Babits és Ady - Fotó: Székel Aladár
Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs,
mely lassankint minden ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló
fogai közt. És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak. Amikor Erdélyben bolyongtam, havasalji sötét
városkában, és kiértem a sziklás emelkedéshez, szemben a havassal – fehér
sziklák voltak, magányos fehér sziklák, egészen kívül a városon – olyan szomorú
–semmit sem lehetett már látni ott, semmi elevent, csak ezeket a köveket, és
lentebb a vörös és kopár agyagot, és fönt az égen a felhőket, amelyek alkonyra
mintha lejjebb ereszkedtek volna – nehéz és darabos, töredezett fehér,masszív
felhők voltak. Hidegek voltak a felhők – miden hideg és kopár – minden oly ásványi, minden élettelen – a föld, a
sziklák, és ott fenn az ég is, a tömör felhők, fehéren, mondom, beágyazva az
alkony messzebb pirosába. A város, az élet, nagyon messze volt és nagyon semmi
volt már, jelentéktelen kis sebe a földnek, elveszve, minden mögött. Itt magam
voltam melegen eleven, hideg sziklák és hideg felhők között, kis
kegyelemrésben, tornyosodó föld és sűrű ég közt. Lecsukló sűrű ég közt –mert szinte
már rám estek a felhők. Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a végtelenben!
És rám csuklott a sűrű, hideg ég. Közelebb jött darabos, fehér felhőivel, mint
óriási fehér fogakkal, az alkony piros foghúsából. Ó, borzalom! lenn a fehér
sziklák is nagy fogak voltak, a vörhenyes föld puha foghúsában. Egy óriásnak
idomtalan, tördelt fogain jártam én! Ó borzalom! a szikla emelkedett, és a
felhő jött lefelé. Csöpp meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán
a kemény sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak közeledtek!
A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.
Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok – akik
közt örökké vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok, az
iszonyú szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy Közöny, az
Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te is, vad és
meleg élet; s csak fogaid hidegek, óriási Őrölő? Engem a fogak hidegsége
kísért; és megdöbbenek magunkon, vakmerők, kik e vak fogakból házakat faragunk
magunknak.
Forrás:
Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó
1991.
