Gellért Oszkár: Szerelem

Édes, van úgy, hogy én vagyok a bölcsebb

És te vagy a bátrabb.

S megkínozol, hogy most elmégy örökre

S míg tűzöd a kalapod s kötöd a fátylad,

Szivarom füstjén a szó incselkedőn feléd karikázik:

- Esőre áll, megázik.

Meg van úgy, édes, hogy te vagy a bölcsebb

S én vagyok a bátrabb.

S gyötörlek, hogy most elmegyek örökre,

Bot, keztyű, felöltő... s többé sose látlak.

S kacér kis topánka-szavak topognak utánam a lépcsőn:

- De nem jön ugy-e későn?

Óh ha egyszer egyszerre lennénk bölcsek!

Vagy egyszerre bátrak!

S mennénk örökre... s felhajtanánk egy cseppig...

S karom lankadna: repülj, most elbocsátlak...

S táncolva tüzes karikákon ő jönne a lépcsőn értünk:

- Kip, kop... szerettünk, éltünk.

Gellért Oszkár: Szemek, ti mind

Szemek, kékek és barnák,

Szürkék és zöld szemek,

Vidámak s bánatosak,

Rémültek s közönyösek,

Megtört szemek,

Gyerekszemek, kiváncsi - kérdezők

Asszonyszemek, kiváncsi - felelők,

Hűséges férfiszemek,

Kancsal szemek,

Hitvesem olvadó szeme,

Fiaim konok szemei,

Állatszemek,

Szemek, ti mind, akik valaha

Felém lobogtattátok fényeteket

Ha pillanatra is:

Ma álmomban úgy kavarogtatok előttem

Szörnyü álmomban, egymásra hányva,

Mintha csak egy eszelős isten

Összegereblyézte volna a csillagokat -

S nekem kellett kiszórnom őket

Új magvetőként ujra az égre!

Hogy megkeressem az elsőt

És megtaláljam az utolsót:

Esthajnalcsillagom,

A te szemedet, anyám.

Gellért Oszkár: Ti ketten...

Ha egymás mellett álltok ketten:

Én angyalom s te édes jó anyám,

Álmodva, hívőn, önfeledten

A mennyet is enyémnek vallanám,

Oly mérhetetlen boldogság fog át...

Melyiket nézzem, Istenem, tovább?

S e két csodából melyiket csodáljam?...

Kerek e világon nincs boldogabb nálam!

S míg enmagamban e fölött vivódék:

A két csodát - szivemre ölelem.

S örökre, mintha egybekapcsolódnék

Fiú- szeretet s szűzi szerelem...

Idegen ember dehogy érzi át,

Hogy csak ti vagytok nékem a világ.

És hogy cserébe, Istenemre, érzem:

Az én egy szivem a tietek egészen.

Öleljétek meg egymást ketten,

Ölelkező két égi napsugár.

S napfényes lesz az ég felettem,

Felettem, a ki elgyötörve jár...

S a hit, a mely már régtől puszta rom:

Hitté lesz ujra, édes angyalom.

Te angyala egy új, kelő világnak!

Gellért Oszkár: A puceráj

Hogy nyitod szét a két hideg ajkad

Amint kimondod: "puceráj."

Puceráj, puceráj,

Puc is, meg áj is.

De ha puc, miért nem áj?

Áj, váj.

"Megint itt van a puceráj"

Mondod. "Megint itt van."

És kis fogad kétfelé nyitod,

De miért nem csukod kicsit kisebbre az alsó ajakad

És miért látszik ki zápfogad

És miért nem emeled orrocskád

És miért nem képződik egy kis vonal

Az orrod és a szád közt,

Amit szétlapítanék, gyömöszölnék,

Kiteregetnék, bekennék.

Miért nem emeled, csavarod, fordítod, ragadod,

Miért hullt két szál haj arcodba?

És miért mondod: puc is, meg áj is.

És most mit nézel olyan haragosan

Berzenkedő kis strucc-madaram.

Mondd, miért nedves most egy kicsit

A balszéle a szájadnak, jobbról?

Mit mondasz?

Hogy menjek a sóhivatalba

És kérdezzem meg ott?

Elmegyek, elfutok, elrohanok

A sóhivatalba és megkérdezem.

És megkérdezem, miért.

Mi - ért. M... mi... miért.

Gellért Oszkár: Szerelmek a hóban

Kinn télidő. Pelyhezve, nesztelen

Szállong a hó az éjszakában.

Elszórva, egy-egy ablakon

Pár fénysugár az éjbe száll ki

S mint féfiajk a női kebelen

Csókdosva, égve, lágyan

Siklik tovább a végtelen havon...

Mi űz, mi hajt, mi ördög jár velem,

Mi vágy ragad, mi húz, mi von,

Hogy kinn a téli éjszakában

Szeretnék járni nesztelen,

Szeretnék járni nesztelen?...

A puszta fák közt lábak friss nyoma.

Elnézem csüggeteg:

Ez itt a lányé lehetett,

Amott a másik... édes istenem,

Csók istene mutasd a véget,

Mutasd a célt nekem

Hova visz ez a kettős nyom, hova?!

Mutasd a célt, a véget...

Mikorra már a két út egyre téved,

S míg szív szíven,

Ajk ajkon megpihen

Pihegve szól ez: ,,Úgy szeretlek",

Didergve szól az: ,,Drága kebled

Megvéd a tél fagyában"...

S míg összetapadnak: a hópihe hull

És befödi őket lágyan.

És állnak ketten hallgatagul,

S a fej s a hát fehér lesz

És hó födi a kart, a vállat...

S míg összetapadnak: a hópihe hull,

S csak elülre, elülre: szívük közeléhez,

Csak oda nem fér, oda nem találhat...

Lányok, fiúk vigyázzatok,

Vigyázzatok a hóra,

Csóknak, gyönyörnek, drága bűnnek

Ő az elárulója.

*

Árulója drága bűnnek...

Drága bűnök tovatűnnek,

Tovatűnnek, mint a vágyak,

Test kifárad, lélek bágyad,

Oda minden!

Fehér pihék földre érnek,

Némelyik pár percet ér meg,

Percet él meg és legottan

Ensúlyától összeroppan,

Oda minden!

Akad köztük el nem olvadó is,

Mindhiába!

Összesöprik, behányják a csatornába.

Vágy is, hó is

Pár órát ha megmarad:

Hiába a cél, a hit, az akarat,

December éjszakán

Rátapos egy szívtelen leány.

Gellért Oszkár: Hajnali három

Az óra vert. Most hajnali három.

Anyámtól tudom, mikor világra hozott

(Ó áldott óra! ó átkozott!)

Akkor is ennyi volt: hajnali három.

Egy idő óta mi lehet vélem,

Hogy hajnali háromkor hirtelen

A szivem nagyot ver s felébredek.

(Talán hogy ébren érjem meg halálom?)

A szivem nagyot ver s felébredek.

Jó Istenem, épp hajnali három!

De hisz semmi baj... már tovább is ketyeg

(S én rég megirtam a végrendeletet.)

A szivem nagyot ver s a veriték kiver,

De az óra ketyeg: hisz ez már egy más nap!

És élek! mert elmúlt hajnali három

És semmi baj... "Akik szerettetek,

Adósotok maradok, de másnak

Bizony nem tartozom semmivel,

(Csak ringass hát bátran el ujra álom)

S a többi nem fontos. Isten veletek."

Gellért Oszkár: Félálomban

  

Jertek, elszenderitő szavacskák, pihések.

Illegessétek magatokat. Halljátok a hím-fülemilét?

Piciny álom-tojásaitokat érzitek-e már a szivetek alatt?

Jertek, selyemszőrű macska-szavak, talpraugrósak.

Halljátok a surranó kandúrt?

Érzitek-e már vaksi álom-kölykeiteket a szívetek alatt?

Jertek, vemhülni vágyó fényes-sörényű szavak.

Fickándozó kancák, halljátok? Valahol egy mén nyerített a holdvilágban!

Érzitek-e már álom-csikóitokat a szívetek alatt?

Gellért Oszkár: Vihar-vers

- Maradjunk. "Menjünk." S az arcod halvány, sápadt.

- Maradjunk. "Ne már. Menjünk." - Ne még.

Fogaid vacognak s viszolyog a hátad.

- Oly szép e tükör. "Oly rút a fenék."

S gyötrelem az, mi szemedben ég.

Jaj, fekete lángja van ennek a tűznek...

"Jaj, nyitott szájak, kitárt karok.

A partnak, a partnak riasztanak, űznek,

Hivogató, bús, temető-dalok.

A partnak, a partnak akarok!"

- Hogy várhatsz viharra ily betegen, véznán,

Kis szirmagyürődött rózsaszál?

Hogy reszket az ajkad. Hát nézz rám, hát nézz rám...

Fázol? Hisz a nap még magasan áll:

Közel az isten! "Meg a halál."

S csak kérlelsz s gubbasztasz a csónak farában

Könnyesen, vádlón, védekezőn.

Ejh, lánc nyikorogj hát! S megvetve a lábam.

Tekintetemmel a mélybe veszőn,

Megmártom lassan két evezőm.

Gellért Oszkár: Himnusz a meddőséghez

Most alszik két fiacskánk.

Lábujjhegyen jerünk ki most

S kinn játsszuk el, mit életünkből

Elveszténk, elmulasztánk:

Pár mozdulat, vonaglás,

Mikből csak egy van a világon...

Hajtsd a fejed meg, ahogyan lecsügged

Az eső-, jégverte virágfej.

Nyakadnak azt a lemondó, csüggedt

Ívét akarom látni, miben

Kirajzolódjék, asszony,

Bús-néma beösmerése

A te szent meddőségednek!

Úgy hajtsd a fejed meg.

Ejtsd kezeid az öledbe: két puszta, virágtalan ág,

Szélben letörött ág.

Mit vékony héj köt már csak a törzshöz.

Két lekonyult kar, üres kar,

Jaj, nincs, sohasem lesz, akit ringasson!

Úgy ejtsd kezeid az öledbe, asszony.

S én, én hadd markolom meg,

Hadd rázom, rázom a tested,

Mint egy szál gyönge virágot,

Hogy szirma mind leválik,

S úgy marad itt a kezemben

Magvakihulltan, meztelenül,

Meddőn - mind a halálig.

Mi vagyunk önmagunk vége, ivadéktalan örök ősök.

Jöjj, én vagyok az isten, akinek fiut nem adtál.

Jöjj, én vagyok az élet és te vagy a halál,

Kikből ki nem csirázik uj élet soha már,

Uj élet... s uj halál...

S most jöjj, rohanj, riadj

Velem fel álmaidból,

Szakítsd velem fel az ajtót,

S eszelős-boldog kacagással

Ess térdre velem odabenn,

Ágya előtt a mi

Álmaikból felriasztott

Két nyafogó kicsikénknek.

Gellért Oszkár: Repülő ravatal

Furcsa madár: testéhez nincs odanőve a szárnya.

Most arra gondolok,

Ha teste halott vón... s szállna.

Így. Szállt igen magason, hol ritkul a lég mindjobban

S belévillant valami igen apró földi dolog

(Teszem, hogy kedvese karja most más legényt fog át)

S ott erre annak rendjén a szíve utolsót dobban

S mellére esik feje szépen, halovány-élettelenül.

S most... repül.

Döglötten odább.

Fölötte semerre határ,

Alatta, alatta, alatta vad ár.

Embere holt, de él a Csavar -

Emberi ész és emberi kéz alkotta hatalmas, szent diadal:

Isteni gép! Szörnyű madár!

Repülő ravatal!

Gellért Oszkár: Csábítás

Emlékezel mosolygó rózsaszál,

Emlékezel?

Ha jártunk együtt, hangos lett a táj,

A madár szólt az erdő rejtekén

És búgva mondta: ,,Légy, óh légy enyém!"...

A madár szólt s mi hiába kerestük,

A hang űzött s nyomát se leltük estig,

Oh az a hang!... Te lángragyúlt szemekkel

Mondtad, hogy várod, míg eljő a reggel,

Mert érzed, érzed, hogy meg kell talánod...

S mentünk: kutatni a titkos álmot.

Emlékezel mosolygó rózsaszál,

Emlékezel?

Körülfogott a szín, az illatár

És mintha szállna feléd és felém

És mintha súgná: ,,Légy, óh légy enyém!...

És mintha csókra, ölelésre várna:

Hókebelét a liliom kitárta...

Minden fehér volt, minden tiszta, szűzi,

S mi éreztük, mint löki, hajtja, űzi

Egy érzelem, mely üdvöt adva büntet,

A mi verődő, szegény szívünket.

Emlékezel mosolygó rózsaszál,

Emlékezel?

Egyszerre csönd lett, nem szólt a madár -

S míg a karom karodba fűztem én,

S epedve mondtam: ,,Légy, óh légy enyém!...

S elédborultam átfonva a térded -

Ibolyák, szegfűk, mind aludni tértek;

A liliom is harmat között fürödve

Nagy szégyenlősen húzta kelyheit össze...

S míg mi merengtünk a bús változáson:

Leszállott a nappal, hogy ne lásson...

Gellért Oszkár: Blériot, Wright, Latham...

Ó, hogy szégyellem magam: im itt valaki még dalt farag

A mozdulatból, mellyel szádhoz emeled a poharad,

S ottkünn az Ember Fia már

Szállva jár, akár a madár.

Ó, hogy irigylem az uj hajósokat:

Hisz szive mélyén egy titkos vágyat mindenki tartogat.

Hogy, ha már ő nem, éppen az ő fia, éppen

Az én fiam lesz, ki berregő gépen,

Erősebb szárnyakon, mint a lélek szárnya,

Ül elsőként az ég felé szállva.

S most... megelőzik mások, mások, mások.

Mindegy! Büszke vagyok s türöm a mosolygásod:

Én, én vagyok Blériot, Wright, Latham, - az Ember,

Én vagyok a röpülő ember!

Most tele vagyok kegyetlen szerelemmel,

Most ébrednek bennem uj nagy áriák,

Bort, bort, ami kábulatba ringat,

Töltsd meg asszony a poharainkat

S reszkessen kezed, míg a szádhoz emeled:

Hogy a nyakadról leszakitom a Máriád,

Hogy az Isten készül koccintani veled!

Föl, föl a fejeddel.

Lelkem viharát ne lohaszd, ne vedd el.

S ne hajladozzon a lelked,

Mint szélben a csüggedt rózsaszál.

Ó, gyönge te... gyönge szivemnek, emelkedj,

Szállj, szállj a fenékről, a magasba szállj,

Nézd a poharam: csordultig a vére -

Szállj, szállj, föl a szív szinére!

Gellért Oszkár: A hatodik seb

Az elsőt látták, a másodikat látták,

A harmadikat, negyediket, ötödiket látták,

És látták mind az öt sebét.

A hatodikat nem látta senki.

A hatodik mind közt a legtöbbet jelenti.

Az első begyógyult, második begyógyult,

A harmadik, a negyedik, az ötödik begyógyult.

A hatodik még nyilt ma is.

Öt sebe lett öt keskeny forradás.

És marad a hatodik az örök, a csodás.

Az ötért jajgatunk, az ötöt megáldjuk.

Az ötöt mutatjuk, csókoljuk, besirjuk, megváltjuk.

Megválthatatlan az az egy.

istenség volt az ötnek az ára...

A hatodik titkát rábizta Veronára.

Gellért Oszkár: Család

Mély éj. S mellettem

Már alusztok ketten

Fiacskám s hitvesem.

S én hívom az álmot; gépmódra csöndesen

Ujrázom a szót: család.

Család: mily furán hangzik, ha sokszor ismétlem.

Értelme távoztán mily idegen.

Mint hold halaványul hajnal-egen.

Mily öblös szó ez így: család.

Szív-tátva nézem.

Most játszom a szóval, fölvetem:

Család, család -

S talpra esik örökké.

Ha csal is, ád is. Együtt: csak család,

És sokat ád nekem.

Mély éj. S vakon

Megsimogatom

A szót, mint titkos virágot.

S egy reggelre talán

Csipő csalán

Sebeit fújom majd ujjaimon.

Mindegy! Család.

Szemhéjam már ereszkedik egyre alább.

Csal-é? Lehet. De ma még oly édes e csalás.

Csal? Hadd! Csal-csal.. cs-cs... cs-cs...

Ravaszka, selymes, drága, lágy,

Kis macska-szóm: csókolj meg.

Gellért Oszkár: Fohász egy kihűlt csatatéren

Mielőtt meglátnám, mások hogy csinálják, -

Mondjam-é, hogy változtasd meg Nap a pályád?

Mondjam-é, hogy bukdácsolj Föld, ne legyen a Fény vezéred?

S mázoljad Hold feketére a pirossat, a fehéret,

Mondjam-é?

S mielőtt én is úgy, ahogy ők csinálják,

Mondjam-é, hogy billenjen föl Agy a gályád?

Mondjam-é, hogy tornyosuljon drága véred?

S mondjam-é, hogy amit kérek, semmi több csak drága méreg:

Drága téboly?

Mondjam-é?

S mondjam-é, míg csurgó sebem bugyolálják,

Mondjam-é, hogy zökkentsd vissza Agy a gályád?

Mondjam-é, hogy ficánkoljon a Nap fényén virág s féreg

S szivem köré nőjjön kéreg?

Mondjam-é?

Gellért Oszkár: Esti ima hideg ágyban

Az még nem alázat,

Mikor meghajlik térdben a lábad,

De közben szunnyad a szív

És másutt, messze csatangol az ész.

Vagy omlana bár a szív, de most meg a nyak merev.

Avagy bölcs főd nem tudja követni

Konok szived parancsát.

Most este van s míg fázva gubbasztasz

S kinyújtani testedet nem mered,

Mert híves a lepedő és hosszu az ágy,

S úgy ülsz, felhúzva lábaid:

Most tiszta a vágy,

S most érzed, úgy-é, nagyon érzed,

Míly közel esik a szivedhez a térded.

S míg görbe gerinccel, hajlott nyakkal

Csüggeszted alá a fejed,

A homlokod is be közel került a szivedhez!

Az: nem súrolja most a földet,

S ezt: nem hordod most felszegetten.

A Közönyt elűzted, a Kevélyt megölted.

S most térd és homlok

Egy magason van,

A sziveddel is egy magason van.

S míg kontyod előregyűrűzve kibomlott,

Gyerekként omlasz el így a karomban.

Gellért Oszkár: Őszi est a budai balkonon

Valahol a Parlamentnél

Vörösen kelt föl a hold.

Kigyúltak a hidi lámpák:

Hiba volt.

Lent a parkban elsötétült.

Húros madár földalolt.

Rátutult a bécsi hajó:

Hiba volt.

Akkor jött az Asszony mellém.

Sóhajtott és rámhajolt.

Villamosok csilingeltek:

Hiba volt.

Megzörrent az ág alulról

S elsuhant egy barna folt.

Kint egy ajtó becsapódott:

Hiba volt.

Csillogott a Duna habja.

Fölsírt bennünk mind a holt.

Hivogattak... s itt maradtunk:

Hiba volt, hiba volt.

Gellért Oszkár: Egyszer mélyebbre mártottam a tollam...

Egyszer, emlékszem, mélyebbre mártottam a tollam

S a tanítóm a kezemre csapott,

Mert tintafoltos lett az irkám.

S otthon nem mertem szólni róla

S kicsentem belőle azt a lapot...

Milyen éjszaka volt, alig jött reggele!

S szendergésem könnyü hajója

Is tintatengerrel lett tele.

S aztán, emlékszem, szívem az Úrban

Sokszor mélyebben megfürösztém.

S Dávid fiáért - új keresztény -

Elhagytam egy nap Dávidot.

Apámnak fájt, korholt, szidott...

Milyen éjszaka volt, alig jött reggele!

S az Írás akkor könnyemmel lett tele.

S most, húsz év után itt ülök

S irok, mert húz a papiros:

Csak egy kicsike lyuk a szív fölött

S egy nagy piros folt, nagy piros,

S jönne utánna nyugalmas, örök éjem,

Ha megbocsátná az Ő kegye!

S nem lenne többé soha reggel...

Mert tinta és könny: nem mindegy-e?

És tinta és vér: nem mindegy-e?

És minek éljen az ember, minek éljen?

De egy kis fiú a hátam mögé lopózik,

Kezében nádpálca,

- És minek éljen az ember, minek éljen? -

Orrán mézeskalács-okuláré,

- Ha jönne végre nyugalmas, örök éjem

S ha nem lenne többé soha reggel! -

Kezében nádpálca, orrán mézeskalács-okuláré,

Piros üveggel.

S figyeli: nem mártom-é be a tollam újra mélyen.

Gellért Oszkár: Kis szavak, nagy szavak

Hajrás szavaktól még sebes a szánk

S valahol, valahol most égnek a falvak,

Most csorog a vér a Pokol-kaszán.

Nagy szavak, kis szavak:

Forradalom, szenvedély.

Vörös eget lát a vak,

Tűzeső hull s nincs fedél.

Most csorog a vér a Pokol-kaszán

S mi marad belőle? csak barna, megalvadt,

Kidöntött bor egy részeg abroszán.

Forradalom, szenvedély,

Vére boszú, szent harag:

Nagy szavak, kis szavak.

Hajtsd meg a fejed, kevély.

Valahol, valahol most égnek a falvak

S mi marad belőle? ledőlt torony,

Rom, üszkös gerenda, hamu, korom.

Kis szavak, nagy szavak:

Embert ölni nem szabad,

Óh, maradjatok velem

Vörös egű éjjelen.

Bor, barna, megalvadt. S ha égnek a falvak,

Mi marad belőle? fekete rém.

Kivert pipa egy koldús tenyerén.

Óh maradjatok velem,

Kis szavak, nagy szavak,

Hát hiába várjalak:

Testvér-bánat, türelem.

Gellért Oszkár: Amiből a sóhaj támad

Szívemnek ősi erdejét

Magas kerítés védte eddig.

Lerontom. Ó hiszem, hiszem:

Akad még tán kíváncsi szem,

Lesőn, vajh mit lát bent elébb:

Közönségest vagy... földfelettit?

Hát nem. Színes, tüzes reményt

Kíváncsiság sose is élessz.

Benézni, ó minek? Ne tedd.

Üres, üres a rengeteg.

Falát ledöntém az imént.

S bent? Minden ember szíve véres.

Ó volt, ó volt, hogy egykoron

Zúgó viharszél járta által

S rátámadt szörnyű tengerár,

Hogy azt hivém: most! most megáll.

De ma? Kitisztult ég s orom,

S én lenn a völgyben szürke bárddal.

Egy szürke bárd. Sok barna fa.

Sok sárga lomb. És sok, sok emlék.

Pirosló lánggal ó regélj

Pattogva fám, ha jő a tél,

Ha jő a tél ezüst hava:

S én ázva-fázva elpihennék.

Most csönd. S szívemnek erdején

Hány száműzöttem, hány halottam!

Kígyóraj, tigrishad helyett

Kiholt vadon, mi rámmered,

S ezer vad indulat helyén:

Csitt, csitt! Egy szív ver elhagyottan.

S tanul. Tanulja gyászdalát

Csak ránca már, mi kínja hajdan.

Jövőt sirat és múltot ás.

Zenét hozzá vad tombolás

Emlékké foszló jajja ád

Egy tompa, elfúló sóhajban.

A múlt sóhaja... Ó de nem.

Tűnődni mért letűnt világon?

Gyűlölni mért? Szerettelek.

A szél sóhajtott. Ég veled.

Ó, hogy az én bús szellemem,

Szelíd, jó szellemem megáldjon!