2026. aug. 3.

Kristóf György: Petőfi Erdélyben

1.

    Ismeretes, hogy Petőfi többször megfordult Erdélyben. Előtte egy magyar író sem járta be Erdélyt annyira keresztül-kasul, nagy kerülőket is téve, mint a sík Alföldön született, ennek szépségét felfedező és versben meg prózában először dicsőítő Petőfi.
    Különös és feltűnő is volna, ha a mozgékony, utazásra életének jó és rossz napjaiban egyaránt könnyen – ha más alkalmatosság nincs, hát gyalog is – kész örömest vállalkozó Petőfi nem érdeklődött volna a másik magyar haza, Erdélyország iránt. Hiszen hol kényszerűségből – mint peregrinus diák, vándor katona, kóbor színész – hol jókedvből –, mint ismert és ünnepelt költő – beutazta a magyar szent koronának majdnem egész területét, minden országát, Eperjestől Károlyvárosig, Pozsonytól Nagyszalontáig. „A változó szerencse szekerén a nagyvilágot összejártam én” – írja magáról már 1841 végén, vagy 1842 legelején (HAZÁMBAN). Valósággal szenvedélyes turista volt már akkor, állapítja meg Berzeviczy Albert* (* Petőfi almanach. Szerk. Ferenczi Zoltán. 82. l.), mikor a turistaságnak nálunk még semmi nyoma. És Petőfi első erdélyi útja, kétnapos kolozsvári tartózkodása 1847 októberében, mintha csakugyan nem volna egyéb, mint turista út, hosszabb kirándulás a mézeshetek után. Koltóról érkezett eleségével Kolozsvárra, Dézs és Szamosújvár felől, s onnan Bánfihunyadon, Királyhágón, Nagyváradon át Szalontán Aranyéknál szintén pihenőt tartva tértek haza Pestre. Ekkori útjának egyik költői visszhangja, az EZ  MÁR AZTÁN AZ ÉLTE c. verse is első pillanatra pusztán egy vidám, gondtalan turista hangulatos szemlélődése. Rónákról hegyek tetőire s hegytetőkről a rónákra nézve gyönyörködik az előtte lebegő szép panorámában: sötét kastélyokban, kis fehér kunyhókban örvend városok harangjának, mezők kolompjának. „Mi kéj  így kóborolni hegyen és völgyön át!” – kiáltja örömében a vidám, a megelégedett turista. Mintha csakugyan elszállt volna a költő minden honfi-aggodalma, lemondott volna minden szívet tépő kínos hazaszeretetről s csak magának szedné mindazt, amit az óra ád – Istenre bízva a más búját-baját.
    Nemcsak bejárta, de meg is szerette Petőfi Erdélyt úgy, mint senki más, mint önfiai közül is kevesen. Megszerette annyira, hogy élni is ott kívánt: határozott szándéka volt végképpen Erdélybe költözni, állandóan Erdélyben lakni és élni. Mikor még jóformán nem is látta Erdélyt, még vőlegény korában, de házassága küszöbén már ezt írja Júliához:

Napkeletről messzebb napkeletre
Jösz velem, hogy mulathass kedvedre.
Oda viszlek, szép Erdélyországba…
(Azokon a szép kék kegyeken túl)

És amikor már végigszáguldotta Erdély völgyeit és hegyeit, halála előtt két nappal megint ezt írta Marosvásárhelyről Tordán hagyott feleségének: „… Csíkszeredának és Kézdivásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsiszentgyörgyé talán még szebb. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint fészket rakni akaró fecskék.”
    A többi tudjuk: az Erdélyben élés, az állandó fészekrakás Erdélyben élés, az állandó fészekrakás Erdélyben nem, csak a villanásszerű halál, az  örökös földi hajlék adatott meg neki a Küküllő partján, a segesvári csatatér ismeretlen sírgödrében.
    Hol a támadó pontja, mi az eredete és magyarázata ennek az erős Erdély-szeretetnek? Mi a gyökere és alapja ennek az egy egész életre eltökélt, halálig és halálba sodró rendkívüli vágynak a mindig szép, de már akkor is és régóta szegény Erdély iránt? Miért vágyott Erdélybe, mit keresett és remélt feltalálni Erdélyben?
    Mert talán senki előtt nem kétséges, hogy ilyen fel-felcsapó vágy, ilyen szenvedéllyé erősödő, életre-halálra összeforrott szeretet holmi nyugalmas természet-személetből, puszta turista-kandiságból nem származik, nem szokott kinőni és mint valami igézet, úgy elhatalmasodni. Nem, ilyesmire nagyon mélyről jövő komoly és döntő okok sodornak mindnyájunkat. Vágyainknak, Petőfi vágyának is, az alapja mindig valami hiányérzet, nélkülözés. A maga megélhetésében akadályra bukkant, megszorult. És szükségében kényszerűen és legott keresi azt, ami a hiányérzetet megszünteti, az akadályt elhárítja. Az erre alkalmas tárgyat kívánjuk, szeretjük, mint becses, értékes dolgot, életfeltételünket. Minél égetőbb a hiány, minél veszedelmesebb az akadály, s minél alkalmasabbnak látom a tárgyat a hiány pótlására, annál jobban szeretem azt, annál mohóbban kívánom bírni. Esetleg életre-halálra is, ha életem-halálom forog kockán.
    Petőfi igézetszerű Erdély-szeretete is a lélek mélyéből fakadt. Erdély az ő számára mindig valami tátongó életszakadékból való menekvést, mindig valami életbe vágó hiánynak és személyes létét bántó szükségnek egyedül lehetséges végét és megszüntetőjét jelentette.
    Igazolással vegyük sorra erélyi útjait.

2.

    Említettem, hogy először 1847 októberében, viszonylag későn jutott el a tulajdonképpeni Erdélybe, Kolozsvárra. De Erdély képe már évekkel előbb felmerült lelki szeme előtt. Már előbb és többször is vágyott Erdélybe. Először 1843-ban, abban az évben, amelyik szenvedéseinek és nyomorúságának a poharát csordultig telítette. Az otthonból, a melegen védő szülői gondviselésből kiszakadt húsz éves ifjút végighajtotta ez évben a megélhetésnek, a betevő falatnak gondja és a pályakeresés nyugtalansága Kecskemét, Pest, Pápa, Pozsony, Gödöllő stb. utcáin. Írogat verseket, de abból nem lehet megélni. Kenyérkérdésből, de művészi becsvágyból is mindenáron  színész akar lenni. Próbálkozik itt is, ott is, de sehol sincs szerencséje. Minduntalan munkanélküli s mint ilyen, a betevő falatért vállal bármi foglalkozást: fordít fércműveket, másol regényt s írja ő is az ORSZÁGGYŰLÉSI TUDÓSÍTÁSOK-at. Mindhiába, bolygó lába mindenütt száz tövisre hág. Csak egy barátja, egy jóakaró tanácsadója van ez időben: a nagy tekintélyű Bajza, a szigorú kritikus. Bajza mértékes dalok írására buzdítja. Követi is a tanácsot (TÁVOLBÓL), de úgy érzi, aligha sikerrel. És minden kudarc,nyomor és egyedüliség dacára volt hite. Hitte rendületlenül, hogy van jövője. Pestet odahagyja azzal a szándékkal – s ezt Bajzának, mikor tőle elköszönt, ki is jelentettek –, hogy megy szerencsét próbálni, színésznek Erdélybe.
    Erdélybe? De hát hogyan, minő képzetek alapján bukkant föl előtte Erdély? Mit tudhatott Petőfi Erdélyről? Iskolai tanulmányaiból nem sokat. Az akkori iskolai földrajz- és történelemtanítás hamar, néhány tény felsorolásszerű lakonikus megnevezésével általában is befejezte HONISMERTETŐ feladatát. Erdélyét Magyarországon annál inkább, mert hiszen Erdély nem Magyarország, nem tartozott Magyarországhoz; az Erdélyi nagyfejedelemség a hivatalos felfogás és a fennálló közjog szerint más, külön ország volt, őfelségének külön örökös tartománya, egyik a sok között. Az élő magyar történeti hagyomány azonban, amelyet főként Pápán szívott magába, és olvasmányai bőven, bár ne mindig szabatosan, pótolták az iskolai tanítás hiányait. Idevágó olvasmányait illetőleg különösen három olyan író műveire gondolhatunk, akiket mindig szeretett és szívesen olvasott. Az egyik Jósika Miklós, amiknek már addig több novellája és két nagy regénye, az ABAFI és az UTOLSÓ BÁTHORY nyújtott ragyogó képeket Erdély érdekes történeti múltjáról. A másik Kazinczy Ferenc, akinek Erdély múltjáról és jelenéről szóló útlevelei szintén nemrégiben, 1839-ben jelentek meg könyvalakban is. És végül – hogy csak legvalószínűbb olvasmányát említsem föl – Horváth Mihály, aki 1841-ben az ifjúság és 1842-ben a művelt közönség számára adta ki lelkes hangú, szívesen olvasott, hamar népszerűvé vált művét a magyarok történetéről. A mindenütt szépnek mondott távoli kicsi Erdélynek szabadabb és magyarabb belső élete, az alkotmányért és vallásszabadságért a királlyal vívott  harcai, hősi erőfeszítései és dicső hősei az ifjú Petőfinek minden ízében romantikára hajló képzeletét megragadták, vonzották. Míg foglalkozott velük, gyönyörködött bennük és lelkesedett irántuk, Erdélynek valahogy olyan képe alakult ki benne, amilyennek azt csak a monda és a költészet magasztalta: Tündérország az, ahová már belépni is boldogság, gyönyörűség.
    Erdélynek ebből a romantikus képéből a mindenáron színészi sikerre vágyó Petőfi egy reális vonásra eszmélt rá, amelyet éppen színészkörökben ismertek nagyon jól s emlegettek állandóan: eszébe jutott, hogy a múltban, sőt a jelenben is, az erdélyi városok, különösen Kolozsvár, a színészek és a színészet számára ha nem is éppen eldorádó, de mindenesetre kívánatosabb, jobb megélhetést nyújtó, biztosabb erkölcsi sikerrel kecsegtető terület, mint bármelyik más vidék vagy város közönsége. Csak egyetlen különbséget említek föl: a legkisebb erdélyi városban is terem, fedett kőépület szolgált színházul, s alig olvashatni affélét, hogy Erdélyben fészerben vagy csűrben kényszerült volna játszani valamely társulat, ami pedig a Királyhágón inneni városokban oly gyakran fordult elő. Mivel Petőfi Magyarországon mindenütt és mindennek próbálkozott biztosítani magának, valóban nem volt hátra más, mint Erdély, megpróbálni a dolgot ott, hol még remélhet. Nagy elhagyatottságában és végtelen nyomorában jutott először eszébe Erdély, mint egyetlen még lehetséges, jobbra fordulással biztató menekvés.
    Az Erdélybe igyekvő Petőfi Debrecenbe bandukol s az ott működő Komlósy-féle társulatba szeretett volna elszerződni. Komlósy ugyanis éppen akkor szervezte át társulatát, hogy azzal a küszöbön álló téli idényre Kolozsvárra menjen, amire szerződés kötelezte. Az alkudozások Komlósy és a kolozsvári színházi bizottság között már régóta kedvező mederben folytak, míg végre szept. 18-án  létrejött a megállapodás. És ez időtájt érkezett oda Petőfi. Mivel Komlósy ez év első felében Dunántúl is játszott, s mivel a Kolozsvárral való alkudozásnak, mint színészkörökben nem kis jelentőségű eseménynek a híre elterjedt, a színészkedő Petőfi is talán már Dunántúl vagy Pesten hallhatta, de most útközben bizonyosságként megtudta, hogy Komlósy és társulata Kolozsvárra fog menni. Ezért vette útját Debrecennek s odaérve, ezért vetett még hevesebb lobbanást, titkos reménye, hogy Kolozsvárra mehet, s ott végre talán jobb időket fog látni, s elkezdődnek színpadi dicsőségének is a napjai. Megérkezése után természetesen a színházhoz néz be, hol ismerősökkel találkozik. Ezek ottlétét tudtára adják Komlósynak. És Komlósy, írja Petőfi az Orlay Petrich Somához írt levélben, se szó, se beszéd, ott marasztotta, "noha ez nem volt szándékom"”. Rögtön meg is okolja ottmaradását: „Innen egy hét múlva Váradra megyünk s onnan november elejére Kolozsvárra.”* (* Levele Orlay Petrich Somához 1843. okt. elejéről. L. Petőfi Sándor művei (Havas), VI. k. 116. l.) A jómódú rokonhoz írt levélről azonban a szépítő mázat le kell hámoznunk. A valóság az, hogy Petőfi nem így, nem mint valami híres színész, akik után az igazgatók csak úgy kapkodnak, került a Komlósy társulatának kötelékébe, hanem színész-ismerősei, kivált a éppen ott vendégszereplő Fáncsy Lajos ajánlatára és közbenjárására állt vele szóba Komlósy. A sanyarú helyzetben levő Petőfi örömmel állt rá az elébe tett feltételekre. Hiszen éppen az volt a szíve vágya: kenyérhez jutni, Erdélybe menni, dicsőséget aratni. És valóban ugyanezt a dolgot maga Petőfi utóbb, november végén, sokkal szerényebb hangon és valószínűen írta meg – persze nem az ifjú és művész rokonnak, hanem egyetlen jóakaró barátjának, a nagy tekintélyű Bajzának. „Komlósy meglehetősen fogada – írja –, s így egy hetet tölték Debrecenben már mintegy tagja a társaságnak. Ekkor (t. i. egy hét múltán) ismét magához szólíta velem körülményesebben értekezendő. De már akkor nagy meglepetésemre más nótát fútt a többek közt azt is kijelenté, hogy Kolozsvárt énekelnem is kellend az operákban. Ez különben nem tetszett nekem s amint tőle távoztam, egy kis társaság igazgatójával találkozám. Ez hítt magához s jó szerepeket, jó fizetést ígért. Ennélfogva – de leginkább azért, mert pénzem elfogyott s tovább nem utazhattam – hozzá állék. Diószegre mennénk… s itt játszánk néhány hétig. Innen Székelyhídra… E hónap 24-én felbomlott társaságunk. Ennélfogva nem volt mást tennem, mint Debrecenbe jönnöm vissza s nem csupán azon okból, mert társaságunk szétoszlott, de mert beteg vagyok s betegségem napról-napra terhesül...”* (* U. o. 103-104. l.)
    Ekkor és így maradt el először Petőfi erdélyi útja. Nagy nélkülözések és szenvedések idején jelent meg először Erdély képe biztató ,de hirtelen szétfoszló szivárványként Petőfi vágyainak, tapogatószásainak látóhatárán. A sóvárgott kép eltűnt, a jelenés szétfoszlott. Testileg betegen és nyomorogva, lelkileg csalódottan vánszorog vissza Debrecenbe, hogy ott töltse azt a hírhedt telet, megérje az Erdélyben való fellendülés helyett pályájának további süllyedését, kétségbeeséssel határos legmélyebb pontját.

3.


    Másodszor három év múlva, 1846 nyarán  tűzte ki célul Petőfi az Erdélybe utazást, kigyógyulva a sötét 1845-ös esztendő keserű csalódásaiból.
    Nagyon jellemző az Erdély felé útra kelt Petőfi lelkiállapotára a CSALOGÁNYOK ÉS PACSIRTÁK c. költeménye, amelyet elindulása után útközben, már a hevesi rónán is áthaladva, Szatmáron írt. A keserűség foszlányaink és a gyógyulásnak chiaroscurója. Az alapindíték, a tárgyi valóság  ebben is még a régi: az emberiség sínylődik, a föld egy nagy betegház. De a költő tekintete egészen a jövőre szegződik megzsendült akarta a jövő felé fordul:

… Im a bajnak közepette
Fiait az ég el nem feledte,
Megszána minket nagy fájdalmainkban,
Orvost küld hozzánk, és ez útban is van,
És már maholnap meg is érkezik,
Midőn hóhérink észre sem veszik. -
Tied minden dal, minden hang,
Melyet kezembe ád a lant,
Te lelkesitesz engemet,
Te néked osztom én könyüimet,
Én téged köszöntelek,
Te, a beteg
Emberiségnek orvosa, jövendő.

Már vége felé jár az éjszaka,
A hajnal közeleg:
Most a világnak
Nem csalogányok,
Hanem pacsirták kellenek.

Egész lénye bizalom, lendület, elszánt akarat. A pesszimizmusból gyógyuló és a beteg emberiséggel már szövetségre lépett költő-apostol megy és közeledik most Erdély felé s keres ott talán ösztönösen, de inkább tudatos sejtelemmel, valami döntő élményt, csak egy talpalatnyi helyet, hogy lábát megvetve, nagy dolgokat vigyen végbe. Avagy talán éppen azt az oltárt kereste már most Erdélyben, amely körül szent szolgálatát végezve, egykor el fog égni? Most nem, de nemsokára megtalálja…
    Hogy ilyen okuk, a politikai gondolat forrongása és érlelődő sodra késztették Petőfit erdélyi útjára, azt a kísérő körülmények bizonyítják. Úti terve köztudomású volt. Szatmár-megyei barátainak – Pap Endre, Riskó Ignác – meghívását azzal a kijelentéssel fogadta el, hogy tőlük tovább megy Erdélybe. Ezt mindenki tudta, elmondta maga a költő Szatmáron s már előbb Pesten is. Híre belekerült az egykori sajtóba is. A Pesti Divatlap szept. 19-én közli az erdélyi hírlapok nyomán, hogy az erdélyi országgyűlés küszöbön álló megnyitására „Pestről is többen készülnek… Obernyik és Petőfi már több idő óta Szatmárba s onnan az erdélyi országgyűlésre utaztak.”
    Miért, mivel keltett maga iránt ez az erdélyi országgyűlés olyan feltűnő és vonzó érdeklődést, hogy több magyarországi íróval együtt Petőfi is vágyott tárgyalásaink megjelenni, tanácskozásainak szem- és fültanúja lenni? Azért, mert a reformpári ellenzék döntő csatára készült a kormány és a vele tartó maradiak ellen. A régóta sürgetett örökváltságnak és a sokat vitatott úrbériségnek törvényes rendezése lett volna feladata, olyan kérdések, amelyek Petőfi lelkületét, bár eddig gyakorlati, napi politikával nem foglalkozott, már régóta feszültségben tartották. Izgatottan nézett a reformok sorsa elé a közönség nemcsak egész Erdélyben, de Magyarországon is. Csak természetes, hogy a népnek szabadságot sürgető és a szolgaságot gyűlölve ostorozó Petőfi személyesen és közvetlenül is látni akarta, mint dönt az erdélyi országgyűlés a maga helotáinak jövendője felett. Ezért indult és igyekezett Erdélybe, Kolozsvárra.
    Szándékáról Erdély is tudott. És várta is az oltár a apostolt, Erdély Petőfit.
    Október 31-én az Életképek-ben Medgyes Lajos, dézsi ref. pap és már jó nevű fiatal költő, nyílt levelet intéz az Erdélybe készülődő Petőfihez. Utal arra hogy a mai költőnek, elsősorban Petőfinek kötelessége és hivatása leszállani a néphez, amely Csokonai halálával költő nélkül maradt, de figyelmezteti Petőfit, hogy Erdélyország lakosainak, szokásainak és szellemének megismerésére Kolozsvár felkeresése nem elégséges.

    „Kolozsvárt az országgyűlésen központosítva lelended a hon értelmiségét: télire ott gyül össze mindenfelől a tehetősebb urirend, férfiak és hölgyek. Alkalmad lesz hallani e hon szónokait, ellesni a lelkesedést, mely előadások alatt elragadja őket, ellesni a modort és hangulatot, mely beszédeiket jellemzi: alkalmad lesz a társalgási körökkel s azoknak szellemeivel megismerkedni, s így a nemzet lelkét egy pontból birhatod.
    Azonban mondanom kell: hogy célod ezáltal még teljesen elérve nem lesz. Nevesebb szónokaink ugyanis idegen iskolák szerint képezték ki magokat, s a felsőbb társalgási körökben a külföld vak utánzásának még némi foszlányai maig is fennállanak… - Tiszta, szeplőtlen magyarságot egyedül a Székelyföldön s jelesen Maros s Udvarhelyszéken fogsz találni. És ezeket a helyeket meg nem járnod, nem szabad… El kell lesned a népet vallásos szertartásainál, házi körében, lakomái alatt, táncvigalmai között, hogy lássad a valódi buzgóságot, érezzed a nemes nyíltkeblűséget, meggyőződjél a szerény módosságról, el  légy ragadtatva az önérzet-szülte büszkeségtől, s mindenek fölött meglepethessél a szemérmes önalkalmazás által fi- és nőnem ellenében. Meg kell tekintened, mily élénkké, mily vidámmá tesi ezt a népet a szabadság, melyet élvez: mekkora benne a tényező, a munkásság; és fájdalmában mint nem látszik az elcsüggedés. Még könnyezéseiben is van a székelynek valami büszke rátartása, úgy, hogy sorsán nem lehet szánakoznunk, de fel vagyunk híva abban részt venni. S mekkora a hűség, a becsületérzés, a kegyeleti hajlam e nemzetben! S milyen mély kedélyű! S mennyire találékony, s minő eredeti!
    Itt, egyedül itt fogod Erdélyben a te költői lelked legtöbb s legsikerdúsabb éleményét találni.
”

    Az Erdélybe utazás azonban, bár már Királyhágón innen és túl is beszéltek róla, most sem valósult meg. Petőfi nem jutott el a Székelyföldre még Kolozsvárra, sőt Erdélybe se, csak éppen Erdélyország széléig, a határig. Közbejött ugyanis szept. 8.,  a Júliával való ismeretség és  nyomában támadt szerelem úgyhogy Petőfi – bár még jó ideig, nov. 11-ig utazgat és turistáskodik – a vidékről, ahol Júlia lakott, messzire el nem távozott. És bár még okt. 28-én is fogadkozik: „Valami egy hét múlva megyek innen Kolozsvárra* (* Levele Váradi Antalhoz. Havas. i. m. 155. l.) Júlia már jó egy hónappal előtt, szept. 22-én tudja és meg is írja Térey Marinak, hogy Petőfi lemondott tervéről Máramarosba s Erdélybe utazni. Szerelme tartotta vissza, ez volt fő oka útja félbemaradásának. Hozzájárult az is, hogy közben az erdélyi országgyűlést, amely Petőfinek is, mint a többi Erdélybe indult írónak végcélja volt, pár heti tanácskozás után nagy hirtelen három hónapra elnapolták.
    Lába tehát most sem lépett át Erdély földjére, csak szeme látta a távolból, át-áttekingetve a határról, a szomszédos Partiumból. Mert hasztalan mondja a költő Várady Antalnak, hogy Koltó, ahonnan levelét írja, Erdélyben van, Kővárvidékén, Nagybányától egy órányira: csak ez utóbbi igaz, az előbbi nem. Koltó nem Erdély, hanem Szatmár-megye. És Kővár vidéke, a Partium egy része sem tartozott akkor Erdélyhez. Ezért aztán nem szabatos sem a Pesti Hírlap (1846. 756. sz., 354. l.), sem az Életképek (1846. 22. sz., 698. l.) híradása novemberben, hogy Petőfi ERDÉLYORSZÁGI utazásából Pestre visszatért. Petőfi ekkor még csak a Partiumban fordult meg, a tulajdonképpeni Erdélyben sem.
    A költőnek eddig egyvonalú, csak a politikai gondolat erjedésétől izgatott egyénisége a Júliával való megismerkedés következtében már Erdély határánál hirtelen megoszlik, az ember és a polgár kettős, párhuzamos irányában elkülönül. A politikai gondolat érlelődésébe beleékelődik egy még hatalmasabb, hevével egyelőre és egy ideig mindent elborító élmény, a szerelem. Míg ez a szerelem nem jut dűlőre, addig – kivált eleinte hónapokon át – a szerelem lesz és marad költészetének vezérszólama. Hosszú ideig alig egy pár költeményt is olyant, amelyik közvetlenül vagy közvetve nem Júliáról szól. De ír ilyent is.
    Most is és itt is, a Júlia-szerelem  kirobbanása idején, a Partiumban is fellángolt költő-apostoli elhivatottságának érzése egy olyan politikai élmény hatására, amelyet minden ízében erdélyinek mondhatunk, mert az akkori Erdélynek egy másik, de szintén égetőnek érzett problémáját foglalta magában. Az unió ez, a két magyar haza egyesítésének problémája. Erről is évek, sőt egy félszázad óta folyt a vita országszerte a Királyhágó mindkét oldalán, országgyűléseken és a közélet egyéb terein, sőt magános, társadalmi összejöveteleken is, a kormány és ellenzék, magyarok, románok és szászok körében egyaránt. A Partium pedig – ez a sajátos, részben és majd Magyarországhoz, majd Erdélyhez, de véglegesen és teljesen egyikhez sem csatolt terület – mindenesetre az a hely, hol az  unióról a legtöbbet tárgyaltak és beszéltek. Itt, Kővárvidékén, Koltón, ahova több napra mint gróf Teleki Sándor hívott vendége és barátja látogatott el Szatmárról, minden óra és az életnek minden köznapi vonatkozása közvetlenül és nyugtot nem hagyva emlékeztette Petőfit arra, ami eddig benne csak tudat alatt, homályosan lappangott, hogy micsoda őrlően tragikus történeti valóságot jelent a könnyedén, sőt olykor hetykén, de széltiben használt szállóige: két magyar haza.* (* Petőfinél is /Levél színész barátomhoz, 2844./: És kürtölendik bámult nagy nevét // A két hazának minden ajkai.) Azt már az év elején látja, hogy Isten csodája, hogy még áll hazánk, hogy Mohácstól még most is vérzünk Ausztria és a uralkodó család miatt. De a jelen viszonyokat, a magyarság fejlődését leginkább akadályozó konkrétumot, Erdély és Magyarország külön államiságát és e helyzet nyomorúságos következményeit, csak itt és ekkor tapasztalta közvetlenül, lépten-nyomon, itt ismerte fel teljes tudatossággal és a maga megrendítően nyers valóságában. És ami benne eddig csak titkon forrt, azt most tigrisharaggal, túlkiálta az égiháborút, mint vulkán az égő köveket, kiröpíti: ördög súgta, hogy kettészakadjunk s emiatt ronggyá váljunk, mit sárba dobott, lábbal tiport a századok viharja. ERDÉLYBEN c. költeménye ez – ennél lesújtóbb, de igazságosabb ítéletet a XVI. sz. megoszló, pártoskodó magyarjára még nem mondottak. De nem lelkesítőbb, biztatóbb szózatot sem – az unió megvalósítása érdekében. A költemény hangja, menete, formája méltó a tárgyhoz. Petőfi legszebb, legművészibb tárgyú költeményei közé tartozik, noha a feljegyzések és emlékezések szerint a költemény rögtönzés Teleki Sándor unszolására egy, az ő költői kastélyában megtartott politikai tanácskozást befejező lakomán, amelyen a vidék számos román vezető férfija is részt vett, s a magyarokkal együtt lelkesedett Petőfi költeményén és az unióért. Teleki szerint a rögtönzötten előadott szöveg mér elragadóbb, fenségesebb volt, mint ahogy a költő azt utóbb, a lakoma végén tollba mondta Haray Viktornak, aki néhány nap múlva Dézsen is előadta egy hasonló természetű összejövetelen. Az egész költemény úgy is, mint személyes élményen alapuló líra történetszemlélet, de úgy is, mint a közvetlen jövőt megvillantó politikai gondolat annyira erdélyi ízű és jellegű, mintha szerzője csakugyan Erdélyben, Kolozsvárt írta volna, nem pedig Koltón, Erdélyen kívül. 1846-ból más erdélyi tárgyú költeménye nincs. De az ERDÉLYBEN-t követő többi politikai irányú költeményében, mint a VÉRES NAPOKRÓL ÁLMODOM, A MAGYAR NEMZET, NEM ÉRT ENGEM A VILÁG, HALHATATLAN LÉLEK, A GYÜLDEI IFJAKHOZ, EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET c. költemények és a SZABADSÁG, SZERELEM jelszó elszánt és határozott erélyében ott van az Erdélyre gondolás haragja és vulkáni tüze egyaránt. Ott is marad továbbra is, mindhalálig.
    Így érlelődik és fejlődik a politikai gondolat a Júliáért folytatott szerelmi hullámzások közepett is. Az erdélyi probléma, Erdély sorsa, politikai gondolkozásának, nemzet-apostoli törekvéseinek azonnal egyik legtartalmasabb alkotóelemévé, leghőbben és állandóan hajtott gyakorlati céljává vált. Nem a helyszínén, csak kívül, a határ mellett találkozott az erdélyi problémával, de a probléma a maga tragikus súlyával így is csordultig telítette a költő cselekvő ösztönét s teljesen átjárta és táplálta konkrétumot kereső, érlelődő politikai gondolkozását. Fizikailag nem, de eszmeileg már megjárta Petőfi Erdélyt s egyesült is vele. Maga Petőfi Urházy Györgyhöz írt levelében (Koltó, 1846. nov.) így számol be ekkori erdélyi útjának meghiúsulásáról: „Már megindultam Erdélybe, s megint csak vissza kellett fordulnom. S ez most harmadszor történt velem életemben. Fatum. De a jövő nyarat végig Erdélyben töltöm: már akkor bemegyek, ha minden határon egy…… mered is elém, azzal ijesztő, hogy belém búvik, ha tovább lépek.”* (* Levele Urházyhoz. /Badics Ferenc: Petőfi levelei. Petőfi könyvtár 23. k. 65. l.)
    E nyilatkozatban a költő harmadik visszafordulást emleget, holott mi másodinak mondjuk. Való, hogy Petőfit a Júlia-szerelem fellobbanása megállította és visszatartotta az Erdélybe utazástól. A szerelem miatt lemond Pesten feltett határozott szándékáról, vagy legalábbis félreteszi, elfelejti. Mikor aztán Júliától végre megkapja a biztató választ, újra visszatér eredeti tervéhez, az erdélyi út véghezviteléhez. Az egyéni nyugtalanság alól felszabadult, tehát mehetett tovább a politikai gondolat sodrában Erdély felé. Környezete is (teleki és a vidék többi politizáló nemes ura) bizonyára biztatta. De az erdélyi országgyűlés feloszolván, az út most is elmaradt. A költő szerint harmadszor, voltaképpen azonban másodszor, mivel Júlia miatt nem fordult vissza, csak megállott útjában.

4.

    A tulajdonképpeni Erdély földjére Petőfi először éppen egy év múlva, 1847 októberében lépett mint fiatal házas, feleségével, a Koltón töltött mézeshetek után. Ez egyszer nem a mélységből, hanem az emberi boldogság csúcspontjáról közeledett Erdély felé. Ez évben is már előbb, május második felében, Erdély szomszédságában, a Partiumban és Szatmáron tölt el pár hetet. A Nagybánya mellett levő Zelestyéről most is áttekint a határon  Erdélybe. „A vidék gyönyörű: regényes erdős völgy, Erdély tőszomszédságában, Zelestyéről Bánya felé a Szamos, azután a Láposvölgyén visz az őt. Balra Szinérváraljától kezdve magas, meredek zöld bércek, jobbra Erdély szelíd dombjai s ezeken túl kéklő hegyei. Fölséges… A város és az egész völgy felett sajátos tiszta kék köd, mintha az ég leereszkedett volna a földre. Az ember nem hiszi, hogy nem álmodik…” írja az UTI LEVELEK-ben. Olyan szépnek találja Nagybányát és vidékét, hogy a következő kívánságot veti papírra… „Azt óhajtom, hogy ott haljak meg, ahol születtem, az Alföld rónáin, a Tisza és Duna közt. Vigyék ki holttestemet messze, messze a világ zajától s a puszták közepén temessenek el, hol sírhalmom, bármily alacsony lenne is, a legmagasabb domb a végtelen láthatáron, melyet senki meg nem látogat, csak a bujdosó parlag kóró, a nyári délibáb és az ősz vándormadarai. De ha nem az Alföldön halok meg, ha hegyek között kell meghalnom, úgy leginkább óhajtom, hogy itt temessenek el Nagybánya regényes völgyében.”* (* Uti levelek. V. levél. Havas . m. V. k. 363-64. l.) jellemző és külön megjegyzésre érdemes, hogy amit a magyar festők csak a XIX. sz. végén fedeztek fel, t. i Nagybányának és vidékének a szépségét, azt a költő Petőfi – nem hiába volt a természetnek csodálatos megértője és rajongója  jó félszázaddal előbb észrevette. Július közepétől esküvője napjáig megint heteket tölt e vidéken.
    Mikor aztán elérte, mit ember elérhet, s keble csordultig telt boldogsággal, az esküvő után vége lett az ide-oda barangolásnak. Feleségével Koltóra vonulnak el s ott maradnak okt. 19-ig. Okt. 19-én Koltóról kiindulva 20-án Dézsre érkeznek, másnap okt. 21-én csütörtökön estére Kolozsvárra, hol a Biasini-szállóban laktak, amint azt az épület falába illesztett márványtábla ma is hirdeti.* (* Az utcát, amelyben a Biasini-szálló van utóbb tiszteletére Petőfi-utcának nevezte el Kolozsvár városa. Az utca neve már 1919 óta, a márványtáblát is levették 1938-ban, de azóta visszakerült helyére.)
    Első erdélyi útjának Koltó-Kolozsvári útszakaszáról Petőfinek különösebb megjegyzése nincs. Dézsről és Szamosújvárról, az örmények Jeruzsáleméről annyit mond csinos két város. A vidék nagy részben unalmas, egyforma, de van egy fölséges kilátás, amelyért magáért is érdemes ez utat megtenni. Ez a Nyirestető, Kővár vidéke és Belsőszolnok megye határán. Kolozsvár környékén sem vétette észre a költővel semmi, hogy egy ország fővárosához közeledett. Kolozsvár külvárosának, az ú. n. Hóstátnak apró paraszt házairól s az utcák feneketlen sártengeréről azt gondolta, hogy Debrecenbe érkezik. De ahogy berobogtak a Magyar kapun át a belvárosba, megváltozott a világ. Nagyot lélegzett örömében, hogy Istennek hála, csalódott. Gyönyörrel szemlélte a kicsiny, de élénk és kedélyesen tarka Kolozsvár utcáit. Reggelre kelve bejárta a várost, megnézte Mátyás király szülőházát és a város környékét. Közben, főleg Urházy és Szilágyi Sándor, köztudomásra hozták, hogy Petőfi itt van, s ez alkalmat adott, amint a konzervatív Mult és Jelen írta* (* Mult és Jelen 1847. okt. 28.), egy nagyobb „progresszista” ünnepélyre. Szombaton az ifjúság fáklyás zenével tisztelte meg, ez alkalommal a már említett Haray Viktor üdvözölte. Petőfi a nem várt megtiszteltetést örömmel fogadta s azzal a kívánsággal köszönte meg: vajha minél előbb a két testvérben egyesülésével mint ennek is polgára, úgy jöhetne megint ide. Utána lakomával ünnepelték, amelyen több országgyűlési tag is jelen volt. A lakomán Berzenczey László marosszéki követ köszöntötte fel Petőfit. Válaszul DALAIM c. költeményét szavalta el. Okt. 24-én reggel „vendégünk áldásunk kíséretében Pest felé távozott” – írta az Erdélyi Hiradó (1847. okt. 28. sz.)
    Ennek az első erdélyi utazásnak irodalmi emléke az UTI LEVELEK két utolsó darabja és két költemény. Egyik a már említett EZ MÁR AZTÁN AZ ÉLET (keletkezési helye Dézs) a másik a Kolozsvárt írt EL INNEN, EL E VÁROSBÓL c. Egyik sem tartozik Petőfi legművészibb versei közé. Az első, láttuk, alapjában véve derült tájszemlélet, a boldog vidám turista gyönyörködése a látott vidék szépségeiben, tarka változatosságában. Az ember derűs hangulatába azonban bele-bele nyilallik a polgár, a költő komor keserű elégedetlensége. A városok harangja drámákat mond, a sötét, nagy kastélyok eltaszítják, a kis kunyhók barátként üdvözlik. Ezek és az utolsó előtti versszak szavai:

Előre, csal előre,
Nagy messze még a cél;
Tovább, tovább mindegyre,
Gyorsan, miként a szél…

jellemzően sejtetik lelkének nyugtalanságát, honfiúi elégedetlenségét: az ember boldog, de a költő-apostol tehetetlenül és tétlenül szenved, nagyon szenved. Szívét gondok emésztik, a hazafi gondjai; fején villámok futnak át, a véres jövendő villámai; fájdalma a hazáért és fogadalma, amelyet a mézeshetek több versében, de különösen az ELÉRTEM, AMIT EMBER ÉRHET EL címűben, oly megrendítő erővel hangoztatott, egyáltalán nincs feledve. Mindez tiszta művészet, harmonikus formaadás. Méltó Petőfihez. De a két utolsó befejező  sor fanyarsága, hogy így utazni

Mi kéj! Mint dagad keblem!
S erszényem mint lapul! -

a két művészi egységbe összeforrt hangulati elemből kizökkent. Egy heineiesen szellemkedő ötlet, egy majdnem cinikus fordulat kedvéért feláldozta a költeménynek mint egésznek a szépségét és értékét!
    Az EL INNÉT, EL E VÁROSBÓL címűben is van valami, ami kielégítetlenül hagy, aminek nincs elegendő súlya. Ez a költeményt át és egybefonó hangulat megokolása. Egykor vágyott – úgymond – e városba, Kolozsvárra. Most, hogy látta, vágya az. El innét, gyorsan, hamarjába. Oka és magyarázata: hogy a megszokás, a további itt időzés prózai keze le ne tépje szeméről azt a rózsafátyolt, amelyen keresztül most e várost tündérképbe elmerülve nézi. Ez a megokolás kicsinyes, mesterkélt. Ha igaz az, amit tapasztalt, amit e két nap alatt rózsafátyolon keresztül látott, hogy t. i Kolozsvár házain képviselve van minden eltűnt század, hogy maga a város történetkönyv, utcái, kövei nagy dolgokról beszélnek, hogy árad itt a magyar szó. Akkor nem megokolt az a félelme, hogy a több tapasztalat és hosszabb ott időzés mindezt, hiú káprázatnak, üres látszatnak fogja találni. Tudjuk, értjük a költő elégedetlenségét, fájdalmas nyugtalanságát, de valahogy erőltetett a megszokás prózai kezétől való félelem emlegetése.
    Kétségtelen azonban, hogy e költeményben nem az esztétikum, hanem a politikum a fő dolog, a jelentőséget megszabó alkotóelem, s a költemény tárgyi alapja a Kolozsvárt eláradó magyar történelmi hagyomány, az élő szellemi élet és az akkori elevenen pezsgő közgondolkozás, amely egész Erdély magyarságának a törekvéseit is magába foglalta. Ezt, ilyen magyar életet, ilyen közszellemet kívánt és akart Petőfi az egész magyarság körében. Ezt nem találta, nem tapasztalta sehol sem. Hogy végre Kolozsvárt, Erdélyben föltalálta, egyrészt boldog me3gnyugvás és megelégedés hatotta át, másrészt intelem önmagában és biztatás: tovább, előre a nemzet-apostoli úton. Petőfi boldogan ismerte fel Erdélyben és Kolozsvárt, hogy az ő szabadságeszménye nem pusztán elgondolt elmélet, hanem immár duzzadó valóság, s feszíti a lelkeket, sokkal kézzelfoghatóbban, mint ahogy talán eddig képzelte. És ez a tapasztalat, ha egyáltalán lehetséges és szükséges volt, Petőfit még jobban megerősítette a maga szabadságeszményének helyességében, jogosságában és életrevalóságában.
    Erdélynek csak kicsiny részét, Koltótól kiindulva a Nyires-Szamosújvár-Dézs-Kolozsvár-Bánfihunyad-Királyhágó vonalat utazta be ekkor Petőfi. De amit e rövid útvonalon, s főleg Kolozsvárt látott, az nemcsak turisztikailag elégítette ki, hanem szabadságeszméjét, Erdély történeti hivatásáról alkotott véleményét és az unió halaszthatatlanul szükséges voltának az érzését is nagyon, szinte meglepetésszerűleg erősítette fokozta. Első erdélyi útjának eredménye és vége éppen nem csalódás, hanem gazdag kielégülés, meglepő jutalom: egy szabadabb és magyarabb nemzeti életnek mint történelmi adottságnak, jelen való törekvésnek és megvalósítható feladatnak a zavartalan élvezete. „Két napot töltöttem Kolozsvárt, de fölér félesztendővel, olyan gyönyörű két nap volt” – mondja maga az URI LEVELEK-ben (XXI. levél. Havas i. m. l809. l.). Eddig csak a távolból sóvárogta és szerette Erdélyt, most közvetlenül megcsodálta és szívébe zárta. Erdély sorsa, gondolatvilágának, szabadságeszményének még integránsabb elemévé, valósággal szívügyévé vált.

5.

    Ezért üdvözölte aztán Petőfi százszor, ezerszer Erdélyt, a drága szép testvért, mikor eljött az idő és az Ég meghallgatta a szent imádságot, mikor 1848. május 31-én eggyé lett a két magyar haza. Az unió diadalmas napja örömkönnyűket – a magyar szemben oly ritka vendéget – csalt minden pillára. Együtt vagyunk és együtt maradunk: sem Isten, sem ördög nem szakíthat ismét széjjel. Jöhet a vihar, haragját nem rettegjük többé. Az eggyé olvadt ország sebet kaphat talán, de meg nem hal. Kétélű kard lett a magyar, amely jobbra is vág, balra is vág. A költő az unió kimondásának hírére boldog lelkét nyomban a Királyhágón túlra röpíti, hogy érzelmeinek tündérvilágával ajándékozzon itt meg ifjút-öreget, de leginkább a székelyeket, kiknek fegyvere és hőslelke az egész világ előtt tündököl.

S ha bejárád a völgyeket,
Röpülj föl s állj meg bérceik felett,
s hogy megismerjék a rónák fiát,
Játsszál szemökkel, mint délibáb.
(Két ország ölelkezése)

    Hogy e költeményben a székelyeket külön is köszönti és dicsőíti, annak magyarázatát a rohamosan egymásra torlódó eseményekben találjuk. A kamarilla már elkezdte az ország lakosainak megosztására irányuló aknamunkáját. Batthyány Lajos miniszterelnök már május 19-én, tehát az unió kimondása előtt kénytelen volt felszólítani a székelyeket az ország védelmére. Egyre világosabb lett ugyanis hogy az alkotmányosság és a reformokat betetéző 1848-diki törvények megvédésére meg kell szervezni a fegyveres nemzeti védelmet. Az uniót a magyarországi április 11-én szentesített és kihirdetett VII. t.-c. Már kimondta. Nem volt kétséges, hogy az erdélyi országgyűlés is mielőbb hasonlóképpen nyilatkozik, s az sem, hogy az egyé váló ország továbbra egyesülten és eggyé válva fogja védeni jogait, szabadságát a kamarilla ellen. Ez a föltevés, amelyet az események napról napra erősítettek, az alapja Batthyány május 19-diki felhívásának, amely különben közjogi szempontból filius ante patrem, mivel az erdélyi országgyűlés még nem nyilatkozott. A magyar minisztérium figyelmét hívei a székelyek voltak, akik nem ok nélkül remélték, terhes és gyűlölt határőrszervezettől végre megszabadulnak. A jövőt reálisan számító politika tisztában volt hogy ha fegyveres ellenállásra kerül a dolog, Erdély is kiveszi belőle a maga részét. Az is bizonyos volt, hogy Erdély ellenállásának a súlyát a bekövetkezhető hadi és politikai mérkőzésben nem a megyékben vegyesen és szétszórtan lakó magyarság, hanem az egy tömbben élő székelység magatartása fogja megszabni. Íme Batthyány felszólításának magyarázata. Lehet, hogy Petőfi is e felszólításból eszmélt rá az erdélyi székelység szerepének döntő fontosságára a további fejleményeket illetőleg. Lehet, hogy más okból jött rá, de rájött, s ezért köszönti és dicsőíti az uniót, Erdélyt – már előre külön is kiemelve a székelyeket. Eljárása másként érthetetlen volna. Hisz Petőfi közvetlenül még nem ismerte a székelyeket, személyi és tárgyi vonzalom nem sugallhatta a dicsőítő sorokat és verset. Közben érvényesült hiánytalanul a jogi formula is: az erdélyi országgyűlés május 30-án, a magyarországi VII. t. cikkel összhangban az uniót a maga részéről is lelkesedéssel és egyhangúlag kimondta és teljessé tette az erdélyi I. és egyetlen t. c.-ben, amelynek meghozatala után, már csak formája, bár lényeg szerint nagyon jelentős tanácskozásokat folytatott Az események lavinaszerűleg gördültek. Szept. 14-én Kossuth jelentette az országgyűlésnek, hogy másnap országos toborzó-körútra indul. A Ház tagjait, de másokat is felszólított, hogy járják be az országot a magyar népet tömeges fölkelésre biztatni.
    Kossuth felhívására indult el Petőfi negyedszer Erdélybe 1848. szept. 24-én. Ő is ajánlkozott, hogy a székelyek között részt vesz a nemzeti ellenállás megszervezésében. Még útra indulása előtt írja Pesten a SZÉKELYEKHEZ c. költeményt. A magyar nép magános csillag, testvére nincs, de ellensége az egész világ. Ezért ha most nem tart össze a magyarság, el fog tűnni,mint az égről a csillag. Föl hát székelyek a közös ellenség, Bécs ellen. Ki néz szembe az ellenséggel, ha nem a székely, akinek ősapja Attila, az Isten ostora? Ebben a költeményben is több az alkalomhoz fűződő politikai tartalom, mint az időhöz nem kötött költőiség.
    Petőfi vállalt misszióját nem vihette végbe,ez az erdélyi út is meghiúsult. Nagybánya és Erdőd környékénél tovább mennie nem lehetett oly általánossá és veszedelmessé vált már a nemzetiségek fölkelése. Szatmár megye alispánjához fordult szept. 30-án, hogy hirdessen a megyében általános népfölkelést. Azt remélte ugyanis, hogy a szatmári népfölkelőkből toborzandó fegyveres csapatok élén mégiscsak eljut Erdélybe, a székelyek közé. Számítása nem vált be, a szatmári felkelésből nem lett semmi, s így az ő erdélyi útjából sem. Október elején visszatér Pestre. Azonban e vészes helyzetben sem vesztette el hitét. Jól látja, hogy itt az élet vagy a halál perce, hogy a Kárpátokból le az Al-Dunáig egy bősz üvöltés, egy vad zivatar zúg, s hogy e viharban szétszórt hajával, véres homlokával, egyedül, egyetlenül áll a magyar. Bízik és biztat, hogy a magyar nem halotti test, sőt bár vérrel, de hajnal következik rája, csak föl, ki bátran a síkra.  (ÉLET VAGY HALÁL, Erdőd.) Most is, az erőtlenség idején is erőt vélt és keresett Petőfi Erdélyben.

6.

    Erdély Petőfi szemében továbbra is az egyéni és nemzeti fellegek közül kiderengő szivárvány maradt. Hosszas volna, de felesleges is ismertetnem azokat a köztudomású életrajzi és történelmi körülményeket, amelyek az 1848 végén a Debrecenben tartózkodó Petőfit arra késztették, hogy Kossuthban folyamodjék: helyezze át Erdélybe Bem táborába. Elég egyszerűen utalnom arra, hogy a márciusi napok után sem a közéletben, sem vele nem az történt, amit várt. A politikai átalakulás mederbe terelődve folyt tovább és ennek következtében lassan halat előre, holott a költő valami francia forradalomféle és villámgyors ütemet álmodott és követelt. Ez volt egyik csalódása. Másik, személyes csalódása az volt, hogy most, mikor ütött a cselekvés órája, mikor bizonyosnak hitte, hogy cselekvő ösztöne megfelelő vezéri tért, elismerést és hatáskört nyer, a képviselő választáson megbukik, politikai elveiért támadják, sőt holmi kis küldöttségekből, jelentéktelen választmányocskákból is kihagyják. Népszerűségét elveszti, tekintélyén csorba, hírnevén folt esik. Még gyávasággal is vádolják, mivel még itthon és szabadságon van az, akinek – hogy következetes maradjon elveihez  már az első pillanatban ki kellett volna rohannia a csatatérre. Nem tudták, vagy nem akarták tudni rosszakarói, hogy magának Petőfinek volt legkínosabb, őt égette legjobban e látszatra fonák helyzet hogy nov. 17-én is csak felesége szemrehányó levelére maradt vissza zászlóaljától. Nem tehetett másként: Júlia áldott állapotban volt, meg kellett várni fia születését. Mihelyt ez megtörtént, indult a csatatérre, Erdélybe, Bem táborába, végzete útjára.
    Miért Erdélybe, Bem táborába? „Ha dicsőséggel nem harcolhatok, gyalázatot sem akarok a nevemre hozni s mostanában véleményem szerint gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember.” – okolja meg maga a Kossuthhoz intézett második áthelyezését sürgető levélben.* (* Havas i. m. 220. l.) E sorok mögött közvetlenül a Vetter tábornokkal történt összetűzése s egyéb katonai kellemetlenségek rejlenek. Érthető, hogy a költő mindenáron távozni akar a helyről és környezetből ahol annyi bántódás érte. Meggyőződése – noha, meglehet, hite őrültség, de szent őrültség, írja tovább Kossuthnak ugyanott –, hogy egyike lesz a haza megmentőinek. De elszántságát, bátorságát – ez lappang a sorok között – nincs kedve az eddigi környezetben kimutatni, ahol azt kétségbe vonták, hanem ott, olyan környezetben, ahol hősiességet annak veszik, ami, önként odavetett áldozatnak és nem megjegyzésekkel megtűzdelhető cirkuszi mutatványnak. Erdélyt látta és tudta ilyennek, mert Erdélyben nemcsak nem rágalmazták, hanem még népszerűsége is érintetlen már csak a földrajzi távolság miatt is. E negatívum mellett Erdélybe vonzotta még két pozitívum: Erdélyben a szabadságharc ez ideig még nem szenvedett olyan jelentős vereséget és kudarcot, mint amilyen Magyarországon már több is érte. És vonzotta Erdélybe Bem, a Bem személye körül font és fonható romantika, Bem 1848 végén hirtelen rajtaütéssel Kolozsvárt felszabadította s Urbán seregét megszalasztotta. Volt emellett Bem személyiségének egy oly vonása, amelyik Petőfinek a jellemét és pályáját is meghatározta: valami örökös nyugtalanság, friss cselekvő ösztön, amely villámgyorsan határoz s habozás nélkül, azonnal cselekszik. Bizonyos mértékben önmagát, önmaga eszményképét látta a diadalmas hadvezérben. Aztán tudat alatt vagy tudatosan vonzotta Bem lengyel származása, idegen volta, ami a magyar szabadságharcnak Erdélyben vívott küzdelmeit eszmeileg, a Petőfi rajongó, romantikus lelke előtt a világszabadságért folytatott egyetemes emberi harc hullámvetődésének glóriájával ékesítette föl. Subjective az egyetlen, tárgyilag a legjobb út számára ezúttal is Erdély felé vezetett. Hivatását csak itt teljesíthette.
    Kossuth teljesítette a költő kívánságát. Így került Petőfi másodszor Erdélybe, Bem oldalára, 1849 januárjában.
    És Erdély, a magyar felleg felett fénylő szivárvány, amelynek ívét – a költő szerint – egyik végén Bem genialitása, másikán meg a székely vitézség tartotta, nem bizonyult csalóka fénynek. Bennünket azonban nem az erdélyi hadjárat és nem a harctéri és politikai fordulatok érdekelnek ezúttal, hanem a Petőfi erdélyi élete, sorsa, élményei. Mintegy három hétig (jan. 15-febr. 8.) tartózkodott Petőfi ekkor Erdélyben s ebből jó két hetet (jan. 25-febr. 8.) táborban és csatatéren. E három hét azonban elegendő volt arra, hogy a két lángelme, Bem és Petőfi, megismerje, megszeresse és megbecsülje egymást. Petőfi gyermeki tisztelettel, csodál rajongással vette körül az ősz vezért, akit a világhistória legnagyobb katonájához, Hannibálhoz, hasonló hadvezérnek tartott. S méltó akart lenni hozzá maga is. A Vízaknánál kezdődő véres visszavonulási harctüzében nyeregtelen lovon hordta a parancsokat – Bem segédtisztjének nevezte ki –, s költeményével, a CSATADAL-lal, szóval és példaadással lelkesítette a csüggedőket. A kereszttűzben Petőfi talpig emberként, sőt vakmerően helyt állott, Bem is legott felismerte a költőt. Mint fiát, oly szeretettel fogadta, védte, óvta. Gyöngéd  figyelem nyilvánul abban is, hogy segédtisztjévé választotta, de még inkább abban, hogy a vakmerő segédtisztet febr.8-án, a piski diadalmas, de véres csata előestéjén, Déváról futárként Debrecenbe küldötte. Ekkor, a magyar hadtörténetnek nem legszerencsésebb,de legdicsőbb napjai után, Debrecenben írja meg második levelét a Közlöny szerkesztőjének – az első még Váradról küldte be. Ebben a hadihelyzetet s az elmúlt napok csatáit ismertetve azt mondja: „Soha vezér, soha sereg dicsőbb hősiességet nem fejtett ki, mint a miénk.” Tudósítását Bem dicsőítésével végzi. „Azon sereg, mely négy napi szinte szakadatlan csatatűzben úgy viselte magát, azon sereg, melyet Bem vezérel, lehetetlen, hogy ne győzzön. Szeretném Bemet egész nagyságában felmutatni a nemzet, a világ előtt, de akkor több és nyugodt idő kellene, hogy lelkem minden erejét összeszedhessem… Bármily derék, hősi volt a sereg, az, hogy egy csomóban és épségben maradt e viharos napok után, egyedül tábornokának érdeme.”* (* Havas i. m. III. 83. l.) Ugyanaz a hangulata, menete és tárgya szintén Debrecenben, de még a Közlönyhöz írt levél előtt megjelent NÉGY NAP DÖRGÖTT AZ ÁGYÚ c. költeményének. „Ha volna ember, kit mint Istent imádnék, meghajlanék előtted térdem, meghajlanék” – mondja eben is elragadtatással Bemről.
    Ekkori útjának főbb állomásai: Debrecen, Feketetó, Csucsa, Bánfihunyad, Kolozsvár, Dézs, Beszterce, Marosvásárhely, Meggyes, Gálfalva, Nagysink, Szelindek, Nagyszeben, Vízakna, Szászsebes, Szászváros, Déva, Brád, Nagyvárad, Debrecen.

7.

    Debrecenből febr. 23-án indult vissza Bem táborába, ez évben immár második erdélyi útjára. Előbb feleségét és kisfiát útnak indította Nagyszalontára Aranyékhoz, mivel ott biztosabban és nyugodtabban is várhatták a további fejleményeket. Maga febr. 26-án Kolozsvárra érkezett s onnan másnap tovább ment. Mikor és hol jelentkezett Bemnél pontosan nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy a meggyesi véres csatában (márc. 2-3.) részt vetet. Ekkor írta a CSATÁBAN c. lelkesítő dalát. Mint harcos is vitézül küzdött, s míg az imádott fővezér megsebesült, ő épen maradt. Ellenben váltólázat kapott, ágyba esett. Bem ez okból megint gyengéd figyelemmel Marosvásárhelyen keresztül, felkanyarodva Bethlennek és Dézsen át Kolozsvárra küldte gyógykezelés végett. Marosvásárhelyt írta a BIZONY MONDOM, HOGY GYŐZ MOST A MAGYAR c. költeményét és Bethlenben a PACSIRTASZÓT HALLOK MEGINT kezdetűt. Abban a maga sértetlen voltából kiindulva annak a biztató hitének ad kifejezést, hogy bizonnyal győzni fog most a magyar, mert ő nem halhat, nem fog addig meghalni, míg meg nem énekelheti a szabadság diadalát. Meg kell érnie azt a nagy napot, amelyért lantja és kardja fáradott. Ebben a pacsirtaszó eszébe juttatja, hogy ő nemcsak gyilkos eszköz, katona, hanem költő is. Eszébe jut a költészet és a szerelem s az a sok jó, mit e két istennő eddig tett és fog tenni vele. Emlékszik és remél és álmodik hitveséről, lelke üdvösségéről, kit Isten azért adott neki, hogy megmutassa, hogy nem odafönn, de lenn a földön van az ég. Meddig üdült Petőfi Kolozsvárt, nem tudjuk pontosan. Valószínűleg márc. 12-ig. Ekkor Kolozsvárról Szalontára, ment Aranyékhoz, meglátogatni családját. Ez volt ez évben második erélyi útja.* (* Ennek az útnak főbb állomásai: Debrecen, Feketetó, Csucsa, Bánfihunyad, Kolozsvár, Torda, Marosvásárhely, Medgyes, Marosvásárhely, Beszterce, Bethlen, Dézs, Kolozsvár, Bánfihunyad, Csucsa, Feketetó, Nagyszalonta.)

8.

    Néhány napi idill után, egészségét is visszanyerve, március 26-án újra Erdélyben van, s ezúttal és ebben az évben harmadszor.
    Ez az erdélyi útja a leghosszabb valamennyi között. Márc. 26-tól május 5-ig, kereken hat hétig tartott. Szalontáról, családjától Erdélybe visszaindulva, Bánfihunyadon értesül, hogy Bem elfoglalta Brassót és Szebent s hogy így egész Erdélyt felszabadította az ellenségtől. E hírek hatása alatt írta a Bánfihunyadról keltezett AZ ERDÉLYI HADSEREG c. költeményt, amelynek alapindítéka ismét a lelkes és lelkesítő önbizalom. „Mi ne győznénk? Hisz Bem a vezérünk, a szabadság régi bajnoka, Osztrolenka véres csillaga!” Kolozsváron, Tordán, Balázsfalván áthaladva, Nagyszebenben jelentkezik Bemnél s részt vesz Bem délvidéki vállalkozásában. Nagyszebentől a január végi és február eleji véres csaták útvonalán (Vízakna, Szászsebes, Szászváros, Piski), de rendben és ellenséggel nem is találkozva vonul Bem tábora Vajdahunyad, Hátszeg, Karánsebes, Lugos felé. Szászsebesen a januári véres csatákból feltóduló emlékek hatása alatt írja a KI GONDOLNÁ, KI MONDANÁ c. költeményt, amelyben néhány páratlanul szép és szemléletes ellentéttel érzékelteti a különbséget az akkori és mostani helyzet, a  béke és háború, az élet és halál között. A NÉGY NAP DÖRGÖTT AZ ÁGYÚ c. költemény pusztító, tomboló fergetege akkorra, alig pár múlva, verőfényes, bájos, tavaszi idillé csendesült. Ápr. 14-én útba ejtik Vajdahunyadot. Innen keltezi a költő hasonló című remek költeményét, amelynek első részében leírja a várkastélyt, második részében pedig Bemet dicsőíti, ki ma az, aki volt négyszáz év előtt Hunyadi: a magyar haza megmentője. Gesztesi és Kurz feljegyzéseiből tudjuk azonban, hogy e költeményt Petőfi nem a helyszínen, hanem a Vajdahunyadról eltávozás estéjén Hátszegen írta. Hátszegről a Vaskapu szoroson, Hunyadi diadalának színhelyén keresztóül Karánsebesre, majd Lugosra megy Petőfi. Tanúja és részese Bem diadalának, amelyet elsősorban a székely vitézségnek lehetett köszönni. Csak annak lehet fogalma a székely vitézségről, aki maga látja. Ezek valóban csodagyermekek – írja a Közlöny szerkesztőjének –, mert nagy részük jóformán gyermek még. Mégis nyugodt bátorsággal mondhatni kimért lépésekkel haladnak a csatában előre, folyvást, biztosan, mint a réten a kaszások s még énekelnek, mikor már ropognak fegyvereik. A lövöldözést hamar megunják, szuronyt szegeznek s rohannak és velük rohan az enyészet. Az ellenségnek nem marad más, mint futni vagy meghalni. De a székely csak egy feltétellel jó vitéz, ha vezére még vitézebb, mint ő – ezért szükséges, hogy Bem legyen a vezérük* (* Havas i. m. 86-87. l.) – fejezi be a székely vitézség jellemzését is Bem magasztalásával. A SZÉKELYEK című, szintén Karánsebesről keltezett költeményben ugyanazokkal a vonásokkal jellemzi a székelyeket, mint a Közlönyben írt harctéri tudósítása: parancsszó keresik a legrémesebben zúgó csatahelyet. Dalolva, virágosan mint más ember a menyegzőre, vonulnak a halál felé. Mint a szél a port, ők is repülve űzik az ellenséget. „Csak nem fajult el még a székely vér, - minden kis cseppje drága gyöngyöt ér.” Május 4-én Bem Petőfit fontos jelentésekkel ismét elküldte futárként Debrecenbe és Pestre. Ezzel véget ért 1849-i harmadik erdélyi útja.* (* Főbb állomások: Feteketó/Királyhágó/, Csucsa, Bánfihunyad, Kolozsvár, Torda, Meggyes, Nagyszeben, Vízakna, Szászsebes, Szászváros, Déva, Vajdahunyad, Hátszeg, Karánsebes, Vaiszlova, Lugos, Freidorf /Szabadhely/, Szalonta, Debrecen és Pest.)
    E három egymást nyomon követő erdélyi tartózkodás alatt a költő elindult Erdélyben a neki megfelelő úton, amely számára végzetszerűen és végzetesen elrendeltetett. Mindenütt és mindenki részéről, a közlegénytől fel a hadvezérig csak szeretetben, megbecsülésben és kitüntetésben részesül. Ez meggyógyította sebzett lelkét s bőven kárpótolta a korábban tűrni kényszerült bántalmakért. Látta, ujjongva tapasztalta az erdélyi hadsereg szívós vitézségét, a székely hősiségét, Bem hadvezéri lángelméjét s mindezek nyomában a sikert, a diadalok dicső sorozatát, a nemzeti és általa és benne az egyetemes emberi szabadság és boldogság szívszakadva várt megvalósulását. Látta és élvezte mindezt határtalan örömmel, boldog önérzettel. Mert mindennek – végre! – maga is cselekvő részese lehetett és volt. Mint költő hadi dalaival (CSATADAL, és a Meggyesen írt ELŐRE) táborszerte biztat, lelkesít. A csapatok ajkán az ő dala zendül, lesik, várják, elkapják, dalolják  költeményeit, úgyhogy most már nemcsak népköltő, hanem dalnoka is a népszabadságnak. De hőse is a népnek és a szabadságnak. Kardjával is ott forgolódik s vitézül odavág, többször tilalom ellenére is, ahol legrémesebben dúl a harc. Maga a fővezér tűzi mellére balkezével, a szív mellől a vitézségi érdemrendet s lépteti elő őrnagynak azt a Petőfit, akit nemrégiben még a gyávaság szennyes vádja illetett.
    Cselekvő ösztöne, lényének alaptermészete végre megtalálta Erdélyben a megfelelő működési teret. Érett politikai gondolatának valóra válásáért, eszmevilágának végső céljáért és ideáljáért, a nemzeti és világszabadságért nemcsak lelkesen és lelkesítőn zengő költői szóval, de félelmesen villanó karddal, személyes életének odadobásával küzdött és küzdhetett, mégpedig  - van igazság az égben! – dicsőséggel, eredményesen, egész világ szeme láttára. Ahogy álmodta, képzelte és kívánta volt prófétai ihletében.
    Az ember Petőfi boldogsága Koltón, Júlia szerelmében teljesedett ki. A polgár és költő Erdélyben és Bem oldalán érezhette magát a legboldogabbnak.

9.

    A magasba lendült íj azonban ekkor hirtelen megroppan, megtörve ismét aláhull. Őrnaggyá előléptetését Klapka nem hajlandó megerősíteni, mivel Bem Vécsey tábornok hadműveletét elítélő nyilatkozatának közzétételével őt gyanúsították. Petőfi tiltakozik a méltatlan vád ellen, egészséges helyreállítása végett szabadságot kér. Ezt sem teljesíti Klapka, noha Bem is szükségesnek véleményezte volt. Erre sértett indulatosságában előbb csak lemond úrnagyi rangjáról, utóbb elhatározza, hogy a hadsereghez többé vissza sem megy. Elhatározását Bem hívó szava, unszoló üzenete nem ingatta meg. A kapott útiköltséget visszaküldi azzal, hogy csendes visszavonultságban három dolognak akar élni: hallgatva, békében (en silence) szolgálni a hazát, szeretni kis családját, hálásan emlékezni Bem atyai jótteteire iránta és a haza iránt. Egyelőre tehát nincs folytatása erdélyi utazásainak. Kiszakadt Erdélyből, ahol mindent megtalált, amit óhajtott, ahol mindazt az eseményt, amit akarva akart, az erdélyi tavasz gyümölcshozó nyárrá érlelte.
    Az emberi sorsban lehet zökkenő, de amit Isten rendelt el, annak meg kell történnie. Petőfi sorsában is, amint maga mondta, fátum szerint kellett történnie mindennek.
    A hátralévő napok merő izgalomban, folytonosan nyugtalanságban telnek. Május 18-án eltemeti édesanyját. A hónap végén Szalontáról felhozza Pestre kisfiát; majd nyilatkozni kényszerül lemondásának körülményeiről; küzd és aggódik családjának megélhetéséért, mivel jövedelme megcsappant, sőt családjának biztonságáért is, mert menekül a kormány is Pestről Szegedre s arra sincs idő, hogy megtartsák a hirdetett népgyűléseket, amelyen az orosz ellen buzdítsanak. Maga is elbúvik családjával július első napjaiban Mezőberénybe. „Most itt vagyunk – írja innen július 11-én Aranynak –, s amely percekben végkép felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok.” csakhogy már Bemnek is a lehetetlent fogadta: csendben szolgálni a hazát, s most Arany előtt még lehetetlenebb dolgot említ, a haza feledését. Az önérzetében sértett katona ideig-óráig duzzogva félre állhatott, családi fájdalma és családjának gondjai egy ideig úrrá lehettek rajta. De jól látja Buda visszavétele után is (máj. 21), hogy a munka nincs még befejezve, csak félig van elvágva a csomó, amelyet szét kell vágni a kard élivel:

Majd akkor illet a koszoru téged,
Ha munkád végleg bevégezéd.
(Jött a halál)

A hazához így szól. De vajon nem egyszersmind önmagáról, a maga életművéről szól benne? És mikor ugyanazon napokban dalt ír a huszárról, aki éltét a hazának áldozza, szűz becsületét, egyetlen még meglevő kincsét a sírba víve, és a honvédről, Isten után a legszentebb emberről, aki várja, hívja az ellenséget, hogy becsülettel és diadallal harcolhasson, mivel a hazáért halni a legnagyobb boldogság ezen a világon. Vajon e képeket nem önmagáról mintázza? Az orosz betörés hírét, mint sirály a közeledő vihart sivítja: itt a próba, az utolsó nagy próba, az utolsó ítélet. Azért hát föl a szent háborúra!

Föl hazámnak valamennyi
Lakója,Ideje, hogy tartozását
Minden ember lerója:
Ki a házból, ki a síkra,
Emberek,
Most az egész Magyarország
Legyen egy nagy hadsereg!
És a buzdításra felel is:
Ki is megyünk, szó sincs óla,
Mindnyájan,
Meghalni vagy győzedelmet
Nyerni a szent csatában.
(Föl a szent háborúra)

Vajon itt is nem elsősorban magáról, a maga lelki állapotáról, eltökélt szándékáról beszél? Figyelemre méltó, hogy e költeményekben csupa olyan érzelmi és gondolati elemek fordulnak elő, amelyek a költőt e napokban valóban foglalkoztatták: félút, vagy lelkesítő szerep, amelyet a világ bámul; áldozat, tiszta becsület a szegénységben is; félő gyermek, síró feleség, apáink, anyáink, e szent halottak sírja stb. Hogy e szörnyű, egyre szörnyűbb időben megírja fia életrajzát, a drámát kezd Karaffáról: csak pillanatnyi elfoglaltság, önmagát áltató ideges és tétova kitöltése a tétlen időnek. Bensejében érzi, tudja, hogy megy, mennie kell tovább, végig és a végig. Csak még feleségét, gyermekét tudná valahogy biztonsága helyezni. Készülődik is már Aradra, talán még tovább is, Radnára, de mindenesetre keletre. Éppen indulni akarnak július 17-én reggel, mikor Kiss Sándor ezredes és Egressy Gábor megjelennek Bemhez visszatérő útjuk közben, s hívják a költőt vissza Bemhez. És a fogat megindult nem Arad-Radnának, hanem ahova mennie kellett, a már ismert Nagyvárad-Királyhágó-Kolozsvár irányban Erdélynek. Torán megpihen, megnézi a Szent László mondákból ismeretes Tordai hasadékot.* (* Emléktábla őrzi ma is az ótordai ref. parókia falán ott-tartózkodásának emlékét.) Másnap – családját Miklós Miklós református lelkész gondjaira bízva – elbúcsúzik feleségétől és kis fiától, s megy fölkeresni főhadiszállásán Bemet, akivel Berecken találkozott össze július 25-én. A két rendkívüli egyéniség a régi szeretettel és rajongással ölelte át egymást. Aztán ment tovább – Segesvárig.* (* Utolsó erdélyi útjának állomásai Tordától kezdve: Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely, Bereck, Sepsiszentgyörgy, innen Erdővidéken és Udvarhelyszéken át újra Marosvásárhely, Székelykeresztúr, Fehéregyháza, Segesvár.)
    Ennek az útnak irodalmi emléke csupán az a két levél, amelyeket Tordán hagyott feleségének írt. Az egyiket jól. 22-én Marosvásárhelyről írta nyomban a Tordáról elutazás, illetőleg a Vásárhelyre megérkezés után. A másikat és utolsót is onnan írt, de hat napi szakadatlan és erőltetett menetelés közben Háromszékről visszatérte után. (Egy harmadik, a kettő között Kézdivásárhelyt írott levél elveszett.) Utolsó levelében írja feleségének a bevezetésben már említett emlékezetes szavakat a székely föld szépségéről, a Háromszéken fészket rakni akarás idilli ábrándjáról. Milyen tiszteletet parancsló bizalom, mekkora hit sugárzik ki ama szavakból akkor, midőn minden bizonytalan! Mennyi életkedv a halál tornácában, mily lélekgazdagság a sír szája előtt, a porrá válás előestéjén!

10.

    Három ízben – 1843, 46 és 48 – csak Erdély közelgésébe, a határig jutott el Petőfi; megvalósult erdélyi útjainak száma öt: 1847-ben egy, 1849-ben négy. De az 1849-diki három első utat egynek is vehetjük. Csak földrajzilag tagozódik ez út részekre. Lényeg szerint Petőfi 1848 január közepétől május 5-ig, rangjáról lemondásáig, a hadseregből kilépéséig Bem katonája, Erdélyben van. A debreceni futárság és a háromheti betegszabadság, melynek különbeni is csak egy részét töltötte Erdélyen kívül. Nagyszalontán hagyott családja és Aranyék körében, tagolta Erdélyben tartózkodását, de nem szakította félbe. Egyik út a másiknak közvetlen folytatása, s valamennyinek ugyanaz az indoka, egy és azonos a célja és formája. Úgyhogy a megvalósult utak száma is három.
    Valamennyi útnak, a megvalósultaknak és az abbamaradottaknak, egyaránt közös vonása – az előadottak, hisszük, eléggé rámutattak –, hogy mind a lélek, mondhatni, az élet mélységéből fakadtak. Fontos, életbe vágó hiány hajtotta, sarkallta Petőfit Kolozsvár, Erdély felé. És Kolozsvár, Erdély fontos, életbe vágó hiány pótlását ígérte, azt, amire Petőfinek égetően szüksége volt,ami szorultságában szabadulást, megalázottságában fellendülést és kiteljesedést jelentett, amit másutt sehol meg nem talált, megtalálni nem tudott. A vándorszínész kenyeret, s talán dicsőségét kereste Erdélyben, a pesszimizmusból gyógyuló költőnek érlelődő politikai gondolata és újra felébredt cselekvési ösztöne pedig Erdélyben azt az élményt, azt a nemzettársadalmi adottságot kereste, amely egyrészt megnyugvással és bizalommal jutalmaz, másrészt konkrét alkalom, hogy cselekedni is tudjon valamit szolgaságban sínylődő nemzete és a beteg emberiség javáért. l48-i meghiúsult szervező útja, valamint a 49-iek is mind és szükségképpen következtek időközben teljesen kiformálódott hivatásérzetéből, hazaszeretetéből, az emberi, s főként a nemzeti szabadság megvalósulásáért zakatoló cselekvési ösztönéből. Következtek annál inkább, mert egyéniségének ez az általános elvi meghatározottsága, tudatosan és önként vállalt, tehát kötelező elrendeltetése el mind 48 végén, mind 49 június-júliusában oly kelletlen és elkeserítő életkörülmények verődtek össze, hogy nemcsak költői hírnevén esett folt, de kockán forgott az ember becsülete, személyes hazafiúi megbízhatósága is. Akaratlanul is zugutcába került, honnan egyedül Erdély szabadíthatta ki. És ki is szabadította.
    Petőfi nem csalódott Erdélyben, s ez valamennyi útjának másik, közös vonása, - erre az elmondottakban, z egyes utazásoknál külön-külön szintén rámutattunk. Kiegészítésül és összefoglalásul még csak annyit, hogy Petőfi kedélye már Erdély határánál, még inkább Erdély földjére átlépve, tüstént mintegy kicserélődik. Gyönyörködik Erdély természeti szépségeiben, lelkesedik az erdélyi szellem történeti kincsein és hagyományokban gazdag múltján, ösztönzést, új erőt nyer az élő erdélyi magyarság érzés- és gondolatvilágának közvetlenül átélt jelenségeiből, személyesen szerzett ismeretéből. Személyét  - az embert a költőt, a katonát – szeretettel, tisztelő csudálattal fogadja, tünteti ki az erdélyi magyar társadalom és az erdélyi hadsereg egyaránt – minél többször jön Erdélybe, annál melegebben, annál őszintébben. Egészben véve mindig megtalálta Petőfi Erdélyben, amit keresett, meg a legfőbbet, amit a sorstól kért, a teret, hogy tehessen az emberiségért valamit. És ahogy kérte, úgy adta meg Erdély: boldog és szép halált az emberiség javáért. Számára Erdély mintha csakugyan Tündérországnak bizonyult volna!
    Végül hadd feleljünk arra a nem érdektelen kérdésre is: mit és menyit ismert meg Petőfi Erdélyből, az Erdély földjén végbemenő életből? Az előadottak után nem nehéz a felelet.
    Területileg majdnem az egész Erdélyt bejárta. Magyarországi íróink között ő az, ki Erdély földjéből legtöbbet látott és járt be, némely vidéket és helyet nem is egyszer, hanem több ízben. A szabadságharc előtt és alatt élő nyugati magyarok között általában nem található senki, aki Erdélyben hosszabb utat tett meg, és aki egymástól messzebb eső helyeken és vidékeken fordult meg, mint Petőfi. Időben sem keveset, összesen majdnem kerek száz napot töltött Erdélyben, annyit, mint Kazinczy, többet, mint Széchenyi, Deák és Vörösmarty. Csak Dugonics élt több ideig (három évig) Erdélyben és Kisfaludy Sándor (félévnél többet).
    Mégis alaposabb és reálisabb Erdély-ismeretre nem tehetett szert Petőfi. Erre egyetlen egy útja sem volt alkalmas.
    Valamennyi erdélyi útját ugyanis rendkívüli körülmények között és rendkívüli lelkiállapotban tette meg. Első ízben, mint fiatal házas, a mézeshete folytatásaként fordul meg feleségével Kolozsvárt. Ez a körülmény, meg a maga és felesége személyét körülvevő lelkes ünneplés és a különben is csak pár napra terjedő első utazás alig engedett időt és nyugalmat az Erdély földjén végbemenő élet mindennapi apróbb és nagyobb jelenségeinek a megfigyelésére. Ünnepi hangulatában s az őt ünneplő hangulatban csak a Nyírestető szépségét és Kolozsvár történeti zománcát, művelt és magyar öntudatát vette észre. Alig pillantja meg Kolozsvár előtt Erdély hétköznapi prózáját, a szegénységet és elmaradottságot.
    Épp úgy az 1849-iki  négy út, bár egész más ok miatt, szintén nem volt alkalmas Erdély tárgyszer megismerésére. Valóban csak Petőfi csodálatos természetszeretete volt képes arra, hogy folytonos ágyúdörgés között is észre vegye a pacsirtaszót, meglássa a véres csaták színhelyén a virágzó, tavaszi idillt; csak az ő szerelmes szíve tudott családi fészekrakásra gondolni ott, ahol tömegeket döntött sírba a rémesen pusztító halál. Ezekben a harcokban, amelyekből hite szerint a nemzeti és világszabadság volt megszületendő, figyelhetett-e másra, mint éppen a szabadság eszméjének sorsára, fejlődésére, az erdélyi hadseregre, a székely vitézségre Bemre? Csak ezzel és ezekkel foglalkozik lelke: csak ezt és ezeket dicséri, buzdítja, ünnepli elejétől végig mindenik útjában, mindenik művében. Szemtől-szemben látta egész Erdélyt, de ekkor már maga is, Erdély is az utolsó nagy próbát vívta, az élet és halál harcát harcolta. Ami e forrongó feszültségben közvetlenül és pillanatnyilag nem vett cselekvő részt, azt még az ő sastekintete sem vette észre, vagy ha észrevette is, a tudat küszöbe alá rejtette el. Hogy aztán tudat alatt mennyi Erdély-ismeret halmozódott fel, azt találgatni felesleges is, céltalan is.
    Költői ihletét sem lobbantotta föl sokszor Erdély. Mindössze is csupán tizenháromra rúg Erdélyhez fűződő, erdélyi indítékú költeményeinek a száma. Ezek közül is ötnek a keletkezési helye Erdélyen kívülre* (* Ezek: ERDÉLYBEN (Koltó), KÉT ORSZÁG ÖLELKEZÉSE (Pest), A SZÉKELYEKHEZ (Pest), NÉGY NAP DÖRGÖTT AZ ÁGYÚ (Debrecen), és A SZÉKELYEK (Karánsebes). Az Erdélyben írottak: EZ MÁR AZTÁN AZ ÉLET (Dézs), EL INNÉT, EL E VÁROSBÓL (Kolozsvár), CSATÁBAN (Meggyes), BIZONY MONDOM, HOGY GYŐZ MOST A MAGYAR (Marosvásárhely), PACSIRTASZÓT HALLOK MEGINT (Bethlen), AZ ERDÉLYI HADSEREG (Bánfihunyad), KI GONDOLNÁ, KI MONDANÁ (Szászsebes) és VAJDAHUNYADON (Vajdahunyad, illetőleg Hátszeg) esik. Ugyanannyi Erdélyhez kapcsolódó prózai műveinek a száma is, de ezek közül még kevesebb, csupán öt íródott Erdély területén.*  (* UTI LEVELEK KERÉNYI FRIGYESHEZ (XIX. sz. 1. Kolozsvár, XX. sz. Pest); két levél feleségéhez (mindkettő Marosvásárhely); négy tábori levél a Közlöny szerkesztőjéhez (Vízakna, Debrecen, Szászsebes és Karánsebes); három levél Bem tábornokhoz (Pest, Szalonta, Pest); aztán ERDÉLYI ÚT (Debrecen); és PÁRBESZÉD BEMMEL c. (?) feljegyzéssel.) Így hát Erdély hatása számban sem gazdag írói termés, s művészi szempontból sem mondható nagyon értékesnek. Erdélyben töltött napjai sokkal izgalmasabbak, szerepe és törekvése annyira küzdelmes volt, hogy nyugodt és szabad ihlethez alig jut. Csak a PACSIRTASZÓT HALLOK MEGINT, NÉGY NAP DÖRGÖTT és VAJDAHUNYADON c. költemények ilyenek, de ezek is csak részben.
    Bizonyos azonban hogy Erdélynek akkor legnagyobb, vagy legnagyobbnak vélt baját, elmaradottságának és minden nyomorúságának vélt végső forrását, Erdély külön állmaiságát felfogta. Megértette, még mielőtt Erdély földjére lépett, Szatmáron, a Partiumban, talán Teleki Sándornak, talán más Erdélyt ismerő barátainak az előadásából. Megértette s nemcsak ápolta és melengette szabadságért égő lelkében, hanem mikor ütött az óra, Erdélyre mint oltárra, rá is tette egész életét, egész földi valóját. Végigment ez apostoli úton a vértanúságig.
    Írói és költői tevékenységének valamennyi Erdélyben és Erdélyből fakadt terméke mind Erdély-ismeretének, életre-halálra elszánt Erdély-szeretetének és Erdély vonzó, rendkívüli hatásának a bizonysága és emléke. Sajnos, viszonylag kevés ilyen emléket hagyott ránk.


Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 50. évf. 1. sz. 1940.

2026. aug. 2.

Varga Katalin (1928-2011 ): Bévül

Varga Katalin (író) – Wikipédia

Beteljesült az özvegy sorsa rajtam.
Mint hibbant légy, csak forgok önmagamban.
Áttörhetetlen táv. Kívül keringés. Fények.
Bévül a fulladásos torok. A bedagadt ének.

*
Varga Katalin (Budapest, 1928.márc.26.) költő, író. Közgazdásznak készült, ám magyar szakos tanári oklevelet szerzett 1957-ben. Kezdetben köztisztviselőként, majd könyvkiadói szerkesztőként dolgozott. Főleg gyermek- és ifjúsági könyveivel vívott ki népszerűséget magának, de írt regényeket és riportokat is. Budapesten élt. Elhunyt 2011.
 Verseskötetei: 
A megszökött gyerekkor (1960)
A második ég (1963)
Az égő csipkefa (1966)
A szavak száműzetése (1969)
Gyász és gyönyör (1983)
Három évszak (válogatott és új versek, 1988)

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999. - Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig - Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.) 

2026. aug. 1.

Szép Ernő (1884-1953): Tinta

Szép Ernő története - Cultura.hu
Tintás lett az ujjam,
Nézem szomorúan,
Mert nekem az írás
Mint másnak a sírás.

Hinta, hinta, hinta,
Hiszen nem is tinta,
Kinn a kertbe reggel
A többi gyerekkel

Játszottam, cicáztam,
Az eperfát ráztam,
Édes epret szedtem,
Ujjam befestettem.

Szép Ernő (1884-1953): Szonett

Szép Ernő története - Cultura.hu
Te nem szoktál a zongorához állni
Az elhagyott szobába délután
És oktalan tűnődve és sután
Egy újjal a billentyűkön sétálni?

Én a kottához fájdalom nem értek,
Csak babrálok fehéren feketén,
Ilyenkor muzsikus lehetek én,
Szerzek magamban végtelen zenéket.

A húrok közül tündérek felelnek,
Képzelt világnak emléke lehet meg,
Múlt bánat cseng, derengő gyönyör sír rí,

Eltör szavai eszméletlen kéjnek,
Álmodott halálsikolya az éjnek,
A szívem, minden, nem tudom leírni.

Szép Ernő (1884-1953): Az ing, melyet kikészítettem éjjel...

Szép Ernő története - Cultura.hu

„Csúnya és ártalmas dolog, hogy
a felkelő nap rád süt és te még
tétlenül heversz ágyadban”
(Szent Ambrus)


Az ing, melyet kikészítettem éjjel,
Az asztalon fekszik fehéren,
Fehéren, ájultan, fagyottan.
Virító gombok benne szerteszéjjel,
Virágocskák távol fenyéren.
Mily szép az ing most kiterítve ottan,
Mily szép a fénylő hűvös plastron,
S hogy sír majd, mint a nyűgös asszony,
Szegény ing ha a testemre akasztom.

A csendbe nézek magamat keresve.
Örök lélekzetem csodálom.
Nevem suttogom… és nem értem.
Hány óra? Áll. Nem húztam fel az este.
Én is, ha eljön a halálom,
Így megállok. Hát eljön értem,
Hát meg kell… jaj, jaj … meg kell halnom,
Nem lehet futnom, szöknöm, csalnom?
Én… én… agyonrúgott patkány az almon.

Mit álmodtam. Hogy fényes herceg voltam,
Jártam talpig fejér selyemben,
Fekete gyász kastélyba laktam.
Éjjel a királylányért lovagoltam,
A királylány szeretett engem,
Én fényes herceg elragadtam.
Mint egy zászlót fölém emelve,
Az erdőn vittem énekelve,
Lengettem őt s ríttam: Szűznek szerelme…

A fák az úton furulyálni kezdtek,
Havazott pillangó-szinekben,
A füvek mint gyertyák ragyogtak.
Igy vittem én a drága, drága testet,
S fekete nyoszolyára tettem
A fehér szűzet, a fagyottat.
Leterítettem, sikoltottam,
Minden világot kioltottam.
Csak ő, csak ő, ő tündököljön ottan.

Arany csókkal kivertem fájó testét,
Mint koporsót arany szegekkel,
Hóselymen tűzvirágot varrtam.
Gyenge húsát vad fogaim tépdesték,
Mint bús zene emelkedett fel
Vágyam, mint vízesés hullt halkan
a holt falakról. Megszünt lenni
A nagy világ. Nem élt más semmi -
Királyleány szűzességét elvenni.

A gyúladt test ájult, elhalt lihegve,
Szűz ajka őrjítő fuvását
Vigyáztam én halálba vágyva.
Égő gyertyákat hordtak a terembe,
Égő gyertyákat s hogy ne lássák,
az őröket kiűztem. És sorjába
Száz szép lángot tartottam szája
Ajtajához, úgy néztem fájva…
Egy lehellete ne múljon hiába.

Felűlt a szűz királyleány az ágyon.
Hegedűltem: El vágyol innét?
Mondd hogy szeretsz. Mondd, mondd: szeretlek.
Ő megszólalt szólván: Én enni vágyom,
Úgy szeretem a sárgadinnyét.
Aztán … messziről fenyegettek,
Nagy jégmezőkön néma esten
Sántán, két mankón igyekeztem,
Kínlódtam, csúsztam, mindig hanyatt estem.

Lenn, lenn az utcát hallom újra élni,
felzúdul hozzám zűrzavarja,
Száz ismert s mindig furcsa hangja,
Megint nem enged félholtan henyélni,
Szobám bánattal felkavarja.
Rajong egy messzi templom érc harangja,
A kocsik elzörögnek sorba,
Tülköl az auto, a mogorva,
Fiuk, lányok hancúznak a fasorba.

Miér verődnek vissza a fülembe
E kínnal kínáló magányban
Rég elment hangok, melyek fájnak;
Anyám a vasaló fölött merengve
Egy rongy mazúrt sirat magában.
Hallom szavát a fényes rézmozsárnak,
Csevegését a poharaknak,
Melyeket egy abroszra raknak.
Halálos messzi a kutyák ugatnak.

Dalt, ágyamhoz… ó ágy bocsáss meg nékem,
Hogy benned ily halottul élek,
Sóhajtva, nyújtózkodva néha.
Mikor kivettem a szobát, emlékszem
Milyen mohón méregetélek,
Mintha vergődne benned már a préda.
Kalandok felől álmodoztam,
Szép nőket hozni fel titokban,
De nem hoztam biz én, egyet se hoztam.

Párisban egyszer, május délután volt,
A Luxembourg-kert sétaútján
Egy szép kis lány után siettem.
Könnyű madár, ó drága finom lány volt,
Dalolva lengni felvirúlt lány.
Fejemben tarka szóvirágot szedtem,
Hogy megszólítom, bátran, szépen,
Csalom magammal: drágám, szépem,
Milyen idő van… és itt egy pad éppen.

Kacagni fog, ezzel ráállott máris.
Együtt megyünk, lépünk zenére,
Szirom-kezét gyengén szorítom,
Szeretőm van, tavasz van, Páris, Páris!
Fel az omnibusz tetejére.
A kis kalandra így hevültem titkon,
Inaltam szomjú szívvel, lázba,
Egyszer megálltam tétovázva…
S elmentem este egy nyilvános házba.

Milyen boldog volt első útazásom
Az iskolába Debreczenbe
Matrózgalléros uj ruhámba.
Apámmal mentem. A kis állomáson
Szólott a jelzés csengve, csengve.
A sínek versenyét néztem csudálva.
Jött a vonat. Megállt sipolva.
Hátul a nagy waggon-akolba
Bárányok… vagy angyalkák ríttak volna?

Megy a vonat, én az ablakhoz állok,
Nézem hazámat és a rétet
S a szélmalmot, hogy áll a csöndben.
Őrt, hidat, zászlót, szemafort csudálok,
Apám szivarozik, beszélget
S nekem kicsúszik hirtelen a könnyem.
Kanyarodunk… és látszik újra
Tornyunk, mint a gyerek felnyújtott újja.

Szokott-e más is a körúton este
Felnézni a tánciskolába?
Én ezt magamba mindig űzöm,
Lesni, hogy szédül a párok félteste
Bágyasztó boszton dallamára,
Mint a babák a régi óraművön.
Egy régi édes izzadt bálba
Úgy elmennék. De már késő, hiába.

Hát igazán… elmentek vón az évek,
Hát mind elmúltak, mind elmúlnak
És nem lesz még egy ifjúságom?
Most, most… érzem keserű csókod, élet:
Oktalan óráját a búnak,
Hogy minek élek a világon.
Futnék visszafelé erővel.
Acsarkodva hajadon fővel
Vissza és vissza, szembe az idővel.

Virágos árok partjára ledűlni
Hajló, zengő kislányfüzérbe,
Láncot kötözni, szirmot szórva,
Csigát kicsalni, nádon hegedűlni,
Sárkánynyal szaladni felnézve,
Aranykapun fordúlni angyalmódra.
Zöld ág, zöld ág, zöld levelecske,
Béka kuruttyol, száll az este,
Meghalni, meghalni a fűbe esve.

Élet… Az élet… hogy van ez nagy isten,
Meg kell őrülni, nem birom ki.
Most felkelek. Fürdök, örűlök.
Csontvázam fogdosom. Itten… meg itten…
Bennem a halál. Gondolkodni,
Nem, nem. Most majd a kávéházba űlök,
Valakivel beszélek. Néki,
Hát néki mi az: élni. Érzi?
Hogy tudunk ülni, sétálni, beszélni?

Fájdalmas és fárasztó a világon
Végignyújtózni… ó a távol
Bezárt kertek… Gyilkosság éjjel.
Szinház. Madár. Hajó az oceánon.
Púpos ember. A festő mázol.
Táncosnő száz szallagja repked széjjel…
Ha megölném magam… most rögtön,
Pisztolylyal. Egyet kell hörögnöm
És semmi, semmi nincs tovább, örökkön.

Jaj már fel kéne kelni…

Szép Ernő (1884-1953): A falu éjszaka

 Szép Ernő története - Cultura.hu
Teli lett az ég ezüst pitykével.
Mi tündöklik a tejúton éjjel,
Tán az isten mosolya.
Dávid képe álmodik a holdban,
Szól a tücsök, csak nem tudni, hol van,
Szép tükör a pocsolya.

A fa mintha elfáradva állna.
Milyen csendes a kazalnak álma.
Hova bútt a kis madár?
Az udvarban üres szekér árvúl,
Csüng a szerszám meghajol rúdjárúl.
Minden ajtó zárva már.

De íjesztő sötét a vakablak.
A kutyák de nyugtalan ugatnak.
Csizma koppan nagy nehéz:
A halál sétál a padlón végig
Fekete szűrben, kaszája fénylik,
Minden ablakon benéz.

Szép Ernő (1884-1953): Ákom-bákom

Szép Ernő története - Cultura.hu

Mit tudok annyit nézni a lombtalan fán,
Mikor a levelek már mind leszálltak,
Az őszi rajznak titkos értelme van tán,
Amit írnak az összevissza ágak.
Hogy fejtsem meg? Hogy értsem meg? Mit csináljak?

Mire való az eget is annyit nézni,
Figyelni felhők álomarcú népét?
Sohase tudtam emlékembe bevésni
Egyetlenegy felhőnek hő arcképét,
Kelnek, bomolnak, múlnak és az ég kék.

Mi van amott a hídon, micsoda szépség,
Mily bánat, mi köze hozzá szívemnek?
Oszlopok, ívek; bicikli, kocsi, népség,
Híd alatt néma hajók jönnek-mennek.
Milyen egyszerű és nyugtot nem enged.

Mit érzek, ha ott űlök az orfeumban
S a színpadon négerek énekelnek?
E mély hangokban micsoda messzi bú van,
Sötét újjaik a banjon mit vernek,
Sötét megbánást, vérengző szerelmet?

Szép Ernő (1884-1953): Vers cím nélkül

 70 éve halt meg Szép Ernő - Cultura.hu

Mint magányos lovast az este,
Elér a bánat engemet,
Gyereksírás jön fel szívemből,
Könnyűim csöpp csengői csengenek.

Apám után szeretnék futni,
Ki a városba vezetett,
S míg a boltok közt bámészkodtam,
Elengedte egyszer a kezemet.

Szép Ernő (1884-1953): Recept

 70 éve halt meg Szép Ernő - Cultura.hu
Se meghalni, se nem élni
Lemondani, de remélni.

Ülni, föl-fölkelni, járni,
Várni, várni, várni.

Elaludni és álmodni,
Álmodozni, gondolkodni.

Vágyni, vágyni, elepedni,
Hagyni a szívet repedni.

Nézni, nézni, elámulni,
Csak bámulni és ámulni.

Örülni az égnek reggel,
Beszélni a gyermekekkel.

Heverészni és sétálni,
Fütyörészni és tréfálni.

Mindenkit mosollyal csalni,
Mulattatni vigasztalni.

Elfáradni és pihenni,
A könnyeket kiengedni.

A könnyeket könnyen venni,
A szenvedést elszenvedni.

Tenni venni, jönni menni,
Képzeletben messze lenni.

Túl gondolni a világon,
Túl az óperenciákon.

Szép Ernő (1884-1953): Magyarországból jövök...

 70 éve halt meg Szép Ernő - Cultura.hu

Magyarországból jövök, hölgyeim és uraim, ismerik ezt a messzi földet? Négy folyó, három bérc van rajta, fölötte meg egy korona lebeg, láncokat ejtvén a táj felé, mint ez a bíróságok, adóhivatalok, zálogházak kapuira szegezett bádogtérképeken látható. Mondhatatlanul vonz és izgat engemet ez a sajátságos föld, de nagyon nehezen szánom el magamat, hogy Magyarországra utazzam, mert a vonat reggel hét órakor szokott indulni a nyugati pályaudvarról Magyarország felé és ez borzasztó. Pláne téli reggel. Milyen barátságtalanok a pályaudvar csarnokai. Milyen rossz felmászni a második vágányon ácsorgó gőzösbe, végigmenni a néma folyosón, benézi a komor fülkékbe. Milyen kevesen utaznak. Az első osztályon senki sincs. Nekem szabadjegyem van. Miből él ez a Máv? Egy üres bársonyketrecben elhelyezkedem, az ablak mellé, arccal az útirány felé, mert okos öreg emberek azt mondják, hogy ha a vonat irányának háttal ülünk, megfájul a fejünk. A vonat áll. Egy vasutas végigmegy a kocsik mellett, le-lehajlik, kalapáccsal megüti a kerekeket, a vonat türelmesen állja, mint a gebe, akit patkol a kovács. Milyen sokáig áll ez a vonat. Alhattam volna még vagy tíz percet. Áll, áll. Nem, elindult, már curukkol a pályaudvar, teherkocsik jönnek mozdony nélkül, meg raktárak, meg géházak, meg palánkok, meg farakások, szemaforok, híd, házak, állatkert, vurstli, Angol-park, kaszárnya, ügető-versenypálya, nyaralófalvak Vecsésig, Vecsésen túl Magyarország...

Nyolc óra, támolyogjuk át az étkezőkocsiba. No itt már élet van. A hálóban sapkák, kalapokhoz tartozó emberek. Tea, kávé, rántotta, sonka, vastag csészék, izmos poharak s hamutartó, mint a görög diszkoszvető kezében. Mustár, levesízesítő, egy rúd csokoládé, fogpiszkáló. Az ajtón hajó és tenger képe, a kivándorlás boldog délibábja. Csupa emberek reggeliznek. Asszony nincs. Miért nincs asszony? Egy asszony, finom, egészséges angol utazóruhában, fátyollal, az ablaknál és kinézve. Az ember a másik asztalhoz ülne, szembe vele, hogy nézhesse. Miért nincs egy asszony a vonaton?

- Hallatlan, milyen hideg van ebben az étkezőben – lázong valaki. A pincér nem felel neki.

- Ennek a vajnak szaga van!

- Friss vaj – mondja a pincér hűvösen.

- Márpedig ennek a vajnak szaga van – mondja a vendég, rákeni a zsemlére és eszik.

Odakinn, az ablakon kívül, fekete mező, a hosszú barázdákban vékony hó. Mint valami fehér vetés. Messzire egy kútágas tűnődik, mellette sovány cserény. Még messzibb egypár színtelen szalmakazal alszik, mögötte egy kis város széle, egy sor egyforma halovány kis meszelt ház, egy-egy ablak a falban, magos szalmatető, mint az elbóbiskolt ember szemére lehúzott turi süveg. A házak mögül a kíváncsi torony néz a másik határba.

A szomszéd asztalnál négy vidéki úriember früstököl, egy köpcös, egy zömök, egy testes, meg egy kövér. Beszélgetnek, nagyon hangosan, mert jó szívük van és nem akarnak mindenáron elzárkózni embertársaik érdeklődése elől. De hálátlan vagyok, nem igen figyeltem oda, csak neveket hallottam, itt-ott, messzi emberek ismeretlen neveit. Egyszerre mind elkacagják magukat. Valami jó dolog jöhetett ki.

- Barátom! – mondja a testes. – Mi? Mese fiú vagyok én! Barátom!

Úgy látszik, ő adta elő valami sikerült élményét.

- Mese fiú vagy! Mese! – lelkesedik a kövér és a fogpiszkáló rezeg ajkai között.

- Éhén? Hőha! Nem igaz? Barátom! Mese fiú vagyok én!

Felemeli a balkarját, s a kisujját beledugja a bal fülébe és fürgén rázogatja. Egyszer az

orfeumban rázta a kisujját így a fülében egy angol bohóc, és a felesége a kulisszák mögött egy kis csengővel csilingelt hozzá. Milyen kedves volt. Nem látták?

(Forrás: Szép Ernő: Sok minden – Athenaeum Rt. Bp.)


Szép Ernő (1884-1953): Scott kapitány

70 éve halt meg Szép Ernő - Cultura.hu

Scott kapitány és expedíciója elpusztult a Déli-sark közelében. Ahogy megállapították, már a múlt tavasszal elásta a hófúvás Scott kapitányt és három kísérőjét, s az újságcikkek, amelyek elszámolnak e végtelen messze, irtózatos hideg és fehér csöndben végbement tragédiáról, egy-két nap alatt elhallgatnak, az idő hófúvása eltakarja az ügyes-bajos világ érdeklődése elől Scott kapitányt. Elolvastam a tudósításokat, amelyek e sarki expedíció pusztulásáról szólanak, elolvastam Scott kapitány levelét, amelyet útja vége felé, a legnagyobb nyomorúságból és legvégzetesebb kietlenségből pár emberével visszaküldött a világnak. Néhány szám van a levélben, melyet a halál partján ülve írt Scott kapitány, hosszúsági és szélességi fokok... „ha élve kerültünk volna vissza, részletesen ismertettük volna utunkat, így azonban csak e rövid feljegyzéseket s halotti jelentésünket hagyhatjuk hátra”. Ezzel a mondattal fejezi be egyszerű levelét Scott kapitány.

Miért nem fordult ú maga vissza? Miért ment tovább? Angol becsület, férfias hiúság, és örök dicsőség mit érnek az őrjítő csendben, a világ megfagyott szélén, rongyok között, piszokban, éhségben, jég és hó irgalmatlan végtelenségében a bizonyos halál fekete pincébe vezető lépcsői előtt, mikor vissza lehet fordulni, a világ és London felé, ahol kedves és csókoló asszony vár, elhagyott bizalmas lakás, meg barátok, meg kedvenc ételek, szivarok, rokonszenves régi utcák, kényelmes klub, szép olasz operák a Covent Garden-ben, víg zenék és kacagtató bolondságok a music-hallokban, meg katonai parádék, autó-kirándulások, tavasz virággal és tél ódivatú kandallóval, egy egész élet, mely oktalan és céltalan, de elég mulatságosan és olykor egész kellemesen be van rendezve.

Itt ülök gyönge ember, egy nagyvárosban, a város egy kávéházában, a kávéház legcsöndesebb sarkában, nem tudom hányadik szélességi és hányadik hosszúsági fok alatt, száz furcsa apró gondtól-gondolattól elsáncolva a mindenség örök titkai elől. Scott, Scott, Scott, firkálom a márványasztalra a bemártott pennával, mely szórakozott s vonakodik a munkától. Scott, ez a kurta, egyszerű és sajátságosan szonor név tölt el, e messzi hűvös és ködös tájról való szó, Scott. Úgy érzem, mintha valami hatalmas és elcsüggesztő drámai költeményből emlékezném rá, mintha nem is angol név volna, mintha a Scott szó az embert jelentené, a minden embert, az örök embert, az elátkozottat, a nyughatatlant, a boldogtalant, Ádámot, Faustot, Manfrédet. Mit akar az ember a világ végtelenségétől...

Három lépésre tőlem billiárdasztal, két úriember küzd az asztal körül hosszú dákóval. Most nagy vitába vannak:

- Ragad – mondja az egyik, s az asztal fölé hajlik.

- Nem ragad – mondja a másik.

- Kérem, tessék megnézni – biztatja az első.

A másik úriember is lehajlik, a tenyerét a szeme elé tartja, szigorúan vizsgálja az egymás mellett megállott két golyó. Jó ideig maradnak így lehajolva, a két fej egymáshoz közel. Egészen összeér a két fej. Ragad.

 

(Forrás: Szép Ernő: Sok minden – Athenaeum Rt. Bp., 1914. - 6-18. old.)

Szép Ernő (1884-1953): A hó

70 éve halt meg Szép Ernő - Cultura.hu 

Tél volt, tél volt, tündéri volt
Öröm sütött az ég falán
De nem volt ott se nap se hold
Csillár világított talán.

Hó pillangók hulláma folyt
Rajzottak fel le hópihék
Barack virágja áramolt
Hideg se volt, se fagy, se jég.

Néztem hogy mind ábránd oson
Sereg bárány a télen át
Rebegve gyermekhangokon
Utánok angyal szárnya szállt.

Harang zendült vagy óramű
Mely régen holt időket old
Oly méla mód, oly halk nemű
Emlékkel, mely igaz se volt.

Derengtek muszka templomok
Viaszból sárgán bíboran
S kék pályaudvar, ott forog
Csudás vonat, de színarany!

Mily túl jó jóság szendereg,
Jaj andalító enyheség,
Jönnek hasas hóemberek
Kezdvén nevetettető mesét.

Hipp hopp lett boldog alkonyat
Dalszó sóhajt és szenderül
Meleg hó érte arcomat
Farsang vihogva ment elül.

Szép báli nép mazúrozott
Előre nem tudva hova
Süppedt búval húrozott
Bőgő s iszkolt velük tova.

Nézett egy rózsa lelkű mécs
A hóra messze bágyatag
Hullt rózsaszín semmittevés
Hívott ünnepre vágyakat.

Én ültem lágy szánon vele
Hölgyemmel, rám és rám omolt
Hév illattal lehelt tele
Ily kéj szívemben sohse volt.

Tucat sor ablak csupa tűz
Rubint tetőjű palota
Onnan langall epesztve szűz
Zenézés, szállj szán, szállj oda!

De lett barnább barnább sötét
Láttam terjengni szaporán
Lehelletem gomoly ködét
Szívfájdalom szakadt le rám.

És ott vonultak száműzött
Foglyok, kiknek nincs nap se éj
Hajolva mély átkok között
Örökös árvaság felé.

Bukdácsoló banyák papok
Sintérek sánták púposok
Kapott mind hajba és kapott
Pofont s gödrökbe búdosott.

Hallottam sok farkas lohol
A hó bomolt, omolt, borult
Ordítva távol valahol
Hullt bánat, hullt éj, hullt a múlt.

És sírva mint a szél sovány
Halottak szöktek feketén
Pillantottam, hogy halovány
Képpel köztük sietek én.

Mint ájulat mely még feled
S mint révedt szó gégételen
Úgy hallatszott hogy: ég veled
S elmúlás hullott végtelen.

Kormos jaj jött, vak kocsisok
Hörögtek halvány módra: hó!
Rá csend lett, tébolyult titok
Mert mindent elnyomott a hó.

Szép Ernő (1884-1953): Egyedül

70 éve halt meg Szép Ernő - Cultura.hu
Ha mosolyogni látom őket:
Kik párosak, szerelmesek,
Ha összeérnek a kezek,
Ha egymásnak csókokat dobnak,
Ha hallgatnak és ha susognak –
Nagy árvaságom könnybe lágyul,
Zokogok gyáván, ostobául,
Ha mosolyogni látom őket.

S mikor könny bujkál a szemükben,
Kik párosak, szerelmesek,
Ha ajkukon sóhaj rezeg,
Ha egyikhez a másik hütlen,
Ha gyülölet lobban szivükben,
Betegek, boldogtalanok –
Vadul, pogányul kacagok,
Mikor könny bujkál a szemükben...

Szép Ernő (1884-1953): Eszmélet

Megértés mindenek előtt – Szép Ernő - NFI

Mit kéne az emberekkel mívelni. A rosszaság, vagyis a butaság tán csak betegség, hiszen nincs abnormálisabb valami, mint hogy nem csudálkozik, nem élvezi a természetet, a Teremtést valaki, mint hogy nem tart itt valami szüntelen ünnepet, aminek nem kell munkaszünettel járni, sőt amely ünnepnek szépséges érzetében annál könnyebben, vígabban, vigasztalódottabban végezheti a dolgát. Nem lehet természetellenesebb valami, mint hogy ne legyen elfogódott az ember a hozzá hasonlatos élőlényhez közel, hogy ne eszmélje annak is a gondjait, a vágyait, a halálra való rendeltetését. Az a Carrel professzor megállott a kutatásai végeztével. Pedig a test és lélek egységének a konklúziója csak az lehet, kisütni, hányadik agykéregben, melyik dúcban, mirigyben fészkel a szerencsétlen betegség, az ember butasága. S ezt gyógykezelni vagy kioperálni. De lehetne egyebet is próbálni. Altatófélét feltalálni, azt minden embernek folytonosan adagolni, tompítsa el a butaságot; lassankint ki is irthatja. Lehetne az egész Földön naphosszat zengeni a harangoknak. Evvel megejtetni a lelkeket. Zenekaroknak szólani hétköznap is minden városi téren, minden község piacán, a legelőkig hasson el a zeneszó. A költők ne bújjanak el finnyásan, szemérmetesen: legyen mindennap egy órájok, a járdán a lakosság közt virágot osztogassanak, szép, mosolyogtató, mulattató igéket, epigrammákat hallassanak, időnkint frisseket költvén. A költőket persze az állam, a megye fizetné. Már agyaltam a legelső epigrammot, a körúton haladtomban; a Podmaniczky-utca sarkára értem, meg is volt már, igen, már pattanóban volt fényesen, mint a pici szappanbuborék benn a homlokom homályában, még egy lépés és itt van. Éppen akkor vettem észre, hogy a rendőr rám néz emelődő kézzel, hogy álljak meg; ő is lépett egyet felém.

- Át tetszett jönni, mikor még nem fordult a lámpa sárgára.

Megírta a bárcát, két pengőt lefizettem.

Soha még ilyen enyhe büntetést nem szenvedett, aki a világot meg akarta váltani.

*

A fukar gazdag lelkébe csakúgy nem tudom beleélni magam, mint a pederaszta lelkébe.

*

Mindennap legalább egyszer az eget körülnézni. Mindennap végigpillantani a fákon. Mindennap megtapogatni, szagolni valami virágot. Mindennap legalább egy pohár jó kis zöldszilvánit felszürcsölni. Mindennap diskurálni egy pofára valót egy kedves emberemmel. Mindennap egy bájos leányt beinni a szemembe. Minden lefekvéskor egy pár kedvenc verset elolvasni.

*

Mennyien esznek csúnyán urak, sőt ú. n. előkelőségek. A pengére lehatol a kezök, amint a kést fogják; a legszófogadóbb süteményhez is kést is használnak; a sajtot villával-késsel szabdalják; estélyen úgy zabálják a büfé csemegéit (dámák is), hogy a gyomrom fel akar fordulni; belévágnak a más szavába; tapintatlankodnak; barátaik jelenlétében gorombán szólnak rá a feleségükre. Hazudnak otromba mód és a műveletlenségüktől majd felhördül az ember. A műveletlenség csak olyan csúnyaság, mint szabálytalanul enni, vagy vakon zabálni, nem igaz? Teremtőm, milyen áhítattal tekintettem diákidőmben az urakra, kik mindig új ruhában vannak és oly sokszor nyiratkoznak.

*

Egyetlen nyelv milyen beláthatatlan alkotás. És van száz meg száz nyelv, ezer meg ezer nyelvjárás, tolvajnyelvek vannak; millió meg millió szó, milliárd, mind egy-egy parányi költemény. Egy-egy ötlet mind a szó, találmány. Oda vagyok!

*

Semmi jó, semmi rossz, ami ér, nem érvényes, mert elmúlik. És semmi igazság nem igazság, mert meghalunk.

*

Ismerem ezt a szörnyeteg típust még az első monstre-háború nyomoraiból: harminc inget csináltattam az elején, fiam, tizenkét pár cipőt, gyönyörű cipők barátom, olyan erősek mint a bivaly. Feleségem zsírt, lisztet, kávét, teát, mézet, sonkát, szalámit, aszalt gyümölcsöt, dzsemet, mindent annyit szerzett be, dugig van a spájzunk, konyakom is van vagy száz üveggel, felőlem, öregem, tíz esztendeig tarthat ez a háború.

Szembeköplek, disznó, ha még egyszer így kérkedel előttem, aki soha nem tudom, a jövő héten nem veszek-e éhen.

*

Ugyanazon gondolatok a fejekben, ugyanazon nyakkendők a kirakatokban.

*

Némelyik ember hangjában, akit pedig fiú-korában nem ismertem, elfülelem a diákkori hangját. Vannak ilyen meg nem ért, nem tért hangúak.

*

Újságot olvas a szigeti padon egy nő. És fel nem sikolt!

*

Zöld időmben éktelenül sajnáltam, aki kövér. Azután meg büntetésnek néztem azt a nagy hasat az urakon. Mert a többletet, amit fal, a szegények elől kaparintotta el. Eljutottam a semleges csodálatig. A hízó ember jókedvű szeret lenni, kell néki a nevetés az emésztéshez, a jó egészséghez. Hát olyan kedélyvilága is keveredik, derült, nevetős. A kövérnek kétszerte annyi étel-ital, kétszerte annyi szövet-vászon kell, mint nekem; annak a költségét muszáj megkeresni, előteremteni. Kíméletlenebbnek, céltudatosabbnak kell lenni néki, mint a soványnak. Pénzes lesz, sőt vagyonos. Az persze tekintélyt szerez. Pénze nem volna, kinevetnék a hasát, a hízott fejét. Szóval a kövérség tekintély, szerencse. A kövér tolakodik fel a legerőszakosabban az autóbuszra. A kövérek ülnek a képviselőházban, a városházán, az elnöki karszékben. Övék ez a világ, a kövéreké. Nézzétek, büszkék is a kövérségükre; úgy adják, akár csak maguk kívánták volna, hogy ilyen kövérek legyenek. A nőknek a szerencse mellé kell húzódni; nem csudálom, ha takaros feleséget kapnak. De azt még mindig csudálom egy kicsit, hogy szeretni is tudja a nő a kövér férfit, úgy ahogy némelyek a marhahúsban a kövéret szeretik.

*

Még Mozartot is lehet unni. A harangszót soha nem érezzük unalmasnak.

*

Szerencsét csinálnak regényírók, akiket analfabéták gyanánt említünk; a színpadi világsiker olyan szerzőké, kiket emberszámba nem lehet venni.

*

A trafikba ne állíts be csak egy bélyegért, csak egy levelezőlapért, csak tantuszért. Van sejtelmed felőle, mennyi haszna van azon a boldogtalan özvegynek, aki abbahagyja a látogatójával való kis beszélgetést, vagy a regényolvasást, vagy a jó kis hülye pihenést? Egy skatulya gyufát is végy legalább. Nem vagy dohányos? Először is légy, de azonnal, mert az a legjobb rossz a Földön. De ha sehogy se gusztusod a bagózás, vagy tilalmas, bagózik a másik, annak mindig adhatsz tüzet.

*

Mindent Nagybetűvel írnak már, Minisztériumot, Karácsonyt, Édesanyámat, Mindent. Mikor a Hazát is meg az Istent is kisbetűvel írták, voltak a magyarok legalább oly jó hazafiak, mint ma és talán több volt a vallás is a lelkekben.

*

Olyan másodperceim vannak, másvilágot hallucinálok, ott fejezzük be, mert hiszen be kell egyszer fejezni, a társaságban félbemaradt mondatainkat.

*

Régen nem írok verset; úgy érzem, az az én számomra most tilalom. Csúnya, nyomorult állapot ez a versnemírás. Fatantuszt nem ér az életem, olyan űr ez és olyan szívbéli kárvallás. A próza nem az, ami a vers, még a Szentírás se! Rémüldözöm, hogy nem tudok majd soha többet verset adni. Úgy rémülök, mint ha a vakságtól fél valaki, mint ha az operista borzad, hogy elvesztette a hangját. Aki versre kapatta magát, akármit is ír, csak rekedten hebeg.

*

Csak a hajnalt, csak a tengereket szabad Petőfihez mérni. Soha, de soha ilyen költőcsodája nem volt az embernemzetnek s nem lesz soha de soha, esküszöm.

(Forrás: Nyugat, 1941. 8.sz.)

Szép Ernő (1884-1953): Jégpálya

Megértés mindenek előtt – Szép Ernő - NFI

Korcsolyát kötöttem s rászállottam a jégre. Milyen kellemes és milyen meglepő, hogy csúszok, futok a jég homályos tükrén, szinte lengek a két keskeny érctalp felett, milyen különös, hogy nem felejtettem el ezt a kis téli tudományt a hosszú esztendők óta, mióta utoljára korcsolyáztam. Oh, gyerünk vissza az ifjú élvek e sima mezejére, örvendjünk ez egyszerű, egészséges jó örömnek, öleljük mellünkbe hevesen a szembejövő friss szelet, csípessük cipószínűre orcánkat az ártatlan hidegtől, csússzunk jobbra-balra, iramodjunk neki, fussunk, repüljünk, forogjunk, szédüljünk egy kicsit, felejtkezzünk el... az ólmos fényű jégen hosszú, szeszélyes árnyékom fut velem a korcsolyáktól írt végtelen karcsú hieroglifák között, a magasból ragyogó villamos ívlámpák világításában. Arcok villannak el mellettem jobbra-balra, csupa idegen arc, senkit se ismerek ezen a nagy jégpályán, magamban forgolódom, tünedezek a sajátságosan mozgó sokaságban. A melegedő pavillon előtt a katonabanda játszik, kedves, buta amerikai nótát ropogtatnak a tréfás réztrombiták, hangos nevetés, itt-ott ijedt sikongatás, vígan csörgő diskurzusok az elfutó párok mosolygó ajkán, Istenem, mit beszélgethetnek, valami olyan kedveset és üreset, mint amit a katonazene játszik. Kifelé igyekszem a középről, gyors hajlásokkal kikerülöm a korcsolyázókat, kicsúszok a pálya szélére, a korlátnak támaszkodom, nézni egy kicsit a népet. A félkarommal lekönyökölök, s engedem magam előtt szédelegni ezt a közeli, mégis oly távolinak tetsző világot.

Mozdulatlan tekintetem előtt kecsesen, s jó melegen öltöztetett gyerekek futkároznak, egy-egy pici kis leány még gyámoltalanul kacsázik, néha, mikor az egyensúlya bajba jutott, hirtelen kiterjeszti két gyenge karját, balanszírozik velük, mint mikor a kis madár a szárnyát lebegteti. Szép karcsú fiúk hasítanak tova, fehér pamutkabátban s fehér sipkában, térdigérő sportnadrágban, mi mindent tudnak a jégen, féllábon milyen nagy köröket húznak, leguggolnak, forognak, tánclépéseket tesznek, a korcsolya orra hegyén szaladnak. Kisasszonyok illannak el, zajtalanul, kecses sportkabátban, sipkában, jobb és bal korcsolyájuk megvillan nyugodt időközökben, ahogy a lábukat váltják. Egy-egy kényelmes, kövér bundába menekült hölgyest szánkószéken repítenek maguk előtt figyelmes úrfiak. És párok, párok, párok. Nő és férfi, mind a két kezükkel összefogózva, egy tempóra futnak, hajladoznak, illegnek jobbra-balra, fejüket kissé oldalt hajtva, hallgatagon, átengedve magukat a friss levegő örömének, a csusszanó, könnyű mozdulat kellemének, a sebesség izgalmának, a zenének, egymás keze érintésének, talán szorításának, egész lényük közelségének, valami elnémult andalodás viszi őket... e komoly téli öltözetek, kurta bundák, sapkák hirtelen elvarázsolnak, úgy nézem a korcsolyapályát, mint valami szelíd régi metszetet, mintha ezek az előttem repkedő, forgó figurák egy régen elmúlt nemzedék lenne, egy vonzó, ódon, hangtalan holt világ, amelyről oly sivár melancholiában tűnődik az ember, mikor ötvenesztendős divatlapok képei fölé hajol. Oh, csupa orosz hercegné, lehetetlen nők, regények és finoman repedezett festmények hölgyei, akikkel sohase fogom lelkemet és fantáziámat kicserélni...

Oh nem, hisz élő emberek ezek, csevegnek, nevetgélnek, látom a leheletük röppenő kis ködét ajkaik előtt, hallom a korcsolya vékony hasítását, hallom a visongó, kiáltozó gyerekeket, hallom az amerikai nótát, amit el nem unnak játszani a vitéz zenészek. Felnézek a pernyeszínű téli égre, körülsétáltatom a tekintetemet a leveletlen fákon, akik deres ágaikkal karos ezüst gyertyatartókhoz hasonlítanak. Az egyik fáról a másikra átrepül egy unatkozó csóka, hallom fekete rikoltásait. Előttem a nagy jégpálya, ez a különös téli bálterem, felnőttek és gyerekek boldog találkozója, egyszerre rákezdik örök muzsikáját a szívemben a magány bágyadt zenélőórája. Oh, mindig magamban, mindig magammal, mindig magam, mindenki idegen, senkit se ismerek, senkihez semmi közöm. Valami gyönyörű, hallatlan, botrányos dolgot vágyom művelni: szeretnék a közepébe futni a jégpályának, kitárni a két karomat s messzihallatszó csengő hangon megszólalni: Hölgyeim, nevem N. N., bocsássanak meg, olyan árva vagyok és úgy szeretnék kegyetekkel együtt lenni, jöjjön valaki együtt, csevegjünk, nevessünk, oh ne tűrjék, hogy boldogtalan legyek, adja ide valaki a kezét...

Nem, ilyesmi az emberek közt nem megy, milyen viharos kacagás támadna, holnap benne lenne a dolog a lapokban, a közönség azt hinné megőrültem, én meg kivándorolhatnék, vagy főbe lőhetném magam. Hiszen nem is gondoltam komolyan, nem, nem. A párokról, akik folyton tűnnek, tünedeznek előttem, elhúzom irigy tekintetemet s a gyerekeket nézem, a piros arcú, fürge, gyönyörű gyerekeket, oh ez talán még szebb, még boldogabb, még irigylendőbb, még fájdalmasabb. Mi lenne, ha a gyerekekhez pártolnék, ha gyors korcsolyámon annyi fárasztó, rossz évet átcsúszva, megint a gyerekek közé elegyednék a jégen, gyertek kis pajtások, leánykák, kis fehér bárányok, angyalkák, fogózzunk össze, csináljuk egy hosszú sort, egy, kettő, három – usgyé előre! Meneküljön előlünk aki tud, mert elsöpörjük az összes bácsikat és néniket! Jaj, elestem, csak kacagjatok, nem haragszom, csak kacagjatok...

Nem, nem, a gyerekek közé is bajos volna betolakodni. Mindnek itt a mamája, vagy a papája, vagy a svájci kisasszonya, nem engednék meg, hogy egy idegennel pajtáskodjanak a féltett gyerekek, sőt talán a kis ártatlanok maguk se barátkoznának, bizalmatlanok lennének, nem melegednének össze velem, oh, énrám fel kell nézniök s arcom borotvált, nem olyan lágy, mint az övéké és a szememben milyen elvadító szomorúság tanyázik.

Elzsibbadt a balkarom, amellyel a korlátra könyököltem, fázik a lábam, fázik a szívem, a katonazene még mindig azt a víg amerikai nótát játssza, azt a vígat, amely egyre szomorúbban, nehézkesebben, tompábban s fárasztóbban hangzik a fülembe. Az ég pernyeszínű, mintha elégett szalmakazlakkal hintették volna teli. Az ívlámpák halálok sápadtságban fénylenek. Az unatkozó csóka a másik fáról visszament az első fára, lassú röptében keserveset kiáltva, ami visszhang nélkül maradt.

Szép Ernő (1884-1953): „Ujesztendő, vígság-szerző”

Megértés mindenek előtt – Szép Ernő - NFI

„Ujesztendő, vígság-szerző most kezd újulni, újulással víg örömöt most kell hirdetni”  - kántálták a vékonyhangú kis parasztfiúk az ablakunk alatt a rég elment Szilveszter-estéken az alföldi kis városban. Tegnap, 1913 január elsején, reggel nyolc órakor egy kis pesti öltözetű parasztgyerek kopogtatott fel álmomból, számlát hozott egy régi suszteremtől, akinek a cipőit már évek előtt elsétáltam. A cipők meghaltak, a számla életben maradt, úgy látszik, a számlát erősebb bőrből készítik a suszterek, mint a cipőket. A suszter pénzt kívánt, az inasa pedig boldog új évet kívánt. Egy kis vizitkártyát tartott piszkos kezében, a számlával együtt átadta, ez volt ráírva: B. ú. é. k. Ez a négy betű nyomtatva volt, alatta szelid gyerekírással: „N. N. cipész tanonca.” Egyszóval N. N. cipész tanonca nekem boldog új évet kíván. A kis fiú az ajtóban állott, nem nézett rám, tudatlan szemeit sétálni küldte, a falra akasztott karikaturákat nézte, amelyeket festő barátaim rajzoltak rólam. A gyereket felriasztottam szórakozásából:

- Hát osztán, mondjad csak, mit kívánsz te énnékem?

A suszterinas zavarba jött, nem válaszolt, a kalapját forgatta a kezében, vagy lehet, hogy nem is forgatta, nem emlékszem pontosan.

- Felelj hát, ne félj, - mondok – mit kívánsz te énnékem?

- Semmit, nagyságos úr... N. úr (a gazdája) azt mondta, hogy ne menjek vissza pénz nélkül.

- Jó, jó fiam, ne beszélj most erről, azt mondd meg, mit kívánsz. Semmit se kívánsz nekem? Hát mi van erre a kártyára írva?

A gyerek ártatlanul fölemelte rám tekintetét, nem volt elkészülve rá, hogy ennyi dolga lesz velem.

- Az van ráírva, - mondok – hogy te, N. N. cipész tanonca, b. ú. é. k. Hát nem tudod, hogy mit tesz ez a négy betű? Mi az, hogy b. ú. é. k.?

- Boldog új évet kívánok – mondta a fiú, mosolygott és megkönnyebbült.

- Na látod. Hol vetted ezt a kártyát?

- A trafikban vettem.

- Mennyiért?

- Tizenkettőt adtak egy hatosért.

- Mit gondolsz, ennyi újévi ajándékot kapsz most tőlem?

N. N. cipész tanonca kikapcsolta tekintetét a szememből, szemérmesen elnézett, mosolygott és vállat vont, vagy lehet, nem is vont, nem emlékszem pontosan.

- Örülsz, ha egy koronát adok?

- Igenis, nagyságos úr.

Minthogy nem vagyok gazdag, a pénz nem számít nálam, hát két koronát adtam a tanoncnak, aki kellemesen csalódott, mint mondani szokás.

- Mit mondjak, nagyságos úr, N. úrnak? (A gazdájának.)

- Semmit, fiam, hanem azt mondd meg nekem, hogy csakugyan kívánsz-e te énnekem boldog újévet?

A gyerek, aki már túl volt a borravalón, nyugtalan, zavart volt, csak mosolygott, kegyetlen kérdéseim kínja s a pénz öröme veszekedtek lelkében.

- Na eredj el. Nesze vissza a kártya is.

N. N. cipész tanonca eltávozott hajlékomból, visszafeküdtem az ágyba, mintegy negyedóráig néztem a fekete ágaikkal jajgató margitszigeti fákat, azután megint elaludtam.

Szép Ernő (1884-1953): Éjfél

Megértés mindenek előtt – Szép Ernő - NFI

Jaj, írni kell. Megnézem az órámat. A kismutató is, a nagymutató is a keskeny római tizenkettesre céloz. Pont tizenkettő. Éjfél. Csodálatos vékony tengely, amin ez a rettenetes nagy világ tegnapról holnapra fordul. Éjfél van. Mennyi templom van a világon, mennyi torony, mennyi toronyóra, az most mind kong, zeng, búg, kalapál. Hogy szeretném hallani mindet együtt, egyszerre. Nem hallok egyet se, a kávéház zaját hallom, ez a zaj folyik, mint a sárga esővíz a csatornából a hordóba. Hogy néz ki most a világ? Mit csinálnak ebben a percben az emberek az egész világon? Falvak szélein ugatnak a kutyák, a városok klubjaiban eltorzult kártyások ülnek, házastársak vetkeznek, színházban voltak, az asszony az ágy szélére ül, kezeit ölébe lankasztja és elábrándozik, kórházakban nyitott szemű szenvedők, bezárt raktárakban egerek szaladgálnak, operaénekesnő a hotelszobában zihál koszorúja fölött, csecsemők mosolyognak, a hold nagy tavakon sétál, mulatóhelyeken kopasz urak frakkban és monoklival próbálnak örülni, a csataldsai mezőn harcra felszerelt férfiak feküsznek megfagyva, gyáva fiatalember megy felfelé egy utcai nővel sötét lépcsőházban, vonatok rohannak egymásba, kis vendéglőben danolnak, fogfájósok nyöszörögnek, ittas nászéj a szállodában, egy gyűrött plasztronu úr a tükörrel szemben agyonlövi magát, az őserdőben párducok nyújtózkodnak, fiatal rabok sóhajtoznak a cellákban, bábát csengetnek föl, üres villamosok zúgnak a külvárosokban, házibálon szól a zongora, felravatalozott halott gondolkozik a másvilágról, részek emberek verekednek az utcasarkon, malomban süvítenek a szíjjak, a hajón matrózok pipálnak, macska nyávog a kémények között, elhagyott palánkok között a gyilkos bicskája villog, az áldozat hörög, a templomokban a csönd imádkozik, a táncosnő sír öltözőjében, mennyi villany, gáz, petróleum gyertya és csillag világít és menyi sötétség van.

Valahol egy város ég és hány cigarettára gyujtottak ebben a pillanatban... Csak ebben a kávéházban mennyi cigaretta ég. A finom, sovány kék füstök felfelé keringőznek a cigaretták végéről, a levegőben találkoznak, összefogóznak, összefolynak, együtt szállanak, mint halvány, messzi madárcsapat. Az emberek, akiket a füst lennhagyott, beszélnek, csevegnek, kiabálnak, suttognak, nevetgélnek, dúdolnak, női kacaj kígyózik. A kávéház beszél, mormol, csobog, zúg, énekel... a két tenyerem a kélt fülemre tapasztom, csend lett. Elveszem a két tenyerem, megint vihar van. Egymás után, szaporán csinálom ezt, könyökölök és nyomkodom a két fülemet a két kezemmel. Milyen különös zene. Mintha a cintányért vernék a pokolban.

Keleti Arthur (1889-1969): Az egykedvű párkák

Juhász Gyulának


S kinek fáradt szivében az elcsüggedt reménység
nyujtna még bús virágot egy szép kedves elé
(s ki régi életét csak magányban lelé)
s sötét estékben jár s nem alszik már el ágyán
s fáradt fejét lehajtva a magány bús párnáján,
ágyán, mely álomtalan, szelid, szegényes, tiszta
s a délutánt siratva s holdat és éveket
(soha soha nem élte talán az életet)
s mégegyszer visszatérne, talán, ki hinne néki
(a bánat, a magány, szép nemesség, bús ékszer),
egy csendes kis életbe és életét is élné
vagy álmos éveit mindétig visszakérné,
a három vén nővértől az ó fonószék mellett,
hogy élete fonalán munkálnak s bús merengőn
vén szókat mondogatnak a méla zajban (s enyhén
aszott kezük sok ráncán elbágyad a fonál,
lankadt fonál az orsón, kis élete, mi van még):
lankadt és bús fonálból csak bágyadt évek telnek
s a vándorlók megint megint csak útra kelnek
(elfonnyadt életükkel mely messzi és beteg dal)
s csendben tovább ballagnak a régi, égi uton,
szelid holdkórosok s kezükben ódon bot van,
holdtalan éjjük mélyén, derüs szivvel s magukban
(s csak bölcsőjük volt, botjuk s egy vén elhervadt kámzsa)
s szeliden mennybe múlnak a lemondás magányán,
feltartva szende s enyhén két megszentelt lágy ujjuk
s alázattal a jó szivvel térnek meg, földi útjuk
rég vágytalan már, boldog s áldott reménytelen,
szegény jó lelkek sorsát, jó kis szentjeid sorsát,
gondold meg Istenem.

Szép Ernő (1884-1953): Kis cikk a szeretetről

 Megértés mindenek előtt – Szép Ernő - NFI

Egyszer egy privát ember otthon, magában, az asztalnál ülvén, lekönyökölt jobbkarjára, öklére tette a fejét és eltűnődött maga felől meg a világ felől. Maga elé gondolta a világot: milyen rendesen, nyugodtan járnak, beszélnek, tesznek-vesznek az emberek, mintha mind éltek volna már egyszer és mindent kitanultak volna és most már mindennel tisztában lennének. Ijedten érezte a privát ember, hogy ő először él és elgondolta, milyen különös is az, hogy ő utánozza a többi embert, éppen úgy öltözködik ahogy ők, éppen úgy beszélget, éppen úgy vélekedik és éppen úgy érez mindent, mint a többi emberek. Elgondolta gondolkodásában, hogy az ő véleményei és érzései nem is az övéi, csak elmajmolta a többi emberektől. Mentegette magát maga előtt, hogy hát belecsöppenvén az előtte ismeretlen világba, s a többi ember közt nevelődvén, nem tehet róla, hogy olyan lett, mint mindenki. De értelme nem győzött csudálkozni és lelke nem győzött nyugtalankodni. A privát ember eltűnődött azon, milyen módon beszél és milyen módon bánik a többi emberekkel, akik közt az életét tölti. Elképzelvén magát a többi ember közt, rosszul érezte magát és mert végtelenül önző volt, jól szerette volna magát érezni. Válogatni kezdett azok között a megfoghatatlan holmik közt, amikkel a lelkét teliszedte volt tapasztalatlanságában s amelyeket nehezére esett mindig magával hurcolni. Irigység... gyűlölet... harag... megvetés... utálat... Mindezek fárasztották, kikívánkoztak a lelkéből, de a lelke fenekén ott volt a szeretet, az leülepedett, leragadt, hozzá nőtt a lelkéhez, szinte egy volt vele.

Ejnye, a lelkem meg a szeretet nagyon összeszűrték a levet, legjobb lesz ez az érzés, a többit szórjuk ki, menjenek szélnek. Én tehát az embereket szeretem, gondolta magában a privát ember. Én hát jó leszek mindenkihez és nem erőlködök többet, hogy úgy érintkezzem az emberekkel, ahogy szokás ezen a világon, hanem mindent úgy mondok és úgy csinálok, ahogy diktálja a lelkem. Én most már csakugyan én leszek az én életem minden pillanata az én életem lesz. Hiszen csak egyszer élek. Először is minden embertársamat tegezni fogom, mert mindenkit szeretek, akit pedig szeretünk, annak úgy esik jól mondani: te. Nem fogom köszönésnek a kalapom fölemelni a fejemről, hiszen ennek semmi értelme nincs, hanem megölelem az ismerőst, akivel találkozom. Ha szép gyermeket látok az utcán, lehajolok, megcsókolom. Ha a méregtől ordító embert látok, nekiszaladok és megcsiklandozom a hónaalját.

Ha két ember összevész, közéjük állok és addig hízelgek nekik, míg kibékülnek egymással. Ha egy nőt találok a sétány padján, bánatos arccal nézvén le a porba, mellé ülök és bemutatkozás nélkül megkérem, mondja meg, mi a baja, hátha meg tudom vigasztalni. Ha a vendéglőben éjfélkor egy férfi magában ül egy asztalnál és tekintete hazátlanul bolyong a többi asztalon, a mennyezeten, az ablakon, a sótartóba dugott fogpiszkálók sűrűjében, a szivarja hamuján és észreveszem, hogy sóhajtott, - az asztalához lépek, felajánlom neki, hogy melléülök, beszélgessünk, ne legyen egyedül. Minden idegenre, aki az arcomba néz, rámosolygok, hogy mosolyt lásson...

Még sok mindent végzett el így magában a privát ember és angyali derűvel orcáin, frissen dobogó szívvel, tündéri könnyűséggel lelkében ment el hazulról. Ahogy az utcára kiért, megpillantott egy urat, aki szórakozottan ment át a kocsiúton, a háta mögött pedig vadul tülkölt egy autó. A privát ember odaszaladt, félrerántotta az urat és gyöngéden szólott rá: Drága embertársam, miért nem vigyázol, mikor a kocsiúton mégy? Az úr összehúzta a két szemöldökét, egyet lépett hátra, végigmérte a privát embert és keményen rákiáltott: Hol őriztünk együtt disznót?

Szép Ernő (1884-1953): Mint magányos lovast az este...

Megértés mindenek előtt – Szép Ernő - NFI
Mint magányos lovast az este,
Úgy ér a bánat engemet,
Gyereksírás jön fel szivemből,
Könnyeim kis csengői csengenek.
Apám után szeretnék futni,
Ki a városba vezetett
S míg a boltok közt bámészkodtam,
Egyszer elengedte a kezemet.

Szép Ernő (1884-1953): Csokonai

Ernő Szép – Wikipedia
Akkor Rómában élt szegény Ferenczynk
Canova szép kezét szolgálta ott
a nagylelkű mestertől, úgy meséli,
derék darab márványt kapott.

Dermedt tej volt, Carrara boldog álma,
és ő se nem szentet, se nem királyt:
egy méla lombos főt képzett a kőből,
az édes bús Vitéz Mihályt.

Vendégek jöttek, London utazói,
azok közt volt egy fátyolos leány;
az kék szemét a márványon feledte,
s átlengett hangja fátyolán:

"Csodálatos bánat borúl szívemre
ábrándkép ez? vagy élőlény vajon?"
"Oh miss, itt járt s a föld alá merült már
fájdalmasan, fiatalon.

Poéta volt, nevét miért is ejtsem
magyar lett ő, mindegy, élt vagy nem élt."
A lány még nézte. Hívták, arra fordult,
indult, lehajtva rab fejét.

(Forrás: A magyar irodalom gyöngyszemei - Olvastam, költőtárs.. - Költők társaikról - Móra Ferenc Könyvkiadó, Athenaeum Nyomda,Bp.,1961.)

Szép Ernő (1884-1953): Holdfényes nyírfát láttam

Ernő Szép – Wikipedia

Babits Mihálynak


Holdfényes nyírfát láttam, néztem havak rogyását,
A cinke tollát láttam, hallottam bújó füttyét
Hallgattam messze mennydörgést tavasszal, ősszel
Fehér ökröt meg sárgát láttam mezőn merengni
A víz szövését néztem, nap csillagjait abban
Virágot szagolgattam, virágot tapogattam
Virágos zászlók úsztak felettem fönn az égen
Így múlok én el innen nehéz arany szívemmel
Én mindig emlékszem majd fűszálra, harmatcseppre
Lepkére aki nyáron szállott mint néma álom
Emlékszem, emlékszem majd, én ezt el nem felejtem
Bármerre lengek majd vagy ha úszom nem tudom hol
Mélázom, el nem fogyhat belőlem a csudálat:
De gyönyörű, de boldog ünnepre voltam híva

Szép Ernő (1884-1953): Krúdynak

 Ernő Szép – Wikipedia

Gyulám, Szerelmem! Azt hallom, valami huszonötesztendős centenáriumot készítenek Ellened.

Mi a fészkes gyulátlanságot akarnak Tőled! Drágaságom, énrólam tudd meg azonnal, én nem vagyok benne! Tudom, elunnál egyszer s mindenkorra, ha gyanítanád, hogy ott bujkálok barátjaid és tisztelőid közt, mikor az ünnepedet összeszerkesztik. De hát kicsodák azok a külső urak, azok a pogány naivak, akik abban a hiszemben vannak, hogy mulattathatnak Téged valamely fix órára tett tiszteletteljes szájalással? Az az egy asztalnyi kedves embered, akiknek megengeded, hogy egy kicsit ismerjenek Tégedet, tudván tudja az mind, hogy halkságodon, restségeden, bágyadalmadon bosszantóbb csúfot nem lehetne tenni, mint Tégedet őszi merengésedből efféle dicső főtárgyalásra megidézni.

Talán Magyarország kormányzója szándékozik a Várat kivilágítani a Te ünnepi estédre, s Elébed menni a Bourbon-királyok szép szokása szerint, mikor Te sétáló jegenye besétálsz a fogadó szálába, fejedet elhajtva a csillárok csüngő kristályai elől?

Megható szépséges fejed, aki vállaid felett örökösen félrehajlik, mint a kereszt az ország koronáján.

Vagy miniszterelnökünk igyekszik egy napra, egy estélynyire Szkutarit előlünk elfüggönyözni, s a halvány citromszín palota gobelines termeibe invitálni Téged és a múzsádat udvarló Akadémiát, mintha még az illúziós nagy Budapesten volnánk, a kellemes Európában?

A Nemzeti Casino abroszolja s virágozza fel bankettre intarziás asztalkáit odakinn a franciás Park Clubban, zászlóaljnyi mágnással és udvarnyi mágnásasszonnyal lepvén körül Tégedet, magyarok, férfiak mintáját, hogy hallják ritka hangodat, és büszkén és ábrándosan tekinthessenek délibábos homlokodra?

Látod, csúfolódom! Sejtem azt a fertály mosolyt elmosódni gyönyörű szád szélin, azt a Krúdy-féle mosolyt, akit úgy ismerek, akivel egy hordóízű pohár bornak felelsz, meg a tapintatlan sorsnak, meg a barbár társadalomnak. Gőgöd és nagylelkűséged, értelmed és jó ízed, földi melankóliád és égi derültséged fonják hirtelen össze azt a csapóját a te hangulatodnak, azt a kurta, gúnyos és bánatos és pajkos mosolyodat.

Nem kívánnám, hogy Néked itt valami gyászkabarét rendezzenek, édes kedves Gyulám, a Te álmatag alakodat hadd álmodjam Nagy Lajos király művelt udvarába, hadd képzeljelek a három tenger közt heverő bőséges boldogságos ország fiának, zászlós urak irigységének, egy méltó magyar király könyvtárában forgatva a lúdtollat, abban az érdekes nagy fehér kezedben, s asztalánál a poharat, s mellette lovagolván vadászatain és filozóf erdei sétáin vele sétálván.

Kérnék minden dátumos, egyleti fejet, felejtkezzenek meg csak bátran Rólad, ne erőszakoljanak ünnepi vacsorát Néked, ahová gondoktól ágyúzott fejüket elhozzák a szerencsétlen szerkesztőségi emberek, amelynek részvételi díját délután elvesztették a hólile-játékon a fiatal poéták, ahol az analfabéta közgazdasági tolvajok köpnék a te szép tejutas homlokodra tósztjaikat, nem, összetett szívvel könyörgök a gyöngédteleneknek, ne bántsanak Tégedet.

Te nagy magos árva, Téged emellek mint zászló rúdját, és a nyakadba akasztom ennek a borzasztó kis országnak a gyászfátyolát.

Tisztelem a Stambulod füstjét, mikor elmúlik a vállad megett, mikor sétálsz látatlanul a szigeten, a tokaji szín gesztenyelevél a kalapod karimájába esik, nyesett bajszú csendes szádra a szerelem csókjai hullottak, hófúvott hajadra a délután felhője nyestes süveget teszen, és reászállanak a csillagok estére.

Megállasz, a földre nézel... meghallottad a pikulás cinkét a fáról, őtet hallgatod.

Én nem is zavarlak.

Szép Ernő (1884-1953): Meztelen

Ernő Szép – Wikipedia
Ábránd derül elébem, esztelen:
Holnaptól fogva járnánk meztelen

Ingünk a napfény, a vihar a fésűnk
Szerelem vón őszinte nevelésünk

Én nem tudom, szívünk mikor szeret
Egyet szeretne csak vagy ezeret?

Az ölelések vinnének kerengve
Mint hullámok a tengert végtelenbe

Sejtek csókot többet mint eleget
Csillagos földet, pipacsos eget

Erdőkön élnénk, senkitől se félnénk
Százszor többet dalolnánk mint beszélnénk

Csapná a záporos május szelével
Vizes testünk szirommal, zöld levéllel

Színt játszva mint a selymek és halak
Versenyt futnánk a szivárvány alatt

A sóhaj híd vón estéből az éjbe
Öröm hegyéről álom felhejébe

A tiszta könny álmunkban esne meg
Nyílnának reggel harmatos szemek

Azt sem tudom dolgozni kéne-é
Vagy csak vonulni a szüret elé

De tán még a szüret sem érdekelne
Az élet csak szerelmet énekelne

Csak csókot ennénk, legjobb földi jót,
Nem vón kinek leverni a diót

A nap borulván, mennénk mind mesélve
Lábunk megmosni csendes fűzes érre

Fejünk merengés félre hajtaná
A mosoly ajkunk nyílva tartaná

Amit beszél a víz, a lomb, az állat
Füleink mindent hallván hallanának

Tollát a gerle s hervadat felé
Levelit tölgy utunkra ejtené

Jaj csuda vón az őszök levele:
Pillangó ki nem száll csak lefele

Télen beesné hajaink a hó
Óh báj vón, bál vón, bomlani való

Állnának szemben a fiúk a lányok
Merő fehér anyók meg aggastyánok

Vón hahota, az ég ketté hasadna
A boldog isten is velünk kacagna