Petki János (1572-1612): Az Virtusnak és Voluptasnak egymással való vetekedések (1608)

(részlet)

ERDÉLYI ÚRFIAK KORHOLÁSA

Itt hazánkért bátor senki meg ne haljon,

Közönséges jóért neki csak jót adjon,

Romlott tagaira oly írat ragasszon,

Kivel rút, halálos sebe ne újuljon.

De talám ilyen is nincsen tíz közöttünk,

Ha kit pedig támaszt vérünkből Istenünk,

Érdemlett Virtusa viseli előttünk,

Ördögnél is inkább arra irigykedünk.

Sem éjjel, sem nappal addég nem nyughatunk,

Átokkal, méreggel, vassal rajta vagyunk,

Hamis árulással utána ballagunk,

Mígnem farkasoktól szaggattatik juhunk.

Mely nagy gonoszságnak okát ha keresed,

Neveléstől vagyon, jól eszedben veszed,

Resten, tunyán nő fel köztünk jó nemzeted,

Nem különb baromnál régi nemes véred.

Szép tudománytól fut, munkát fel nem veszen,

Nem tanul, azt mondja, mert pappá nem leszen,

Katonának sem jó, hogy hírt, nevet vegyen,

Szerencse próbálni Kolozsvárra megyen.

Mikor penig látja jámbor atyafiát,

Kiben az szép Virtus mutatja virágát,

Irigyli, hogy ő nem éri bódogságát,

Gyűlölségből rontja ezért állapatját.

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 152-153. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Péchi Simon (1570-1643). CIX. zsoltár

Az főkántornak Dávid számára való ének

Oh Uram Isten, én dücsőségem: kérlek, ne

hallgass ilyen igen:

Mert az istenteleneknek szájok és az csalár-

doknak torkok énreám igen kitátódott: énvelem már

csak csalárd nyelvvel beszélnek.

Engemet rút gyűlölséges szókkal és cseleke-

detekkel ugyan megkörnyékeztenek: és szüntelen

minden ok nélkül harcolódnak énvelem.

Az én hozzájok való szeretetömért is csak el-

lenségességet szenvedek őtőlök: ki helyén csak

imádkozom.

És ők énnekem a jóért mindenkor gonosszal

fizettenek: és szeretetem helyén gyűlölséggel.

Úristen, látogasd meg te is őtet istentelen go-

nosz emberekkel és gonosz Sátán-angyalt állass az ő

jobb keze felől.

ha pörlekedik valakivel, veszesse pörét é

szentenciáztassék lator gyanánt: és még imádsága is

mind bűn gyanánt vétessék.

Magának is élő napjai legyenek kevesek: és

becsületes tisztit is más vegye el.

Az ő fiai árvákká maradjanak: és felesége

özveggyé.

Csak örök búdosók, vándorlók legyenek gyer-

mekei és kulduljanak: és elromlott pusztult házokból

kenyereket kuldulva keressék.

Patvarral vegye el az uszorás minden ő

javait: ragadozzák és prédálják az idegenek minden

ő keresményét.

Ne legyen senki az, aki irgalmasságot nyújt-

son őhozzá, és senki ne könyörüljön az ő özvegyein

s árváin.

Legyen az ő vége kivágattatás: másodízen

nevök is teljességgel töröltessék.

Emlékezetben forogjon az Isten előtt az ő

atyjoknak vétke: és édes anyjoknak bűnei is el ne

töröltessenek.

Sőt az Úristen színe előtt forogjanak szünte-

len: kimiatt vágja ki ez földről minden emlékezete-

ket;

Azért, hogy ő sem akart soha irgalmasságot

cselekedi, sőt nyomorult szegény embereket kerge-

tett: és a keseredett, töredelmes szívűeket hogy meg-

ölné.

Kívánva kívánja az átkokat mint egy palástot és

származzanak belső részeiben mint a vizek: és mint

a kövér olaj csontainak belső velejére.

Legyenek az átkok rajta mint köntös, kivel

bétakaródzék: és mint övedzője, kivel derekát fel-

övedzi szüntelen.

Ez legyen jutalma az én ellenségimnek az

Úristentől: és mindazoknak, valakik gonoszt szólnak

az én lelkemre.

Te pedig, Uram, mindenható Isten, cseleked-

jél énvelem az te nagy nevedért: az te irgalmas-

ságodnak jóvolta szerént ments meg engemet.

Mert én nyomorult és szegény vagyok: és az

én szívem igen megsebesíttetett énbennem.

Mint az árnyék mint hajol el, csak úgy járká-

lok: idestova tibolygok csak, mint egy sáska.

Térdeim is csak botlanak a sok böjt miatt: és

húsomról lefogyott régi kövérsége.

De ezért is én csak gyaláztattam őtőlök: csak

csudálkozva néznek és fejeket csóválják énrajtam.

Segélj meg azért, én Uram Istenem, engemet:

szabadíts meg az te irgalmasságod szerént.

Hadd tudják meg, hogy az te isteni kezed for-

gódik énmellettem: és csak te, mindenható Úr, cse-

lekedted ezeket.

Hadd átkozzanak ők, te csak áldj meg enge-

met: támadozzanak, de szégyent valljanak, kin az te

szolgád örvendezzen.

Öltöztessenek azén ellenségim mind gyalá-

zatban: és takaróddzanak – mint felső palástban – az

szégyenvallásban.

Kiért felette igen megdicsírtetik az

mindenható Úristen az én számban: és nagy

sokaságok között dicsőségesen tiszteltetik.

Azért, hogy ő maga állott az nyomorultnak

jobbjára, hogy megszabadítsa sokféle kárhoztatásból

annak lelkét.

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 149-151. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Szenci Molnár Albert (1574-1634): XC. zsoltár

Tebenned bíztunk eleitől fogva,

Uram, téged tartottunk hajlékunknak,

Mikor még semmi hegyek nem voltanak,

Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva:

Te voltál és te vagy erős Isten,

És te megmaradsz minden időben.

Az embereket te meg hagyod halni,

És ezt mondod az emberi nemzetnek:

Legyetek porrá, kik porból lettetek,

Mert ezer esztendő előtted annyi,

Mint tegnapnak ő elmúlása,

És egy éjnek rövid vigyázása.

Kimúlni hagyod őket oly hirtelen,

Mint az álom, mely elmúlik azontúl,

Mihelyt az ember felserken álmábúl,

És mint a zöld füvecske a mezőben,

Amely nagy hamarsággal elhervad,

Reggel virágzik, s  estve megszárad.

Midőn, uram, haragodban versz minket,

Ottan meghalunk és földre leesünk.

A te kemény haragodtól rettegünk,

Hogyha megtekinted nagy bűneinket,

Titkos vétkünket ha előhozod,

És színed eleibe állatod.

Haragod miatt napja életünknek

Mentem elmúlik oly hirtelenséggel,

Mint a mondott szót elragadja a szél.

A mi napink, kiket nékünk engedtek,

Mintegy hetven esztendei idő,

Hogyha több, tehát nyolcvan esztendő.

És ha kedves volt is valamennyire,

De többire volt munka és fájdalom.

Elkél éltünknek minden ékessége,

Elmúlik, int az árnyék és az álom.

De ki érti a te haragodat?

Csak az, aki féli hatalmadat.

Taníts meg azért minket kegyelmesen,

Hogy rövid voltát életünknek értsük,

És eszességgel magunkat viseljük.

Oh, Úristen, fordulj hozzánk ismétlem!

Míg hagyod, hogy éltünk nyomorogjon?

Könyörülj már a te szolgáidon!

Tölts bé minket reggel nagy irgalmaddal,

Hogy jókedvvel vigyük véghez éltünket,

Ne terheltessünk szorgalmatossággal;

Vigasztalj minket és adj könnyebbséget,

És haragodat fordítsd el rólunk,

Mellyel régulta ostoroztatunk.

Szolgáidon láttassad dolgaidat,

Dicsőségedet ezeknek fiain;

Add értenünk felséges hatalmadat.

Mi kegyes Urunk, oh, irgalmas Isten!

Minden dolgunkat bírjad, forgassad,

Kezeink munkáit igazgassad!

(Megj. 1607)

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 147-148. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.