2016. okt. 9.

Babits Mihály: Isten fogai közt

 

Babits és Ady - Fotó: Székel Aladár

Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely lassankint minden ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló fogai közt. És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak. Amikor Erdélyben bolyongtam, havasalji sötét városkában, és kiértem a sziklás emelkedéshez, szemben a havassal – fehér sziklák voltak, magányos fehér sziklák, egészen kívül a városon – olyan szomorú –semmit sem lehetett már látni ott, semmi elevent, csak ezeket a köveket, és lentebb a vörös és kopár agyagot, és fönt az égen a felhőket, amelyek alkonyra mintha lejjebb ereszkedtek volna – nehéz és darabos, töredezett fehér,masszív felhők voltak. Hidegek voltak a felhők – miden hideg és kopár – minden oly ásványi, minden élettelen – a föld, a sziklák, és ott fenn az ég is, a tömör felhők, fehéren, mondom, beágyazva az alkony messzebb pirosába. A város, az élet, nagyon messze volt és nagyon semmi volt már, jelentéktelen kis sebe a földnek, elveszve, minden mögött. Itt magam voltam melegen eleven, hideg sziklák és hideg felhők között, kis kegyelemrésben, tornyosodó föld és sűrű ég közt. Lecsukló sűrű ég közt –mert szinte már rám estek a felhők. Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a végtelenben! És rám csuklott a sűrű, hideg ég. Közelebb jött darabos, fehér felhőivel, mint óriási fehér fogakkal, az alkony piros foghúsából. Ó, borzalom! lenn a fehér sziklák is nagy fogak voltak, a vörhenyes föld puha foghúsában. Egy óriásnak idomtalan, tördelt fogain jártam én! Ó borzalom! a szikla emelkedett, és a felhő jött lefelé. Csöpp meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán a kemény sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak közeledtek! A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.

Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok – akik közt örökké vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok, az iszonyú szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy Közöny, az Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te is, vad és meleg élet; s csak fogaid hidegek, óriási Őrölő? Engem a fogak hidegsége kísért; és megdöbbenek magunkon, vakmerők, kik e vak fogakból házakat faragunk magunknak.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Ady Endre: „Ádám, hol vagy?”

Ady Endre 1899-ben Debrecenben


Oszlik lelkemnek barna gyásza:
Nagy, fehér fényben jön az Isten,
Hogy ellenségim leigázza.

Az arcát még titkolja, rejti,
De Nap-szemét nagy szánalommal
Most már sokszor rajtam felejti.

És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten járt előttem,
Kivonta kardját megelőzött.

Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús „Ádám, hol vagy?”-ára
Felelnek hangos szívverések.

Szívemben már őt megtaláltam,
Megtaláltam és megöleltem
S egyek leszünk mi a halálban.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Komjáthy Jenő: Az Ég



Te vagy, te vagy lelkem szerelme,
Napsugaras, villámos Ég!
Bár könnyelmű, dacos nemegyszer,
Mindég igaz fiad valék.

Imádlak én, ha fényben úszol,
Tündöklő, óriási szem!
Viharozz bár és mennykövezz le,
Én Istenvoltodat hiszem.

Sírok, ha záporkönnyet ontasz,
És tiszta homlokod borul;
Derűs vagyok, ha kéjt ragyogsz rám
És bús, ha nézel zordonul.

Szeretlek lángmerő hevedben,
Tűzvágyaid dicső nyarán;
És gyászt öltök vérző szivemre
Metsző fájdalmid télszakán.

Mindég egyek vagyunk mi ketten,
Egymásnak örök tükrei.
Nagy Ég! te óriási kék szem,
Kék szemem lényeg tükrözi.

Dicső Szív, te ragyogsz szivemben,
Lelkemben a Lélek lobog:
Világokat együtt ölelve
Áthatjuk egymást boldogok!

Merüljünk el örökre, végképp
Egymásba, óh, határtalan!
Te általad legyek szabaddá,
S alakot ölts te általam!

Teremtsük egymást váltig újjá
A végtelen időkön át,
Ölelkezésünk hozzá létre
A lelkek ragyogó sorát!

Hajolj rám örök szerelemben,
Hevítsen ihlető napod,
Szent arcodat fürösszed bennem,
Hogy mondhassam: fiad vagyok!

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Reviczky Gyula: Miatyánk



Urunk, atyánk, az ég lakója;
A csillagoknak alkotója,
Ki fenntartod mindenütt a rendet;
Dicsőség a te nagy nevednek!

Az igazak, jók, akik élnek,
Mindenha csak benned remélnek.
Te vagy az ő buzgó imájok:
Ó, jöjjön el a te országod!

Erős vagy, jó vagy, bölcs, igaz vagy:
Belátásod mindent igazgat.
Adsz örömet, csapást, kegyelmet:
A te akaratod legyen meg!

Panasz sosem jön ajakunkra;
Csak te ne hagyj soha magunkra.
S ki élni engedsz, add nekünk meg
Ma s mindennap a kenyerünket!

S ha bűntől (hisz’ gyöngék vagyunk mi!)
Nem bírunk néha szabadulni;
Bár a fenyítés téged illet;
Bocsásd meg a mi vétkeinket!

S mivel gyöngék vagyunk a jóra:
Legyen hát vétkeink adója.
Hogy amidőn felebarátunk
Bánt, néki szívből megbocsátunk!

Száz fájdalomnak, száz veszélynek
Vakon megy itt a test s a lélek.
De mi fogjuk kerülni mindet,
Csak meg ne kísérts soha minket!

Miatyánk! Büntess, hogyha kell, de
Taníts imára, türelemre.
S ki örök, égi dicsben állsz fenn:
Ó, ments meg a gonosztul. Ámen!

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.