély bánat van irva,
S egy pár forró könycsepp gördül a papirra.
S az árvák házára sötét felleg üle,
Mig a Kincsesében vig násznép hevüle.

III.
Nem templomba hínak a zugó harangok,
Mert nem lenne olyan szomoru a hangjok,
Temetésre hínak, hat pántlikás legény
Szooru arczczal jő gyász koporsó kezén,
A kék bakacsinos koporsón ott fötöl
Egy hervadt koszoru ingadoz a széltől:
A halotti ének várván a sir éjje
Szegény Juliskának utolsó zenéje.
Ne mondja azt senki, hogy nem öl a bánat,
A csalatott lányka sorsa új példát ad,
Érző hü szivének gyökér férge e volt,
Szenvedett, elsorvadt, s reményvesztve elholt.
S kinek a hűtlenség ily kora sirt ása,
Egy szemfödél leve minden kárpótlása,
S a gyász sereg könye mely sirját öntözte,
Tán a Bálinté is? Az nem vala közte.

IV.
- Átok reád szégyen, és örök gyalázat,
A ki ellen minden jobb érzés fellázadt,
Te nyomorult állat te hitszegő ember,
Méltó büntetésed ez átkos helyt vedd el,
Ki ellen két halál kiált el az égre,
Egy ártatlané és egy csábitó vére -
A börtön fenekén torzulva arczában
Bálint dühöng imigy bilincse lánczában,
Mint gyilkost hurczolták bünhödés helyére,
Miért? Nézzünk vissza lezajlott vére.
Gazdag Kincses Erzsi a szegény legényen
Csak hamar túladott, s elérte a szégyen,
Mely a hütlenségnek született magzatja.
S szomoru leczkéjét elvégre megadja,
A büntársat Bálint Erzsivel találja,
S annak a bősz férjtől történék halála,
Éppen azon este, melyen az év fordult,
Hogy a Julcsa könye ama jegyre csordult;
És most méltó bérét lelánczolva várja,
A hütleneknek intő félő példájára.

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1865-dik évre. I-ső évi folyam. Kolozsvár, 1865.