Kormos ág-bogak közt eltűnő fény
lesz-e új reggelünk?
Vagy ássuk fagyos gyökerek közé
sirját elmúló napunknak?
Tűzvész pernyéje permetez rá
arasznyi feledést
vagy árviz iszapja lesz a szemfedője?
Égre emelt karú fák kiáltsatok!
Ne engedjétek elszállni a napot!
Álljatok elébe!
Ki tudja felébredünk-e holnap?
*-*
A tél boltívei alatt kereslek.
Jégkristályon szürt fény,
ezer hegyű tüzes sugár-tű égeti szemem
és nem találom az utat
vissza hozzád.
Ha hátra fordulok
csak tegnapi arcom jön felém,
amit jó volna elfeledni.
Iszonyú mélyre rejtőztél előlem.
partszakadások örvényölébe,
iszapos mederben fűzfák gyökerébe
és nincs anyag, miből újra formálnám arcodat.
Átmegyek az időtlenség terén, hol
parázs-szemű madarak énekelnek
és daluk éles kései között,
félmosolyok tüskéi között,
jéggé fagyasztó fényben,
éjben, halál-sötétben,
napjaim labirintusában,
a tél boltívei között
már nem hiszem, hogy megtalállak.
*-*
Tegnap indultam ma tovább megyek,
s utolsó ajtóm holnap újra a tegnapra nyilik
Mondd, hol keresselek?
korhadó hordók, penészek pincéiben
növekvő sárga csira,
áttetsző ködtest volt szerelmed,
mely érintésemre szertefoszlott.
Barlangok mélyére rekesztett,
pókháló-függönyök közt didergő sugár,
célja, merre vagy?
*-*
Hagyjatok elfutni, elfeledni arcomat,
nem nézni szembe az éjszakával
mert kést rejteget köpenye alatt
s ezer kezének számtalan görbe ujját
nyakamra fonja,fojtogat.
Fénnyel kizárom nem jöhet be
Átvirrasztom az éjszakát,
de kése nem kóstol belém
s füle nem hallja véremet dalolni.
Legyen már vége!
Legyen már végre
reggel!
Tölgyfa kapukon ki hallja kopogásom?
Kinek adjam át álmaim kövét?
Merre van hozzád vezető utam?
De fáradt-sötét éjben,
s fényben, dermesztő halál-fehérben
talán mégiscsak megtalállak.
S túl a tél kupoláin,
az idő átvesztő erdején túl,
napjaim számláló kakukkmadár dalával
eljövő tavasz fogad majd
és kormos ág-bogak közt feltűnő nap
hozza tenyerén új reggelünket.
Forrás: A Hét 1966. 11.
évf. 9. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése