1.
Ismeretes, hogy Petőfi többször megfordult Erdélyben. Előtte egy magyar író sem járta be Erdélyt annyira keresztül-kasul, nagy kerülőket is téve, mint a sík Alföldön született, ennek szépségét felfedező és versben meg prózában először dicsőítő Petőfi.
Különös és feltűnő is volna, ha a mozgékony, utazásra életének jó és rossz napjaiban egyaránt könnyen – ha más alkalmatosság nincs, hát gyalog is – kész örömest vállalkozó Petőfi nem érdeklődött volna a másik magyar haza, Erdélyország iránt. Hiszen hol kényszerűségből – mint peregrinus diák, vándor katona, kóbor színész – hol jókedvből –, mint ismert és ünnepelt költő – beutazta a magyar szent koronának majdnem egész területét, minden országát, Eperjestől Károlyvárosig, Pozsonytól Nagyszalontáig. „A változó szerencse szekerén a nagyvilágot összejártam én” – írja magáról már 1841 végén, vagy 1842 legelején (HAZÁMBAN). Valósággal szenvedélyes turista volt már akkor, állapítja meg Berzeviczy Albert* (* Petőfi almanach. Szerk. Ferenczi Zoltán. 82. l.), mikor a turistaságnak nálunk még semmi nyoma. És Petőfi első erdélyi útja, kétnapos kolozsvári tartózkodása 1847 októberében, mintha csakugyan nem volna egyéb, mint turista út, hosszabb kirándulás a mézeshetek után. Koltóról érkezett eleségével Kolozsvárra, Dézs és Szamosújvár felől, s onnan Bánfihunyadon, Királyhágón, Nagyváradon át Szalontán Aranyéknál szintén pihenőt tartva tértek haza Pestre. Ekkori útjának egyik költői visszhangja, az EZ MÁR AZTÁN AZ ÉLTE c. verse is első pillanatra pusztán egy vidám, gondtalan turista hangulatos szemlélődése. Rónákról hegyek tetőire s hegytetőkről a rónákra nézve gyönyörködik az előtte lebegő szép panorámában: sötét kastélyokban, kis fehér kunyhókban örvend városok harangjának, mezők kolompjának. „Mi kéj így kóborolni hegyen és völgyön át!” – kiáltja örömében a vidám, a megelégedett turista. Mintha csakugyan elszállt volna a költő minden honfi-aggodalma, lemondott volna minden szívet tépő kínos hazaszeretetről s csak magának szedné mindazt, amit az óra ád – Istenre bízva a más búját-baját.
Nemcsak bejárta, de meg is szerette Petőfi Erdélyt úgy, mint senki más, mint önfiai közül is kevesen. Megszerette annyira, hogy élni is ott kívánt: határozott szándéka volt végképpen Erdélybe költözni, állandóan Erdélyben lakni és élni. Mikor még jóformán nem is látta Erdélyt, még vőlegény korában, de házassága küszöbén már ezt írja Júliához:
Napkeletről messzebb napkeletre
Jösz velem, hogy mulathass kedvedre.
Oda viszlek, szép Erdélyországba…
(Azokon a szép kék kegyeken túl)
És amikor már végigszáguldotta Erdély völgyeit és hegyeit, halála előtt két nappal megint ezt írta Marosvásárhelyről Tordán hagyott feleségének: „… Csíkszeredának és Kézdivásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsiszentgyörgyé talán még szebb. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint fészket rakni akaró fecskék.”
A többi tudjuk: az Erdélyben élés, az állandó fészekrakás Erdélyben élés, az állandó fészekrakás Erdélyben nem, csak a villanásszerű halál, az örökös földi hajlék adatott meg neki a Küküllő partján, a segesvári csatatér ismeretlen sírgödrében.
Hol a támadó pontja, mi az eredete és magyarázata ennek az erős Erdély-szeretetnek? Mi a gyökere és alapja ennek az egy egész életre eltökélt, halálig és halálba sodró rendkívüli vágynak a mindig szép, de már akkor is és régóta szegény Erdély iránt? Miért vágyott Erdélybe, mit keresett és remélt feltalálni Erdélyben?
Mert talán senki előtt nem kétséges, hogy ilyen fel-felcsapó vágy, ilyen szenvedéllyé erősödő, életre-halálra összeforrott szeretet holmi nyugalmas természet-személetből, puszta turista-kandiságból nem származik, nem szokott kinőni és mint valami igézet, úgy elhatalmasodni. Nem, ilyesmire nagyon mélyről jövő komoly és döntő okok sodornak mindnyájunkat. Vágyainknak, Petőfi vágyának is, az alapja mindig valami hiányérzet, nélkülözés. A maga megélhetésében akadályra bukkant, megszorult. És szükségében kényszerűen és legott keresi azt, ami a hiányérzetet megszünteti, az akadályt elhárítja. Az erre alkalmas tárgyat kívánjuk, szeretjük, mint becses, értékes dolgot, életfeltételünket. Minél égetőbb a hiány, minél veszedelmesebb az akadály, s minél alkalmasabbnak látom a tárgyat a hiány pótlására, annál jobban szeretem azt, annál mohóbban kívánom bírni. Esetleg életre-halálra is, ha életem-halálom forog kockán.
Petőfi igézetszerű Erdély-szeretete is a lélek mélyéből fakadt. Erdély az ő számára mindig valami tátongó életszakadékból való menekvést, mindig valami életbe vágó hiánynak és személyes létét bántó szükségnek egyedül lehetséges végét és megszüntetőjét jelentette.
Igazolással vegyük sorra erélyi útjait.
2.
Említettem, hogy először 1847 októberében, viszonylag későn jutott el a tulajdonképpeni Erdélybe, Kolozsvárra. De Erdély képe már évekkel előbb felmerült lelki szeme előtt. Már előbb és többször is vágyott Erdélybe. Először 1843-ban, abban az évben, amelyik szenvedéseinek és nyomorúságának a poharát csordultig telítette. Az otthonból, a melegen védő szülői gondviselésből kiszakadt húsz éves ifjút végighajtotta ez évben a megélhetésnek, a betevő falatnak gondja és a pályakeresés nyugtalansága Kecskemét, Pest, Pápa, Pozsony, Gödöllő stb. utcáin. Írogat verseket, de abból nem lehet megélni. Kenyérkérdésből, de művészi becsvágyból is mindenáron színész akar lenni. Próbálkozik itt is, ott is, de sehol sincs szerencséje. Minduntalan munkanélküli s mint ilyen, a betevő falatért vállal bármi foglalkozást: fordít fércműveket, másol regényt s írja ő is az ORSZÁGGYŰLÉSI TUDÓSÍTÁSOK-at. Mindhiába, bolygó lába mindenütt száz tövisre hág. Csak egy barátja, egy jóakaró tanácsadója van ez időben: a nagy tekintélyű Bajza, a szigorú kritikus. Bajza mértékes dalok írására buzdítja. Követi is a tanácsot (TÁVOLBÓL), de úgy érzi, aligha sikerrel. És minden kudarc,nyomor és egyedüliség dacára volt hite. Hitte rendületlenül, hogy van jövője. Pestet odahagyja azzal a szándékkal – s ezt Bajzának, mikor tőle elköszönt, ki is jelentettek –, hogy megy szerencsét próbálni, színésznek Erdélybe.
Erdélybe? De hát hogyan, minő képzetek alapján bukkant föl előtte Erdély? Mit tudhatott Petőfi Erdélyről? Iskolai tanulmányaiból nem sokat. Az akkori iskolai földrajz- és történelemtanítás hamar, néhány tény felsorolásszerű lakonikus megnevezésével általában is befejezte HONISMERTETŐ feladatát. Erdélyét Magyarországon annál inkább, mert hiszen Erdély nem Magyarország, nem tartozott Magyarországhoz; az Erdélyi nagyfejedelemség a hivatalos felfogás és a fennálló közjog szerint más, külön ország volt, őfelségének külön örökös tartománya, egyik a sok között. Az élő magyar történeti hagyomány azonban, amelyet főként Pápán szívott magába, és olvasmányai bőven, bár ne mindig szabatosan, pótolták az iskolai tanítás hiányait. Idevágó olvasmányait illetőleg különösen három olyan író műveire gondolhatunk, akiket mindig szeretett és szívesen olvasott. Az egyik Jósika Miklós, amiknek már addig több novellája és két nagy regénye, az ABAFI és az UTOLSÓ BÁTHORY nyújtott ragyogó képeket Erdély érdekes történeti múltjáról. A másik Kazinczy Ferenc, akinek Erdély múltjáról és jelenéről szóló útlevelei szintén nemrégiben, 1839-ben jelentek meg könyvalakban is. És végül – hogy csak legvalószínűbb olvasmányát említsem föl – Horváth Mihály, aki 1841-ben az ifjúság és 1842-ben a művelt közönség számára adta ki lelkes hangú, szívesen olvasott, hamar népszerűvé vált művét a magyarok történetéről. A mindenütt szépnek mondott távoli kicsi Erdélynek szabadabb és magyarabb belső élete, az alkotmányért és vallásszabadságért a királlyal vívott harcai, hősi erőfeszítései és dicső hősei az ifjú Petőfinek minden ízében romantikára hajló képzeletét megragadták, vonzották. Míg foglalkozott velük, gyönyörködött bennük és lelkesedett irántuk, Erdélynek valahogy olyan képe alakult ki benne, amilyennek azt csak a monda és a költészet magasztalta: Tündérország az, ahová már belépni is boldogság, gyönyörűség.
Erdélynek ebből a romantikus képéből a mindenáron színészi sikerre vágyó Petőfi egy reális vonásra eszmélt rá, amelyet éppen színészkörökben ismertek nagyon jól s emlegettek állandóan: eszébe jutott, hogy a múltban, sőt a jelenben is, az erdélyi városok, különösen Kolozsvár, a színészek és a színészet számára ha nem is éppen eldorádó, de mindenesetre kívánatosabb, jobb megélhetést nyújtó, biztosabb erkölcsi sikerrel kecsegtető terület, mint bármelyik más vidék vagy város közönsége. Csak egyetlen különbséget említek föl: a legkisebb erdélyi városban is terem, fedett kőépület szolgált színházul, s alig olvashatni affélét, hogy Erdélyben fészerben vagy csűrben kényszerült volna játszani valamely társulat, ami pedig a Királyhágón inneni városokban oly gyakran fordult elő. Mivel Petőfi Magyarországon mindenütt és mindennek próbálkozott biztosítani magának, valóban nem volt hátra más, mint Erdély, megpróbálni a dolgot ott, hol még remélhet. Nagy elhagyatottságában és végtelen nyomorában jutott először eszébe Erdély, mint egyetlen még lehetséges, jobbra fordulással biztató menekvés.
Az Erdélybe igyekvő Petőfi Debrecenbe bandukol s az ott működő Komlósy-féle társulatba szeretett volna elszerződni. Komlósy ugyanis éppen akkor szervezte át társulatát, hogy azzal a küszöbön álló téli idényre Kolozsvárra menjen, amire szerződés kötelezte. Az alkudozások Komlósy és a kolozsvári színházi bizottság között már régóta kedvező mederben folytak, míg végre szept. 18-án létrejött a megállapodás. És ez időtájt érkezett oda Petőfi. Mivel Komlósy ez év első felében Dunántúl is játszott, s mivel a Kolozsvárral való alkudozásnak, mint színészkörökben nem kis jelentőségű eseménynek a híre elterjedt, a színészkedő Petőfi is talán már Dunántúl vagy Pesten hallhatta, de most útközben bizonyosságként megtudta, hogy Komlósy és társulata Kolozsvárra fog menni. Ezért vette útját Debrecennek s odaérve, ezért vetett még hevesebb lobbanást, titkos reménye, hogy Kolozsvárra mehet, s ott végre talán jobb időket fog látni, s elkezdődnek színpadi dicsőségének is a napjai. Megérkezése után természetesen a színházhoz néz be, hol ismerősökkel találkozik. Ezek ottlétét tudtára adják Komlósynak. És Komlósy, írja Petőfi az Orlay Petrich Somához írt levélben, se szó, se beszéd, ott marasztotta, "noha ez nem volt szándékom"”. Rögtön meg is okolja ottmaradását: „Innen egy hét múlva Váradra megyünk s onnan november elejére Kolozsvárra.”* (* Levele Orlay Petrich Somához 1843. okt. elejéről. L. Petőfi Sándor művei (Havas), VI. k. 116. l.) A jómódú rokonhoz írt levélről azonban a szépítő mázat le kell hámoznunk. A valóság az, hogy Petőfi nem így, nem mint valami híres színész, akik után az igazgatók csak úgy kapkodnak, került a Komlósy társulatának kötelékébe, hanem színész-ismerősei, kivált a éppen ott vendégszereplő Fáncsy Lajos ajánlatára és közbenjárására állt vele szóba Komlósy. A sanyarú helyzetben levő Petőfi örömmel állt rá az elébe tett feltételekre. Hiszen éppen az volt a szíve vágya: kenyérhez jutni, Erdélybe menni, dicsőséget aratni. És valóban ugyanezt a dolgot maga Petőfi utóbb, november végén, sokkal szerényebb hangon és valószínűen írta meg – persze nem az ifjú és művész rokonnak, hanem egyetlen jóakaró barátjának, a nagy tekintélyű Bajzának. „Komlósy meglehetősen fogada – írja –, s így egy hetet tölték Debrecenben már mintegy tagja a társaságnak. Ekkor (t. i. egy hét múltán) ismét magához szólíta velem körülményesebben értekezendő. De már akkor nagy meglepetésemre más nótát fútt a többek közt azt is kijelenté, hogy Kolozsvárt énekelnem is kellend az operákban. Ez különben nem tetszett nekem s amint tőle távoztam, egy kis társaság igazgatójával találkozám. Ez hítt magához s jó szerepeket, jó fizetést ígért. Ennélfogva – de leginkább azért, mert pénzem elfogyott s tovább nem utazhattam – hozzá állék. Diószegre mennénk… s itt játszánk néhány hétig. Innen Székelyhídra… E hónap 24-én felbomlott társaságunk. Ennélfogva nem volt mást tennem, mint Debrecenbe jönnöm vissza s nem csupán azon okból, mert társaságunk szétoszlott, de mert beteg vagyok s betegségem napról-napra terhesül...”* (* U. o. 103-104. l.)
Ekkor és így maradt el először Petőfi erdélyi útja. Nagy nélkülözések és szenvedések idején jelent meg először Erdély képe biztató ,de hirtelen szétfoszló szivárványként Petőfi vágyainak, tapogatószásainak látóhatárán. A sóvárgott kép eltűnt, a jelenés szétfoszlott. Testileg betegen és nyomorogva, lelkileg csalódottan vánszorog vissza Debrecenbe, hogy ott töltse azt a hírhedt telet, megérje az Erdélyben való fellendülés helyett pályájának további süllyedését, kétségbeeséssel határos legmélyebb pontját.
3.
Másodszor három év múlva, 1846 nyarán tűzte ki célul Petőfi az Erdélybe utazást, kigyógyulva a sötét 1845-ös esztendő keserű csalódásaiból.
Nagyon jellemző az Erdély felé útra kelt Petőfi lelkiállapotára a CSALOGÁNYOK ÉS PACSIRTÁK c. költeménye, amelyet elindulása után útközben, már a hevesi rónán is áthaladva, Szatmáron írt. A keserűség foszlányaink és a gyógyulásnak chiaroscurója. Az alapindíték, a tárgyi valóság ebben is még a régi: az emberiség sínylődik, a föld egy nagy betegház. De a költő tekintete egészen a jövőre szegződik megzsendült akarta a jövő felé fordul:
… Im a bajnak közepette
Fiait az ég el nem feledte,
Megszána minket nagy fájdalmainkban,
Orvost küld hozzánk, és ez útban is van,
És már maholnap meg is érkezik,
Midőn hóhérink észre sem veszik. -
Tied minden dal, minden hang,
Melyet kezembe ád a lant,
Te lelkesitesz engemet,
Te néked osztom én könyüimet,
Én téged köszöntelek,
Te, a beteg
Emberiségnek orvosa, jövendő.
Már vége felé jár az éjszaka,
A hajnal közeleg:
Most a világnak
Nem csalogányok,
Hanem pacsirták kellenek.
Egész lénye bizalom, lendület, elszánt akarat. A pesszimizmusból gyógyuló és a beteg emberiséggel már szövetségre lépett költő-apostol megy és közeledik most Erdély felé s keres ott talán ösztönösen, de inkább tudatos sejtelemmel, valami döntő élményt, csak egy talpalatnyi helyet, hogy lábát megvetve, nagy dolgokat vigyen végbe. Avagy talán éppen azt az oltárt kereste már most Erdélyben, amely körül szent szolgálatát végezve, egykor el fog égni? Most nem, de nemsokára megtalálja…
Hogy ilyen okuk, a politikai gondolat forrongása és érlelődő sodra késztették Petőfit erdélyi útjára, azt a kísérő körülmények bizonyítják. Úti terve köztudomású volt. Szatmár-megyei barátainak – Pap Endre, Riskó Ignác – meghívását azzal a kijelentéssel fogadta el, hogy tőlük tovább megy Erdélybe. Ezt mindenki tudta, elmondta maga a költő Szatmáron s már előbb Pesten is. Híre belekerült az egykori sajtóba is. A Pesti Divatlap szept. 19-én közli az erdélyi hírlapok nyomán, hogy az erdélyi országgyűlés küszöbön álló megnyitására „Pestről is többen készülnek… Obernyik és Petőfi már több idő óta Szatmárba s onnan az erdélyi országgyűlésre utaztak.”
Miért, mivel keltett maga iránt ez az erdélyi országgyűlés olyan feltűnő és vonzó érdeklődést, hogy több magyarországi íróval együtt Petőfi is vágyott tárgyalásaink megjelenni, tanácskozásainak szem- és fültanúja lenni? Azért, mert a reformpári ellenzék döntő csatára készült a kormány és a vele tartó maradiak ellen. A régóta sürgetett örökváltságnak és a sokat vitatott úrbériségnek törvényes rendezése lett volna feladata, olyan kérdések, amelyek Petőfi lelkületét, bár eddig gyakorlati, napi politikával nem foglalkozott, már régóta feszültségben tartották. Izgatottan nézett a reformok sorsa elé a közönség nemcsak egész Erdélyben, de Magyarországon is. Csak természetes, hogy a népnek szabadságot sürgető és a szolgaságot gyűlölve ostorozó Petőfi személyesen és közvetlenül is látni akarta, mint dönt az erdélyi országgyűlés a maga helotáinak jövendője felett. Ezért indult és igyekezett Erdélybe, Kolozsvárra.
Szándékáról Erdély is tudott. És várta is az oltár a apostolt, Erdély Petőfit.
Október 31-én az Életképek-ben Medgyes Lajos, dézsi ref. pap és már jó nevű fiatal költő, nyílt levelet intéz az Erdélybe készülődő Petőfihez. Utal arra hogy a mai költőnek, elsősorban Petőfinek kötelessége és hivatása leszállani a néphez, amely Csokonai halálával költő nélkül maradt, de figyelmezteti Petőfit, hogy Erdélyország lakosainak, szokásainak és szellemének megismerésére Kolozsvár felkeresése nem elégséges.
„Kolozsvárt az országgyűlésen központosítva lelended a hon értelmiségét: télire ott gyül össze mindenfelől a tehetősebb urirend, férfiak és hölgyek. Alkalmad lesz hallani e hon szónokait, ellesni a lelkesedést, mely előadások alatt elragadja őket, ellesni a modort és hangulatot, mely beszédeiket jellemzi: alkalmad lesz a társalgási körökkel s azoknak szellemeivel megismerkedni, s így a nemzet lelkét egy pontból birhatod.
Azonban mondanom kell: hogy célod ezáltal még teljesen elérve nem lesz. Nevesebb szónokaink ugyanis idegen iskolák szerint képezték ki magokat, s a felsőbb társalgási körökben a külföld vak utánzásának még némi foszlányai maig is fennállanak… - Tiszta, szeplőtlen magyarságot egyedül a Székelyföldön s jelesen Maros s Udvarhelyszéken fogsz találni. És ezeket a helyeket meg nem járnod, nem szabad… El kell lesned a népet vallásos szertartásainál, házi körében, lakomái alatt, táncvigalmai között, hogy lássad a valódi buzgóságot, érezzed a nemes nyíltkeblűséget, meggyőződjél a szerény módosságról, el légy ragadtatva az önérzet-szülte büszkeségtől, s mindenek fölött meglepethessél a szemérmes önalkalmazás által fi- és nőnem ellenében. Meg kell tekintened, mily élénkké, mily vidámmá tesi ezt a népet a szabadság, melyet élvez: mekkora benne a tényező, a munkásság; és fájdalmában mint nem látszik az elcsüggedés. Még könnyezéseiben is van a székelynek valami büszke rátartása, úgy, hogy sorsán nem lehet szánakoznunk, de fel vagyunk híva abban részt venni. S mekkora a hűség, a becsületérzés, a kegyeleti hajlam e nemzetben! S milyen mély kedélyű! S mennyire találékony, s minő eredeti!
Itt, egyedül itt fogod Erdélyben a te költői lelked legtöbb s legsikerdúsabb éleményét találni.”
Az Erdélybe utazás azonban, bár már Királyhágón innen és túl is beszéltek róla, most sem valósult meg. Petőfi nem jutott el a Székelyföldre még Kolozsvárra, sőt Erdélybe se, csak éppen Erdélyország széléig, a határig. Közbejött ugyanis szept. 8., a Júliával való ismeretség és nyomában támadt szerelem úgyhogy Petőfi – bár még jó ideig, nov. 11-ig utazgat és turistáskodik – a vidékről, ahol Júlia lakott, messzire el nem távozott. És bár még okt. 28-én is fogadkozik: „Valami egy hét múlva megyek innen Kolozsvárra* (* Levele Váradi Antalhoz. Havas. i. m. 155. l.) Júlia már jó egy hónappal előtt, szept. 22-én tudja és meg is írja Térey Marinak, hogy Petőfi lemondott tervéről Máramarosba s Erdélybe utazni. Szerelme tartotta vissza, ez volt fő oka útja félbemaradásának. Hozzájárult az is, hogy közben az erdélyi országgyűlést, amely Petőfinek is, mint a többi Erdélybe indult írónak végcélja volt, pár heti tanácskozás után nagy hirtelen három hónapra elnapolták.
Lába tehát most sem lépett át Erdély földjére, csak szeme látta a távolból, át-áttekingetve a határról, a szomszédos Partiumból. Mert hasztalan mondja a költő Várady Antalnak, hogy Koltó, ahonnan levelét írja, Erdélyben van, Kővárvidékén, Nagybányától egy órányira: csak ez utóbbi igaz, az előbbi nem. Koltó nem Erdély, hanem Szatmár-megye. És Kővár vidéke, a Partium egy része sem tartozott akkor Erdélyhez. Ezért aztán nem szabatos sem a Pesti Hírlap (1846. 756. sz., 354. l.), sem az Életképek (1846. 22. sz., 698. l.) híradása novemberben, hogy Petőfi ERDÉLYORSZÁGI utazásából Pestre visszatért. Petőfi ekkor még csak a Partiumban fordult meg, a tulajdonképpeni Erdélyben sem.
A költőnek eddig egyvonalú, csak a politikai gondolat erjedésétől izgatott egyénisége a Júliával való megismerkedés következtében már Erdély határánál hirtelen megoszlik, az ember és a polgár kettős, párhuzamos irányában elkülönül. A politikai gondolat érlelődésébe beleékelődik egy még hatalmasabb, hevével egyelőre és egy ideig mindent elborító élmény, a szerelem. Míg ez a szerelem nem jut dűlőre, addig – kivált eleinte hónapokon át – a szerelem lesz és marad költészetének vezérszólama. Hosszú ideig alig egy pár költeményt is olyant, amelyik közvetlenül vagy közvetve nem Júliáról szól. De ír ilyent is.
Most is és itt is, a Júlia-szerelem kirobbanása idején, a Partiumban is fellángolt költő-apostoli elhivatottságának érzése egy olyan politikai élmény hatására, amelyet minden ízében erdélyinek mondhatunk, mert az akkori Erdélynek egy másik, de szintén égetőnek érzett problémáját foglalta magában. Az unió ez, a két magyar haza egyesítésének problémája. Erről is évek, sőt egy félszázad óta folyt a vita országszerte a Királyhágó mindkét oldalán, országgyűléseken és a közélet egyéb terein, sőt magános, társadalmi összejöveteleken is, a kormány és ellenzék, magyarok, románok és szászok körében egyaránt. A Partium pedig – ez a sajátos, részben és majd Magyarországhoz, majd Erdélyhez, de véglegesen és teljesen egyikhez sem csatolt terület – mindenesetre az a hely, hol az unióról a legtöbbet tárgyaltak és beszéltek. Itt, Kővárvidékén, Koltón, ahova több napra mint gróf Teleki Sándor hívott vendége és barátja látogatott el Szatmárról, minden óra és az életnek minden köznapi vonatkozása közvetlenül és nyugtot nem hagyva emlékeztette Petőfit arra, ami eddig benne csak tudat alatt, homályosan lappangott, hogy micsoda őrlően tragikus történeti valóságot jelent a könnyedén, sőt olykor hetykén, de széltiben használt szállóige: két magyar haza.* (* Petőfinél is /Levél színész barátomhoz, 2844./: És kürtölendik bámult nagy nevét // A két hazának minden ajkai.) Azt már az év elején látja, hogy Isten csodája, hogy még áll hazánk, hogy Mohácstól még most is vérzünk Ausztria és a uralkodó család miatt. De a jelen viszonyokat, a magyarság fejlődését leginkább akadályozó konkrétumot, Erdély és Magyarország külön államiságát és e helyzet nyomorúságos következményeit, csak itt és ekkor tapasztalta közvetlenül, lépten-nyomon, itt ismerte fel teljes tudatossággal és a maga megrendítően nyers valóságában. És ami benne eddig csak titkon forrt, azt most tigrisharaggal, túlkiálta az égiháborút, mint vulkán az égő köveket, kiröpíti: ördög súgta, hogy kettészakadjunk s emiatt ronggyá váljunk, mit sárba dobott, lábbal tiport a századok viharja. ERDÉLYBEN c. költeménye ez – ennél lesújtóbb, de igazságosabb ítéletet a XVI. sz. megoszló, pártoskodó magyarjára még nem mondottak. De nem lelkesítőbb, biztatóbb szózatot sem – az unió megvalósítása érdekében. A költemény hangja, menete, formája méltó a tárgyhoz. Petőfi legszebb, legművészibb tárgyú költeményei közé tartozik, noha a feljegyzések és emlékezések szerint a költemény rögtönzés Teleki Sándor unszolására egy, az ő költői kastélyában megtartott politikai tanácskozást befejező lakomán, amelyen a vidék számos román vezető férfija is részt vett, s a magyarokkal együtt lelkesedett Petőfi költeményén és az unióért. Teleki szerint a rögtönzötten előadott szöveg mér elragadóbb, fenségesebb volt, mint ahogy a költő azt utóbb, a lakoma végén tollba mondta Haray Viktornak, aki néhány nap múlva Dézsen is előadta egy hasonló természetű összejövetelen. Az egész költemény úgy is, mint személyes élményen alapuló líra történetszemlélet, de úgy is, mint a közvetlen jövőt megvillantó politikai gondolat annyira erdélyi ízű és jellegű, mintha szerzője csakugyan Erdélyben, Kolozsvárt írta volna, nem pedig Koltón, Erdélyen kívül. 1846-ból más erdélyi tárgyú költeménye nincs. De az ERDÉLYBEN-t követő többi politikai irányú költeményében, mint a VÉRES NAPOKRÓL ÁLMODOM, A MAGYAR NEMZET, NEM ÉRT ENGEM A VILÁG, HALHATATLAN LÉLEK, A GYÜLDEI IFJAKHOZ, EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET c. költemények és a SZABADSÁG, SZERELEM jelszó elszánt és határozott erélyében ott van az Erdélyre gondolás haragja és vulkáni tüze egyaránt. Ott is marad továbbra is, mindhalálig.
Így érlelődik és fejlődik a politikai gondolat a Júliáért folytatott szerelmi hullámzások közepett is. Az erdélyi probléma, Erdély sorsa, politikai gondolkozásának, nemzet-apostoli törekvéseinek azonnal egyik legtartalmasabb alkotóelemévé, leghőbben és állandóan hajtott gyakorlati céljává vált. Nem a helyszínén, csak kívül, a határ mellett találkozott az erdélyi problémával, de a probléma a maga tragikus súlyával így is csordultig telítette a költő cselekvő ösztönét s teljesen átjárta és táplálta konkrétumot kereső, érlelődő politikai gondolkozását. Fizikailag nem, de eszmeileg már megjárta Petőfi Erdélyt s egyesült is vele. Maga Petőfi Urházy Györgyhöz írt levelében (Koltó, 1846. nov.) így számol be ekkori erdélyi útjának meghiúsulásáról: „Már megindultam Erdélybe, s megint csak vissza kellett fordulnom. S ez most harmadszor történt velem életemben. Fatum. De a jövő nyarat végig Erdélyben töltöm: már akkor bemegyek, ha minden határon egy…… mered is elém, azzal ijesztő, hogy belém búvik, ha tovább lépek.”* (* Levele Urházyhoz. /Badics Ferenc: Petőfi levelei. Petőfi könyvtár 23. k. 65. l.)
E nyilatkozatban a költő harmadik visszafordulást emleget, holott mi másodinak mondjuk. Való, hogy Petőfit a Júlia-szerelem fellobbanása megállította és visszatartotta az Erdélybe utazástól. A szerelem miatt lemond Pesten feltett határozott szándékáról, vagy legalábbis félreteszi, elfelejti. Mikor aztán Júliától végre megkapja a biztató választ, újra visszatér eredeti tervéhez, az erdélyi út véghezviteléhez. Az egyéni nyugtalanság alól felszabadult, tehát mehetett tovább a politikai gondolat sodrában Erdély felé. Környezete is (teleki és a vidék többi politizáló nemes ura) bizonyára biztatta. De az erdélyi országgyűlés feloszolván, az út most is elmaradt. A költő szerint harmadszor, voltaképpen azonban másodszor, mivel Júlia miatt nem fordult vissza, csak megállott útjában.
4.
A tulajdonképpeni Erdély földjére Petőfi először éppen egy év múlva, 1847 októberében lépett mint fiatal házas, feleségével, a Koltón töltött mézeshetek után. Ez egyszer nem a mélységből, hanem az emberi boldogság csúcspontjáról közeledett Erdély felé. Ez évben is már előbb, május második felében, Erdély szomszédságában, a Partiumban és Szatmáron tölt el pár hetet. A Nagybánya mellett levő Zelestyéről most is áttekint a határon Erdélybe. „A vidék gyönyörű: regényes erdős völgy, Erdély tőszomszédságában, Zelestyéről Bánya felé a Szamos, azután a Láposvölgyén visz az őt. Balra Szinérváraljától kezdve magas, meredek zöld bércek, jobbra Erdély szelíd dombjai s ezeken túl kéklő hegyei. Fölséges… A város és az egész völgy felett sajátos tiszta kék köd, mintha az ég leereszkedett volna a földre. Az ember nem hiszi, hogy nem álmodik…” írja az UTI LEVELEK-ben. Olyan szépnek találja Nagybányát és vidékét, hogy a következő kívánságot veti papírra… „Azt óhajtom, hogy ott haljak meg, ahol születtem, az Alföld rónáin, a Tisza és Duna közt. Vigyék ki holttestemet messze, messze a világ zajától s a puszták közepén temessenek el, hol sírhalmom, bármily alacsony lenne is, a legmagasabb domb a végtelen láthatáron, melyet senki meg nem látogat, csak a bujdosó parlag kóró, a nyári délibáb és az ősz vándormadarai. De ha nem az Alföldön halok meg, ha hegyek között kell meghalnom, úgy leginkább óhajtom, hogy itt temessenek el Nagybánya regényes völgyében.”* (* Uti levelek. V. levél. Havas . m. V. k. 363-64. l.) jellemző és külön megjegyzésre érdemes, hogy amit a magyar festők csak a XIX. sz. végén fedeztek fel, t. i Nagybányának és vidékének a szépségét, azt a költő Petőfi – nem hiába volt a természetnek csodálatos megértője és rajongója jó félszázaddal előbb észrevette. Július közepétől esküvője napjáig megint heteket tölt e vidéken.
Mikor aztán elérte, mit ember elérhet, s keble csordultig telt boldogsággal, az esküvő után vége lett az ide-oda barangolásnak. Feleségével Koltóra vonulnak el s ott maradnak okt. 19-ig. Okt. 19-én Koltóról kiindulva 20-án Dézsre érkeznek, másnap okt. 21-én csütörtökön estére Kolozsvárra, hol a Biasini-szállóban laktak, amint azt az épület falába illesztett márványtábla ma is hirdeti.* (* Az utcát, amelyben a Biasini-szálló van utóbb tiszteletére Petőfi-utcának nevezte el Kolozsvár városa. Az utca neve már 1919 óta, a márványtáblát is levették 1938-ban, de azóta visszakerült helyére.)
Első erdélyi útjának Koltó-Kolozsvári útszakaszáról Petőfinek különösebb megjegyzése nincs. Dézsről és Szamosújvárról, az örmények Jeruzsáleméről annyit mond csinos két város. A vidék nagy részben unalmas, egyforma, de van egy fölséges kilátás, amelyért magáért is érdemes ez utat megtenni. Ez a Nyirestető, Kővár vidéke és Belsőszolnok megye határán. Kolozsvár környékén sem vétette észre a költővel semmi, hogy egy ország fővárosához közeledett. Kolozsvár külvárosának, az ú. n. Hóstátnak apró paraszt házairól s az utcák feneketlen sártengeréről azt gondolta, hogy Debrecenbe érkezik. De ahogy berobogtak a Magyar kapun át a belvárosba, megváltozott a világ. Nagyot lélegzett örömében, hogy Istennek hála, csalódott. Gyönyörrel szemlélte a kicsiny, de élénk és kedélyesen tarka Kolozsvár utcáit. Reggelre kelve bejárta a várost, megnézte Mátyás király szülőházát és a város környékét. Közben, főleg Urházy és Szilágyi Sándor, köztudomásra hozták, hogy Petőfi itt van, s ez alkalmat adott, amint a konzervatív Mult és Jelen írta* (* Mult és Jelen 1847. okt. 28.), egy nagyobb „progresszista” ünnepélyre. Szombaton az ifjúság fáklyás zenével tisztelte meg, ez alkalommal a már említett Haray Viktor üdvözölte. Petőfi a nem várt megtiszteltetést örömmel fogadta s azzal a kívánsággal köszönte meg: vajha minél előbb a két testvérben egyesülésével mint ennek is polgára, úgy jöhetne megint ide. Utána lakomával ünnepelték, amelyen több országgyűlési tag is jelen volt. A lakomán Berzenczey László marosszéki követ köszöntötte fel Petőfit. Válaszul DALAIM c. költeményét szavalta el. Okt. 24-én reggel „vendégünk áldásunk kíséretében Pest felé távozott” – írta az Erdélyi Hiradó (1847. okt. 28. sz.)
Ennek az első erdélyi utazásnak irodalmi emléke az UTI LEVELEK két utolsó darabja és két költemény. Egyik a már említett EZ MÁR AZTÁN AZ ÉLET (keletkezési helye Dézs) a másik a Kolozsvárt írt EL INNEN, EL E VÁROSBÓL c. Egyik sem tartozik Petőfi legművészibb versei közé. Az első, láttuk, alapjában véve derült tájszemlélet, a boldog vidám turista gyönyörködése a látott vidék szépségeiben, tarka változatosságában. Az ember derűs hangulatába azonban bele-bele nyilallik a polgár, a költő komor keserű elégedetlensége. A városok harangja drámákat mond, a sötét, nagy kastélyok eltaszítják, a kis kunyhók barátként üdvözlik. Ezek és az utolsó előtti versszak szavai:
Előre, csal előre,
Nagy messze még a cél;
Tovább, tovább mindegyre,
Gyorsan, miként a szél…
jellemzően sejtetik lelkének nyugtalanságát, honfiúi elégedetlenségét: az ember boldog, de a költő-apostol tehetetlenül és tétlenül szenved, nagyon szenved. Szívét gondok emésztik, a hazafi gondjai; fején villámok futnak át, a véres jövendő villámai; fájdalma a hazáért és fogadalma, amelyet a mézeshetek több versében, de különösen az ELÉRTEM, AMIT EMBER ÉRHET EL címűben, oly megrendítő erővel hangoztatott, egyáltalán nincs feledve. Mindez tiszta művészet, harmonikus formaadás. Méltó Petőfihez. De a két utolsó befejező sor fanyarsága, hogy így utazni
Mi kéj! Mint dagad keblem!
S erszényem mint lapul! -
a két művészi egységbe összeforrt hangulati elemből kizökkent. Egy heineiesen szellemkedő ötlet, egy majdnem cinikus fordulat kedvéért feláldozta a költeménynek mint egésznek a szépségét és értékét!
Az EL INNÉT, EL E VÁROSBÓL címűben is van valami, ami kielégítetlenül hagy, aminek nincs elegendő súlya. Ez a költeményt át és egybefonó hangulat megokolása. Egykor vágyott – úgymond – e városba, Kolozsvárra. Most, hogy látta, vágya az. El innét, gyorsan, hamarjába. Oka és magyarázata: hogy a megszokás, a további itt időzés prózai keze le ne tépje szeméről azt a rózsafátyolt, amelyen keresztül most e várost tündérképbe elmerülve nézi. Ez a megokolás kicsinyes, mesterkélt. Ha igaz az, amit tapasztalt, amit e két nap alatt rózsafátyolon keresztül látott, hogy t. i Kolozsvár házain képviselve van minden eltűnt század, hogy maga a város történetkönyv, utcái, kövei nagy dolgokról beszélnek, hogy árad itt a magyar szó. Akkor nem megokolt az a félelme, hogy a több tapasztalat és hosszabb ott időzés mindezt, hiú káprázatnak, üres látszatnak fogja találni. Tudjuk, értjük a költő elégedetlenségét, fájdalmas nyugtalanságát, de valahogy erőltetett a megszokás prózai kezétől való félelem emlegetése.
Kétségtelen azonban, hogy e költeményben nem az esztétikum, hanem a politikum a fő dolog, a jelentőséget megszabó alkotóelem, s a költemény tárgyi alapja a Kolozsvárt eláradó magyar történelmi hagyomány, az élő szellemi élet és az akkori elevenen pezsgő közgondolkozás, amely egész Erdély magyarságának a törekvéseit is magába foglalta. Ezt, ilyen magyar életet, ilyen közszellemet kívánt és akart Petőfi az egész magyarság körében. Ezt nem találta, nem tapasztalta sehol sem. Hogy végre Kolozsvárt, Erdélyben föltalálta, egyrészt boldog me3gnyugvás és megelégedés hatotta át, másrészt intelem önmagában és biztatás: tovább, előre a nemzet-apostoli úton. Petőfi boldogan ismerte fel Erdélyben és Kolozsvárt, hogy az ő szabadságeszménye nem pusztán elgondolt elmélet, hanem immár duzzadó valóság, s feszíti a lelkeket, sokkal kézzelfoghatóbban, mint ahogy talán eddig képzelte. És ez a tapasztalat, ha egyáltalán lehetséges és szükséges volt, Petőfit még jobban megerősítette a maga szabadságeszményének helyességében, jogosságában és életrevalóságában.
Erdélynek csak kicsiny részét, Koltótól kiindulva a Nyires-Szamosújvár-Dézs-Kolozsvár-Bánfihunyad-Királyhágó vonalat utazta be ekkor Petőfi. De amit e rövid útvonalon, s főleg Kolozsvárt látott, az nemcsak turisztikailag elégítette ki, hanem szabadságeszméjét, Erdély történeti hivatásáról alkotott véleményét és az unió halaszthatatlanul szükséges voltának az érzését is nagyon, szinte meglepetésszerűleg erősítette fokozta. Első erdélyi útjának eredménye és vége éppen nem csalódás, hanem gazdag kielégülés, meglepő jutalom: egy szabadabb és magyarabb nemzeti életnek mint történelmi adottságnak, jelen való törekvésnek és megvalósítható feladatnak a zavartalan élvezete. „Két napot töltöttem Kolozsvárt, de fölér félesztendővel, olyan gyönyörű két nap volt” – mondja maga az URI LEVELEK-ben (XXI. levél. Havas i. m. l809. l.). Eddig csak a távolból sóvárogta és szerette Erdélyt, most közvetlenül megcsodálta és szívébe zárta. Erdély sorsa, gondolatvilágának, szabadságeszményének még integránsabb elemévé, valósággal szívügyévé vált.
5.
Ezért üdvözölte aztán Petőfi százszor, ezerszer Erdélyt, a drága szép testvért, mikor eljött az idő és az Ég meghallgatta a szent imádságot, mikor 1848. május 31-én eggyé lett a két magyar haza. Az unió diadalmas napja örömkönnyűket – a magyar szemben oly ritka vendéget – csalt minden pillára. Együtt vagyunk és együtt maradunk: sem Isten, sem ördög nem szakíthat ismét széjjel. Jöhet a vihar, haragját nem rettegjük többé. Az eggyé olvadt ország sebet kaphat talán, de meg nem hal. Kétélű kard lett a magyar, amely jobbra is vág, balra is vág. A költő az unió kimondásának hírére boldog lelkét nyomban a Királyhágón túlra röpíti, hogy érzelmeinek tündérvilágával ajándékozzon itt meg ifjút-öreget, de leginkább a székelyeket, kiknek fegyvere és hőslelke az egész világ előtt tündököl.
S ha bejárád a völgyeket,
Röpülj föl s állj meg bérceik felett,
s hogy megismerjék a rónák fiát,
Játsszál szemökkel, mint délibáb.
(Két ország ölelkezése)
Hogy e költeményben a székelyeket külön is köszönti és dicsőíti, annak magyarázatát a rohamosan egymásra torlódó eseményekben találjuk. A kamarilla már elkezdte az ország lakosainak megosztására irányuló aknamunkáját. Batthyány Lajos miniszterelnök már május 19-én, tehát az unió kimondása előtt kénytelen volt felszólítani a székelyeket az ország védelmére. Egyre világosabb lett ugyanis hogy az alkotmányosság és a reformokat betetéző 1848-diki törvények megvédésére meg kell szervezni a fegyveres nemzeti védelmet. Az uniót a magyarországi április 11-én szentesített és kihirdetett VII. t.-c. Már kimondta. Nem volt kétséges, hogy az erdélyi országgyűlés is mielőbb hasonlóképpen nyilatkozik, s az sem, hogy az egyé váló ország továbbra egyesülten és eggyé válva fogja védeni jogait, szabadságát a kamarilla ellen. Ez a föltevés, amelyet az események napról napra erősítettek, az alapja Batthyány május 19-diki felhívásának, amely különben közjogi szempontból filius ante patrem, mivel az erdélyi országgyűlés még nem nyilatkozott. A magyar minisztérium figyelmét hívei a székelyek voltak, akik nem ok nélkül remélték, terhes és gyűlölt határőrszervezettől végre megszabadulnak. A jövőt reálisan számító politika tisztában volt hogy ha fegyveres ellenállásra kerül a dolog, Erdély is kiveszi belőle a maga részét. Az is bizonyos volt, hogy Erdély ellenállásának a súlyát a bekövetkezhető hadi és politikai mérkőzésben nem a megyékben vegyesen és szétszórtan lakó magyarság, hanem az egy tömbben élő székelység magatartása fogja megszabni. Íme Batthyány felszólításának magyarázata. Lehet, hogy Petőfi is e felszólításból eszmélt rá az erdélyi székelység szerepének döntő fontosságára a további fejleményeket illetőleg. Lehet, hogy más okból jött rá, de rájött, s ezért köszönti és dicsőíti az uniót, Erdélyt – már előre külön is kiemelve a székelyeket. Eljárása másként érthetetlen volna. Hisz Petőfi közvetlenül még nem ismerte a székelyeket, személyi és tárgyi vonzalom nem sugallhatta a dicsőítő sorokat és verset. Közben érvényesült hiánytalanul a jogi formula is: az erdélyi országgyűlés május 30-án, a magyarországi VII. t. cikkel összhangban az uniót a maga részéről is lelkesedéssel és egyhangúlag kimondta és teljessé tette az erdélyi I. és egyetlen t. c.-ben, amelynek meghozatala után, már csak formája, bár lényeg szerint nagyon jelentős tanácskozásokat folytatott Az események lavinaszerűleg gördültek. Szept. 14-én Kossuth jelentette az országgyűlésnek, hogy másnap országos toborzó-körútra indul. A Ház tagjait, de másokat is felszólított, hogy járják be az országot a magyar népet tömeges fölkelésre biztatni.
Kossuth felhívására indult el Petőfi negyedszer Erdélybe 1848. szept. 24-én. Ő is ajánlkozott, hogy a székelyek között részt vesz a nemzeti ellenállás megszervezésében. Még útra indulása előtt írja Pesten a SZÉKELYEKHEZ c. költeményt. A magyar nép magános csillag, testvére nincs, de ellensége az egész világ. Ezért ha most nem tart össze a magyarság, el fog tűnni,mint az égről a csillag. Föl hát székelyek a közös ellenség, Bécs ellen. Ki néz szembe az ellenséggel, ha nem a székely, akinek ősapja Attila, az Isten ostora? Ebben a költeményben is több az alkalomhoz fűződő politikai tartalom, mint az időhöz nem kötött költőiség.
Petőfi vállalt misszióját nem vihette végbe,ez az erdélyi út is meghiúsult. Nagybánya és Erdőd környékénél tovább mennie nem lehetett oly általánossá és veszedelmessé vált már a nemzetiségek fölkelése. Szatmár megye alispánjához fordult szept. 30-án, hogy hirdessen a megyében általános népfölkelést. Azt remélte ugyanis, hogy a szatmári népfölkelőkből toborzandó fegyveres csapatok élén mégiscsak eljut Erdélybe, a székelyek közé. Számítása nem vált be, a szatmári felkelésből nem lett semmi, s így az ő erdélyi útjából sem. Október elején visszatér Pestre. Azonban e vészes helyzetben sem vesztette el hitét. Jól látja, hogy itt az élet vagy a halál perce, hogy a Kárpátokból le az Al-Dunáig egy bősz üvöltés, egy vad zivatar zúg, s hogy e viharban szétszórt hajával, véres homlokával, egyedül, egyetlenül áll a magyar. Bízik és biztat, hogy a magyar nem halotti test, sőt bár vérrel, de hajnal következik rája, csak föl, ki bátran a síkra. (ÉLET VAGY HALÁL, Erdőd.) Most is, az erőtlenség idején is erőt vélt és keresett Petőfi Erdélyben.
6.
Erdély Petőfi szemében továbbra is az egyéni és nemzeti fellegek közül kiderengő szivárvány maradt. Hosszas volna, de felesleges is ismertetnem azokat a köztudomású életrajzi és történelmi körülményeket, amelyek az 1848 végén a Debrecenben tartózkodó Petőfit arra késztették, hogy Kossuthban folyamodjék: helyezze át Erdélybe Bem táborába. Elég egyszerűen utalnom arra, hogy a márciusi napok után sem a közéletben, sem vele nem az történt, amit várt. A politikai átalakulás mederbe terelődve folyt tovább és ennek következtében lassan halat előre, holott a költő valami francia forradalomféle és villámgyors ütemet álmodott és követelt. Ez volt egyik csalódása. Másik, személyes csalódása az volt, hogy most, mikor ütött a cselekvés órája, mikor bizonyosnak hitte, hogy cselekvő ösztöne megfelelő vezéri tért, elismerést és hatáskört nyer, a képviselő választáson megbukik, politikai elveiért támadják, sőt holmi kis küldöttségekből, jelentéktelen választmányocskákból is kihagyják. Népszerűségét elveszti, tekintélyén csorba, hírnevén folt esik. Még gyávasággal is vádolják, mivel még itthon és szabadságon van az, akinek – hogy következetes maradjon elveihez már az első pillanatban ki kellett volna rohannia a csatatérre. Nem tudták, vagy nem akarták tudni rosszakarói, hogy magának Petőfinek volt legkínosabb, őt égette legjobban e látszatra fonák helyzet hogy nov. 17-én is csak felesége szemrehányó levelére maradt vissza zászlóaljától. Nem tehetett másként: Júlia áldott állapotban volt, meg kellett várni fia születését. Mihelyt ez megtörtént, indult a csatatérre, Erdélybe, Bem táborába, végzete útjára.
Miért Erdélybe, Bem táborába? „Ha dicsőséggel nem harcolhatok, gyalázatot sem akarok a nevemre hozni s mostanában véleményem szerint gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember.” – okolja meg maga a Kossuthhoz intézett második áthelyezését sürgető levélben.* (* Havas i. m. 220. l.) E sorok mögött közvetlenül a Vetter tábornokkal történt összetűzése s egyéb katonai kellemetlenségek rejlenek. Érthető, hogy a költő mindenáron távozni akar a helyről és környezetből ahol annyi bántódás érte. Meggyőződése – noha, meglehet, hite őrültség, de szent őrültség, írja tovább Kossuthnak ugyanott –, hogy egyike lesz a haza megmentőinek. De elszántságát, bátorságát – ez lappang a sorok között – nincs kedve az eddigi környezetben kimutatni, ahol azt kétségbe vonták, hanem ott, olyan környezetben, ahol hősiességet annak veszik, ami, önként odavetett áldozatnak és nem megjegyzésekkel megtűzdelhető cirkuszi mutatványnak. Erdélyt látta és tudta ilyennek, mert Erdélyben nemcsak nem rágalmazták, hanem még népszerűsége is érintetlen már csak a földrajzi távolság miatt is. E negatívum mellett Erdélybe vonzotta még két pozitívum: Erdélyben a szabadságharc ez ideig még nem szenvedett olyan jelentős vereséget és kudarcot, mint amilyen Magyarországon már több is érte. És vonzotta Erdélybe Bem, a Bem személye körül font és fonható romantika, Bem 1848 végén hirtelen rajtaütéssel Kolozsvárt felszabadította s Urbán seregét megszalasztotta. Volt emellett Bem személyiségének egy oly vonása, amelyik Petőfinek a jellemét és pályáját is meghatározta: valami örökös nyugtalanság, friss cselekvő ösztön, amely villámgyorsan határoz s habozás nélkül, azonnal cselekszik. Bizonyos mértékben önmagát, önmaga eszményképét látta a diadalmas hadvezérben. Aztán tudat alatt vagy tudatosan vonzotta Bem lengyel származása, idegen volta, ami a magyar szabadságharcnak Erdélyben vívott küzdelmeit eszmeileg, a Petőfi rajongó, romantikus lelke előtt a világszabadságért folytatott egyetemes emberi harc hullámvetődésének glóriájával ékesítette föl. Subjective az egyetlen, tárgyilag a legjobb út számára ezúttal is Erdély felé vezetett. Hivatását csak itt teljesíthette.
Kossuth teljesítette a költő kívánságát. Így került Petőfi másodszor Erdélybe, Bem oldalára, 1849 januárjában.
És Erdély, a magyar felleg felett fénylő szivárvány, amelynek ívét – a költő szerint – egyik végén Bem genialitása, másikán meg a székely vitézség tartotta, nem bizonyult csalóka fénynek. Bennünket azonban nem az erdélyi hadjárat és nem a harctéri és politikai fordulatok érdekelnek ezúttal, hanem a Petőfi erdélyi élete, sorsa, élményei. Mintegy három hétig (jan. 15-febr. 8.) tartózkodott Petőfi ekkor Erdélyben s ebből jó két hetet (jan. 25-febr. 8.) táborban és csatatéren. E három hét azonban elegendő volt arra, hogy a két lángelme, Bem és Petőfi, megismerje, megszeresse és megbecsülje egymást. Petőfi gyermeki tisztelettel, csodál rajongással vette körül az ősz vezért, akit a világhistória legnagyobb katonájához, Hannibálhoz, hasonló hadvezérnek tartott. S méltó akart lenni hozzá maga is. A Vízaknánál kezdődő véres visszavonulási harctüzében nyeregtelen lovon hordta a parancsokat – Bem segédtisztjének nevezte ki –, s költeményével, a CSATADAL-lal, szóval és példaadással lelkesítette a csüggedőket. A kereszttűzben Petőfi talpig emberként, sőt vakmerően helyt állott, Bem is legott felismerte a költőt. Mint fiát, oly szeretettel fogadta, védte, óvta. Gyöngéd figyelem nyilvánul abban is, hogy segédtisztjévé választotta, de még inkább abban, hogy a vakmerő segédtisztet febr.8-án, a piski diadalmas, de véres csata előestéjén, Déváról futárként Debrecenbe küldötte. Ekkor, a magyar hadtörténetnek nem legszerencsésebb,de legdicsőbb napjai után, Debrecenben írja meg második levelét a Közlöny szerkesztőjének – az első még Váradról küldte be. Ebben a hadihelyzetet s az elmúlt napok csatáit ismertetve azt mondja: „Soha vezér, soha sereg dicsőbb hősiességet nem fejtett ki, mint a miénk.” Tudósítását Bem dicsőítésével végzi. „Azon sereg, mely négy napi szinte szakadatlan csatatűzben úgy viselte magát, azon sereg, melyet Bem vezérel, lehetetlen, hogy ne győzzön. Szeretném Bemet egész nagyságában felmutatni a nemzet, a világ előtt, de akkor több és nyugodt idő kellene, hogy lelkem minden erejét összeszedhessem… Bármily derék, hősi volt a sereg, az, hogy egy csomóban és épségben maradt e viharos napok után, egyedül tábornokának érdeme.”* (* Havas i. m. III. 83. l.) Ugyanaz a hangulata, menete és tárgya szintén Debrecenben, de még a Közlönyhöz írt levél előtt megjelent NÉGY NAP DÖRGÖTT AZ ÁGYÚ c. költeményének. „Ha volna ember, kit mint Istent imádnék, meghajlanék előtted térdem, meghajlanék” – mondja eben is elragadtatással Bemről.
Ekkori útjának főbb állomásai: Debrecen, Feketetó, Csucsa, Bánfihunyad, Kolozsvár, Dézs, Beszterce, Marosvásárhely, Meggyes, Gálfalva, Nagysink, Szelindek, Nagyszeben, Vízakna, Szászsebes, Szászváros, Déva, Brád, Nagyvárad, Debrecen.
7.
Debrecenből febr. 23-án indult vissza Bem táborába, ez évben immár második erdélyi útjára. Előbb feleségét és kisfiát útnak indította Nagyszalontára Aranyékhoz, mivel ott biztosabban és nyugodtabban is várhatták a további fejleményeket. Maga febr. 26-án Kolozsvárra érkezett s onnan másnap tovább ment. Mikor és hol jelentkezett Bemnél pontosan nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy a meggyesi véres csatában (márc. 2-3.) részt vetet. Ekkor írta a CSATÁBAN c. lelkesítő dalát. Mint harcos is vitézül küzdött, s míg az imádott fővezér megsebesült, ő épen maradt. Ellenben váltólázat kapott, ágyba esett. Bem ez okból megint gyengéd figyelemmel Marosvásárhelyen keresztül, felkanyarodva Bethlennek és Dézsen át Kolozsvárra küldte gyógykezelés végett. Marosvásárhelyt írta a BIZONY MONDOM, HOGY GYŐZ MOST A MAGYAR c. költeményét és Bethlenben a PACSIRTASZÓT HALLOK MEGINT kezdetűt. Abban a maga sértetlen voltából kiindulva annak a biztató hitének ad kifejezést, hogy bizonnyal győzni fog most a magyar, mert ő nem halhat, nem fog addig meghalni, míg meg nem énekelheti a szabadság diadalát. Meg kell érnie azt a nagy napot, amelyért lantja és kardja fáradott. Ebben a pacsirtaszó eszébe juttatja, hogy ő nemcsak gyilkos eszköz, katona, hanem költő is. Eszébe jut a költészet és a szerelem s az a sok jó, mit e két istennő eddig tett és fog tenni vele. Emlékszik és remél és álmodik hitveséről, lelke üdvösségéről, kit Isten azért adott neki, hogy megmutassa, hogy nem odafönn, de lenn a földön van az ég. Meddig üdült Petőfi Kolozsvárt, nem tudjuk pontosan. Valószínűleg márc. 12-ig. Ekkor Kolozsvárról Szalontára, ment Aranyékhoz, meglátogatni családját. Ez volt ez évben második erélyi útja.* (* Ennek az útnak főbb állomásai: Debrecen, Feketetó, Csucsa, Bánfihunyad, Kolozsvár, Torda, Marosvásárhely, Medgyes, Marosvásárhely, Beszterce, Bethlen, Dézs, Kolozsvár, Bánfihunyad, Csucsa, Feketetó, Nagyszalonta.)
8.
Néhány napi idill után, egészségét is visszanyerve, március 26-án újra Erdélyben van, s ezúttal és ebben az évben harmadszor.
Ez az erdélyi útja a leghosszabb valamennyi között. Márc. 26-tól május 5-ig, kereken hat hétig tartott. Szalontáról, családjától Erdélybe visszaindulva, Bánfihunyadon értesül, hogy Bem elfoglalta Brassót és Szebent s hogy így egész Erdélyt felszabadította az ellenségtől. E hírek hatása alatt írta a Bánfihunyadról keltezett AZ ERDÉLYI HADSEREG c. költeményt, amelynek alapindítéka ismét a lelkes és lelkesítő önbizalom. „Mi ne győznénk? Hisz Bem a vezérünk, a szabadság régi bajnoka, Osztrolenka véres csillaga!” Kolozsváron, Tordán, Balázsfalván áthaladva, Nagyszebenben jelentkezik Bemnél s részt vesz Bem délvidéki vállalkozásában. Nagyszebentől a január végi és február eleji véres csaták útvonalán (Vízakna, Szászsebes, Szászváros, Piski), de rendben és ellenséggel nem is találkozva vonul Bem tábora Vajdahunyad, Hátszeg, Karánsebes, Lugos felé. Szászsebesen a januári véres csatákból feltóduló emlékek hatása alatt írja a KI GONDOLNÁ, KI MONDANÁ c. költeményt, amelyben néhány páratlanul szép és szemléletes ellentéttel érzékelteti a különbséget az akkori és mostani helyzet, a béke és háború, az élet és halál között. A NÉGY NAP DÖRGÖTT AZ ÁGYÚ c. költemény pusztító, tomboló fergetege akkorra, alig pár múlva, verőfényes, bájos, tavaszi idillé csendesült. Ápr. 14-én útba ejtik Vajdahunyadot. Innen keltezi a költő hasonló című remek költeményét, amelynek első részében leírja a várkastélyt, második részében pedig Bemet dicsőíti, ki ma az, aki volt négyszáz év előtt Hunyadi: a magyar haza megmentője. Gesztesi és Kurz feljegyzéseiből tudjuk azonban, hogy e költeményt Petőfi nem a helyszínen, hanem a Vajdahunyadról eltávozás estéjén Hátszegen írta. Hátszegről a Vaskapu szoroson, Hunyadi diadalának színhelyén keresztóül Karánsebesre, majd Lugosra megy Petőfi. Tanúja és részese Bem diadalának, amelyet elsősorban a székely vitézségnek lehetett köszönni. Csak annak lehet fogalma a székely vitézségről, aki maga látja. Ezek valóban csodagyermekek – írja a Közlöny szerkesztőjének –, mert nagy részük jóformán gyermek még. Mégis nyugodt bátorsággal mondhatni kimért lépésekkel haladnak a csatában előre, folyvást, biztosan, mint a réten a kaszások s még énekelnek, mikor már ropognak fegyvereik. A lövöldözést hamar megunják, szuronyt szegeznek s rohannak és velük rohan az enyészet. Az ellenségnek nem marad más, mint futni vagy meghalni. De a székely csak egy feltétellel jó vitéz, ha vezére még vitézebb, mint ő – ezért szükséges, hogy Bem legyen a vezérük* (* Havas i. m. 86-87. l.) – fejezi be a székely vitézség jellemzését is Bem magasztalásával. A SZÉKELYEK című, szintén Karánsebesről keltezett költeményben ugyanazokkal a vonásokkal jellemzi a székelyeket, mint a Közlönyben írt harctéri tudósítása: parancsszó keresik a legrémesebben zúgó csatahelyet. Dalolva, virágosan mint más ember a menyegzőre, vonulnak a halál felé. Mint a szél a port, ők is repülve űzik az ellenséget. „Csak nem fajult el még a székely vér, - minden kis cseppje drága gyöngyöt ér.” Május 4-én Bem Petőfit fontos jelentésekkel ismét elküldte futárként Debrecenbe és Pestre. Ezzel véget ért 1849-i harmadik erdélyi útja.* (* Főbb állomások: Feteketó/Királyhágó/, Csucsa, Bánfihunyad, Kolozsvár, Torda, Meggyes, Nagyszeben, Vízakna, Szászsebes, Szászváros, Déva, Vajdahunyad, Hátszeg, Karánsebes, Vaiszlova, Lugos, Freidorf /Szabadhely/, Szalonta, Debrecen és Pest.)
E három egymást nyomon követő erdélyi tartózkodás alatt a költő elindult Erdélyben a neki megfelelő úton, amely számára végzetszerűen és végzetesen elrendeltetett. Mindenütt és mindenki részéről, a közlegénytől fel a hadvezérig csak szeretetben, megbecsülésben és kitüntetésben részesül. Ez meggyógyította sebzett lelkét s bőven kárpótolta a korábban tűrni kényszerült bántalmakért. Látta, ujjongva tapasztalta az erdélyi hadsereg szívós vitézségét, a székely hősiségét, Bem hadvezéri lángelméjét s mindezek nyomában a sikert, a diadalok dicső sorozatát, a nemzeti és általa és benne az egyetemes emberi szabadság és boldogság szívszakadva várt megvalósulását. Látta és élvezte mindezt határtalan örömmel, boldog önérzettel. Mert mindennek – végre! – maga is cselekvő részese lehetett és volt. Mint költő hadi dalaival (CSATADAL, és a Meggyesen írt ELŐRE) táborszerte biztat, lelkesít. A csapatok ajkán az ő dala zendül, lesik, várják, elkapják, dalolják költeményeit, úgyhogy most már nemcsak népköltő, hanem dalnoka is a népszabadságnak. De hőse is a népnek és a szabadságnak. Kardjával is ott forgolódik s vitézül odavág, többször tilalom ellenére is, ahol legrémesebben dúl a harc. Maga a fővezér tűzi mellére balkezével, a szív mellől a vitézségi érdemrendet s lépteti elő őrnagynak azt a Petőfit, akit nemrégiben még a gyávaság szennyes vádja illetett.
Cselekvő ösztöne, lényének alaptermészete végre megtalálta Erdélyben a megfelelő működési teret. Érett politikai gondolatának valóra válásáért, eszmevilágának végső céljáért és ideáljáért, a nemzeti és világszabadságért nemcsak lelkesen és lelkesítőn zengő költői szóval, de félelmesen villanó karddal, személyes életének odadobásával küzdött és küzdhetett, mégpedig - van igazság az égben! – dicsőséggel, eredményesen, egész világ szeme láttára. Ahogy álmodta, képzelte és kívánta volt prófétai ihletében.
Az ember Petőfi boldogsága Koltón, Júlia szerelmében teljesedett ki. A polgár és költő Erdélyben és Bem oldalán érezhette magát a legboldogabbnak.
9.
A magasba lendült íj azonban ekkor hirtelen megroppan, megtörve ismét aláhull. Őrnaggyá előléptetését Klapka nem hajlandó megerősíteni, mivel Bem Vécsey tábornok hadműveletét elítélő nyilatkozatának közzétételével őt gyanúsították. Petőfi tiltakozik a méltatlan vád ellen, egészséges helyreállítása végett szabadságot kér. Ezt sem teljesíti Klapka, noha Bem is szükségesnek véleményezte volt. Erre sértett indulatosságában előbb csak lemond úrnagyi rangjáról, utóbb elhatározza, hogy a hadsereghez többé vissza sem megy. Elhatározását Bem hívó szava, unszoló üzenete nem ingatta meg. A kapott útiköltséget visszaküldi azzal, hogy csendes visszavonultságban három dolognak akar élni: hallgatva, békében (en silence) szolgálni a hazát, szeretni kis családját, hálásan emlékezni Bem atyai jótteteire iránta és a haza iránt. Egyelőre tehát nincs folytatása erdélyi utazásainak. Kiszakadt Erdélyből, ahol mindent megtalált, amit óhajtott, ahol mindazt az eseményt, amit akarva akart, az erdélyi tavasz gyümölcshozó nyárrá érlelte.
Az emberi sorsban lehet zökkenő, de amit Isten rendelt el, annak meg kell történnie. Petőfi sorsában is, amint maga mondta, fátum szerint kellett történnie mindennek.
A hátralévő napok merő izgalomban, folytonosan nyugtalanságban telnek. Május 18-án eltemeti édesanyját. A hónap végén Szalontáról felhozza Pestre kisfiát; majd nyilatkozni kényszerül lemondásának körülményeiről; küzd és aggódik családjának megélhetéséért, mivel jövedelme megcsappant, sőt családjának biztonságáért is, mert menekül a kormány is Pestről Szegedre s arra sincs idő, hogy megtartsák a hirdetett népgyűléseket, amelyen az orosz ellen buzdítsanak. Maga is elbúvik családjával július első napjaiban Mezőberénybe. „Most itt vagyunk – írja innen július 11-én Aranynak –, s amely percekben végkép felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok.” csakhogy már Bemnek is a lehetetlent fogadta: csendben szolgálni a hazát, s most Arany előtt még lehetetlenebb dolgot említ, a haza feledését. Az önérzetében sértett katona ideig-óráig duzzogva félre állhatott, családi fájdalma és családjának gondjai egy ideig úrrá lehettek rajta. De jól látja Buda visszavétele után is (máj. 21), hogy a munka nincs még befejezve, csak félig van elvágva a csomó, amelyet szét kell vágni a kard élivel:
Majd akkor illet a koszoru téged,
Ha munkád végleg bevégezéd.
(Jött a halál)
A hazához így szól. De vajon nem egyszersmind önmagáról, a maga életművéről szól benne? És mikor ugyanazon napokban dalt ír a huszárról, aki éltét a hazának áldozza, szűz becsületét, egyetlen még meglevő kincsét a sírba víve, és a honvédről, Isten után a legszentebb emberről, aki várja, hívja az ellenséget, hogy becsülettel és diadallal harcolhasson, mivel a hazáért halni a legnagyobb boldogság ezen a világon. Vajon e képeket nem önmagáról mintázza? Az orosz betörés hírét, mint sirály a közeledő vihart sivítja: itt a próba, az utolsó nagy próba, az utolsó ítélet. Azért hát föl a szent háborúra!
Föl hazámnak valamennyi
Lakója,Ideje, hogy tartozását
Minden ember lerója:
Ki a házból, ki a síkra,
Emberek,
Most az egész Magyarország
Legyen egy nagy hadsereg!
És a buzdításra felel is:
Ki is megyünk, szó sincs óla,
Mindnyájan,
Meghalni vagy győzedelmet
Nyerni a szent csatában.
(Föl a szent háborúra)
Vajon itt is nem elsősorban magáról, a maga lelki állapotáról, eltökélt szándékáról beszél? Figyelemre méltó, hogy e költeményekben csupa olyan érzelmi és gondolati elemek fordulnak elő, amelyek a költőt e napokban valóban foglalkoztatták: félút, vagy lelkesítő szerep, amelyet a világ bámul; áldozat, tiszta becsület a szegénységben is; félő gyermek, síró feleség, apáink, anyáink, e szent halottak sírja stb. Hogy e szörnyű, egyre szörnyűbb időben megírja fia életrajzát, a drámát kezd Karaffáról: csak pillanatnyi elfoglaltság, önmagát áltató ideges és tétova kitöltése a tétlen időnek. Bensejében érzi, tudja, hogy megy, mennie kell tovább, végig és a végig. Csak még feleségét, gyermekét tudná valahogy biztonsága helyezni. Készülődik is már Aradra, talán még tovább is, Radnára, de mindenesetre keletre. Éppen indulni akarnak július 17-én reggel, mikor Kiss Sándor ezredes és Egressy Gábor megjelennek Bemhez visszatérő útjuk közben, s hívják a költőt vissza Bemhez. És a fogat megindult nem Arad-Radnának, hanem ahova mennie kellett, a már ismert Nagyvárad-Királyhágó-Kolozsvár irányban Erdélynek. Torán megpihen, megnézi a Szent László mondákból ismeretes Tordai hasadékot.* (* Emléktábla őrzi ma is az ótordai ref. parókia falán ott-tartózkodásának emlékét.) Másnap – családját Miklós Miklós református lelkész gondjaira bízva – elbúcsúzik feleségétől és kis fiától, s megy fölkeresni főhadiszállásán Bemet, akivel Berecken találkozott össze július 25-én. A két rendkívüli egyéniség a régi szeretettel és rajongással ölelte át egymást. Aztán ment tovább – Segesvárig.* (* Utolsó erdélyi útjának állomásai Tordától kezdve: Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely, Bereck, Sepsiszentgyörgy, innen Erdővidéken és Udvarhelyszéken át újra Marosvásárhely, Székelykeresztúr, Fehéregyháza, Segesvár.)
Ennek az útnak irodalmi emléke csupán az a két levél, amelyeket Tordán hagyott feleségének írt. Az egyiket jól. 22-én Marosvásárhelyről írta nyomban a Tordáról elutazás, illetőleg a Vásárhelyre megérkezés után. A másikat és utolsót is onnan írt, de hat napi szakadatlan és erőltetett menetelés közben Háromszékről visszatérte után. (Egy harmadik, a kettő között Kézdivásárhelyt írott levél elveszett.) Utolsó levelében írja feleségének a bevezetésben már említett emlékezetes szavakat a székely föld szépségéről, a Háromszéken fészket rakni akarás idilli ábrándjáról. Milyen tiszteletet parancsló bizalom, mekkora hit sugárzik ki ama szavakból akkor, midőn minden bizonytalan! Mennyi életkedv a halál tornácában, mily lélekgazdagság a sír szája előtt, a porrá válás előestéjén!
10.
Három ízben – 1843, 46 és 48 – csak Erdély közelgésébe, a határig jutott el Petőfi; megvalósult erdélyi útjainak száma öt: 1847-ben egy, 1849-ben négy. De az 1849-diki három első utat egynek is vehetjük. Csak földrajzilag tagozódik ez út részekre. Lényeg szerint Petőfi 1848 január közepétől május 5-ig, rangjáról lemondásáig, a hadseregből kilépéséig Bem katonája, Erdélyben van. A debreceni futárság és a háromheti betegszabadság, melynek különbeni is csak egy részét töltötte Erdélyen kívül. Nagyszalontán hagyott családja és Aranyék körében, tagolta Erdélyben tartózkodását, de nem szakította félbe. Egyik út a másiknak közvetlen folytatása, s valamennyinek ugyanaz az indoka, egy és azonos a célja és formája. Úgyhogy a megvalósult utak száma is három.
Valamennyi útnak, a megvalósultaknak és az abbamaradottaknak, egyaránt közös vonása – az előadottak, hisszük, eléggé rámutattak –, hogy mind a lélek, mondhatni, az élet mélységéből fakadtak. Fontos, életbe vágó hiány hajtotta, sarkallta Petőfit Kolozsvár, Erdély felé. És Kolozsvár, Erdély fontos, életbe vágó hiány pótlását ígérte, azt, amire Petőfinek égetően szüksége volt,ami szorultságában szabadulást, megalázottságában fellendülést és kiteljesedést jelentett, amit másutt sehol meg nem talált, megtalálni nem tudott. A vándorszínész kenyeret, s talán dicsőségét kereste Erdélyben, a pesszimizmusból gyógyuló költőnek érlelődő politikai gondolata és újra felébredt cselekvési ösztöne pedig Erdélyben azt az élményt, azt a nemzettársadalmi adottságot kereste, amely egyrészt megnyugvással és bizalommal jutalmaz, másrészt konkrét alkalom, hogy cselekedni is tudjon valamit szolgaságban sínylődő nemzete és a beteg emberiség javáért. l48-i meghiúsult szervező útja, valamint a 49-iek is mind és szükségképpen következtek időközben teljesen kiformálódott hivatásérzetéből, hazaszeretetéből, az emberi, s főként a nemzeti szabadság megvalósulásáért zakatoló cselekvési ösztönéből. Következtek annál inkább, mert egyéniségének ez az általános elvi meghatározottsága, tudatosan és önként vállalt, tehát kötelező elrendeltetése el mind 48 végén, mind 49 június-júliusában oly kelletlen és elkeserítő életkörülmények verődtek össze, hogy nemcsak költői hírnevén esett folt, de kockán forgott az ember becsülete, személyes hazafiúi megbízhatósága is. Akaratlanul is zugutcába került, honnan egyedül Erdély szabadíthatta ki. És ki is szabadította.
Petőfi nem csalódott Erdélyben, s ez valamennyi útjának másik, közös vonása, - erre az elmondottakban, z egyes utazásoknál külön-külön szintén rámutattunk. Kiegészítésül és összefoglalásul még csak annyit, hogy Petőfi kedélye már Erdély határánál, még inkább Erdély földjére átlépve, tüstént mintegy kicserélődik. Gyönyörködik Erdély természeti szépségeiben, lelkesedik az erdélyi szellem történeti kincsein és hagyományokban gazdag múltján, ösztönzést, új erőt nyer az élő erdélyi magyarság érzés- és gondolatvilágának közvetlenül átélt jelenségeiből, személyesen szerzett ismeretéből. Személyét - az embert a költőt, a katonát – szeretettel, tisztelő csudálattal fogadja, tünteti ki az erdélyi magyar társadalom és az erdélyi hadsereg egyaránt – minél többször jön Erdélybe, annál melegebben, annál őszintébben. Egészben véve mindig megtalálta Petőfi Erdélyben, amit keresett, meg a legfőbbet, amit a sorstól kért, a teret, hogy tehessen az emberiségért valamit. És ahogy kérte, úgy adta meg Erdély: boldog és szép halált az emberiség javáért. Számára Erdély mintha csakugyan Tündérországnak bizonyult volna!
Végül hadd feleljünk arra a nem érdektelen kérdésre is: mit és menyit ismert meg Petőfi Erdélyből, az Erdély földjén végbemenő életből? Az előadottak után nem nehéz a felelet.
Területileg majdnem az egész Erdélyt bejárta. Magyarországi íróink között ő az, ki Erdély földjéből legtöbbet látott és járt be, némely vidéket és helyet nem is egyszer, hanem több ízben. A szabadságharc előtt és alatt élő nyugati magyarok között általában nem található senki, aki Erdélyben hosszabb utat tett meg, és aki egymástól messzebb eső helyeken és vidékeken fordult meg, mint Petőfi. Időben sem keveset, összesen majdnem kerek száz napot töltött Erdélyben, annyit, mint Kazinczy, többet, mint Széchenyi, Deák és Vörösmarty. Csak Dugonics élt több ideig (három évig) Erdélyben és Kisfaludy Sándor (félévnél többet).
Mégis alaposabb és reálisabb Erdély-ismeretre nem tehetett szert Petőfi. Erre egyetlen egy útja sem volt alkalmas.
Valamennyi erdélyi útját ugyanis rendkívüli körülmények között és rendkívüli lelkiállapotban tette meg. Első ízben, mint fiatal házas, a mézeshete folytatásaként fordul meg feleségével Kolozsvárt. Ez a körülmény, meg a maga és felesége személyét körülvevő lelkes ünneplés és a különben is csak pár napra terjedő első utazás alig engedett időt és nyugalmat az Erdély földjén végbemenő élet mindennapi apróbb és nagyobb jelenségeinek a megfigyelésére. Ünnepi hangulatában s az őt ünneplő hangulatban csak a Nyírestető szépségét és Kolozsvár történeti zománcát, művelt és magyar öntudatát vette észre. Alig pillantja meg Kolozsvár előtt Erdély hétköznapi prózáját, a szegénységet és elmaradottságot.
Épp úgy az 1849-iki négy út, bár egész más ok miatt, szintén nem volt alkalmas Erdély tárgyszer megismerésére. Valóban csak Petőfi csodálatos természetszeretete volt képes arra, hogy folytonos ágyúdörgés között is észre vegye a pacsirtaszót, meglássa a véres csaták színhelyén a virágzó, tavaszi idillt; csak az ő szerelmes szíve tudott családi fészekrakásra gondolni ott, ahol tömegeket döntött sírba a rémesen pusztító halál. Ezekben a harcokban, amelyekből hite szerint a nemzeti és világszabadság volt megszületendő, figyelhetett-e másra, mint éppen a szabadság eszméjének sorsára, fejlődésére, az erdélyi hadseregre, a székely vitézségre Bemre? Csak ezzel és ezekkel foglalkozik lelke: csak ezt és ezeket dicséri, buzdítja, ünnepli elejétől végig mindenik útjában, mindenik művében. Szemtől-szemben látta egész Erdélyt, de ekkor már maga is, Erdély is az utolsó nagy próbát vívta, az élet és halál harcát harcolta. Ami e forrongó feszültségben közvetlenül és pillanatnyilag nem vett cselekvő részt, azt még az ő sastekintete sem vette észre, vagy ha észrevette is, a tudat küszöbe alá rejtette el. Hogy aztán tudat alatt mennyi Erdély-ismeret halmozódott fel, azt találgatni felesleges is, céltalan is.
Költői ihletét sem lobbantotta föl sokszor Erdély. Mindössze is csupán tizenháromra rúg Erdélyhez fűződő, erdélyi indítékú költeményeinek a száma. Ezek közül is ötnek a keletkezési helye Erdélyen kívülre* (* Ezek: ERDÉLYBEN (Koltó), KÉT ORSZÁG ÖLELKEZÉSE (Pest), A SZÉKELYEKHEZ (Pest), NÉGY NAP DÖRGÖTT AZ ÁGYÚ (Debrecen), és A SZÉKELYEK (Karánsebes). Az Erdélyben írottak: EZ MÁR AZTÁN AZ ÉLET (Dézs), EL INNÉT, EL E VÁROSBÓL (Kolozsvár), CSATÁBAN (Meggyes), BIZONY MONDOM, HOGY GYŐZ MOST A MAGYAR (Marosvásárhely), PACSIRTASZÓT HALLOK MEGINT (Bethlen), AZ ERDÉLYI HADSEREG (Bánfihunyad), KI GONDOLNÁ, KI MONDANÁ (Szászsebes) és VAJDAHUNYADON (Vajdahunyad, illetőleg Hátszeg) esik. Ugyanannyi Erdélyhez kapcsolódó prózai műveinek a száma is, de ezek közül még kevesebb, csupán öt íródott Erdély területén.* (* UTI LEVELEK KERÉNYI FRIGYESHEZ (XIX. sz. 1. Kolozsvár, XX. sz. Pest); két levél feleségéhez (mindkettő Marosvásárhely); négy tábori levél a Közlöny szerkesztőjéhez (Vízakna, Debrecen, Szászsebes és Karánsebes); három levél Bem tábornokhoz (Pest, Szalonta, Pest); aztán ERDÉLYI ÚT (Debrecen); és PÁRBESZÉD BEMMEL c. (?) feljegyzéssel.) Így hát Erdély hatása számban sem gazdag írói termés, s művészi szempontból sem mondható nagyon értékesnek. Erdélyben töltött napjai sokkal izgalmasabbak, szerepe és törekvése annyira küzdelmes volt, hogy nyugodt és szabad ihlethez alig jut. Csak a PACSIRTASZÓT HALLOK MEGINT, NÉGY NAP DÖRGÖTT és VAJDAHUNYADON c. költemények ilyenek, de ezek is csak részben.
Bizonyos azonban hogy Erdélynek akkor legnagyobb, vagy legnagyobbnak vélt baját, elmaradottságának és minden nyomorúságának vélt végső forrását, Erdély külön állmaiságát felfogta. Megértette, még mielőtt Erdély földjére lépett, Szatmáron, a Partiumban, talán Teleki Sándornak, talán más Erdélyt ismerő barátainak az előadásából. Megértette s nemcsak ápolta és melengette szabadságért égő lelkében, hanem mikor ütött az óra, Erdélyre mint oltárra, rá is tette egész életét, egész földi valóját. Végigment ez apostoli úton a vértanúságig.
Írói és költői tevékenységének valamennyi Erdélyben és Erdélyből fakadt terméke mind Erdély-ismeretének, életre-halálra elszánt Erdély-szeretetének és Erdély vonzó, rendkívüli hatásának a bizonysága és emléke. Sajnos, viszonylag kevés ilyen emléket hagyott ránk.
Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 50. évf. 1. sz. 1940.
