2026. aug. 1.

Szép Ernő (1884-1953): Emlék

Ernő Szép – Wikipedia 

Éppen nagykorú lettem, soha boldogtalanabb évadom nem volt. Lent voltam T. Valentin barátom birtokán, cséplés idején. Jókor reggel lóháton kimentünk a "hegybe", ahol a cséplés zúgott, Valentin ott lógott délig a masina körül, a bikacsekkel pihenés nélkül csapkodva lágy csizmaszárát. Ezt hallgattam egy messzebb kazal alatt hevertemben, meg a vakon búgó gőzgépet meg az izgága rostát meg a sóhajtozást, amivel a keresztek a rostába hajoltak.
A pitypalattyot és a tücsköt tán nem is hallottam, mert csak szomorú hangokat kívántam hallani. Be volt a szemem téve, a lángoló levegőt, meg az őrült szalmafényt nem tudtam elszenvedni. Ott hevertem gélig, egy-két tucat szalmaszálat végigharapdálva, míg émelyt nem kaptam a szalma ízétől. Délben úsztunk egyet a Tiszán mert a Tisza partján volt ez a föld. Azután visszaügettünk a község alá, az úgynevezett kastélyba. Ebédig rendesen egy kis nyomorék fiaszarvassal barátkoztam, aki az istállóban lakott a lovakkal, ennek a szegénynek a bal hátulsó lába meg volt törve, elmaradt a fejlődésében a többi három láb mellett, ezt az árva lábacskát fölhúzta a szép kis állat, és lógatta, míg három lábán bánatosan sétált az udvarban, vagy néha futni próbált. Úgy hítták: Albert. Az állatorvos kezelte, de nem ment vele semmire. Így élt Albert fogságban, szeretetből és irgalomból.
Délutánonként az erdőre sétáltunk egy-egy angol puskával őzlesre. Egyszer-másszor láttam az állatot keresztúton, vagy fák közt átinalni, mint valami álmot. Egyetlenegyszer kíséreltem meg a merényletet egy őz élete ellen: nem találtam, de azt a pofont, amit akkor a fegyvertől kaptam, azt megérdemeltem. Este rendesen két ulánus tiszt vendégünk volt. Azok biciklin szerettek járni. Az egyik fiú mindig elhozta felolvasni az aznap érkezett postáját. Harminc darab nővel levelezett, mindet apróhirdetéssel fogta. Nagy nevetés volt a levelek fölött, magam is nevettem, pedig boldogtalan voltam. A szerelmes levelekhez jó hideg bort ittunk.
Egyszer ebéd után Valentin a kocsist elküldte Pepiért. Pepi abban a községben szerző volt, különben pedig felesége volt a második banda cimbalmosának. Félóra múlva Pepi ott állott előttünk a tornácon. A hencseren hevertem, a vadszőlő árnyékában. Pepi megnézett, magam is megnéztem Pepit, emlékszem, az ajkán egy sötétkék gubó volt. Valami hatvanesztendős, testes ember volt, piros pamut botos volt a lábán és hangos papucs. Valentin ott ült a karszékben, egyik lába a másiknak a térdén. Nem engedte Pepit kezet csókolni, magam is ellenálltam Pepi kísérletének.
Valentin kezdte a kihallgatást:
- Hát mi van, Pepi?
- Hát vóna kezitcsókolom a suszterné, a Kunffy nagyságos úrék új szobalánya, a doktorék szakácsnéja, különben azt ma estére már az ulánkaszárnyába ígértem, vóna még úrfi kérem a Csordás ügyvéd úrék nevelőnéje, most jött ide négy napja. Német.
- Hogy néz ki?
- C, gyönyörű szép szőke. Olyan dereka van, akár a hegedűnek. Igaz. Az úristen vegye ki a két szememet. Idehozom legelőször is magoknak, úrfikám. Jaj de büszke nő, egyem a száját. Nem is mondom senkinek, míg ide nem hoztam el. Öt forint dukál érte az én három pengőmön kívül. Micsoda szép piros szája van. Aranyfoga is van, itt ni. Nahát ezt meg fogja köszönni az úrfi. Igaz.
- hát más nincs?
- Hát kit adjak, ha ez se jó az úrfinak? A Kunffy-féle szobalány nem kell! A szép kövér suszterné se jó már? Talán magának, tekintélyes úrficskám, olyan fehér az a szép suszterné, mint a zsemlye. Most voltam nála, alszik. Ha kell, felköltöm, hozom.
- Hagyja csak aludni.
- Hát semmi más nincs? - azt mondja neki Valentin. - Hát szüzed nincs egy se?
- Jaj, volna egy ártatlan gyenge jószágom, most kezdtem gondját viselni, c, nyalom a szeme bogarát, de szeretem a kis ártatlan szívecskémet. Ott van az is a Kunffy-konyhán.
- Ki az apja?
- Nincs annak, mert kis árva. Nincs annak senkije, csak a jóisten. Ó, be hamis kis szeme van, egyem meg. Tizenöt esztendős, úrficskám, ó, mint mondok, most jár tizennégyben. Ilyen két kicsi szilvája van, ni.
Pepi töltette a két öklét az ő felszakadt keblei fölé a mellére, hogy ott van az a két kicsi szilva.
- Hozd el vacsora után. Megfürösztöd, mert kihajítalak benneteket.
- Meg, megfürösztöm az árvámat. Hat forint lesz, úrfikám, három magamnak, három annak a kis ártatlan bogaramnak. Jaj, nem adnám sehova, csak magának, aranyos úrfikám. Egy kis rágott szivar lesz a cimbalmosnak, kezit csókolom?
Kapott szivarvéget egy tucatot, elment. Valentin fölvilágosított, hogy ez a bestia soha nem ad a cimbalmosnak a szivarvégből, mint maga eszi meg.
Este tíz óra felé beadta Pepi a szüzecskét. Az átvételnél nem voltam jelen, odabent a vendégszobában olvastam. Egyszer csak tereli befelé Valentin a kis áldozatot maga előtt. Még a gangról a nyitott ablakon át becsúzúzott Pepi, s a hangján hallani lehetett, hogy a szájában van a bagó. Nagy jóakarattal ajánlotta, hogy csendbe legyünk, és vigyázattal küldjük  haza a kis ártatlant, mert ő fél a csendőrségtől, a múlt hónapban is befogták egyszer a csendőrök és megpofozták. Valentin rácsukta az ablakot a pepi hosszas suttogásaira.
Én mikor a kisleányt megláttam, elkacagtam magam. Megállott, nem mert sehova nézni, a kék paraszt rokolyája térden alig ért alul, ellenben a fehér pendelye bokáig volt leesve. Sovány gyermek volt, tizenöt éves forma. Se nem szép, se nem csúnya, én már nem tudom, milyen. Egy kis árva. Mezítláb volt, piros és kék volt a lába a friss lábmosástól. Sárga keszkenő volt a fejében, homlokára húzva öregesen, és egy kezében összepréselt zsebkendőt tartott, mint mikor vasárnap kimennek a parasztleánykák. Valentin is elnevette magát a hosszú pendelyt meggusztálva.
- Na, hékás, tebelőled meg miféle maskurát csinált ez a gazember Pepi?
A kislány lesütötte a fejét, különben úgyis le volt már az sülve. Elkezdett a síráshoz készülődni. A válla egyet-kettőt ugrott, és a zsebkendős kezének a mutatóujjával a másik sötét kezének ujjacskáit pattintotta.
Valentin franciául megmagyarázta, hogy ezt a pendelyt Pepi adta a kisleányra, mert bizonyosan nem találta elég finomnak a kislány ingét. Ezt a pendelyt Pepi ilyen célra tartja, ebben a városi ingben szokta beadni az uraknak a nép egyszerű gyermekeit. Mielőtt az urakhoz mennének, sötét este először Pepihez kell menniük pendelyt cserélni.
Hát aztán Valentin elkezdte kínozni a kislányt, hogy hány esztendős vagy, hogy hínak, gyere közelebb stb. A kisleányból egy szó se tudott  kijönni, meg volt ijedve, s a sírás szinte már hallatszott, mielőtt rákezdett volna. Néztem, azt vártam, hogy a válla fölött kétfelől a két szárnya is kibúvik, olyan színűek, mint a pendelye, s fel fog emelkedni vadságában, félelmében, butaságában szegényke, s áttörve nesztelen a mennyezetet, a sötét égbe fog menekülni.
Valentin leült a díványra:
- Gyere hát ide hozzám - azt mondja a kislánynak.
Akkor aztán robbant a kislány. Egy hosszú sóhajt szippantott, a sóhaj felhúzta a fejét, avval máris a közepében volt a bőgésnek. De úgy bőgött, mitha nagy verést kapott volna.
- Pssz. Pssz. Nem hallgatsz! Mit ordítol itt! Tee. Hogy hívnak. Hallgass mán, mi lelt. Tee. Ni csak. Mit akarsz? Bántott valaki? Csss! Fogd be a szádat rögtön! Nem hallottad?
Ezek közt a kérdések közt a kis ismeretlen folyton hápogott, kapkodta a fejét, szédülve lépett jobbra meg balra, a zsebkendőt a homlokára meg a fülére kapkodta fel a szeme helyett, csúnyán nyivákolt, húzta meg harapta a sírását, és közben mindig: jahahaj! és azt is ki akarta mondani: istenem, de nem sikerült neki.
Valentin felállott, odament érte, a kislány a kályhához esett menekülésében. Valentin fölszedte, s odahúzta a díványhoz. Visszaült, a két térde közé fogta a kisleányt, lehúzta a kezét a síró szeméről, és megrángatta egy kicsit. Dühös volt:
- Hát mi lelt, te taknyos. Megraklak, ha lármát csinálsz itt. Hallgatsz el?
A kislány csak az orrán sírt.
- Hát mi kell? Miért jöttél ide?
- Se-he-he.
- Ide nézz a szemembe. No! Ide nézz. vedd fel a fejed. Így. Jaj, de csúnya vagy. Mért jöttél ide? Nem tudod?
- Ne-he-he.
- Mit mondott neked Pepi? Nyisd ki már a szádat!
Megint bőgni kezdett.
- Ssss. Hát nem tudod, mért hozott ide Pepi, Hogy mertél idejönni? Nem tudsz beszélni?
Nem tudott beszlni. Csak ríni tudott, a száját tudta reszkettetni, meg a vállát, meg az orrát tudta színi. Valentin megtapogatta térdig, aztán kiengedte a két csizmaszára közül.
- Mondjad, te pondró, még nem voltál senivel?
- E-he-he. - Lehet, azt akarta beszélni, hogy: nem.
- Miféle szemtelenség, hogy el mertél jönni Pepivel. Nem sül ki a szemed? Hol van édesanyád? Ne félj, megmondjuk neki, hogy az urakhoz jársz Pepivel.
Kacagott egyet Valentin a kislány feje fölött, és lehúzta a sárga vasalt keszkenőt az orrára. Olyan lett, mint egy nagy fejű, sárga szájú fiaveréb.
No s aztán Valentin Englert gyömöszölt a szájába, meg is rakta bonbonnal a kis árva szoknyája zsebét, és aztán becsöngette a szolgáló legényt, és átadta neki a névtelen gyermeket, hogy kísérje el a Kunffy-portáig. Azután szomorúságba esett, és megmutatta annak a nőnek a fényképét, akibe szerelmes volt, és akibe most is szerelmes, és akibe halála után is szerelmes lesz, mint ahogy kifejezte magát. És elmesélte a történetét.
Igaz. Másnap valentin szegény kis Albertünket kihozta az udvarba, lefotografálta, s aztán mert azt mondja, nem lehet rajta segíteni, a vadászfegyver agyát a jobb füléhez illesztette, s meglőtte Albertet.

Szép Ernő (1884-1953): Pitypang

 Ernő Szép – Wikipedia
Nótába nem írnak
gomblyukba nem tűznek
nem tesz kirakatba
a virágos üzlet
mert te nem vagy ritka
mert te nem vagy drága
csak az árokpartról
nézel a világba
mintha kis nap sütne
orcád oly szép sárga
te pitypang,
te pitypang virágja.

Az urak, a dámák
úgy-e rád se néznek
tán le is tagadnák
az ismeretlenséget
pedig hogy meggyúrtunk
hogy agyontépáztunk
te kezes, te kedves
falusi pajtásunk
hófehér lelkedet
szétfújtuk a nyárba
te pitypang,
te pitypang virágja.

Ezennel én tőled
bocsánatot kérek
köszönöm azt a kis
könnyű gyermekséget
köszönöm hogy itt vagy
lehajlok utánad
gyere bemutatlak
a kaméliának
csak nevess rá bátran
mezítlábos árva
te pitypang,
te pitypang virágja.

Zelk Zoltán (1906-1981): Szép Ernő

 Ernő Szép – Wikipedia
(Szép Ernő költő, író: Huszt, 1884. június 30. – Budapest, 1953. október 2.)

A kórház folyosóján láttam utoljára.
Élt még, de ő már nem tudta, hogy él.
Nem akarta tudni.
Jobb karja úgy csüngött a tolókocsiról,
mint egy utolsó óriási legyintés.
Felejtsük el az egészet - mondta az eltört
mozdulat -, miért emlékezzünk a világra, ha
az nem akar emlékezni ránk.
Továbbvitték.
Mielőtt a felvonóba tolták, még egyszer
visszanéztem rá.
Cipőbe, ruhába, nagykabátba öltözötten fe-
küdt, egyik, már évek óta halott szemén feke-
te üveg.
Nem temethetik el így - gondoltam akkor
-, vigyék ki a kertbe, hagyják magára, kapja
föl a szél, temesse el a szél, hiszen oly kicsiny
már s oly könnyű, mint versében a fonnyadó
falevél.
Ősz volt, a nagyvárosi rigók füttye, e ko-
rommal vert, fényből és kerti tócsák vizéből
gyúrt aranygolyó, már lehullt, előbb és szo-
morúbb koppanással, mint a vadgesztenye.

Zelk Zoltán (1906-1981): Szép Ernő mondja

Ernő Szép – Wikipedia
(Szép Ernő költő, író: Huszt, 1884. június 30. – Budapest, 1953. október 2.)

Hát azért kapaszkodtam vissza
várlucskos testekből rakott
létrán városomba, hazámba,
odahagyván félszememet,
hogy legyek A KISPOLGÁR?
Ki voltam nyilas nyilak céltáblája,
viseljem mellemen a táblát:
A SELYPEGŐ A SZÉPELGŐ KISPOLGÁR-t?
Pedig az első hónapok! a boldogságos ínség,
a tányér bableves a művészek konyháján
a Jókai utcában,
egy asztalnál Heltaival,
ki oly előkelően kanalazta
a levest, hogy karja ívén is látszott:
szmokingban ül bemutató után
a New York mélyvizében.
De aztán miért, istenem, miért?
Ugye, Te se tudod, miért?
se lap, se kiadó...
Igaz, vigasznak szívmelegítő volt
Illyés Gyula és Palotai Erzsi
baráti ölelése, jószava.
De az a pucér konyhaasztal!
szegény nővéreim!
S ha csak az írás, ha csak a kenyér,
de városomat is elveszítettem,
el a Körutat és a Margitszigetet.
Margitsziget! nemcsak hogy a szigetre,
a hídra se mertem rálépni már,
mert hittem, föltámad Krúdy, a drága,
és ejtve oldalt koronás fejét,
ujját mellemre bökve kérdezi:
"Mért éppen te, mért te,
ki halkan is oly bátran javasoltad:
be kell deszkázni a Dunát,
el ne nyelje mind a szegényeket!
Mért éppen te, aki
ezerkilencszáztizenkettő Moszkváját bejárva,
megírtad, hogy a cár lovasai
milyen hörgő bőszen gázoltak a
muzsikok és munkások
fölvérzett szájú szavakat
kiáltó, elszánt tömegébe?
Így volt, Gyulám, felelném, így volt,
de ha éltemben nem hazudtam,
holtomban se fogok:
Tudod Te is, nem voltam forradalmár,
voltam csupán, aki
a világtalan szánja,
a varrónőket szánja,
a nyomorékot szánja,
a cselédeket szánja,
a siketnémát szánja,
a koldusokat szánja,
voltam, aki épp oly nagyon szerettem
a szegényeket, mint a
felhőket s a Tiszát!
De mit beszélek, hol van Krúdy úr már!
ténfergek az utcákon egyedül.
Az utcákon? Dehogy: utcák s terek alatt,
én szerelmetes városom alatt,
míg egyszer a fiatal lektor,
a kedves R. P. rám talál,
és mondja: húsz ív, annyi lesz
novelláskötetem.
De valaki tizenkét ívet
elhajított? elégetett?
vagy megette talán?
lett füzetem nyolcíves
véznácska szegény.
De oly mindegy már akkor,
mert az öregség akkor,
mert az ispotály akkor,
az ágyról, tolókocsiról
legyintve lecsüngő kezem.
Aztán, mert oly nagyon akartam
a szép halált: változtam falevéllé,
s kuncogtam is, milyen huncut vagyok,
mindenkit sikerült becsapnom,
nem látják, hogy egy sárgult falevélre
szögeznek deszkafödelet!

Szép Ernő (1884-1953): Bánat

Ernő Szép – Wikipedia
A tunyaság ravatalán
Felülök, mint a tetszhalottak,
Lehetne élni még talán:
Szívemben kínok furakodnak.

Messziről szól az életem,
Hajtóvadászat fájó kürtje,
Kéklő szőlőkből int nekem
Szép napoknak sok sűrű fürtje.

Ragyognak boldog pázsitok,
Hol piros csókok nyiladoznak,
Vár szeretőm, kit áhítok -
Majd sohanapján hazahozlak.

Álmos vagyok, gyáva, szegény,
Kinek se szándéka se terve -
Istenem hol lehetek én,
Az életem hol folyhat, merre?

Könnyező szemem becsukom
Most, mint az elcsüggedt hazátlan,
Ki elhagyott országúton
Leül a néma havazásban,

S aléltan tűri a havat:
Födje halálos hermelinnel,
Míg messzi víg szánkó szalad
És mindig gyöngébben csilingel.

Szép Ernő (1884-1953): Sötét ablak - Nápolyi dal -

 Ernő Szép – Wikipedia
Ninának ablaka sötét ma éjszaka,
Lenn áll a kedvese, Nináját hívja.
De nem felel Nina, kis húga jön helyette:
Szegény fiú, Ninád meghalt, el van temetve.
Egyedül hálni fél, mindég ezt sírta,
Most sok csendes halott közt alszik már a sírba,
Most sok csendes halott közt alszik már a sírba.

Szép vőlegény, te már Ninádra itt ne várj,
Ha látnád kedvesed, mi lett belőle!
Száján mindig virágzott víg nótája, csókja,
Száján a fű nő és a féreg jő azóta.
Sirasd, szeresd, gondolj hű szeretődre,
Adj néki szerenádot: menj a temetőbe,
Adj néki szerenádot: menj a temetőbe.

Szép Ernő (1884-1953): Créme D'Yvette

Ernő Szép – Wikipedia
Egy bús kék tengert látok, hogy messze nézek én,
Ő fönn uralkodik fehér jacht födélzetén,
Vágyam kapkodja fátyolát.

Nem, most az Operában, ott ül álmatagon,
A páholyában hallgat, hattyú bíbor tavon,
A kürtök jajdulnak felé.

Ódon fehér utcán Moszkvában száll a szánja,
Prémkastélyéban reszket, szívemet kívánja,
A hó hull, mintha csengene.

Most erkélyére állt, néz a parkba, az égre,
Lankadt száját az őszben gőggel húzza félre,
Ő mindennél szebb, szomorúbb.

Pálmás teremben a gyémánt csillagos éjen
Feljő, mert ő a hold és leng az ünnepélyen,
Nézése a halálba küld.

Két szemem megvakulhat, sose lelhetem meg,
Két karom leszakadhat, nem ölelhetem meg,
Én rongy koldus megdöglök itt.

Szép Ernő (1884-1953): Nyujtózás

Ernő Szép – Wikipedia 
Ha egy nő rátenné fehér kezét
Ránccal rajzolt vén homlokomra,
Milyen más lenne: ifjú, tiszta, szép.
Hajamnak jégvert, letört kaszálója
Sűrű és illatos fűtenger volna,
Ha öt vékony ujj lengene közé.

Ha sétálhatnék egy hölgy oldalán,
Kényes hegedűkhöz hasonlón
Leesett fejem hátra tartanám.
Szólnék a nőhöz: szép forró beszédek,
Amilyeneket álmomban beszélek.
Lángolnának megaludt ajkamon.

Aj, hogyha látnám, látnám szemtől-szembe,
Mint a csillár a bálban, úgy fölzengne
Szegény le nem zárt két halott-szemem.

George Bacovia (1881-1957):Egytagú rímek ősszel



 

Fémes levelet ejt az őszi ág,
Szél.
Elnyűtt állatok, gond és némaság.
Mély.

Pattog szomorún - pakk - a néma fa
Bent.
Puszta zug, körül árnyak vén hada,
Csend.

Nyüvöm tollam, az éjfél egyedül
Lel.
Sír a lámpa... Jaj, éltünk elrepül,
El.

Ágyba roskadok, nem kell semmi se...
Kész.
Lassan, csöndesen minden semmibe
Vész.

Ó, egyszer talán más lesz a világ
Itt.
Fémes levelet ejt az őszi ág...
Csitt.

(Ford.: Kiss Jenő)

Szabédi László (1907-1959): A szabédi nagyréten (1936)

 Szabédi László portréja
Boldog vagyok kicsit
mert kínjaim kicsik,
fut a nagyja előlem;
múltam múló agyrém,
a szabédi Nagyrét
kaphat már új erőre.
Életemet onnan
kezdem el, ahonnan
kiszülettem belőle.

Ebben a faluban
élt nagyapám, s ugyan-
ebben élt minden üke,
kik évszázadokon
által székely jogon
öröklék mindenüket
a nemességszerző
Mártontól, ki első
ízben hordta nevüket.

Apámat a szükség
az ősi örökség
eladására bírta,
vasutasnak állott,
s gyermekeit, hatot,
gimnáziumba írta,
látott bút, bajt, könnyet,
hogy nekünk a könyvet
ládaszámra szállítsa.

Hej, pogány tudomány,
keserves adomány,
belehalt egy szép húgom!
Szomorú volt, amíg
csak élt, s egy folyamig
utazott a vasúton.
Túl van a halálon,
de vajon sajnálom,
vagy irigylem? - nem tudom.

Vasúti sín mellett
jöttem idegennek
egy idegen világra,
tüzes vasúti sín
volt legelőbb kicsiny
talpam alatt a járda,
vasúti síneken
később hány idegen
messzi várost bejártam!

Hol útnak híre sincs,
vonatnak nyoma sincs,
ottan is úton lenni!
Apáddal, anyáddal
lenni, a családdal,
s mégis otthon nem lenni!
A szülőfalutól
messze, a vasúton -
a vasúton születni!

Mint aki eltévedt,
huszonkilenc évet
bolyongtam vasutakon
alattam mindig az
ingatag vashidak
morajló folyamokon,
utak és vasak és
nyakamon van a kés -
zakatol a vonatom.

Senyvedek, sanyargok,
s nyergelnek, nyargalok,
maradásom nincs sehol,
alattam üresség,
felettem üres ég,
se mennyország, se pokol,
réveteg álmokon
rémeket álmodom -
a vonatom zakatol.

Vasra lépsz, elolvad,
kőre lépsz, leomlad,
hova lépj, ahol megállj?
Bármerre tekintek,
bódultan keringnek
a dolgok, kering a táj,
keringő félkorong,
s részeg a horizont -
a vonat rohanva száll.

Dűlök, elferdülök!
ölükbe szédülök,
s vonaglón csak rohanok,
mordul a, harsan a
harsona, orgona,
hördülő kutyatorok,
ha! ha! hogy ugat a
morgó mozdonykutya -
vonítnak a vonatok!

Csikordul a vas-ín,
csupa sín, csupa kín,
Csupa rímes csudarém!
Sorsom a gyorsvonat,
versem a nyersolaj,
reszketve dalolok én.
Megállni! Megszállni!
Meghálni! Megválni
tőled, gyors iramú rém!

Démoni dinamó
dongva egy dalt dalol:
másé lett a szeretőm!
Életem sín-mese,
amim van, semmi se,
mögém rohant a jövőm.
Féket a fekete
kerekek elibe!
Állj meg, gyors iramú szörny!

Álom ez, nem élet,
kedvesem másé lett,
futva temetem, hujrá,
sírt neki álom ás,
kongó vad állomás
váróterme borul rá,
sikló sín, csikordulj,
ingó híd, nyikordulj,
hulljak, haljak híd alá.

Álom ez, azonban
elalszom álmomban,
s azonnal felébredek!
Kiszalad alólam,
s nélkülem lohol a
zakatoló szörnyeteg;
se sín, se zakata,
messze gurultak a
lokomotívkerekek!

Csak csapongó dongó
dongása zsong-bong. Ó,
duruzsoló darazsak!
Hogy illan az illat,
és villan a villa,
és perzsel a nap parazsa!
Rét! Rét! Ez a Nagyrét!
Fény! Fény! Ez a napfény!
Megérkeztem már haza.

Csupa kék, csupa zöld,
csupa ég, csupa föld,
pihesarjún pihenek,
nap csiklint: kicsi kín,
kicsiny gyermeki csíny,
kacsintok csak, s nevetek,
nevetek lihegőn,
lengnek a legelőn
légi fehér tehenek.

Rozskéve, húsz, nagyok,
asszonyok úsznak ott
pirosan a rozson át,
részibe arató
három ringó hajó
töri hajló derekát,
roskadón hajlanak,
rozskévék hullanak
sorba sarlójuk nyomán.

Tengeri-tengeren
úsznak az emberek,
mint kiket ingat az ár,
meleg a, libeg a
remegő levegő,
rezeg a, reng a határ,
idd a fényt, ittasulj,
minden súly pihesúly,
súlyemelő ez a nyár!

Robban az útgöröngy:
pazar keleti gyöngy
rája száll, szitakötők,
indul egy földdarab,
könnyűdik, szárnyra kap:
repül a billegető,
indul a, mozdula
távoli ház fala,
bomlik a szalmatető:

repül a, repül a,
repül a, repül a,
repül a gólyamadár!
Kirepül, kerepel,
békát lát, brekeke,
lecsap és felcsípi már,
kóvályog kevélyen,
maradék fedélen
a párja komolyan vár.

Repül a csavargó
ügynök, a pillangó,
repül a sárgarigó,
repül a pántlika,
repül a, repül a
répa. retek, mogyoró!
Repül a tengelic,
repül a kedvem is,
hej, hali hó! Hali hó!

Nyikorog, s kinyílik
egy kapu: ninini,
repül a nyitott kapu!
Azon át kirepül,
rongyokban menekül,
oszlik a, foszlik a bú,
körös-körül derül
az ég alja, örül
a föld, a szülőfalu!

Ebben a faluban
nem született ugyan,
szülőfalum mégis ez,
ebben a határban
búza, rozs, zab, árpa,
semmi jussom semmihez,
hanem a szarkaláb,
pipacs, búzavirág
és a szépség: enyim ez!

Most boldog vagyok itt,
mert kínjaim kicsik,
fut a nagyja előlem,
múltam múló agyrém,
a szabédi Nagyrét
kaphat már új erőre,
életemet onnan
kezdem el, ahonnan
kiszülettem belőle...

Csak a kutya láncon,
ne járna vad táncot,
mint egy veszett motolla!
Csak a kutya, későn,
ha setétedés jön,
ne vonítna, csaholna!
Csak a kutya, éjjel
- orgonáló vészjel -,
csak a kutya ne volna!

Szemlér Ferenc (1906-1978): Nyolc sorban - Gyémánt

Szemlér Ferenc (költő, 1906–1978) – Wikipédia
Mint Krisztus szent testét a pap,
magamba olvasztottalak
s mióta bennem rejtezel,
a testem fénylik és tüzel.

Csodálkoznak az emberek,
bámulják gyémánt-testemet,
hogy mily áttetsző, mint ragyog
és azt hiszik, hogy én vagyok.

Juhász Gyula (1883-1937): Férfiat énekelek

 A lírikus Juhász Gyula - Cultura.hu
Férfiat énekelek, lantom új dalra fölajzom,
Áhitat és kegyelet rózsáival ékesitem föl
És sarut oldva jövök antik mértékkel adózni
Annak, akit költők minden koszorúja megillet.
Mert maga vátesz volt, tisztán megmondva jövendőt,
Melynek fölragyogó napját ő hozta nekünk el
S szörnyeteg árnyaival küzdött, aggódva, remegve.

Ódát érdemel ő, nem is ódát, ünnepi himnuszt,
Pindaroszi szavakat, melyek árja egekbe csapódik
S múló gyászokon át az örök fény ormait éri.
Ó de ma oly fájó nagyságra tekinteni mélyből,
Csonka világunkból fölnézni ily nagy egészre,
Törpék harca közül Atlas vállára meredni,
A hazai földnek gondját, aki bátran emelte
S hogy mégis mozog, ezt vallotta, hitte halálig.
Ó mily vátesz is ő: mély, bús pusztába kiáltó,
Századok éji ködét föltáró tünde szövétnek,
Mely a jövő hajnalt várván, virrasztva elégett.
Férfiat énekelek, ki a restül álmodozó hunt,
Messze kelet népét tettekre ragadva vezette
Tétlen tengésből diadalmas eszmei harcba!
Hol van most a magyar és hol van most a vezérlő,
Merre megyünk, meddig, vereségek népe, fejetlen,
Meddig paskol még bennünket a gyász s a gyalázat?

Férfiat énekelek s remegő lélekkel idézem
Isten tűnt remekét, elszállt lelkét a magyarnak.
Őt, akiben szerelem üdvösség s kárhozat egyben
Élt e honért s népért s inkább omlott el a téboly
Szőnyegein, ám nem nézhette fajának elestét.
Döbling: rácsaidat megrázva figyelte vak éjben
Távol népe jaját, puskáknak tompa zenéjét,
Mint a magyar puszták rab oroszlánsarja, homályos
Emlékek s álmok pirkadtak néha agyában
Régi diétáról, új hídról, büszke folyóról,
Mely laza gátokon át harsogván törtet előre
És a szabadságnak tépett zászlója taréján.
Ó hány végtelenül ólmos és lassu napod múlt
S néha a méla magyar Bánát költője, a bomlott
És szilajon zokogó Lenau cincogja füledbe
Az eltűnt éden, vesztett föld síri keservét
S az idegen zsarnok pandúrja kutatta a titkod!
Én, e kései kor elfáradt lantosa, íme
Száz év tűnte után hívlak, jőjj el, soha jobban
Nem várt férfit e táj, soha inkább hőst, aki alkot
És e szörnyű kaosz szennyes vizein lebegő nagy
Lelke szaván ismét élet lesz s új Magyarország!

Omer Khajjám (1048-1131): Rubáik

Omar Khayyam: Persian Poet & Mathematician’s Lasting Legacy
1.
Valakit bajba minek kell keverned
S haraggal ásnod más számára vermet?
Örök üdvösséged javára jó lesz,
Magad hátára, nem máséra verned.

2.
Hangulatodban csalfa perc vezet,
Oh szív! Miért kell mindig vérzened?
Testembe miért költöztél be, lélek,
Ha majd kikerget onnan végzeted?

3.
Józan vagyok? lelkem semmit se termel,
Részeg vagyok? bajom van így a renddel.
Ha az igazság e kettő között van,
Mi is legyek csak? Közönséges ember.

4.
Ha már nem űz a munka kényszere,
Ülhetsz – ilyesmit hinni bölcs mer-e?
Mért áltatod magad hiú reménnyel?
Jön a halál és karonfog: Gyere!

5.
Bagolymadár ül régi Túsz falán –
Világ sorsáról töprengett talán?
Pergő dob, zengő cimbalom hová lett,
Hatalom és sereg hova? Na lám!

6.
Ha borivásnak jó alkalma volna
S tulipán-arcu lány beléd botolna,
Előre hé! a lakomát ne várasd,
Mert íze elszáll és mehetsz pokolba!

7.
Kitárva titkodat, semmit sem érsz el,
Bolondra ezt ki bízna józan ésszel?
Te lesd ki inkább: kiben mi lakik?
De meg ne lássa senki: merre nézel.

8.
Lelkünk sebet kap és nincs rája ír,
Sorsa miatt ember hiába sír!
Amit kapnak, mind rosszkor érkezik:
Későn az élet és korán a sír.

9.
Részeg fülemüle a kertbe tévedt,
Pohárcsengésre meg a rózsa végett.
Fülembe súgja vígan: Csak mulass!
Elfut és vissza nem fordul az élet!

(Ford.: Londesz Elek 1868-1934)

(Forrás: http://hu.wikisource.org/wiki/Rub%C3%A1ik)

Juhász Gyula (1883-1937): Testamentum

1924-ben Homonnai Nándor felvételén 
Szeretnék néha visszajönni még,
Ha innen majd a föld alá megyek,
Feledni nem könnyű a föld ízét,
A csillagot fönn és a felleget.

Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk,
Könnyek ízét és a Tisza vizét,
Költők dalát és esték bánatát:
Szeretnék néha visszajönni még.

Ó, én senkit se háborítanék,
Szelíd kísértet volnék én nagyon,
Csak megnézném hogy kék-e még az ég,
És van-e még magyar dal Váradon?

Csak meghallgatnám, sír-e a szegény,
Világ árváját sorsa veri még?
Van-e még könny a nefelejts szemén?
Szeretnék néha visszajönni még!

És nézni fájón, Léván, Szigeten,
Szakolcán és Makón a hold alatt,
Vén hárs alatt az ifjú szerelem
Még mindég boldog-e és balgatag?

És nézni: Édesanya alszik-e
S álmában megcsókolni a szívét
S érezni, most is rám gondol szíve:
Szeretnék néha visszajönni még!

Sík Sándor (1889-1963): A legszebb művészet (1963.)

 
A legszebb művészet tudod mi,
Derült szívvel megöregedni.
Pihenni, hol tenni vágyol,
Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.

Nem lenni bús, reményevesztett,
Csendben viselni el a keresztet,
Irigység nélkül nézni végig
Mások erős, tevékeny éltit.

Kezed letenni ölbe
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Ahol segíteni tudtál régen,
Bevallani nyugodtan, szépen,
Hogy erre most már nincs erőd.
Nem vagy olyan, mint azelőtt.

S járni amellett szép vidáman,
Istentől rád szabott igában.
De ezt a békét honnan vesszük?
Onnan, ha ezt erősen hisszük,
Hogy teher, amit vinni kell,
Az égi honra készít fel.

Ez csak a végső simítás
A régi szíven, semmi más.
Ez old fel minden köteléket,
Ha a világ még fogna téged.

Az Úr nem szűnik meg tanítani,
Ezért kell sok harcot vívni,
Idősen is, míg csendesen a szív
az Úrban megpihen és kész vagy
az Ő kezéből venni, hogy minden Ő -
S te sem vagy semmi.
S akkor lelked kegyelmes atyja
A legszebb munkát is megadja.

Kezed imára kulcsolod -
ez mindennél dicsőbb dolog.
Áldást kérsz szeretteidre -
Körülötted nagyra és kicsinyre.
S ha majd munkád betellett,
S a végső óra elközelgett,
Engedsz az égi szent hívásnak,
Enyém vagy, jöjj, el nem bocsájtlak.


Garai Gábor (1929-1987): Bizalom

 A Szép versek antológiában megjelent portréinak egyikeCsigó László felvétele
S ha százszor becsapnak és ezerszer csalódom abban,
kinek szívemet, mint álmából a rózsát kitakartam
s ha épp az árul el, kit életemmel fedeztem én,
s ha tulajdon fiam tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem barátaim,
s ha megcsal a reménység, s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála híveimben,
s ha rágalom kerít be - akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben,
akkor se mondom, hogy megélek magam is,
néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval, eltűnődve mondom,
bizalmam sarkig kitárt kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú, ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt
megtisztálkodva ma betérhet újból,
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem,
nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mammut és az ősgyík,
a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás,
dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épült,
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.

Fekete István (1900-1970): Búcsú


Elmegy lassan a berek, az erdő
El a nádas, a tél, a nyár.
A hegy, a völgy, a nappal és az éjjel
A szemem látta egész határ.

Elmegy? Talán mégsem egészen,
Meglátom tán az örök vízen,
Hiszen a Szépség maga az Isten.
S lelkemben ott lesz: hiszem, hiszem.

Szép Ernő (1884-1953): Recept

Szép Ernő 1915-ben 

Se meghalni, se nem élni
Lemondani, de remélni.

Ülni, föl-fölkelni, járni,
Várni, várni, várni.

Elaludni és álmodni,
Álmodozni, gondolkodni.

Vágyni, vágyni, elepedni,
Hagyni a szívet repedni.

Nézni, nézni, elámulni,
Csak bámulni és ámulni.

Örülni az égnek reggel,
Beszélni a gyermekekkel.

Heverészni és sétálni,
Fütyörészni és tréfálni.

Mindenkit mosollyal csalni,
Mulattatni vigasztalni.

Elfáradni és pihenni,
A könnyeket kiengedni.

A könnyeket könnyen venni,
A szenvedést elszenvedni.

Tenni venni, jönni menni,
Képzeletben messze lenni.

Túl gondolni a világon,
Túl az óperenciákon.

Bornemisza László (1916-1995): Nihil

 
Az ég oly fázó, könnyező.
A csillagok megbújtak valahol...
Az alkonyat tenyerébe vette a világot...
Csönd van. Csönd. Csönd.
Az asztalon halálos,
zöld lámpa vigyorog...
A könyvek undorítanak...
Valahol valaki sír...
Az ablakon régi nyarak ólálkodnak...
Szemeimet álom babonázza...
S a falakon
ődöngő, lomha legyek ténferegnek...

Komjáthy Aladár (1894-1963): A halál élete

 1917 körül
Ha elmulasztottad az órát és a percet,
mikor őrangyalod szelíden rádhajolt
s lelkedben nyílni rendelt virágoskertet,
mit aztán Év s Idő kopárra letarolt,

ne sírj! nem érdemes, oly szűkös ez az élet,
hogy bánat és öröm egyformán porszemek,
örülj, hamvadt szíved fénye ha szerteszéled
s kioltják lángjait halálos, zord szelek.

Gondold: évmilliók peregnek, mint a zápor
s már nem vagy, amíg az Úr pillája megremeg,
föléd feszül az ég, bús fogadalmi sátor
s némán néznek le rád titkos csillagszemek.

A rémes messzeség jéggel fedett szívéből
kicsap a gyötrelem, mint hörgő zokogás
s egy szörnyű hang dörög, jövőre a tér öléből:
„Mindég ez volt a lét és nem lesz sose más!”

Miért a förtelem, az aljas földi élet, -
mely szennyel tölti be a szűzi Föld ölét
s Te is ó! Krisztusom, mért adtad drága véred,
ha nem törhetted meg a bűnök bűvkörét?

Veszendő minden itt s ha tudnád, hogy hiába
szeretted annyira a farkasok hadát,
tán szíved törne meg ó! Egek Bús Királya
és bánat csapna rád, mint ragadó, vad ár.

A kegyes és zord Halál az egyetlen Igazság
s hogy lekaszál a sors az egyetlen öröm,
pusztuljon el velönk s az eredendő gazság,
gyúljon fel tiszta fény az égi, szent körön!

Kiss Tamás (1912-2003): Dal eső után

 
A Szép versek antológiában megjelent portréinak egyikeCsigó László felvétele
A békák ittas szájjal
rekedt dalukat fújják;
a széllel-bélelt felhők már
kirázták kabátjuk ujját.

Esőcseppek koppannak
tűnő pillanatokra.
Tücsök zenél. Ráborul
sátorul a málna bokra.

Keressük talán ki most
ezt a furcsa koszinuszt,
aztán majd recitáljuk
Plátót vagy Augusztinuszt.

Vagy tán nyíló álmaimat
kellene szedni dalba...
de ni: a friss, puha sárba
beledobbant egy alma.

Juhász Géza (1894-1968): Egy kis rutén lányról

 130 éve, 1894. december 20-án született Juhász Géza költő,  irodalomtörténész (†1968). | Petőfi Sándor Városi Könyvtár Kiskunfélegyháza
Üde május-bimbó, liliom-ölű,
hol jársz e viharban, gyermek, gyönyörű?
Friss hajnali harmat sziromlevelen,
hogy sárba nem ontott a vad szerelem?
Vad harci szekér
gördült ide százszor;
mi védte fehér
pártádat a gyásztól?
Harc árva igása ha öl, vagy ölel,
mit bánja, akárhány szépséget öl el?

Mégis, akinek rád szomjas szeme gyúlt,
s édes butus arcod elébe virult,
éjszemed ártatlan bújó bogara,
gyerek kacagásod ezüst sugara
elhozta hazánk
s húgunk üde hangját.
a kemény kozák
tán Jézusa anyját
látta tovalengeni zord lelke előtt,
trónolva a templom oltára fölött.

Nőjj szépre, maradj meg, idők nemese,
szebbülve idővel, mint tiszta mese,
egyetlen e téboly pokol-viharán,
mint a futó rózsa a kripta talán.
Ha újra derül
földünkön a hajnal,
te állj ki jelül
s hirdesd diadallal:
mind óva kíméltük gyöngéd alakod,
mert a mi szívünkben csak béke lakott.

Mata János (1907-1944): Ősz

 Mata János (1907 - 1944) - híres magyar festő, grafikus
Ezüst-inú, karcsú fiú a reggel,
A dél aranykönny és az este kardsal
S napszállatkor ott áll kitárt kezekkel
Az ég alján egy sárgaszárnyú angyal.

Reggel sugárzik benned, ami földi
S minden illanó alkonyatkor érzem,
Ahogy az élet holt hírünket költi
Egy földöntúli, messzi jelenésben.

Berczeli Anzelm Károly (1904-1982): Quattrocento

 
Templomi csöndben,
hol örök-mécs lobog
s karcsún szökellenek
kristályos oszlopok
s eget csókolnak
a sugaras falak;
téged imádtalak.

Lelkem ott görnyedt
a vezeklő padon
s feléd szállt mégis
tiszta áhítatom
s ha összemartan
megbékélt az Úrban;
öledre borultam.

Krisztusi képen
s zokogó orgonán
a te szerelmed
kerestem tétován
s búkálva, félve
az örökös ködben;
hozzád könyörögtem.

De a boltozat
s a szentély összedűl,
holt álmok sírnak
az oltárkép mögül
s mint méhkirálynő,
aki égbe röppen,
suhantál fölöttem.

És fölujjongott
künn az esztelen tél
a bimbók kacagtak
ahol megpihentél
s lelkem, a bódult,
fát és korhadt tönköt
dalolva köszöntött.

Ligetbe csaltál
s mentem önfeledten
de ott is, ott is
oltárt építettem,
mert bármi várt rám,
új hit, új láz, új nyom;
le kellett borulnom.

S te lettél a fű,
a hasadó égbolt,
s rádtalált minden,
ami a tiéd volt,
esti madárka
és csaholó véreb
siettek elébed.

És lángolt a hegy
s fohász lett a homok,
a nyíló kelyhek
fölzengő templomok,
isten a sár
és ereklye a salak;
csak imádhassalak.

Rédey Tivadar (1885-1953) két verse

 Portréja a Magyar színművészeti lexikonban (1931)

ANYÁMNAK

Régi mesék a régi pamlagon...
Anyám mesélt; és látom magamat,
Amint csodát-csodálva hallgatom.

- Édes anyácskám, lásd: ma én mesélek,
Távol vidékről hoztam halk mesét,
Csodás vidékről... úgy hívják, hogy: élet...

Te hozzád térnek meg ez árva versek
- (Ez az ezerkettedik éjszaka) -
A te fiad az elvarázsolt herceg.

Bár köntösének éke semmi sincs -
Én jó anyácskám, te vagy a tudója,
Hogy: gazdag ez a mesebeli princ!

Egy csók, egy rózsa nála kinccsel ér fel, -
Élete sem más: fáradatlan út
Hamupipőke pöttön cipőjével...

Úttalan útján ma te hozzád tér meg,
Anyám, nincs idő, nincsen messzeség, -
Elhervad minden, ám örökre élnek:

A régi pamlag, a régi mesék - -



VISSZAJÁR A MÚLT

Van úgy, hogy csókra visszajár a múlt.

De csókjának már méze semmi sincsen,
A csókja hervadt... Mégis untalan
Miért leselkedik hát a kilincsen?

Ajkát (min ajkam csókolni tanult!)
Kelletlen csókra mért nyújtja felém most
Én régi, megunt szeretőm: a múlt?...

Füle Lajos (1885-1970): Sírni

Füle Lajos – urbanistak.hu
Naponta a világon
milliókat költenek arra,
hogy az emberek nevessenek,
pedig a legtöbbnek
arra lenne szüksége,
hogy sírjon.

Sírjon elfeledett,
szívet megszaggató,
megindító szomorúsággal,
mint elveszett gyerek
az élet úttalan,
rémekkel teli dzsungelében.

De ezt csak úgy lehet,
ha rádöbben az ember,
hogy végtelen az éj,
hogy fojtogat a bűn,
hogy semmi az erő
és nincsen más kiút,
csak sírni feltörő,
Lélek szerinti zokogással,
mint eltévedt gyerek;
hogy Aki keres,
megtaláljon.

Petrarca, Francesco (1304-1374): Siratom elmúlt éveim

 francesco petrarch - Keyword Search - Science Photo Library
Siratom elmúlt éveim, mikor csak
halandó dolgok gyönyörét akartam,
s holott szárnyam volt, nem szálltam magasban,
hogy nem silány példát adnék a kornak.

Ki látod, vétkeim hogy megtiportak,
Ég Ura, láthatatlan, halhatatlan,
eltévedt lelkemet segítsd a bajban,
s bennem kegyelmesen pótold a korcsat.

Ha már viharban s háborúban éltem,
haljak meg békén, és ha ittlakásom
nem volt dicső, legyen elköltözésem.

Ami időm még hátravan s halálom
kezedbe tészem, nyújtsd kegyesen értem,
tudod, te vagy reményem e világon.

(Ford.: Sárközi György)

Todor Manojlović (1883-1968): Vers

Fond Todor Manojlović
Halk csillogású szárnyakon
repít remegő rajongásunk,
hogy messze a szédítő magasból
azúros boldogságunk
drágaköves otthonába lássunk.

A sötétség, a nyomor, a bánat
lélekcsavaró rikácsolása
mélységes mélyben alattunk árad

Néha megállunk. Rátorpanunk
a lelkek keskeny útjára.
Hídnak feszítjük gyönge magunk
az élet és a halál csúcsára,
miközben bódító illatú virághálók
fonódnak körénk.
Mi vagyunk az álomlátók
az ég és a föld határán.

Altató rózsák
és anemonák
bűvös láncú várán
a tátongó torkú örvény
remegő, rémes dalokat
dördít, zubogtat
– a végzetről – elő.

De fülünket ez nem érinti,
a mélységbe nem tekint szemünk.
Ránéző arcunk a nap fényesre hinti
a jókedv rózsaszínje van velünk

Lelkünk forrongó melegét dalba
öntjük a lágy tavaszt magasztalva,
s ha a földön szerelem csókja csendül,
győzelmi harsonánk ujjongva zendül.
Magunk szavától részegen
örökké zengjük énekünk,
mintha a fekete meredeken
nem törhetne szét életünk.

(Ford.: Somorja Sándor)

Szávay Gyula (1861-1935): Könnyező kövek

 
Sziklavágásban fut a vonatunk,
Fenn napsütésben ég a kőtömeg,
S nézem, nézem a sziklafalakat:
Könnyeznek a kövek.

Hogyan? hát még akiknek kőszívük van,
Azok is tudják, hogy mi az a könny?
S nagy, mozdulatlan némaságuk árnyán
Kiserked szemükön?

Az emberkönny szégyenlős, titkolózó,
Nem is látják tán, csakis a falak, -
S könnyei ez őszinte kőfalaknak
Itt méltán hullanak...

Szivárgásukhoz bánatosan fut fel
Sárga virágú bársonyos moha.
„Ne sírj, ne sírj, nézd, virágod is lesz már,
Ne  mondd, hogy nincs soha”.

S nap égeti, szellő törölgeti,
De hasztalan, a hulló könnyeket, -
A szikla sír, sír, - mint a férfiszív, mely
Egy megkövült fájdalmat rejteget.

(Forrás: Debreczeni Szemle 1912.jan.7.)

Kemény György (1875-1952): Barátaimhoz

 
Ugy fölzavartátok szunnyadó lelkemet,
Mint pihenő tengert a zugó zivatar.
Hányódik a lelkem szélüzött csónakként,
Mit a morajló hab földob, majd eltakar.
Keresem a partot, kutatom a révet,
De megzavart lelkem valahogy eltévedt.

Lelkem közelébe akartatok nyulni,
Miként a gyöngyhalász tenger fenekére.
Gyöngyöket kerestek a lélek rejtekén,
S ki tudja: ujjatok igaz gyöngyöt ér-e?
Gyöngyre ha találtok, a ti érdemetek,
Ti zavartátok föl szunnyadó lelkemet.

Ha pedig csalódtok fölzavart lelkemben,
S igazi gyöngy helyett kavicsot találtok:
Csalódott halászként én szegény lelkemre
Hideg kavicsáért ne mondjatok átkot.
Mert tehet-e arról a lélek, a tenger,
Ha gyöngyét már régen meglopta az ember?

(Forrás: Kemény György: Száz vers - Magyar énekek az idegenben, Cleveland, Ohio 1908.)

 
A hitvestársat kit szivemnek szánt a végzet,
Betöltni ifjú vágyamat.
Nem láttam még soha; de egyet bizton érzek :
Hogy élnie kell itt alant.

Kora s kötelmei létét szűk körbe vonják,
Tanyája üde kis szoba:
Szép engedelmesen naponta ott vesz órát
S az anyja nincs távol soha.

Anyám, beszélj neki az Istenről, a Szűzről
S a szentekről unatlanul.
Hadd égessen gyertyát, félvén a sújtó tűztől.
Midőn az ég haragra gyúl.

Milyennek kívánom? Legyen komoly, de
Szeressen s féljen: így neveld! Gyöngéd.
Oltalmul hadd vegye véremnek minden csöppjét
S dédelgetőül szívemet !

Így ismeretlenül társam vagy és szeretlek.
Régóta élsz együtt velem,
Láthatlan jegyesem, kit nem nevezhetek meg,
De szólítgatlak szűntelen.

Hogy nem láthat szemem, álmom bűvöl elébem,
Gondozlak s óhajod lesem:
„Mi kívánsz?- Ime vedd! - Vigyázz, az este
Meghűlsz, ne menj ki édesem a szélbe!"

Szigort is tettetek, éreztetvén hatalmam.
Szeliden feddlek olykoron,
De letörlöm könnyed a másik pillanatban
S bocsánatért rimánkodom.

Fehér ruhádba’ majd, távol hely rejtekében,
A partra ülsz, ha jő a nyár.
Mily édes lesz veled elszökni észrevétlen.
Ha új vidék bűbája vár.

S mégis, minő sivár mit folytatok, az élet.
Pedig boldogságom, lehet,
Mellettem elhalad s a nagy tömegbe téved,
Hol rá többé sosem lelek.

Lehet, hogy már talán a sors utamba hozta
Imádott eszményképemül,
Lehet, hogy ugyanegy utczán járunk naponta.
De ő mögöttem, én elül.

S hahogy találkoznánk bármely pontján a
Térnek, mosolyganom se vón' szabad;
Hisz ismeretlennel nem ekképen beszélnek:
„Te vagy, kit rég várok, magad.”

Egy nap, — csak én tudom, mit szenvedek
Gondoltam: Ő közelg feléd!
S így szóltam: „Te vagy!” Csalódtam,
Midőn kezem nyujtám, kezét visszavonta.

Azóta hallgatok, azóta árva lelkem
Frigyünk távol bilincseit
Istenre bízza, ki az átfutó szelekben
Növényt nővénynyel egyesít;

Hacsak, hogy megfoszszon bírásától örökre,
El nem ragadta a halál, —
Gyermekkorába' még, téged, sorsom jövője,
Ki hitvesem sosem valál.

(Ford.: Szabados Ede)
(Forrás: Anthologia Hungarica, Insel-Verlag, Leipzig 1922.)

Erőss Alfréd (1909-1950): Pünkösdi dal (Temesvár)

Erőss Alfréd 1936-ban
Az én dalom
mint annyi dal:
a szomjazóknak
hűs ital,
az éhezőknek
rozskenyér:
a tejkaláccsal
föl nem ér,
de őrzi illatát!

Az én dalom,
mint annyi más,
a szent örömnek
új lakás,
a gondolatnak
új ruha
és fájdalom
nem élt soha,
amelynek írt nem ád!

Az én dalom,
mint annyi sok:
pünkösdi rózsa,
nárciszok:
pünkösd virága,
lelki láng,
virágesője,
száll le ránk
az illatáron át!

(Forrás: Cimbora, 1928. máj. 30.)

Richard Dehmel (1863–1920): Különös tünemény

 
Egy pusztaságban pár nyöszörgő vándor
hevert gyötrődve, szomjasan.
Csupán egy szép leányka tűrt,
tűrt szótlanul, nagy éjlő
barna szemekkel, mert a szomjúságnál
jobban gyötörte őt a szánalom.
Ekkor a  kigyúlt láthatár mögül
egy ismeretlen férfi nőtt elébük,
ki mutatóujját nyújtotta nékik.
A reszkető ujj hegyéből nagy cseppet
serkedt a vér, serkedt, nőtt és lehullott,
lehullt a homokba.
Csodálva nézte valahány az embert,
ki állt, csak állt míg csöppre-csöpp szakadt
ujjából a fövényre,
s mindannyiszor, ha megindult a forrás,
sápadva borzadt össze. Ámult némelyik,
a mása felnyögött: Kigúnyol!
De fennen szólott ő, kihunyó tűzzel:
Igyatok hát! Értetek vérzem el!
S felelt a lányka, míg ő halálra vált:
Víz kell nekik!
(Ford.: Hódsághy Béla)

Alföldi Géza (1908-1991): A tél

Magyar: Legendás nemzeti költőnkre, Alföldi Gézára emlékezünk
Tél. Nagyapám hogy szerette
a csillogó havat.
Gyermekkedvvel nézte.
A hó megérezte,
s hálás volt érte.

Hálás, mert egy bánatos karácsony este,
mikor a vér agyát eszméletlenre verte,
s elesett,
úgy találtam rá
a hó felett,
hogy a láb magas hó
karjába vette,
s hogy meg ne üsse
élet-marta testét,
puha párnának aláterítette
millió legszebb ezüst hópehelyke
ragyogó szemét.

(Forrás: Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár)

Ijjas Antal: Sík Sándor: Fekete kenyér

 23._Sik_Sandor


Verskötet Jaschik Álmos rajzaival. Dóm-kiadás. Abban az évtizedben, amelyben vonzó és taszító delejének egész sugárzásával Ady Endre jelentette a magyar költészet központi égitestét, tűnt fel Sík Sándor, azonban ő ama kevesek közé tartozott, akik tudtak saját pályájukon keringeni. Sőt annak a körnek számára, amely tartalmilag a katolikus világnézet feszültségével volt telítve, ő jelentette a költői központot. Hatását pontosan ellenőrizni lehet mindazokon, akik körébe gyűltek, viszont azok a tényezők, amelyek az ő saját alkotásainak közvetlen belső formálói voltak, csak belőle magából eredeztethetők. Témáit az univerzalitás igényével fellépő világnézetének ama szféráiból merítette, ahol az ember egyedül áll szemben Istennel; Sík Sándor ennek az individuumnak költője volt. Ez a témakör minden bizonnyal időtlen szféra: nincs alávetve a korszakok változásainak, mint a többi költői ideák, amelyek darabokra hulltak a világháború utáni szörnyű detonációban, detonációjában annak a társadalmi rendnek, amellyel kapcsolatban voltak. Az erre következő évek azok, amelyekben Babits – egy még romjaiban is impozáns költői témakör vátesze – a líra haláláról írhat. Azonban az, hogy ebben az időben Sík Sándor költői termése is gyérül és témákban is keresést mutat, valószínűleg csak véletlen időbeli összeesés.

Minden témakörnek megvannak a géniusz számára elérhető határai és ha az alkotó az ezeken belül lévő egész területet érintette, új területet kell keresnie. És mindazok, akik figyelemmel kísérték, nyomon tudták követni, hogy Sík Sándor az individuum témakörétől hogyan távolodott el egyre jobban és verseinek belső mágnestűi hogyan mutattak egyre határozottabban a kollektivitások élményei felé. A „Sarlós Boldogasszony” kötet és az „Advent” c. oratórium jelzik azt az utat, amelynek még mindig csak egyik állomása most megjelent kötete, a Fekete kenyér is. Állomás, de valószínűleg a legjelentékenyebb. A verskötet jelentőségét nem lehet ugyan a vers és oldalszámmal mérni, de mégis van valami jelentése annak, hogy vékony füzetke helyett testes verskötet kerül az olvasó kezébe. De kell is hely: az útját most már teljes biztonsággal látó Sík Sándor árasztja el a lapokat egy új háborgási korszakához érkezett vulkán földrengést kísérő tüzeivel. S valóban úgy fekszenek előttünk a versek, ahogy kínjuk és kéjük alkotójukban zsongani kezdett, formátlanul és tündöklőn, mint a láva. A hasonlatot még részletezni is lehetne, mert vannak ebben a kötetben versek, amelyek oly hőséget árasztó hömpölygéssel szakadnak alá szétfreccsenő soraikkal, akár a láva kataraktái. Az erő vagy inkább kényszer, amely előzúdítja őket, a leszámolás, a számvetés kényszere: egy ember, mielőtt tovább menne, számot vet önmagával és mindazokkal a szálakkal, amik őt bárhova kapcsolták.

Érző szálak bonyolult hárfája ez, amely családhoz, nemzethez, környezethez, társadalomhoz köti az embert; kollektivitásokhoz – mondja hidegen a recenzens, de a költő megkínzottan így sikolt fel: emberekhez! S a titokzatos hárfa szálai együtt fájnak ama megkínzott tagokkal, amikkel kapcsolatban vannak, a nemzettel és társadalommal és felkiáltanak érettük és az ő nevükben amaz Örökhöz, akivel egyedül és a saját nevében állt szemben ifjúsága lázában. Nem maradhat ki semmi a nagy leszámolásból, fel kell vonulni itt az egymáshoz fűződő ciklusokban a gyermekkor hómezőinek, az ifjúságnak, fel kell idézni az egyetemi tantermek zsongását, a könyvek tengerét, amelynek minden hulláma más és más nyelven kiáltoz, szerzetesi cellát és morajló szerkesztőségeket, főpróbát, mellékutcákat, a világháború népfölkelőit, a forradalmak szennyét és dörejét... egy élet és egy kor történelme ez, nem tudjuk, melyiké inkább, talán egyformán mind a kettőé.

Sík Sándor, a költő, egyelőre a hozzájuk való saját viszonyát tisztázza a kötetben, amely ha nem is egyszerre szakadt ki belőle, de mindenesetre ugyanegy hangulatnak pszichikai egységében született: szinte egyetlen vers, váltakozó hangokkal és kórusokkal, egyetlen zenedarab az orgona váltakozó regiszterein. A költészet útját nem lehet a geometrikus görbék törvényei szerint kimérni, de úgy tetszik, hogy ezután maguk az emberi közösségek szólalnak meg énekükkel és jajukkal, hiszen a költő már most nekik ajánlja a szívét, mint valami forró és puha kenyeret, amelyet alázatosan vall egyszerűnek és feketének... Ez a szimbólum húzódik át az összes versciklusokon és nemcsak a kötet egy-vers voltát fokozza, hanem alkalmat ad Jaschik Álmosnak arra, hogy az emberi hangra írt költemények mellé odaszője a vonalakból való költemények fehér és fekete mágiáját is.


(Forrás: Napkelet 10. évf. 1.sz.,1932. jan.1.)

Vajthó László: Falu Tamás: A halottak is élnek

 Az 1910-es években (Székely Aladár felvétele)

(Bp., Singer-Wolfner. 1931. )


falu tamas 1881-1977Dr. Ihary Elemér ügyvéd gazdag, boldog ember, de nem tudja megbecsülni a szerencséjét. Első feleségét megcsalja, amibe belehal az asszony. A nemezis bosszút áll: második házasságát is hamar felbontja a halál. Iharyt titokzatos erők vonják tragédiája színhelyéről. Árva leánykája, a nagyszülők sem tudják lekötni; vándoréletre vágyik, hogy feledjen. Végre délen köt ki, egy misztikus portás tanácsára hotelt vásárol magának a tengerparton: emberek közt van s mégis egyedül, idegen életek szeszélyes hullámverését figyelve. Egyszer aztán váratlan esemény rázza fel álmodozásából; első felesége hasonmására ismer egyik vendégében. Az asszony messziről jött, északról, egy tömrői orvosnak, Larssen Henriknek felesége. „Helga” csupa titok, nem érintkezik senkivel, Ihary sokáig nem tud hozzáférkőzni. Végre megembereli magát, megmutatja neki elhalt felesége arcképét, s Helga megért mindent. Megérti, hogy köze van ehhez az emberhez, beletartozik az életébe. A sorsukban is van valami hasonlóság. Ő is boldog volt, ő is áldozat s ő is sebet ejtett valakin. A férje megcsalta egy ápolónővel s  most azért menekült ide, gyermeket, boldog otthont feledve. Érzi, mit kíván tőle ez a férfi, de nincs ereje; húzza vissza az otthon s hirtelen, búcsú nélkül távozik.

Ihary utána megy, fel akarja keresni az otthonában, de már be sem kell kopogtatnia: az ablakon át láthatja sorsát. Az asszony elégedetten ül együtt az urával, gyermekével, a felhők elsimultak, szent a béke. Ihary vándorlása is véget ér; visszatér hazájába, hogy emlékeinek s gyermekének éljen. A regény alapgondolata: nincs ember, akinek hasonmása ne volna, csak a természet óvatos s messzire dobja őket egymástól, nehogy könnyen ismétlésen kapják rajta.

Falu Tamás nem aknázza ki a hálás lehetőségeket, kerüli a szívderítően banális befejezést. Olvasójára bízza, hogy a fölvetett problémát megoldja. A halottak is élnek, de csak emlékezetünkben. Néha ugyan úgy tetszik, mintha még egyszer testet öltenének számunkra; hanem a külső hasonmás mégsem a mienk, belül nem is hasonmás az, a sors nem is adja nekünk, s menekülnünk kell előle, mihelyt utunkba téved.

A regény művészi munka. Falu Tamás legérettebb könyve. A kicsinyesekóta nagyot fejlődött ez az írónk. Ott még érezni lehetett bizonyos aránytalanságot; a regény vézna épületét többször túlterhelte a líra, a sok díszlet. Itt Falu Tamás már komponálni is biztosabban tud, pedig  mese vázlata soványabb, mint ott, s ami történik, jórészt belső esemény. Falu Tamás voltaképp novellaíró. Egy hosszú novella ez a könyve is, mely határozott vonalvezetésével, lassított történetével, eredeti gondolatok, természeti képek gazdag pompájával felékesítve a regény illúzióját kelti. Nincs Falu Tamásnak még egy műve, melyben életbölcsessége annyira szóhoz jutott volna, mint ebben; egységesebb írása sincs; amit mond, bármennyire elkalandozásnak lássék is néha, mind a központi gondolattal függ össze. Valami előkelő tartózkodás, mely mögött örök emberi részvét könnye csillog; szelíd hang, mely szinte önmaga visszhangjától is fél; hófehér tisztaságú erkölcsi érzés; ez Falu Tamás költészete. Mert írjon bár novellát vagy regényt, mindig a költő Falu Tamás szól hozzánk. Írói modora mindig ugyanaz, megnyilatkozása mindig versek hangulatából teljesedik ki. Legfinomabb ízlésű csipkeverőink közül való. A tárgyak, jelenségek, bármilyen jelentéktelenek is, nemcsak nevükön szerepelnek nála, hanem meglelkesedve, életre kelve; éreznek, gondolkoznak, akár az emberek, beleavatkoznak az életünkbe, aktorai a cselekménynek. Így csupa mozgalom van az írásában, csodálatosan behízelgő, a szelíd lemondás és kimondhatatlan vágyakozás gordonkaszavára. Az élet és halál értelmét kereső poéta-filozófus írta ezt a regényt is, nemes szíve lüktet minden sorában.


(Forrás: Napkelet 10. évf. 1.sz.,1932. jan.1.)

Havas István (1873-1952) válogatott versei


(1891-1931. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet kiadása)

Negyven év költői termésének antológiája... még akkor is irodalomtörténeti érdekességű lenne, ha ezt a negyven évet nem osztaná ketté egy új irodalmi korszak és még inkább egy új történelmi korszak. Vajon hogyan tükröződnek a változások egy olyan költő műveiben, aki nem annyira aktív mozgatója, mint inkább passzív befogadója volt irányoknak, s egyébként mint a magyar pedagógia egyik jelen munkása, „hivatalból” is egyik megfigyelője és regisztrálója volt a körötte zajló áramlatoknak. Ha az ember többé-kevésbé a végén kezdi olvasni a kötetet, vagy legalábbis tekintettel van a versek alá írt évszámokra, amiknek legrégibbjei a kilencvenes éveket jellemzik, akkor úgy tűnik fel, mintha egy elmerült világ emlékei kerültek volna a kezébe.

Mennyire más, mennyire polgáribb volt az akkori világ, helyesebben: mennyire más volt akkor az, ami polgári volt. Egy mozdulatlanságig szilárd társadalmi rend hordozott egy hasonlóképpen szilárd költői idearendszert, amelyben határozottan meg van szabva a szerelem és a hazafiság skálája, adva vannak az érzelmességnek összes engedélyezhető variációi, adva vannak a szókincs és a formák és semmi esetre sem illő, de nem is nagyon lehetséges túlcsapni a mindenfelé megszabott határokon. Mindez nem azt jelenti, mintha e korszak költői, így Havas István is, utánzók lennének. Pusztán annyit jelent, hogy ők fiai és kifejezői koruknak, koruk még az érzelmekben és költői fellángolásokban is polgári rendjének. De azután jön a század első és még inkább második évtizedének lírai forradalma, a magyar költői nyelv átizzik és felolvad az új mesterek kezén, az egyéni egyénibb, a társadalmi társadalmibb lesz az érzelmek skáláján és Havas István verseiben pontosan meg lehet figyelni ennek előrehaladását.

Különösen a költői nyelv az, amely a maga egész hajlékonnyá olvadt lágyságában az övé lesz. A magyar városokról írt szonettciklus versei közt sokszor a magyar dolce stil nuovo egész pompája és zengése felragyog. „Magyar Valhalla, nyári éjtszakában, - Hogy arcod a Hold lávájába ful, - Alvó teredre óhímes palástban, - Halott királyok árnya felvonul” – hangolja fel a Székesfehérvárról szóló szonett első strófáját. Ez a versciklusa a legújabb és a legköltőibb alkotása, noha talán kissé sok az egytémájú versből. És van a kötetben még egy érdemes megfigyelni való: Lenau verseinek édes, ideges és fáradt hegedűszava, amely a kötet végén sír fel; úgy rémlik, mintha a fordító egy, a saját költői idearendszerével rokonnak és ideálnak érzett költőt fedeztet volna fel benne. Azt hisszük, hogy Havas Istvánnak érdemes volna, különösen újabb nyelvi készségével, további fordításokkal gazdagítani irodalmunkat.


(Forrás: Napkelet 10. évf. 1.sz.,1932. jan.1.)

Kovács György: Nagy István - Nincs megállás (Regény. Kolozsvár, 1933.)

 Nagy István (író) – Wikipédia
Egyik legégetőbb erdélyi magyar problémát veti fel ez a regény, a kisiparosság elproletárizálódását. Ezt a társadalmi réteget ábrázolja, amint a sajátságos erdélyi viszonyok között egy iparos család beléfullad a halódó gazdasági rendbe. A regény gerincét egy szerencsétlen körülmények között létrejött házasság képezi. A szereplő iparos család nagyobbik fia, Krisán Miklós feleségül vesz egy leányt a pénzéért, hogy a maga „nagytőkés” álmát elérhesse. A gazdasági válság súlya alatt összeroppan. Szűkszavú, de tökéletes ábrázolója ennek az életnek Nagy István s annyira a realizmus síkján mozognak mondanivalói, ténylátása, környezetábrázolása, hogy nem tűr meg tolla egyetlen mondatnyi romantikát sem.

Szürke, monoton stílus, ugyanez a tónus és hangulat uralkodik helyzetképein, némely helyen költőies ugyan, - de jellemző annak az osztálynak lelkivilágára, amely a regény miliőjét képezi: gyári munkások, tönkrement mesterlegények, munkanélküliek. – Krisán Miklós elvei miatt börtönbe kerül. Itt széthullnak nagy álmai, teljesen kicserélődik, új ember lesz, aki élete célját abban a harcban találja meg, melyet a munkásság egyetemesen folytat egy emberibb jövőért. Felesége, Klári ezalatt munkásnővé lesz s ott ő is elsodródik ebbe az irányba. Mikor Miklós kiszabadul a börtönből: el akarnak válni, ,mert házasságuknak semmi más alapja nem volt a pénzen kívül. Azonban a két megváltozott ember ismét összetalálkozik a közös küzdelemben, mely a munkásságért folyik, - férj és feleség maradnak. Ennek a fordulatnak a megkreálásánál művészi ficam van, mert pszichikailag csaknem teljesen indokolatlan az érzelmek ilyen hirtelen történő átváltozása, aminek a regényben csupán az az oka, hogy közös elvvel közös célokért indulnak küzdeni férfi és nő.

A fordulat rugóit ősi emberösztönök kellene, hogy mozgassák itt, világért sem elegendő érv ehhez az elvközösség. Író a többi regényszereplők emberi meglátását hiányossá teszi osztályharcos fanatizmusával, ami nagy kár, mert ha nem csúsznak be ilyen hibák, kétségtelenül jó lenne a regénye. (Kovács Jani, Krisán Péter stb., stb., mind csak az osztályharc szempontjából látszanak, így kevés bennük az „ember”.) Nagy István még nem tökéletes emberlátó, még nem eléggé elmélyült a művészete s így tollát néha elragadja a propagandaszónoklat is. Ellenben látja az életet, a mát úgy, amint az a maga brutális valóságában elénk dobódik s így regénye figyelemre méltó az erdélyi regények között.


(Forrás: Erdélyi Helikon VI. évf. 1933.júl.)

Vita Zsigmond: Oláh György: Lázadás a Tiszánál

 

Magyarországon ez a könyv elég nagy feltűnést keltett, politikai harcokat indított meg. Túl merésznek, elfogultnak, lázítónak találták konzervatív körökben, a nemzeti szellemű ifjúság magáénak vallotta és baloldalról elítélték mint megalkuvó, túl óvatos könyvet.

A politikai tendenciájú könyveknek többnyire ez a sorsuk, de Oláh György könyve nem napi politika, hanem a nemzet kérdéseinek az irodalomba való bevitele, amely egy regény keretében meg akarja mutatni a szociális igazságtalanságok, a parasztság kihasználása miatt vergődő magyarság korrajzát. Oláh György ahhoz az újságíró gárdához tartozik, amely Milotay vezetésével céljául tűzte ki a magyarság legigazibb problémáinak, legmélyebb sebeinek felkutatását, kendőzetlen megmutatását.

A Milotay Ismeretlen Magyarországának hangjait ismerjük föl több ízben Oláh György könyvében is, de a regényformában a riport veszít hűségéből, megbízhatóságából – és végeredményben a könyv nem olyan meggyőző.

Oláh György egy Tisza menti telepítés történetét meséli el. Egy dzsentriből, egy áldzsentriből és egy zsidóból álló társaság lelkiismeretlenül telepeseket visz az ország minden részéből egy Tisza menti mocsara vidékre, akik teljesen magukra hagyatva éhínségbe, nyomorba kerülnek. A könyv utolsó része egy választási harcot ír le, a kormány jelöltjét, a telepeseket tönkretevő Márffyt, a legnagyobb erőszakosságok árán megválasztják képviselőnek a nép jelöltjével szemben, akit lecsukattak. A nép hiába lázad föl, hogy a jelöltjét kiszabadítsa, mert az szabadon engedve, önként lép vissza az egyenlőtlen harctól. Vissza kell térni a lassú munkához, mert ameddig az egyetemes nagy átalakulás nem jön, „addig mindenki álmodozó marad itt, aki valami nagyot, szépet akar.” Az egész választási harc, a lázadás is álmodozás tehát Oláh szerint, mert a hatalom emberei ellen a magyarság mai szelleme mellett semmit sem lehet csinálni.

Ezt a konklúziót azonban az öreg plébános szájába adja az író, akihez talál is, de nem nő ki szervesen a könyvből, mint ahogy az egész happy end olyan, mintha egy amerikai filmből vágták volna ki.

Ez a válasz elől való kitérés azonban azokat sérti elsősorban, akik minden áron politikai programot követelnek az írótól, de sokkal nagyobb hiba az, hogy a regény alakjai nem elevenek, szükségszerűen nem győznek meg az író igazságáról. Oláh György regényalakok által akarta közvetlenebbül, frissebbül hatóvá tenni a riporter ügyes, sokoldalú megfigyeléseit. Márffy, Makláry, báró Gallovich, stb. valamennyire viszik is magukkal az előkelő miliő gondatlan fölényét, vagy szükségképpen elvakult, csak saját érdekét néző lelkiismeretességét; a népért élő és a káptalan ellen harcoló plébános szép típusa a papnak és érdekesen mutatja az egyházi érdekeket, Csete a magyar gazda mintaképe lehet, de mindezek csak egy riportkönyvből vannak kiragadva, nincs önálló életük.

Oláh György regényének alakjai így nem tudják igazán meggyőzővé tenni a birtokos és hivatalnok osztály bűneit, de még kevésbé tudják igazán megmutatni a parasztság életét, nyomorúságát, munkáját és elkeseredését. Oláh György egyes alakokba akarta sűríteni a megfigyeléseit, de ezáltal a riportanyagot tette szegényebbé, lemondott az alaposságról, az adatokra építésről, a sokszínűségről.

Pedig Oláh György kétség kívül jó riporter, elevenen, frissen ír, gyorsan pereg a könyve, van mozgás benne. Nemcsak pillanatnyi kérdéseket, hanem az egész nemzet problémáit is meglátja, érdekesen mutatja meg a dunántúli falu nyugatra nézését, a nyírséginek gyanakvását az egész külső világrenddel szemben, amely mindig csak az ő vagyonát, békességét zavarta meg. A Tisza-menti tömegek nyomorát, a velük szemben való süket elzárkózást, a hatóságok visszaéléseit élesen és néha megdöbbentően látja és láttatja meg. Tud bátran és őszintén írni, de a regény nem az ő formája, ott szükségképpen elkeni a színeket és giccset alkot.

 (Bp., Singer és Wolfner, 1932.)

(Forrás: Erdélyi Helikon VI. évf. 1933.júl.)

Thurzó Gábor: Vándor Lajos - Fej vagy írás


walder_lajos.png

(Névtelen jegyző kiadása, 1933.)


Ritka jelenség Vándor Lajos a mostani fiatal költők között: humor van benne. sokszor egészen mély forrásból táplálkozik ez a humor, a mai városi fiatalember koravén rezignációjából, s tulajdonképpen abban jelentkezik, hogy a költő kifordítja a mindennapi valóságot s mint olyan nagyon régi. Messzire kihúzza a jelenségek vonalait, egészen addig, amikor már a legegyszerűbb tárgyak is furcsának, fejük tetejére állítottaknak látszanak. Vagyis épp az jelenik meg ezekben a versekben az életből, a technika zavart huszadik századjából, ami látszólag a legtermészetesebb, legmegszokottabb, ami ordít minden újságból, ami ott van minden fényreklámban, ami szinte percenként kerül a modern nagyvárosi ember lábai elé. De szerencsésebb ( - legszerencsésebb - ) jelentkezései ennek az „aszfalt-humornak” azok, ahol az arányokat nemcsak a világmindenség négy égtája felé tolja ki, hanem, ahol a költő legmagánabb belügyeit torzítja versbe, ott, ahol ezek a versek az igazi, lírai fölhangoltság rendkívül találó karikatúráinak készülnek.

Ezekben kikerül a gyakran fárasztó kortünetet leszögező hangból (ami sokszor éppolyan fárasztó és fölösleges, mint a futurizmus idején a sok földrész és tájnév, amikor a költő lépten-nyomon a Fidsi-szigetekkel, Világantennával és a Mount Everesttel dobálódzott), tud egyszerű lenni, és talán még közvetlenebbül mai. Így a kötet legjobb darabja a „Kulcsvers” is ilyen leülepedést mutat, trópusai és figurái tiszták, világosak. Egy másik ilyen vers a „Családi jellegű”, amely a Vándorverseknek – amiket talán költőjük se tart elsősorban verseknek és önmagát sem költőnek -, kijegecesedett formája. Ennek az utóbbinak az útján, tisztul ki még jobban a lírizmusa körüli köd, és a humorista mellett már a költő is segíti majd írni ezeket a fanyar, nálunk egyedülálló hangú verseket.

Ahol a burleszkbe érő humor fontosabb a versnél, ott van Vándor Lajos jelenleg még leginkább elemében. Ezek közt sikerült az „1,000,000 szerelmes vers”. Ez a nagy csoport számíthat leginkább sikerre (közönségsikerre), s talán ilyen szempontból hatásos a sok kiabáló, valami szeretetreméltó pacifizmust követelő, de legtöbbször olcsó retorikába fulladó verse is. Igazi költő azonban akkor lesz, ha a puszta formalizmusból érettebb mondanivalókig tud fölemelkedni. Vagyis: ha a bővérű humoristából költő lesz, aki a kicsúfolt mai életben is megtalálja azt, ami mindig költészet volt és mindig költészet marad. Az út, amelyen halad efelé, biztató.


(Forrás: Erdélyi Helikon VI. évf. 1933.júl.)


Kázmér Ernő: Zola élete, munkája, harca

 Zola. Sein Leben / Sein Werk / Sein Kampf. Herausgegeben und kommentiert  von F. C. Weiskopf. Mit 44 Abbildungen.

(Denise Leblond-Zola: Zola – Malik Verlag, Berlin)


Alig harmincéves volt Zola, amidőn mint valami merész konstrukcióval kísérletező, lázas mérnök, felállítja a húszkötetes „Rougon-Macquart” vastraverzeit, „mérnöki naplójába” ezerkétszáz személy még elmosódott, nyersen odavetített profilját skicceli, hogy mire ötvenéves lesz, a francia irodalom élére, a „Rougon-Macquar”-tek minden egyes tagja érzéseiből, vágyaiból, szenvedélyeiből, minden természetes és ösztönös megnyilatkozásaiból megépített családi ház a Balzac építette „Comedie Humaine” monumentális épülete mellé magasodjon.

S olyan ez a ház, mint a Camp du Mars déli csücskében Párizs fölé emelkedő Eiffel-torony, amely reális-pontosan végiggondolt mérnöki ábrándból lett a romantikusPárizs szimbóluma és éppen úgy bővült – az első kötettől a huszadikig – mint az a kis, házikónak nevezett Szajna-parti bódé, künn Médanban, amelyhez évről-évre, mint a Rougon-Macquart család épülő háza, hol egy szoba, hol egy emelet, hol egy torony került. A médani kerti ház állópultja mellett, a chanteloupi dombok felé kanyarodó Szajnára és a kattogva dübörgő vonatok sínjeibe kapcsolódó elmélyedéséből törtek fel az alvó, szunnyadó látomások s a naturalizmus vezére a víz és a sínek romantikus élményeitől soha sem szabadulva, állópultjánál –l apja, a provencei csatornák – vadvizeket zsilipekbe szorító tervező mérnöke ugyancsak festetlen, darabos állópultnál szőtte konstruktív mérnöki elgondolásait – írja meg a „Naná”-t, a „Germinal”-t, a „Föld”-et. A tizenkilencedik századbeli francia szellemtörténet legjellemzőbb komponenseiből tör fel ez a nagy oeuvre, amely Flaubert szellemi aszkétizmusából és Leconta de Lisle parnasszusi művészete elégikusan felsíró impassibilitéjéből a már-már diadalmaskodó fakó, bágyadt, pesszimisztikus világszemlélet helyett a valóság, a csúfság, a brutalitás és a közönségesség világosságával a tudományos objektivitás mezébe öltözött, de a materialista pozitivizmus új esztétikáját hirdető, szociális jelentőségű naturalizmus előtt nyit utat.

Zola, Taine elméletét és Claude Bernard orvostani kísérleti módszereit alkalmazza regényeire, be akarja bizonyítani, hogyha a kísérleti módszer a fizikai élet ismereteire vezet, akkor annak a szenvedélyekkel telített értelmi élet ismeretére is kell vezetni. „Az út csak egy, csak a fokozatok különböznek, a vegytantól az élettanig, az élettantól az ember – és a társadalomtudományig. S mindezek végén ott áll a kísérleti regény.”

Zola, a titáni harcos, a francia forradalom hagyományos őszinteségével és az emberi gondolkodás racionalizmusával készül az új századra, amelyet a Dreyfus-ügy kavar fel. Őrjöngés, fanatizmus, gyűlölet és téboly küzdenek meg egymással, hogy utána az eszme, az idealizmus újjáértékelése induljon el és mire 1902. szeptember vége ködös délelőttjén hiába kopognak Zola ajtaján, a széngázmérgezésben elhalt író Párizs irodalmi polgárainak hagyja a még ma is nyitott kérdést, forradalmár volt-e Zola?

Denise Leblond-Zola, a nagy francia író gyermektelen házasságát párhuzamosan végigkísérő szerelmi viszonyából született leánya, F. C. Weiskopf segítségével és jegyzeteivel írja meg apja életét. A visszaemlékezésekből, a levéltárakból, a kortársak lejegyzéseiből elénk domborodó Zola, akinek teremtő erejébe, a mai szociális és forradalmi lendület – érthetően – minden áron bele akar kapcsolódni, még a weiskopfi kommentálásban sem tud mássá formálódni, mint a rendíthetetlen igazság kérlelhetetlen harcosává. S ahogy Barbusse, szocialista állásfoglalású Zola „regényé”-ben (érdekes, hogy az ezret meghaladó regényfigura megteremtője, milyen vérszegény, doktrinér áporodottságú regényhősnek bizonyul!) sem tud döntő bizonyítékot adni, szocialista vagy csak pacifista volt-e Zola, Denise Leblond-Zola sem talál pozitív érvet Zola forradalmiságához. „A szenny Michelangelója”, ezzel a sok mindent kifejező prédikátummal megbélyegzett regényíró, aki a századfordulóra írt jegyzeteiben a templomot, a kaszárnyát, a nagybirtokot pusztulásra szánja, hogy nélkülük épüljön a XX. század francia köztársasága, azt is meglátja, hogy a jövő a nép kezében van, de „az eljövő forradalomban nem folyhat vér”. A lelkek forradalma, az igazság diadala, a munka és a jólét kiteljesedése, megint csak ez, ami, mint valamennyi alkotásából, leánya életrajzkísérletéből is kikerekedik.

Olyan roppant emberi komplexumban, mint Zola, tulajdonképpen mindenki megtalálja azt, amit keres. A látó, kutató szellem az elméletek rongyát magáról lerántó őserőt látja benne, a mezítelen valóság irodalmának erős oszlopát, nagy lobogását, az új generáció a természet és az ember egymásrautaltsága, a földből és az emberből áradó, termő nedvek naturalista-romantikus énekesét, aki az emberi szenvedélyek hatalmas eposzául szánt regényeiben, a gondolatkövecskék és művészi csonkok talán finoman zenélő hatását félredobva, örvényeken át keresi az élet tiszta forrását. S Denise Leblond-Zola megpróbál ehhez az emberi komplexumhoz úgy közeledni, ahogy valakihez csak vérbeli, lélekbeli kötelékek jogán lehet hozzáférni. Végigkíséri aixi gyermekkorát, a férfikor deléig tartó hű barátságát Cézannéhoz, párizsi fantasztikus nyomorát (a manzárdzug ablakán verebet fogó és sült verebet evő fiatal Zola lehetett-e más, mint a nincstelenek, az éhezők költője?), féktelen tanulni akarását, hihetetlen energiájú adatgyűjtését, nemes szolidaritását, szeretetét írótársaival szemben (Flaubert, Daudet hátba támadják, apró intrikákkal fizetnek rendíthetetlen jóságáért) s ahol Adéle Rozerotval élt éveit, házasságon kívül született gyermekeivel eltöltött napjait írja le, ott Zola legnemesebb emberi vonásaira mutat. Az író és az ember... Zola sohasem tudta ezt a kettőt különválasztani, nála az írót embersége adta, emberi voltát írói látomása formálta – s hogy Denise Leblond-Zola is ezen a kettősségen látja Zolát s innen viszi tovább a legtisztább horizontokig, nobilisan, emelkedetten, mondhatnám lélekemelően zengi el melódiáját, ami gyermeki alázatos szívéből és az alkotó előtt saruját megoldó tanítványi szeretetéből fakad.


(Forrás: Erdélyi Helikon VI. évf. 1933.júl.)


Vita Zsigmond: Georges Duhamel: Le Notaire du Havre (Párizs, 1933.)

Duhamel minden könyve vallomás az életről, nemcsak egyszerű, vagy különleges embereket, jellemző történeteket elevenít fel előttünk, hanem meglátja és fölszínre hozza az élet mindenütt fölbukkanó mozgató erőit, az egyénit és esetlegest a közösségbe, az immanens valóságba helyezi és így kérdez és felel a határokon és jelenen túl élő embernek is. A dolgok formája és való élete iránt érzékeny realista és az élet értelmét kutató moralista a regényeiben teljes harmóniába olvad és ez adhat nekik mindig felfrissülő jelentőséget.

Vajon a mai élet folyton változó képét minden művészi alakítás sutba dobásával, a tisztán riportszerű hű egymás mellé állítással, vagy a valóságon túl növő abszurdummal és fantasztikummal valósíthatja-e meg a regényíró, erre Duhamel – a maga számára – határozott választ adott. A realista regényírással végképp leszámolt Duhamel, mint legkiválóbb kortársai is, de – és ezzel válik módszere jelentőssé – a realitást emberi tapasztalattá teszi, az egyént az egészbe átömölve és a közösség törvényszerűségét az egyénen át nézi, a matériát a lélekkel egységben folytonos, ki nem kerülhető hatóerőként ábrázolja. Duhamel filozófiája legegyszerűbb történeteit is átszövi, nem tolakodik előre, a mélybenél.

A Notaire du Havre a Laurent Pasquier emlékei formájában megírt életének első kötete. Nem naplót akar írni Duhamel, mert az csak meghamisítja az állandóan változó valóságot és a misztikum úgyis elég nagy bennünk és körülöttünk, hogy helyes volna még hozzátenni. Pasquier azt mondja, hogy az emberi tapasztalatát akarja föltárni, tessék választani belőle. Az erkölcsöket javítani hiú ábrándnak tetszik neki. „Nem azért írom ezeket az emlékezeseket – írja -, hogy bárkit is neveljek, vagy büntessek, hanem hogy megvalósítsam a megismerést.” Az emlékezés által önmagunk egy részét ismerjük meg tisztábban, küzdelmeinkről, céljainkról, magáról az életről adunk számot magunknak.

Nem akar nevelni Duhamel, éppen ezért lehet mindig megújuló hatása az életre. Hiszen „az erkölcsöknek minden jellemzése valamennyire megerősítheti az erkölcsöket” és ha Duhamel meglátja az emberben a mély, igaz, nagy érzelmeket, megerősítheti azokat.

A regény tárgya egy nagy várakozás, egy havre-i levélnek és általa az örökségnek várása. Pasquiernének meghal egy nagynénje, akitől örököl. De az örökség különböző feltételekkel van megkötve, egy része csak a két nővére halála után száll rá. Az asszony út tudja, hogy nővérei, akik kimentek Peruba, már rég meghaltak, de a hivatalos értesítést évek során ár nem sikerül megkapni. A havrei közjegyző kell beszerezze a szükséges okmányokat; először azt ígéri, hogy négy hónap alatt elintézi az ügyet és a család úgy rendezkedett be, hogy egy félévet is ki tudjon húzni a kapott kisebb összeggel. A hónapok lassan telnek, a türelmetlen leveleket egymás után küldik Havreba, de semmi válasz sem jön. A havrei jegyző már a család réme lesz, éjszaka álmaikban borzalmas szörnyként megjelenik, de a reményről nem akarnak letenni. Bútorok, értéktárgyak rendbe a zálogházba kerülnek, az anya éjszakákon át varr, az apa egy vizsgára készül, azért nem akar függetlenségéről lemondani, de a tanulástól ellopott időben elszántan dolgozik, elkeseredetten harcol. A legnagyobb lemondás az, hogy idegent fogadnak be szállásra. „Az volt az érzésünk, hogy ezek az idegenek jelenlétükkel megsértették a mi menedékhelyünket, a mi szent helyünket, életünknek, örömeinknek, nyomorúságunknak titkos szenthelyét.” Újabb remények, újabb lemondások és csalódások jönnek és amikor végül megkapják az örökséget, kisül, hogy csak a várt összeg felét fizetik ki, ami szinte egészen elmegy adósságokba.

Ekkor Pasquierné, aki mindig a józanabb, óvatosabb volt, így kiált föl: „Nem akarok többet rágondolni, így kiált föl: „Nem akarok többet rágondolni, nem akarok, vége van! Nem akarok többet másra számítani, csak magunkra, a négy karunkra, a két fejünkre. És azt mondom neked, Raymond, ez jobb így.” Pasquier is szinte megkönnyebbül, mert „kigyógyultak örökre a csodából, az emberfeletti mágikus eseményekből.”

A család regénye elsősorban a Notaire du Havre, annak az atmoszférája tölti meg a könyvet, de abból kilépve, hozzá való viszonyában a szomszédoknak egész sorát ismerjük meg. A felnőtt ember biztos, érett látásával, pár éles vonással, de szinte azonnal megelevenítő jellemzéssel mutatja be Duhamel az alakjait, talán ezért homályosabb a gyermekek ösztönösebb, inkább a képzeletben élő világa. Duhamel ítél és magyaráz, a mozdulatok értelmét, az események szükségszerűségét, az apró dolgokban megnyilatkozó emberi nagyságot kutatja, ezért nincs meg a könyvében az Anatole France Kis Pierre-jének friss spontaneitása. De néha fölülkerekednek benne a gyermekkori emlékek, a házuk hatalmas citadellává nő és a hosszú folyosó és lépcső álmok birodalmává válik. Barátja, a sokszor félszeg, ügyetlen, hallgatag Désiré Wasselin, aki elszántan megvédi egy kutya ellen, szinte középkori hős lesz.

A kis Laurent még csak tíz éves a regény végén, a testvérei most végzik az iskolát, az ő regényük még ezután kell következzék. És ezután kell jöjjön az a regény, melyben Duhamel megmutatja, hogy hogyan lehet álmokról, ábrándokról, csodákról lemondva, a magunk erejéből fölépíteni, szilárddá tenni az életünket.


(Forrás: Erdélyi Helikon VI. évf. 1933.júl.)

Oláh Gábor (1881-1942): Az embernek fia

(Dráma 3 felvonásban. Hegedűs és Sándor Könyvkiadó Hivatala)


Előttem a könyv – rajta egy név: az Oláh Gábor neve. Tartalma már nem ismeretlen előttem; hiszen alig két hete, hogy a Csokonai-kör szíves jóvoltából felolvasást tartottam róla, - helyesebben belőle. Akkor az eredeti kézirat feküdt előttem, s bár csak nagyon rövid időm volt tartalma megismerésére és tanulmányozására, az Oláh Gábor erőteljesen férfias, s mégis gömbölyded és lágy kézírása épp úgy ragadott magával, mint maguk a hatalmas gondolatok, melyek minden sorából felém szálltak. S amint el-elnézem ezt a könyvet, nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy ezek a hatalmas gondolatok, ezek a merész, szinte vakmerően élére állított eszmék új színt, új életet nyernek a nyomdafesték alatt. S ez nem túlzás, mert a festék alatt eltűnik az írott betű gömbölyűsége és lágysága, s a nyomtatott betű szögletessége még keményebbé, acélosabbá teszi ezt az amúgy is szinte vadul forrongó, sajátos írói egyéniséget.

Oláh Gáborban kétségtelenül még mindig sokkal erősebb a lírikus, mint a drámaíró. Bizonyság erre ez a műve is, amely pedig úgy drámaiság, mint színszerűség szempontjából erős haladást mutat korábbi színpadi műveivel szemben. S mégis, ami feltétlenül biztosítja műve számára az olvasó és esetleg majd a néző érdeklődését is, az a minden ízében magas színvonalú irodalmiság, az a minden túlzástól ment modernség, mely nyelvének tömör magyarságával s lírájának hódító bájával végtelenül szerencsésen párosulva, együttesen adják azt a színpompás, erőteljes, élettől duzzadó, majd meg fenyegető vad, komor, de mindig sajátos és eredeti irodalmi egyéniséget, amelyet Oláh Gáborban ismerünk s amely egyéniség – mondjuk ki nyíltan -, akár egyetértünk vele, akár nem: - feltétlen tiszteletet és becsülést parancsol. S azért, bármily eltérők legyenek is a vélemények, drámájának tárgyát, irodalmi és színpadi értékét illetőleg, senki nem vonhatja magát teljesen e ragyogó szellemnek, e forró szívű, hatalmas agyú, magyar érzésű nagy poéta lenyűgöző egyéniségének varázsa alól.

Felekezeti kérdést tárgyal legújabb művében Oláh Gábor. Nem akarok most kiterjeszkedni annak bizonyítására, hogy mennyiben volt szerencsés vagy mily mértékben volt ildomos tárgya megválasztásánál a szerző. Ez különben nem is képezheti bírálat tárgyát, mert hiszen a drámaírás szabadmesterség, mely nincs iskolai penzumokhoz kötve. De hallottam már előzetes bírálatot Oláh művéről, még a megjelenés előtt; hogy a katolicizmus és kálvinizmus harcában, melyet tárgyal, igaztalan lenne saját felekezetével szemben – Róma javára. Nem tagadom, ez a látszat első olvasásra, vagy első hallásra talán megvan művében; de csak a felületes vagy felekezetileg elfogult egyén szemében. Mert ha egyéni tragédiát írt is Oláh, mégis a két uralkodó nagy vallás harca az, mely Dávid pap és Innocentius páter személyében vívja csatáját. Ez a harc pedig ma is áll – fájdalom, tán inkább, mint valaha -, s tán állni fog, míg a világ világ marad. és ezért lehetetlen kikerülni az írónak ezt a látszatot; pedig a másik felekezet épp oly joggal tehetné azt az ellenvetést, hogy a harc eszközeinek megválasztásánál Innoncentius páterre nem egy sötét árny vetődik. Azért én úgy az egyik, mint a másik oldalról elhangzó esetleges ilyen szemrehányást jogosulatlannak tartom; a dráma tétele, éppen mert vallási tárgyú, nem tűri meg a felekezeties bírálatot.

Ám a drámaiság és színszerűség nézőpontjából is nagyon sok figyelemre méltót produkált Oláh. Mert ha a mű dramaturgiai szempontokból eshetik is hellyel-közzel kifogás alá, annak igazi mértékét mégiscsak a színpadi előadás szabhatja meg. De olyan felvonásvégek, mint az I-ső és II-ik felvonásé, olyan jelenetek, mint az első felvonásban Dávid, Mária és Innocentius hármas nagy jelenete, a másodikban Dávid és Mária, majd a kis Pali és a fiatal Mártha jelenetei, két-három markáns, erőteljes, sőt hellyel-közzel kényes epizódalaknak igazán zseniálisan művészi beállítás, s különösen fő női alakjának, Máriának igazán klasszikusan mesterileg végigrajzolt lelki tusája olyan drámaírói kvalitásokat mutatnak, melyek – egy ügyes, lelkiismeretes rendező keze alatt -, nemcsak ennek a művének fognak sikert biztosítani, de határozott ígéretet jelentenek e tulajdonságok a jövőre nézve, hogy fog még Oláh Gábor olyan drámai művet írni, amely fölötte fog állani minden kicsinyeskedő bírálatnak és gáncsoskodásnak. Hogy ez Oláh Gábor szerencsés felgyógyulásával, melyet mindannyian várva-várunk, ez mihamarabb be fog következni: rendületlen, erős a hitem!


(Forrás: Debreceni Szemle, 1912. 10. szám)