Gyulai Pál: Oh mosolyogj rám!

Szeretem rózsás arcodat,
Oly csengő, benső hangodat;
Szeretem karcsu termeted,
Liljom rengése jár veled
De bájaid között legjobban
Mégis mosolyod szeretem.
Szívemben egy mély érzés dobban...
Oh mosolyogj rám, kedvesem!

Vidám vagy bús ez a mosoly,
Örökké szívből szívbe foly,
Örök érzés ajkad, szemed,
Örömbe', búba' csak szeret.
Gazdag kedélyed szivárványa
Ragyogva árad könnyeden,
Engesztelés minden sugára...
Oh mosolyogj rám, kedvesem!

Oh e mosolytól messze fut
A terhes gond s eszembe jut
Az első boldog pillanat,
Emléke most is, elragad:
Bokrétám, mit kebledre tűztél,
Félénk örömmel, édesen,
S hálám csókjáért el nem űztél...
Oh mosolyogj rám, kedvesem

Oh e mosolynak sugarán
Hány szép emlék derűl reám
Nászfátyol, első fejkötő,
Liljom valál, majd rózsatő;
De a boldogság hajnalfénye
Reszket mindkettő kelyhiben.
Betelt szívem minden reménye...
Oh mosolyogj rám, kedvesem!

Oh mosolyogj, mint akkoron,
Midőn ringattad karodon
Kicsiny lyányod', kicsiny fiad', -
Lásd az idő, hogy' elhalad!
De mosolyod még mind a régi,
Átsugárzik az éveken,
S rajt' összeolvad földi, égi...
Oh mosolyogj rám, kedvesem'

Oh mosolyogj, bú édesűl,
Megenyhűl seb, kedély derűl.
Hány szívet vigasztalt szavad,
Bár a tied bútól szakadt
Eltitkolád, mosolygva szóltál,
Emberben nincs ily türelem.
Egy földre tévedt angyal voltál...
Oh mosolyogj rám, kedvesem!

Oh e mosoly őrcsillagom,
Áttör minden borúlaton,
Világít, biztat, int, vezet,
Megszenteli küzdelmimet
Pályám nemtője, dicsőségem,
Szerelmed fénye, mindenem!
Nincs drágább, amit adhatsz nékem.
Oh mosolyogj rám, kedvesem!

Gyulai Pál: Bölcsődalok

I.

Csitt kicsi kedves, csitt, csitt, csitt!
Jó fiu légy, oh hallga kicsit;

Hunyd be szemed' és hunyd be szád',
Föl ne riaszd jó édes anyád'.

Alszik anyád, hát te is alugy',
Ugy kicsi kedves, ugy, ugy, ugy!

Hunyj a szemét már, jó a gyerek,
Én is elalszom majd veletek.

II.

Egyszer egy időben,
Bakonyi erdőben
Gilice nem alszik,
Sirása elhallszik.
Oda megy a szúnyog
Haja, haja! - dunnyog,
A tücsök is fujja:
Haja, haja, hujja!
Gilice megunja,
A szemét behunyja,
Sirása nem hallszik,
Csendesen elalszik.
A gyerek is csendes,
Haja, haja, kedves!

III.

Csendesen, csendesen,
Haja, haja, kedvesem!
Aki nem sír, nem kiáltoz,
Annak angyal kis kertet hoz,
Lesz benne egy szép, de szép fa,
Minden ágon arany alma.
Hát még mi lesz? Megmondom!
De ne sirj hát, galambom.
Kis fészek meg kis madárka,
Kék a lába, zöld a szárnya,
S azt énekli csengő hangon
Alugy', alugy' már galambom!
S a gyermek, ki hallja épen,
A szemét behunyja szépen,
Elalszik az énekszóra
S álmodik majd szépet róla.
Úgy lesz, úgy lesz, ha mondom
Haja, haja, galambom!

Gyulai Pál: Ölelve tartlak...

 Ölelés -  harangozó ilona festménye

(A kép forrása: www.irodalmijelen.hu)

Ölelve tartlak, Istenem,
Mi gyöngéd karcsu termeted!
Hallgatsz, szíved beszél velem,
S elringat, mint egy gyermeket.

Ne ébresszen pacsirtaszó,
Szavadnak édes hangja még,
S csillag sem, a hajnalhozó,
Amely dicső szemedben ég.

Hadd környezzen e néma éj,
Ez édes álom, szent titok;
Oh mennyi érzés, mennyi kéj!
Leszünk-e még ily boldogok?

Guido Guinizzelli (1230-1240 között-1276): Szerelem és nemes szív...

Szerelem és nemes szív mindig egyek,
miként madár s az erdő sűrü zöldje,
szerelem nem előzi a szivet meg,
s az sem lehet, hogy a szív őt előzze.
Mihelyt nap lett az égen:
a ragyogás is tündökölt azonnal,
nem előbb - akkor éppen.
A szív, ha benne Ámor lel tanyára:
azonos a lakóval,
hisz egy a tűznek hője és világa.

Szerelmi tűz nemes szívben ha támad:
izzássá lesz a bűvös drágakőben,
igézetét a csillagragyogásnak
úgy éri el, hogy égeti erősen,
s miután kilobogta
a nyers kőből a nap, mi durva, érdes:
csillaggá aranyozza.
A szívet, mit keblében hord a férfi,
s mit oly nemesnek érez:
a nő csillag módján szeretni készti.

A szerelem úgy ég nemes szivekben,
ahogy kétágú tartón gyertyaláng ég:
saját kedvére - és mind fényesebben,
semmilyen módon nem tehetne másképp.
A gonoszság, az ősi,
aképp munkál, ahogy hat víz a tűzre:
gyorsan oltja a hőt ki.
Nemes szívben szerelem partot érhet,
miként felszínig sütve
mágneses ereje földmélyi ércnek.

Tüzelhet sárra napsugár egész nap:
az sár marad - s a nap heve se csökken.
Mondhatja dölyf: családfám lombja szép nagy -
nem nemesül a sár sugárözönben.
Ne hidd el, hogy nemesség
a tiszta szíven kívül is teremhet,
mint kész családfa-termék -
mit ér a szív, ha telve nincs erénnyel?
A fény vizen rezeghet,
ám a csillag, mely küldi, égi ékszer.

A magasságos égi értelemben
tündöklik Isten, napnál ragyogóbban,
s felfogván Őt az angyalok a mennyben:
szolgálják hódolón, odaadóan,
beteljesítve végleg
művét az ég igazságos urának.
A biztos útra térned
eképp segít a szép nő szemsugára,
mely nemes lángolást ad
a szívnek, mely előtte nincs bezárva.

Hölgyem, hozzám az Úr - mikor a lelkem
elébe áll - így szól: „Micsoda gőg ez?
Az égen áttörtél s most itt a mennyben
van maradásod, trónomnál időzhetsz,
pedig sosem az égi
királynőt, hanem hívságos szerelmed
voltál serény dicsérni!”
S én ennyit mondok akkor: „Ő is angyal,
kinél nincs nemesebb, szebb -
ha őt imádom, nem sújthatsz haraggal!”

(Ford.: Baranyi Ferenc)
(Forrás: Szerelem és nemes szív – Olasz költők versei Baranyi Ferenc fordításában – Hungarovox Kiadó Bp., 2003.)

Compiuta Donzella (1250 után): Istent szolgálni...

Istent szolgálni máris útrakelnék,
nincs más helyem e hívságos világon,
mert nő a gyávaság, az esztelenség,
s a csalárdságot is dagadni látom.

Kihalt a jóság és az értelem rég,
gúnyolódnak a lovagiasságon,
meg aztán férjhez menni sem szeretnék -
így hát miért is volna maradásom?

A férfi-nemnek romlottság a dísze,
iránta nőttön-nő a megvetésem,
hisz vágyam Isten udvarába vinne.

S harag sötétlik jóapám szemében,
mert Krisztusért dobog csak lánya szíve -
ki tudja, milyen férjet szánna nékem?

(Ford.: Baranyi Ferenc)
(Forrás: Szerelem és nemes szív – Olasz költők versei Baranyi Ferenc fordításában – Hungarovox Kiadó Bp., 2003.)

Tóth Árpád: A Muhi-pusztán

A kékselyem mezőn itt állt az éji őrszem,
Feszült, csontos kezében ezüst-pengéjü szerszám,
Fakón csillant a hold, mint egy meredt, bús tört szem
A tikkadt sóhajú ég szederjes, szürke arcán...

S amíg csöndben pihent a zsúfolt nagy szekérvár,
S közbül rakott tüzek nyers, sárga füstje szállott,
Vasszínü keselyűkkel megtelt a néma tér már,
S várták a vijjogók a véres napvilágot...

A bús, halvány király virrasztott bőrös ágyán,
És nézte: függönyén hány kék, vonagló árny van.
Bolyhos lepkék libegtek az ezüst mécs rőt lángján,
S egy vak szú fúrt sebet az ében sátorfában...

A barna erdők mélyén már jött a bősz tatárhad,
Hörgő avar között kúszott meggörbült testtel,
Mint vérivásra kelt, csíkos bőrű, szikár vad,
S Batu keskeny szemében zöldes láng sercegett fel...

Aztán omlott az ős vér, mint drága, barna ó-bor,
S a hantot nyögve túrta az összefojtott jó had,
Futott szegény király, az immár koldus, kóbor,
S félévig szűlt hullát az ájult, sápadt Sajó-hab...

Most borzong puha éj itt, mint fekete hattyútoll,
És míg gyors gőzösünk futó fénye világol,
Ébred egy szőke apród, s egy ósdi nótát dúdol
Szép barna paripás, jó barna daliákról...

Bezerédi nótája

Sárvár alatt sűrű berek a Csere:
Leskelődő labanczokkal van tele;
Sűrű berek még sincs annyi levele -
Mint a mennyi lompos labancz bújt bele.

Héja madár le-lecsap a fölyhőbűl...
Lovas labancz ki-kicsap az erdőbűl,
Kuruczot lát, hertelenűl megpördűl,
Tőrbe csalni úgy akarná, de nem gyün.

Kuruczokat Bezerédi vezeti,
Ki a kardját német hússal eteti,
A csújtárját német vérrel festeti,
Tíz-húsz rácz ha reágyün, csak neveti...

Bezerédi tánczoltatja a lovát,
Villogtatja rettenetös pallosát,
Dobot veret, fuvatja az trombitát,
Megr is indúl, odacsap, meg hátat ád.

Bolond észszel a rácz magát elhivé;
Csak úgy árad a berekből kifelé,
Szép térhelyre Bezerédi kivivé,
Ott egyszersmind arczúl fordúl s vág belé.

Az német is kiözönlik rácz után,
Gyalog vagyon, a kurucz jó paripán;
Bezerédi hires serény kapitány:
Közre kapja, vágja, rontja szaporán.

Bezerédi hires vitéz kapitány:
Sara bolja-darabolja magyarán.
Az német is neki búsul egynihány,
Rája támad, lüvés esik az lován.

Bezerédi elvesztette az lovát,
Bukompanni megtalálta a nyomát;
Odaugrat, rázza hegyes dragonyát...
Bezerédi gyalog is nagy harczot ád.

Az sok labancz mikoron rárohana:
Bezerédi csak egyedűl ott vala,
Jó kardjával hármat-négyet suhinta -
Németekben tágosságot úgy csapa.

Párduczbűrét az nyakábúl levonák,
De az árát életekkel megadák;
Odamennek egynihány jó katonák -
Dandárját az németnek ott megnyomák.

Több kurucz is, hogy meglátja ezeket,
Bátorodik, űzi mint az ebeket...
Bezerédi maga űz egy sereget,
Sárvár felé úgy hajtják a németet.

A Rábában vértűl híznak a halak,
Véres vízben egymásra tátogatnak.
Dicsírgetik Bezerédit magoknak:
Hogy ő volna fundátora javoknak.

Német testek buritják az parragot,
Vadmadarak lakodalmat laknak ott;
Dicsírgetik Bezerédit, Baloghot:
Hogy nekik oly rakott asztalt rakatott.

Kél a szél a fákat vígan legyinti:
Kuruczokat a jó Isten segíti, -
Országunkat még egyszer megépíti,
Német ebtűl valahára megmenti.

Arany János: A tetétleni halmon

Még áll a domb s én állok a felett,
Játszik velem bűbájos képzelet.

Csekély a domb, alig emelkedő,
Ormán csak fű, nem a bérc fenyve nő.

Csak, mintha pajzán szélfiak szeszélye
Egykor magát mulatta volna véle,

Midőn a porba' játszván, mint szokott,
Fövényből a pusztán csibét rakott.

Vagy mintha ember hányta volna nemrég...
Ki gondolná, hogy százados nagy emlék!

Hogy éppen e halmon verette sátrát
Honunk szerzője, diadalmas Árpád!

Innen tekinte szét uralkodó
Szemekkel a vitéz honalkotó.

Le a Tiszáig, melyen túl ama
Berek sötétül, a táj karama,

S le Alpárnak, hol a kevély Zalán
Földönfutóvá lesz... holnap talán!

Ma még a zászló mind nyelére függ,
Ma még a harclovat békózza nyűg;

Békén legelnek a halom körül,
Ropogva, mint láng, mely avarba dül.

Egy ménes ez, egész a látkörig,
Hol a nap fénye játszva megtörik.

Csúcsos süveggel a tengernyi sátrak
Elszórva mindenütt, - s a dali bátrak,

Mint a köpűből méh, ha rajt ereszt,
Körüldongják a szellős ereszt.

Itt ősi dal zeng bujdosó Csabárul,
Bús vígalomban a szív öble fájul;

Ott kancatejnél, mely borrá megerjed,
Harsány mulatság nyers lármája gerjed,

Mig ösztörűfán egy-egy vizsga kém
Függ, mint árboc fölött hajóslegény,

Vagy egy vezér, a hadnak pásztora,
Vágtat s nyomán fölkél a föld pora.

Megszólal egy kürt napnyugat felé,
Csatára hívó - ez a Lehelé...!

Nem, nem, - csak a szomszéd Abony vagy Törtel
Kanásza múlatá magát a kürttel.

Gulyát növel a tábor helye s ők
Alusznak régen, a honkeresők.

De te virulj lábuk nyomán, Tetétlen!
Bársony füvet, sarjút tenyéssz a réten.

Hogy a kaszás ha egymást sarkalá,
Kövér rend dőljön a csapás alá.

Terhes kalászok habzó aranya
Borítsa földed, - s a csinos tanya,

Mely ott fehérlik zöld fasor megett,
Hordjon magán jólléti bélyeget;

Körözze mindég színe-telt majorság,
Hogy lássa hasznát Isten, ember, ország, -

És álljon a domb, a multak jele,
Kímélve bánjon a vész is vele.

Déry Tibor: Elhagyják egymást és meghalnak

Éjfélkor megeredt az eső. Irizáló sötétkék csillogással hangtalanul zuhant, vízszaggal töltötte meg a levegőt. A pókok ijedten elmenekültek. A köd mögül kirepült egy nagy madár. A magányos erdei nyaralóban a nászutasok felkeltek az ágyból, az ablaküveghez nyomták orrukat, nevettek, ásítottak és visszafeküdtek. Az eső zuhogott. Reggelre már ellepte a víz a tornác első két lépcsőjét s a körülötte növő páfrányokat. Édes puha a víz, mint a fény. A fű lágyan ingadozott benne, hullámosan kikerülve a megfulladt méhek és gyíkok apró úszó holttesteit. Esik az eső.

Délben, mikor a fiatal férj felkelt, hogy reggelit főzzön, a víz már a párkányig ért. Világoszöld volt, mint egy reflektor fénye. A nap nem sütött, a fiatal férj meggyújtotta a villanyt. A hullámok csobogtak. Egy megfulladt gyöngytyúk koppanva ütődött a ház falának. Azt hiszem, esik az eső! – mondta a fiatal feleség, megeresztette a fürdőkád csapját, megfürdött és visszafeküdt az ágyba. A haja dús volt és szőke, mint egy égő város, a férj letérdepelt eléje, megcsókolta a köldökét, a két térdét és az orra hegyét. Elaludtak.

Esik az eső. A csillagok hunyt szempillái mögül zuhog Hangja, mint a tavasz lihegése. Az órák megálltak. A víz ellepte a tetőt, csobog és illatozik, mint az idegen égitestek, ha a föld közelébe kerülnek. A ház melletti betongarázsban aludt a sofőr, felébredt és megfulladt. A benzin s az olaj kifolyt a tartályokból s a víz felszínére lendült a nyaraló fölé, egy pillanatig árnyékot vetett a tetőre, majd tovaúszott. A ház csöveiből is kifolyt a gáz, bugyborékolva felszállt, majd hangos pukkanással tovarepült a rejtett hold felé. A sofőr holtteste szabadult ki utolsónak a garázsból, dühösen úszik az ellebegett benzinfoltok után.

Krammer Jenő: Az őrült vonat

Amikor az elmúlt években a film mind határozottabb művészi jelleget kapott és az írók tudatára ébredtek, micsoda lehetőségek nyílnak meg általa számukra, sokan azt jósolták, hogy az irodalom, különösen a színház komoly krízisét jelenti majd a vászonra vetített művészi megnyilatkozás. De talán épen az ellenkezője fog bekövetkezni, talán a filmművészet adta élmények kimeríthetetlen ötletforrást fakasztanak az írókban, az előadás és a megelevenítés új eredményes módozatait tárják fel előttük és inkább új lendületet adnak az irodalomnak, mint bénító, háttérbeszorító gátat emelnek.

A fiatal francia íróvilágban Henry Poulaille az, aki a film és az irodalom egymásra kölcsönösen ható életét állandóan figyelemmel ír, lelkesedéssel összekapcsolja és saját művészetében kifejezésre juttatja. A Korunk szemlerovatában már beszámoltam volt arról a nagy lelkesedésről, amellyel ez a szép irodalmi sikereket arató fiatal francia író (könyvei azóta németül is, csehül is megjelentek) a film világa felé fordult. Különösen Chaplinnek és művészetének lett lelkes hirdetője, Chaplinről külön füzetet is írt. Most pedig Grasset-nél regénye jelent meg, amelynek azt az alcímet adta: film-regény és amelyben egészen új, meglepő technikával mondja el nekünk történetét. 

Déry Tibor: Vers

Fáradságosat, nagyot és boldogtalant
alkotott az ember. S szemlét tartani
színtelen birtokain, melyek ferdén eldűlnek
szenvedélye szelében, s megszólaltatni őket
ujjai alatt mint betűit a vak,
olykor felkel s szavakat
mond melyeket nem ért s melyek mint a habok
egymás vállán ülnek és alaktalanul
lefelé csorognak. Azonban hallgatnak
a megszólítottak.

S e csönd egyre nyomasztóbb,
s oly tömörré lett már, ahogy múlik fölötte az idő,
hogy a körbenülő természet megütközik és fényt vált,
s ti ott fenn, szelíden ődöngő csillagok!
ti ragyogó és hatalmas lények, ti teljesek!
ti is megrendültök és fénykoszorútok
csörögve széthull mint az őszi lomb.

A szavak pedig, a szavak, a rosszul táncolók,
tovább mossák a partot s nőttön-nő a zavar
és a képmutatás.

Hogy pedig el ne merüljünk
a gazban amely az elhallgatott válasz
fölött sárgán kinő és gorombán
dörögve már befutja a teret
s hogy kibékítsük - szerényen mint az alacsonyak
a feszengő mindenséget melynek dallama
romlandóbb a virágnál: ideje lesz
csöndesebbnek lenni s meghajolva
felvenni képét ama gyermeknek
ki hatalmas anyjához este hazatér
s elsimul benne mint avarban a levél.

(Forrás: Nyugat 1934. 1. sz.)

Gaál Gábor: Az új magyar líra arcvonaláról

Legfrissebb líránkban kétségtelenül nyugalmi állapot következett be. Kassák és társai az előző évek heves forma-kísérleti harcaihoz képest: (de csak a karchoz képest) megálltak. Szélesebb értelemben megállt Kassák is. (A Kor és a magyar irodalmi szituáció intésére a próza felé fordult). A versben, hogy úgy mondjuk: hazatalált. Nem láttam ugyan ilyen tartalmú írását, de mégis az az érzésem, hogy a versben, ami az intencióit illeti, most Ő maga is visszatekint s az egykori hirtelen célokról és emfatikus szándékokról úgy vélekedik, hogy mindazok eszközök voltak csupán, melyek a mai tiszta helyzethez való előnyomulást segítették elé. S ugyanígy látja azt is, hogy az utolsó évtized nyugtalan formálásokra ingerlő eszméi, a Kor forradalmi remegései a művészi formabontás és forma-szintézis partjai között szintén nyugvópontra jutottak. A „napok, a mi napjaink” inspirációja a lírában megállt. A Kor értelme, sorsa és tartalma ezen a vonalon világos. És világosak azok a feladatok és kötelességek is, melyekkel a művész ma reagálni tartozik az előbbiekre. Kassák, úgy érzem, már tudja – szinte akadémikusan – hogy végül is a művészi lázadás annyi szép éve után, mi lehet a vers, illetve hogy mik azok az építő és rendet adó erők, melyek a tényleg mai formahangban elhelyezkednek. Kassák „letisztult”, mondja az, aki kísérletnek veszi a múltját; eszközben és reprezentációban a „napokat, a mi napjainkat” tudatosítja, mondom én, aki kísérleti éveinek gyűrűző növését figyeltem. A Kort és a Formát identifikálni törekvő kísérletezés megszűnt. A Kor és a Forma, a valóságban és az elméletben is, találkoztak. Az Eredmény kész...

Sipos Domokos: Rettenetes angyal

A szűk kapumélyedésben állott és kinézett az utcára. Két szomorú görögoszlop, téglából összecsúfolva ágaskodott teste köré s a keskenyen fulladozó boltív árnyékot vert fejére. Mint szegény, megszokott, elfelejtett, kopott szobor, észrevétlenül árasztotta bús bánatát, mely úgy világította át édes, szomorú arcát, ahogy éjszakába takarózott virágos réten suhan át a holdsugár. Az utcát szél járta és rázta a keshedt juharfákat. Varjúsereg kerengett a szürke felhők alatt, Hagy suhanással ereszkedett le a házak közé.

A keresztre vén bakvarjú ült s torkaszakadtából kiabált. Szemben vele a banképület villámhárítóján, mint sötét gubanc, billegett egy csóka. A ködtől csepegő fákon verebek kucorogtak, majd hevesen csaptak le a friss lótrágyára s csipogtak és lökdösték egymást, mint a diákok, kik csapatosan sétáltak, lihegve vágtattak leeresztett hajú leánykák után és kezdődő életük nyers, fakadó mámorát illatozták a világba.

Az asszony pedig ott állt a kapubolt alatt s vékony teste megremegett a széltől. Kendőjét összehúzta derekán s fejét bal válla fölé hajtotta, mint az esőtől földre vert fecske. Bánat kendőzte arcát fehérre, szépen, ahogy a dámák rizsporral szokták halványra színezni magukat s kétoldalt finoman, alig sejthetően, mint titkos művész, kent fel rá a láz egy parányi pírt, szemei elé sötét vonalat húzott és tüzet csepegtetett beléjük, hogy rejtélyes legyen a pillantásuk.

Szántó György: A verklis

Ott állt a Vörös Téren. A félszeme keskeny, fekete szalaggal volt átkötve, a sötét csík ferdén szelte át fedetlen, a napban csillogó tar koponyáját. A másik szeme, sunyi kis szürke szem, örökkön hunyorgott és könnyezett. A könnyek fénylő girbegurba vonalban folytak le a lilásvörös, hatalmasan kiugró sasorr mentén, a lecsüngő piszkosfehér tatárbajusz alatt a szájszeglethez lehúzódó mély árokba, innen a kiugró csontos áll borostái közé. A szurtos, zsírpecsétes fekete kazak zsákként lógott az öreg, meggörnyedt, kiszikkadt testen, mert a derékszíj hiányzott róla. A lompos, sáros csizmákba gyűrt nadrágon több folt, mint amennyi nadrág. Csak a kintorna volt ragyogó és új, amint ott pöffeszkedett az x-lábú vadászszéken, üvegek csillogtak és tükrök villantak rajta. Forgatójának szépen lakkozott fekete fogantyújára sehogy sem illett az öreg bütykös, szennyes, szürke keze, gyászkeretes karmaival.

A verkli első lapjának közepén olajnyomat tarkállott üveg alatt, amely a vadász temetését ábrázolta. Medvék, vaddisznók, szarvasok, őzek, farkasok, rókák és nyulak haladtak a gyászkocsi után és a koporsó tetején ott feküdt a vadász duplacsövűje, a medveölő késsel. A verkli felső pereméből díszes farácsozat ugrott ki. Ezen ültek Fetja és Masa, a két papagáj, míg egy magasabban csillogó rézrúdon Elena, a kakadu. Tolluk tropikus színei mélytüzű ékszerekként ragyogtak túl a nyers árnyalatok skáláján. Fetja cinóberfeje karmazsin-nyakban és narancsbegyben folytatódott, míg szárnyain citromsárga, indigókék és pávazöld tollak tarkállottak. Farktollain azúr, türkiz és pasztellkékek váltakoztak, míg Masa a zöld színek teljes skáláját ragyogtatta. Csak görbe csőrének tövében és szemszögleteiben égtek míniumvörös pöttyek. A kakadu fehér foltján arany árnyalatok tündököltek, mint a napsugár a havon. És amikor Elena leszállt a főidre, hogy az öreg piszkos sapkájából planétát húzzon, mindenki szájtátva bámulta, mert olyan volt, mint egy égből aláhulló, fantasztikus szirmú orchidea.

Sinkó Ervin: Gergely Sándor: Hidat vernek*

Mindjárt bevallom: Gergely Sándornak nem vagyok elfogulatlan kritikusa. Elfogulttá, részrehajlóvá tett egy másik regényével; „Ächrem Fickó csudálatos élete” ez annak a másiknak címe. Izgatóbb, erősebb, emberibb, kerekebb regényt az új magyar irodalomban nem ismerek, az Achrem Fickónál jobban pedig az utolsó években egy regény se kötötte le figyelmemet. Zökkenő nélkül egy ültömben olvastam el ezt a véletlenül hozzám jutott könyvet és minden alakját, minden lapját máig is szeretem; ez tudtommal az első és egyetlen magyar regény, mely az ellenforradalom tigris-talpai alá jutott pesti munkások szenvedéseiről, életéről, álmairól szól. S a könyv első lapján már meglátszott, hogy írója ismeri, éli, tudja a pesti munkanélküliek életét, lelkét és gyönyörű, percre se hihetetlen, sőt egész természetesen hat, amikor a tolvajok, zsebmetszők, srenkelők és clownok züllött hada egyszerre szemünk előtt hősök táborává vedlik.

Gergely Sándornak tehát nem vagyok elfogulatlan kritikusa, hanem az Áchrem Fickó által lekenyerezett, hálára kötelezett olvasója. Gergely Sándornak – másik értelemben – bizonyára nem is kell az ú. n. elfogulatlan kritikus; az ő olvasója – ha szabad az ő nevében beszélnem – az ő jó olvasója – mondaná Gergely Sándor – csak a proletáriátussal szemben ízig-vérig elfogult, magát is a nagy kollektivitás tagjának tudó ember lehet. Elfogulatlannak lenni: langyosságot jelent vagy hazugságot.

Nádass József: Kassák Lajos: Napok, a mi napjaink

Alig egy féléve, hogy Kassák Lajos háromkötetes önéletrajza: Egy ember élete, megjelent. Meglepetést jelentett ez a könyv érzésének őszinteségével, hangjának tisztaságával és egyszerűségével és a benne kibontakozó élet gazdag és mély „embertartalmával”. Kritikusok és közönség egyforma kíváncsisággal várták, hogy ezután a páratlan sikert aratott könyv után, milyen értéket mutat fel Kassák. És íme, alig csendesedett az „Egy ember élete” körül a vita, már újabb alkalom támadásra és dicséretre, az új regény: „Napok, a mi napjaink*.”

1.

Divatos mostanában a címlapokat a regény szerzőjének, vagy hősének arcképével díszíteni. Azelőtt csak a regény címéül választottuk a regény vivőjét. Kassák regényének szép címlapján egy cím szerepel és egy fénykép. A cím: Napok, a mi napjaink. A fénykép fiatal munkást ábrázol, amint vésővel és kalapáccsal dolgozik. És a regény hősei ők: a mi napjaink, amelyen a dolgozók, főleg a fiatal dolgozók alakítanak. Van még egy harmadik hőse is a regénynek, aki talán a felületes olvasó számára főhős lehet, de aki csak mint előretolt főalak viszi a regényt, aki nem dolgozik ezen a mi napjainkon, hanem sodrásában áll, megpróbál ellenállni neki, majd sodródik vele, megadja magát neki, végül menthetetlenül alábukik, elmerül. Ez a harmadik Zilcer, az államügyész.

Ilja Ehrenburg: Az „E. X. 4” jelzésű pipa

Ilja Ehrenburg az új orosz irodalom talán legjobb elbeszélője. Nem dogmatikus pártember, de nem is ellenforradalmár, a szimpatizáló kívülálló objektivitásával látja az új Oroszországot. Ezért mindkét oldalon több az ellensége, mint a barátja. Vannak novellái, amelyek a polgári olvasónak túl forradalmiak, viszont első nagy regénye, a „Jeanne Ney szerelme” megjelenésekor ellenforradalmárnak nevezte nem egy kommunista lap. Nagy regényét, a Likov Mihályt, amely az uj Oroszországot talán minden más írásnál jobban rajzolja meg, ismertette részletesen a „Korunk.” Az itt következő mesteri novella, amely egyedül is elég arra, hogy véleményt alkossunk Ehrenburg írói képességei felől, a „Tizenhárom pipa” c. novellás kötetből való. Finom irónia, kristály tiszta emberség, a lét tragikumának benső együttérzése nyilatkozik meg ezekben az írásokban, amelyek tizenhárom pipa sorsában a különböző nemzetek mély és találó jellemzését adják. Az alábbi novella néhány mesterien meghúzott éles vonással az angol nemzeti karaktert rajzolja meg örökérvényűen. Egyik kritikusa azt írta róla: e néhány oldalas elbeszélés felér egy angliai utazással.

Szentimrei Jenő: A bába fia

Erdély mindig bőven termelte a regénytémákat. Itt lépten-nyomon regényalakokba lehet botlani, akiket úgy, amint vannak, be lehetne illeszteni akármelyik Jókai-regénybe. Karácsony szombatján is eltemettünk egyet közülük, akit pedig regényírónak szárit a sors, de torzóban maradt, elnagyoltnak, befejezetlennek, hogy annál befejezettebb regényhős lehessen. Sipos Domokos, harmincöt éves korában, tüdővészben meghalt, Dicsőszentmártonban.

A magyar nyelvterület mai széttagoltsága mellett nehéz megállapítani, milyen szélességben terjedt el a Sipos Domokos neve. Épen ezért nehéz meghatározni a helyet is, ahová a jövendő irodalomtörténésze állítani fogja őt, számra kevés¹, de fajsúlyban annál jelentékenyebb munkái után. Két hasábnyi nekrológot kapott a kolozsvári lapokban. Talán két sort az irodalomtörténet is adományoz majd a nevének, kevesebbet, mint a korán elhunyt Tisza Domokosnak, aki végre is az Arany János tanítványa volt s ha ez sem elég protekciónak, a neve is tol valamit rajta, hiszen ama Tiszák közül való, akik félszázadon át állottak a magyar politika kormányrúdjánál...

Szegény Sipos Domokos ehhez képest ugyancsak két bal kézzel válogatta meg a családját. Róla csak így emlékeznek meg kisküküllői dzsentri körökben: „A bábaasszony fia.” Most Kisküküllőben sok a méltóságos úr. Amolyan erdélyi méltóságosak, akik a mágnások közé számítják magukat, noha egyik-másikuknak még hét szilvafája sincs. Kisküküllőben éppen ezért nagyon előkelők a nem méltóságosak is, mert atyafiságot tartanak hol evvel, hol avval a méltóságos famíliával. Ebbe a környezetbe csöppent a senki és semmi Sipos Domokos, a bábaasszony fia, minden cím és előjog nélkül, még csak egy szál predikátuma sem volt, csak tehetsége. Ezért predesztinálódott regényhősnek már születése pillanatában s ezért kellett torzónak maradnia, noha egésznek, késznek, regényírónak született. Élete azonban csak egyetlenegy ponton kerekedett egésszé. Az elhivatás egész kálváriáját végigfutotta, rövid harmincöt esztendő alatt.

Stefan Zweig: Eldorádo felfedezése

(Stefan Zweig korra nézve ahhoz a német írónemzedékhez tartozik, amelyik valamivel túlment az impresszionizmus német irodalmi grádusán, sőt az a sokféle alakváltozás, melyen az impresszionizmus a szépség német irodalmi világában keresztül ment, Stefan Zweiggel egy új és egyéni alakváltozást jelent. Zweig új romantikus impresszionista: egyéni és szilárd szellemi pillérekkel; tudatos és klasszicizáló, költő- és író-művész az Untergang-epochából, ki mestere az összes formáknak, – a versnek, drámának ugyanúgy, mint a prózának, illetve, novellának, a pillanatnak ugyanúgy, mint a kompozíciónak, sőt mindezeken túl kivételes essay író, ahogy a kor egy szóval a legközelebbről jellemezheti: esztéta. S mert esztéta, egyetlen és igazán nagy élet- és művészi-élménye a formák belső törvényszerűségének ismerete s a forma és tartalom közti párhuzamosság teremtői tudatossága. Lelki világának és teremtői légkörének belső és külső jegyei ezért idézik egy alapjában véve mindig romantikus világ káprázatát, azzal a mindenütt fájdalmasan csillogó morbid hangsúllyal, hogy e világban minden egyében kívül kérdésessé lettek magának a romantikának az értékei is, mint pl. a nagyság, a szépség, a hősiesség, vagy a sors, – sőt e kérdésessé lett értékek zavara és tolongása valójában a legeredetibb és legkimeríthetetlenebb problematikája. Stílusának lüktető szépségmámora, álorcás és fátyolos szenvedélyei, penge élessége s futamos lágyságai mind külön ragyogó jelei még esztéta voltának. Ezekben a vonásaiban német szelleme latin rugalmasságokat szerzett, – szépségideáljában azonban valahol, valamiben, a gyökerek kapaszkodása mentén a „bécsi írókkal”, Schnitzlerrel és Hoffmannsthal-lal rokon, azzal a különbséggel, hogy Schnitzleren túli, de jóval Hoffmannsthal-on inneni impassibilitével dolgozik. Természetének melegsége s így lírizmusa is e kettő között van. Abban azonban, hogy a pszichózisba való menekvés nélkül elképzelhetetlen mind a kettővel vérről rokon. Versei és drámái, regényei és novellái, essayi és jegyzetei mind egy belülről, emeletről-emeletre épített ciklikus terv élesen metszett formákba való öntései, melyek mögött új romantikus lelkének lírai mítosza s a kor nagy pszichológiai története lobog. Teremtői tudatosságai miatt írásai és könyvei mindig a szikrázó és bűvölő esztéta-szépség ormain járó lélektani stúdiumok. Lélektanában ugyanúgy, mint romantikus életérzésében természetes hévvel tör a romantika leküzdése felé, amit itt-ott, talán leginkább még a drámáiban, el is ér. A „Tersites” és a „Jeremiás” a kísérletek leginkább ez életérzésbeli eleve-elrendeltség drámai tematikában való legyőzésére. Elbeszélései is, (mint az „Első Élmény”, az „Ámok” vagy az „Érzelmek Zavara,” hogy csak a legismertebbeket említsük) mind szorosan ebben az irányban vonulnak. Gondos és pontos simulással közelíti meg ezekben a központi romantikus tárgy-világon, az erosz-problémán keresztül a sorskérdések magán- és történeti infernóit. Lélektani elérésein kívül páratlan értéke ezekben nyelve, illetve stílusa, mely kiszámíthatatlan finomsággal igazodik pillanathoz, sorshoz, tempóhoz és imponderábiliákhoz. Végül is azonban a leguralkodóbb benne az esztéta, akinek érzékenységét elsősorban a legjobb értelemben vett európaiság s a literárhumanizmus mágiája ragyogtatja ki. S bár műveiben alig érezni azt a távolságot, melyet az elmélkedő esztéta a spontán teremtővel szemben rendszerint fennhagy, soraiban mégis érezhető a dionizikus hevű megcsinálás. Ezért olyan kitűnő műfordító. A formák és szépségek virtuóza ebben a világban kalandozik igazán odahaza. Verlaine, Baudelaire, Verhaeren és mások rajta keresztül lettek a német irodalom elementumaivá. A fordítás terén látható talentumának legtelevényebb humusza: az esztétikai értelmezés készsége. Eredeti művei is ily értelmezések: értelmezései, fordításai mitikus és profetikus önmagának, ki végleg nem tudja kimeríteni önmagát. Értelmező készsége miatt oly nagyszerűek essayi, mint például a „Három Mester” vagy a „Harc a Démonnal” címü kötetei, melyek egyelőre kitörölhetetlenek a német és európai irodalomból.)  

(G. G.)

A fáradt európai

 

Ezernyolcszázharmincnégy. Le Havreből egy gőzhajó tart Amerika felé. A száz és száz desperado között van a Basel melletti Rynenbergbe illetékes, 31 éves Johann August Sater, akinek felettébb sürgős, hogy az Óceán közte és az európai bíróságok között legyen. Suter váltóhamisító, tolvaj és tönkrement ember. Feleségét és három gyermekét egyszerűen a faképnél hagyta, Párisban valami csalárd igazolvánnyal némi pénzt szerzett és most útban van valamiféle új exisztencia felé. Július 7-én száll partra New-Yorkban s két évig ott próbálkozik mindenféle lehetséges és lehetetlen foglalkozással, mint rakodó munkás, fűszeres,fogorvos, gyógyszerárus és kantin bérlő. Végül, némileg nyeregbe kerülve, valami fogadófélét alapít, majd pedig túlad ezen is s az idő mágikus huzamát követve a Missouri vidékére megy. Földmívelő lesz, rövid idő alatt egy kis birtokot szerez s már-már nyugodtan élhetne. Háza előtt azonban egyre vonulnak az emberek, szőrmekereskedők, vadászok, kalandorok és katonák, jönnek nyugatról és mennek nyugatra s az a szó, hogy „nyugat” lassankint mágikus csengést kap előtte. Úgy beszélik, hogy először jönnek a puszták végtelen bivaly hordákkal, napokon, heteken keresztüli messzi, embernélküli, magányos puszták a barangoló rézbőrűekkel, azután jönnek a hegységek magasan és járhatatlanul s végül egy ország, mesebeli gazdagságával, a még ki nem fürkészett Kalifornia, amiről senki sem tud semmi pontosat. Ez a tejjel és mézzel folyó ország mindenki számára szabad préda, aki csak venni akar belőle, – csak ép messzi van, végtelen messzi és életveszélyes az elérése.

Tamási Áron: Helytelen világ

A kicsi, gerendás korcsmában három hosszú asztal volt s egy fityegő lámpa. Rozoga, csámpás darab mind a négy. A padlódeszkák már össze voltak a vénségtől kucorodva s a falakról is úgy lekopott a bőr, hogy csórén látszottak némelyik helyen a gerendacsontok. Fent a hiúban pedig ott ült a halál, hogy bényomja a meggörbült mennyezetet alkalmas időben.

És a székelyek ezt akietlen, bolond-vigyori korcsmát mégis nagyon szerették, mert ott muzsikált el alatta pénz nélkül a víz.

Most is kilencen ültek benne, pedig erős nyári dologidő volt. Az egyik asztalnál hárman, a másiknál ketten s amelyik az ajtóhoz legközelebb volt, ott négyen időztek: két szenes ember, egy magos bellér és ünneplőt jelentő öltözetben Csali Kelemen, az én falumból.

Apró, féldecis üvegecskékből pálinkát ittak. A két szénégető mindig kibugyogtatta egyszerre az egészet, a bellér csak nyalogatta, Csali kelemen pedig rendelte szaporán nekik is, magának is.

- Hányadikba jár Danika? – kérdezte a bellér.

- A negyediket hagyja el, tán éppen ebben a percben – mondta Csali.

- Én is jártam volt kettőt, de nem lehetett akkor a papoktól tanulni, annyan voltak.

- Most tán csak egy pap vagyon az egészben, az is fijatal – tudta Csali.

- Hát romány?

- A van tán kettő.

- No, neféjjen, mert az sem jobb a papnál – politizált a bellér.

- Két lába van azoknak is, mint a papnak – vette fel a pálinkát az öreg.

- Mert a papnak nem kettő van- mondta az egyik szenes.

- Hát?

- Négy éppen, hallgassa meg: kettő, amivel a földön jár s kettő, amivel osztán a végin a mennybe menyen.

A bellér nem volt finom ember.

- Ezt az utolsó kettőt ne számítsa, mert azt eltörik a fejérnépek – mondta.

Németh Andor (1891-1953): Párbeszéd

A szív kis igényét, a lélek bánatát, hagyd a szerelmi kínt

Hiszen nincs rá se kenőcs se tapasz!

Ki arccal a falnak fordulva fekszel, ki a sötétbe nyögsz, kelj fel kamasz,

Jöjj s szégyelld magad! Nézz s ámulj: odakint

Millió ember él, mind tesz-vesz, jön-megy és szót cserél,

Millió ember van s figyeld meg: te vagy, te vagy az az egy,

Akinek egy kis kép, egy jelentéktelen esemény – mással megy az utcán,

mással ér a kapu elé –

Akinek néhány hétköznapi búcsúszó a szívére megy!

De te elfordulsz és mégy visszafelé az úton, amely – a kapu becsukódott

utánuk – üres lett

S könyököddel az asztalon révedsz azon az értelmetlen tabun

Mely – örök nevetség! – épp téged, milliók közül egyet, tilt el örökre

tőle – s a bún

Ami ez igénytelen és másra közömbös tényből a szívedre szüremlett!

S ha most azt mondom: elég volt, állj fel, készülj, csomagolj, van vasút, repülőgép,

S vannak nagy városok – a múlt egy-egy kagylója mind – utazz el délnek,

A klasszikus múlt egy-egy kagylója mind, tartsd a füledhez zúgásuk ha nem is érted

Mennyi csodás műemlék, mennyi élőkép!

Millió ember élt előtted és él ma

A világ végtelen és szép! No végre könnyek!

„S ha mégoly pálmás is a messze Riviéra

Az én nagy bánatom egy lattal sem lesz könnyebb

Azt nem mulasztja el az idegenlégió

Sem távol néger törzsek tamtamja és üstje

Nedves rossz lánggal ég életem: millió

Világot eltakar napjaim fojtó füstje.”

 

(Forrás: Helikon III. évf. 7. sz. 1930. aug-szept.)

Babits Mihály: Boldog világ – vagy értekezés a népies költészetről (1912)

"Minden igaz költészet a népköltészetből merít magának erőt, mint Anteusz a földből" - ezt a mondást még az iskolából ismerjük. Ebben a mondásban igazán csak annyi az igazság, amennyi magától értetődő. Iskolakönyvekben, sőt irodalmi tanulmányokban még ma is gyakran találkozunk a lezajlott demokratikus kor ama frázisával, hogy a legnagyobb költő, a legigazabb költő maga a nép. De hisz a népköltészet is egyesek költészete, és az egyetlen voltaképpi különbség, amit népköltés és műköltés közt felállíthatunk, az, hogy a népköltészet irodalmilag műveletlen egyének költészete. Kétségtelen, hogy nagy és méltó érzéseik, benyomásaik ezeknek éppúgy lehetnek, mint az irodalmilag művelt költőknek, de kétségtelen az is, hogy az utóbbiaknak képzetkincse általában nagyobb és változatosabb, s eltanult kifejezőeszközeik többek és tökéletesebbek. A közvetlenség dicsérete legtöbbször igazán haszontalan frázis: a népköltészet a maga modoros egyénietlen variánsaival, pompázó és gyakran affektált kifejezésmódjával távolabb áll a közvetlenségtől, mint a műköltés számos fajtája. Az ember végre igazán nem értheti, miért is volna a x...-i kántornak több privilégiuma, hogy jó verset írhasson, mint akár egy tudós humanistának - ha ugyan a versben tényleg költészetet, új benyomások szép kifejezését keressük és nem etnográfiai ismereteket. S azt hiszem, a hagyományos magyar irodalomtörténeti értékelésnek egyik fő kritériumát (mely gyakran úgyszólván csak népies vonásaik arányában becsülte meg régi irodalmunk termékeit, s egyéniség helyett egy bizonyos "magyaros" sablont keresett bennük) csak egy politikai irány, a demokratizmus tette uralkodóvá a negyvenes években, s kritikátlan konzervativizmus tartotta fenn napjainkig.