2012. máj. 14.

Gárdonyi Géza: Tovább oszt így vót



Hála istennek egésségösek vagyunk, mejhöz hasolló lyókat kivánok és minekutána tél vagyon, az kájha mellett lapulunk. No immár én is letöszöm az özvegyi koszorút, mivelhogy sokan pályádzanak az feleségi állásra és kiválasztottam egy tisztös asszonyi állatot Tsötlik Borbála özvegyöt, aki ügön szép, mert kövér és minekutána ez ügön megóhajtott engöm, amit nem is tsudálok, mivel se észbe, se erőbe nints különb az mögyébe, hát még ha a zúly könyvet ki­eresztöm.

Hogy errül is szójjak, közgyűlést doboltattam össze és mondok:

Tisztőtt kösség!

Én egy gyönyörüségös könyves művet tsinálok, most szödik hozzá az bötüket hogy mitsoda helyön szödik, azt nem tudom, de az kösség dücsőségire kivetöm a zárát adóba.

No zúgolódtak is, hogy sok a za húszezör korona, de minekutána magamnak 21-be van mindön darab, hát mondok:

- Még kigyelmetek nyernek ralyta ezör koronát.

No, hogy aztán az lepéndi társaságba nagy vót az morgás, mondok:

- Ráadásul mindönkit möghivok az lakodalomba, az kutyájával együtt, az februárius 29-tzedikére akin mögtsillapodtak.

De az Durbints sógor mégis mögagyabugyálódott, mivelhogy ügön hetvenködik, hogy ű külömb embör, mint Kelemön Ádány.

Miért is szörkesszenek bele az himönbe, hogy:

Himön. Göre Gábor bíró úr, az lepéndi kaszinyó elnöke és özvegy jegyöt váltott a bájos Tsötlik Borbála özvegygyel. Potyografiánkat mindönki mögnézze.

Melyhöz hasolló lyókat kivánok

Göre Gábor
biró úr. 
(Forrás: Gárdonyi Géza: Vakarts) 

Kisfaludy Atala: Férjemhez



Azt kérdezed, az fáj neked
Tőlem édes angyalom.
Hogy tehozzád, hogy felőled
Mért szól oly ritkán dalom ?

Ha beszőhetném dalomba
A nap fényes sugarát.
S elkérhetném a virágtól
Szépségét és illatát ;

Hogyha oda kölcsönözné
A szivárvány színeit,
És az egész nagy természet
Minden ékességeit, —

S ha e sok fény és dicsőség
Mind átragyogná dalom :
Akkor zenghetne felőled
Kedves, édes angyalom!

De így, felőled dalolni
Hol vennék én szavakat:
Azért engedd, hogy téged csak
Hallgatva imádjalak.

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Gárdonyi Géza: Levél a bordám halálárul

Lyó egésségöt és hasolló lyókat kivánok, továbbá minekutána a zistenbe boldogúlt feleségöm is az másvilágra kőtözött tennap előtt, noha sokat kúráltattam az tsordásunkkal, aki több tudománynyal jár, mint az doktorok és a zén lábam is az húzta hejre, mikor harmadéve ki­fitzamodott a lakodalomba, no nehéz munkába volt, tsurgott rula az viz.

- Mondok, mög ne szakaggyék kend.

- Aszondi, könnyű biró uramnak.

No, aztán hogy a zéletpárom mégis kimúlt, hát az onnan vót, hogy halálos nyavalyába vót és nagyon sajnálom, ámbátor nyelves vót és aszondi a Szüts sógor:

- Hátha tzethalott, tróbájjuk föléleszteni.

- Mondok, ne tróbájjuk sógor, ha a zisten úgy akarta, hát lögyék a zű szent akarattya szörint de hogy ma az plébános úrral összetanálkoztam mondok hogy:

- Vígasztajjon engöm.

- Aszondi, hogy majd tanálkozik kend az feleségivel a zégbe.

- De mondok ölég vót az fődön én ott más asszonyt szörzök feleségül.

- Aszondi, nem löhet.

- Mér mondok.

- Mer mögvagyon irva, hogy nem löhet.

- Mondok, akkor én lyobban tudom, az szent írást, mivelhogy az szent írás is így szól hogy a házasságok a zégbe köttetnek, hát világos, hogy ott is házasodunk.

De mivelhogy addig nem várhatok, szörkesszék ki kéröm tisztölettel, hogy egy falusi özvegy bíró úr mögházasodna, ügön dörék embör külömben és rómaji kathólikus, magyar embör, osztán hogy alkalmatos házasságra lépne, de nints kivel, hát kösségi pályázatot hirdet, artzképi fotyografiával. Gyűjjék az levél Lepéndre, akit választok, az lészön Göre Gábor biró úr az tzimözettye.

Szörkesszék belé azt is, hogy egy-két ezör forint, ha özvegy se baj ha takarékos asszonyi állat.

Melyhöz hasolló lyókat kivánok

Göre Gábor
biró úr.   

(Forrás: Gárdonyi Géza: Vakarts)

Gárdonyi Géza: Szó az görögül

- Mijikkel tart kend sógor: a göröggel-é vagy az törökkel?
- Nem tartok én ögyikkel sem ö. m. a f. Hát kend biró sógor?
- Hát ha mán arrul van szó, én tsak az görögöt pártolom.
- Mér pártoli azt kend?
- Hát tsak az dinnye miatt.

(Forrás: Gárdonyi Géza: Vakarts)

Kisfaludy Atala: Kis leányom bokrétájához


(midőn azt Lisznyaynak adá.)

Kis bokrétám gyöngyvirágból,
Félig feslett rózsaszálból
Édes illatot kinek adj ?
Kinek nyíljál, kinél hervadj?

És a csermely így susogott:
„Énnekem add a virágot;
Habjaimon hordozgatom,
Lágy hullámon elringatom."

S a nap küld esdő sugarat:
„ A virágot énnekem add;
Hő keblemre pihentetem,
Sugarammal ölelgetem."

És a csalogány így szóla :
„Enyim legyen a bokréta;
Mondok reá oly éneket,
A minőt még ajk nem zengett."

Bokrétám nem a sugáré,
Sem a zengő kis madáré.
Nem adhatom a pataknak,
Másnak szántani én azt, — másnak !

Nyájasabb ő a pataknál,
Szíve melegebb a napnál,
És a mi a dalt illeti,
Szebbet nem énekel senki.

Csalogányról van egy dala,
Melyről nem tudhatni, hogy a
Csalogány zengé-e róla,
Vagy ő azt a csalogányra?

Kis bokrétám gyöngyvirágból,
Félig feslett rózsaszálból,
Édes illatot neki adj,
Neki nyíljál, nála hervadj.

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Flórához


Elriasztva, megsebezve,
Nem találva föl helyét,
Lelkem üldözött galambként
Megpihenni száll feléd.

Hozzád nem hat az irigység,
Nem hat el a rágalom,
Nálad, mint a költő mondja :
„Mosolyog a fájdalom."

Bájkörödben nem követi
Hideg tél a szép tavaszt,
S a bánatos kis fülmile
Hymnust zeng ott, nem panaszt.

Nálad ragyogóbb a csillag,
Mert szemed megbámulá,
S kékebb az ég, mert reméli,
Hogy te dalt mondasz reá.

A nap szelídebben küldi
Fényes sugarát feléd,
Hogy ne keljen nélkülözni
Szép szemed tekintetét.

S a kis virág megtudván, hogy
Hervadásán könnyezel,
Azóta, hogy ne könnyezzél,
Nálad az sem hervad el.

Szeretettel tekint le rád
Az egész nagy természet,
Ah, tégedet még a hideg
Emberi szív is szeret.

Bocsáss meg hát, hogyha sértve
Nem találva föl helyét,
Lelkem üldözött galambként
Megpihenni száll feléd.

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Gárdonyi Géza: Levél a mozgósitásról vagyishogy az pesti gombótztul mentsön meg a Zég.


Lyó egésségöt és hasolló lyókat kivánok, továbbá hogy eddig nem irtani av vót a zoka, hogy rökett vagyok, de mán hijába mögen mög köll eresztenöm a téntát, mer ami huntzutság, tudnia lyó mindönkinek, az nemzeti okositás erányába.

Vagyis ugy történt, hogy mozgositották az filyamat nagy hörtelen váratlan, hát elkisértük Durbints sógorral Pestre, oszt mondok ki tuggya te veröde agyon a muszkát vagy a muszka tégöd.

Mer éppeg ott áltunk egy vendéglő előtt, oszt mondok ihol-e rá van irva szép aranybötükkel, erre a fogadóra, a legkedvesebb ételöd, hát itt ebédelünk ma.

Nézi, keresi az filyam az irást, oszt aszondi.

Nem látom.

Hát mondok nyizsd mög az két szömöd kerekebben, ahun ragyog az palota tetején, hogy aszondi Patzale.

- Nem Patzal az, feleli az filyam, rosszul olvasta kend.

Mögröstelködök. Olvasom bötüről bötüre, hát igy van, Palatze hotel.

Gárdonyi Géza: Beszélgetés

- Mi baj bíró sógor hogy úgy ki van kend kelve a képibül?
- Ki ütött a háboru sógor!
- Hun?
- A muszkáknál.
- Oszt hun vannak azok a muszkák?
- Áprika országba.
- Áprika országba? Hun a za Áprika ország ö. m. a f.?
- Tuggya fene sógor valahun Amerikába.

(Forrás: Gárdonyi Géza: Vakarts)

Kisfaludy Atala: Sötét felhő...



Sötét felhő
Kísért vissza utamon:
Talán fájó,
Hozzám vágyó
Lelked volt az, angyalom!?

Lanyha szellő
Lengedezett arcomon:
Talán fájó,
Felém szálló
Sóhajod volt, angyalom!?

Esőcseppje
Érintette homlokom:
Talán fájó.
Értem hulló
Könnyed volt az, angyalom!?

Napsugár szállt
Át a ködborulaton:
Tán szerelmed.
Hő szerelmed
Volt az, édes angyalom!?

Csillag fénye
Rezgett a falombokon:
Tán emléked,
Hű emléked
Fénylett abban, angyalom!?

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Hans Fallada: Az aranytallér története

 
Volt egyszer egy kislány, Anna Barbarának hívták, nem volt neki se apja, se anyja, mindketten régen meghaltak. Vénséges vén nagyanyja nevelte, aki öregségére bizony kicsit furcsa lett. Mert valahányszor Anna Barbara elmesélt valamit nagyanyjának, vagy kért tőle, vagy panaszkodott neki, az öregasszony csak annyit felelt rá:

- No igen, kislányom, ha mienk volna az aranytallér, semmi bajunk se volna. De mivel nem a mienk, és senki sem adja nekünk, úgy kell viselnünk az életet, ahogyan van.

És éppen így, bármit mondott is neki Anna Barbara: - Nagymama, felsebeztem a térdem -, vagy: - Nagymama, a tanító azt mondta, hogy jól feleltem -, vagy: - Nagymama, a macska belenyal a tejfölösfazékba - az öregasszony egyre csak azt hajtogatta:

- No igen, kislányom, csak volna mienk az aranytallér.

De amikor Anna Barbara faggatta nagyanyját, hogy milyen is az az aranytallér, és vajon nem lehetne-e szert tenni rá, az anyóka titokzatosan megrázta a fejét, és azt mondta:

- No igen, kislányom, ha olyan egyszerűen meg lehetne szerezni, már a mienk is volna! Egész életemben futottam utána, és még csak meg sem pillantottam. És a te édesanyád, az sem járt másképpen. De veled talán másképp lesz, mert te karácsonykor születtél, és szerencsegyerek vagy.

Kisfaludy Atala: Azt kérdik...


Azt kérdik, hogy mért szeretlek,
Mért imádlak, kedvesem, —
Hogy mi köté hozzád egész
Lelkem, egész életem ?

Szeretem én a fájdalmat
Halavány bús arcodon;
Szeretem, hogy borújára
Néha derűt hoz dalom.

Szeretem a sötét redőt
Homlokodon kedvesem!
Szeretem, hogy elsimítni
Tudja néha hű kezem.

Szeretem én fellobbanó
Haragodat angyalom!
Szeretem, hogy megszelídül
Néha esdő hangomon.

Szeretem zajgó kedélyed
Változó hullámzatát;
S hogy ezer változatában
Egyedül én értem át.

Szeretlek én, oh szeretlek,
Mert tudora, hogy kívülem
Körülötted minden ember
Csalfa, önző, hűtelen.

Szeretlek, hogy vissza adjam
Újra a megtört hitet:
Hogy van hűség, hogy van igaz
Önzéstelen szeretet.

Szeretlek, hogy zajos, üres
Élvek után legyen hely,
Hol nemesbre vágyó lelked
Nemesb élvezetet lel.

Szeretlek, mert szívedben a
Szépnek, jónak magvait
Látom, miket a világ most
Jég kezével elborít.

Szeretlek, hogy majd ha szenvedsz,
Legyen egy igaz kebel,
Mely bár örömid nem osztja,
Bánatodban nem hagy el.

Szeretlek, ha nem szeretsz is,
Nem értesz is engemet,
Hisz meleg szerelmem nélkül
Végkép megfagyna szíved.

A nap hálát nem kívánva
Küldi le sugárait, —
S habár nem nézünk fel hozzá
Érezzük, hogy melegít.

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Ha azt mondaná az isten ...

„Nem lesz sugár, nem lesz harmat,"
Ha ezt mondaná az isten.
Akkor a virág értené.
Hogy én benned mit vesztettem.

„Nem lesz erdő, nem lesz liget,"
Ha ezt mondaná az isten,
Akkor a madár értené,
Hogy én benned mit vesztettem.

„Nem lesz menny, sem jövő élet,"
Ha ezt mondaná az isten,
Akkor a világ értené,
Hogy én benned mit vesztettem.

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Kisfaludy Atala: Első szerelmemhez



Letűnt ifjúságom édes arany álma,
Hervadt szívtavaszom első ibolyája.
Eltem hajnalának első harmatcseppje.
Szívem gyöngyvirága, lelkem nefelejtse.
Elsötétült egem egyetlen csillaga.
Mely lelkemre áldást s malasztot ragyoga,
Téged feledjelek ?!

Tied volt arcomnak első pirulása,
Ébredő szívemnek első dobbanása,
Tied kebelemnek legelső fohásza.
Első hevülése, első égő vágya,
Tied mosolygásom, tied első könnyem,
Tied — a tied volt az én egész lelkem,
És én feledjelek ?!

A felkelő napnak ragyogó sugara,
A szelíd hold méla, ábrándos világa,
Az öröm, mely a pacsirta dalában szól,
A bánat, melyet a fülmile panaszol,
A tavasz virági, csillagi az égnek:
Téged emlegetnek, te rólad beszélnek —
És én feledjelek ? !

Oh te legszebb álom ! te legszebb valóság!
Te legédesb bánat, — te fájó boldogság!
Te feltalált pokol, — te elveszett éden !
Te fennmaradt sugár az elborult égen '.
Imádva borul le te előtted lelkem :
Te legszentebb emlék — oh első szerelmem!
Soha nem feledlek !

(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)

Lázár Ervin: Öt, hat, hét


A szerelőcsarnok zaja vicsorogva csörtetett ki az ablakon, le akarta teperni a világot, letépni a fák leveleit, falakat bezúzni, dobhártyákat repegetni. Hogy aztán meddig jutott? Nem tudom. A felhőkig biztos nem, az erdő közepéig biztos nem, a magvak és madártojások szívéig biztos nem. Talán már a szomszéd utca végén ijedt kuvaszként húzta be a farkát, megszelídült, lépett még kettőt, s elenyészett. Mihozzánk az emeleti irodába mindenesetre még elhatolt, de már közeli halálának tudatában, éppen hogy csak surrogott-zurrogott.

Nem zavart hát bennünket, ahogy ott ültünk a komoly asztal körül, komoly férfiak, komoly feketében, fejünkben fogaskerék-áttételek, transzmissziók, súrlódási együtthatók, sinusok, forgatónyomatékok, szögeltolódások, vegyértékek és atomsúlyok.

És ekkor nyikkant a kilincs. „Nem megmondtam, hogy senki...” - mondta az igazgató, de tor­kán akadt a szó, s nekünk is, technikusoknak, mérnököknek, művezetőknek, főgépészeknek, masinisztáknak, diszpécsereknek elakadt a lélegzetünk. Az ajtóban egy pipacsvörös inges, vérvörös frakkos, paradicsomvörös nadrágos, fehér szakállú öregember állt feketerigó-fekete csizmában, feketerigó-fekete kalapban.

Rájnis József: Alagya az eloszlott Jézus társaság emlékezetére (1803 után)



Fogynak ama bóldog szerzetnek tagjai, mellynek
    Én is akármi kicsiny része, de része valék;
Ellene a pokol harcra kikelt valamennyi gonosszal,
    Aki egész főldön mint katonája forog:
Kincsre-törés, pénzért-hazudás, fene könyvek, irígység,
    Rémítés, mellyet sok gonosz elme koholt,
Öszvecsoportozván nagy zajjal raja ütöttek,
    S minthogy semmi segéd nem vala, főldre verék.
Hát ez-e a bérünk, hogy az ifjúságnak az erkölcs
    És tudomány útján hív vezetőji valánk?
Hogy jeles embereket nevelénk, kik könyveket írtak,
    Mellyeket a hírnek szárnya magasra emel?
Hogy nagy városokon, falukon, sőt füstbe borított
    Kunyhókban sokakat jóra taníta szavunk?
Hogy gondunkkal arany nyoszolyán és koldusi ágyon
    Haldokló egyaránt élhete minden időn?
S annyi veritékünk s vérünk folyt számos helyekben,
    Merre kikél a nap, s merre enyészve forog?
Sőt az egész főldet Jézust hírdetve bejártuk,
    S olly sokat eltűrtünk szent tudományja miatt?
Ezt ellenségünk fel sem veszi; kerget, eloszlat
    Minket, s a rendet bontva zavarba taszét!
Nem vala törvényszék, mely minket pörbe idézne,
    Nem vala törvényes mentegetésre helyünk.
Haj! annyit tehetett elvesztésünkre felesküdt
    Sok gonosz ellenség! Illy vak az ember esze!
Nemde, azért, Európa! arany századra jutottál,
    És vesztünk néked bóldog időket hozott?
Megcsalatál: forgasd szemedet, valamerre tekénthetsz,
    Nézd, minemű légyen mostani állapotod:
Látod-e, melly vadak a népek, mint üldözik egymást,
    És magok is veszvén űzik az ember-ölést?
Templomok és szent oltárok fertelmes helyekké
    Váltak, sok jeles ház romladozásra siet:
A lakosok fogynak, mivelő nincs puszta mezőken,
    Néhol alig vagyon egy számkivetettnek helye.
A gonosz a törvényt s Istent letapodja; szemérmes
    Hív igaz embereket főldön hijába keressz;
A heves ifjúság elfonnyad időnek előtte,
    Mert zabolát marván rúg, s bujaságnak ered.
Nem vagyok oly bosszús, nemezist le nem hívom az égből:
    Nem csak eloszlásunk e gonoszoknak oka.
Mindazonáltal ugyan mondják, hogy szerzeti rendünk
    Fennállván nem tört vólna ki annyi gonosz:
Mert jeles űgy mellett vérünk folyt vólna, vagy űznők
    Most is, mint ezelőtt, a fene lelki homályt.
Ezt mások mondják; magam úgy nem bízom erőnkben;
    Szent végzéséért áldom az égnek urát.
Ami szabad, temető helyeket béjárva kesergek.
    Hol valamelly társunk hült ereklyéje vagyon:
És ha közikbe vezet koros éltem vége, reményem
    Mint hív társ engem síromig el nem hagyand;
Részre nem hajlandó maradék eszmélleni fogja
    E rend érdemeit, s így megadandja böcsit:
Régi idő nem szült illy szerzetet; illyet, ha váltig
    Rajta lesz is, nem fog szülni akármi idő.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Rájnis József: Varga fiakhoz (1790 körül)


Csirizzel és szurokkal
Társalkodó atyáktól
El nem fajult legények!
Ha féltök a kudarctól,
Múlassatok koronként
Az árral és iplikkel,
Csírizzel és szurokkal.
Ámbátor hébe-hóba
A csintalan porontyok
Vargát gyalázni szoktak,
És csúfolódva mondják
A varga-varga-ziccet;
Ez nem ragad reátok.
Míg varga, aki varga.
A varga-név dicséret,
Lám títeket nagy-hasznú
Munkátokért királyi
Fővárosok böcsűlnek.
S érdemlitek valóban,
Hogy títeket böcsűljünk:
Ha a keménykedő tél
Megrázza ősz szakállát,
S felhalmozott havával
Az útakat borítja,
Ha lágy meleg tavaszkor
Utcákon a locsos sár
Síkos jeget födözget;
Ha nyári nagy melegben
A láb-födetlen útas
Talp-égető homokban
Izzadva, fújva ballag,
S árnyékos helyre térvén
A szúnyogokkal harcol,
Vagy vér-szopó legyeknek
Gyakásival vesződik;
Ha őszi hüs napokban
A barna fellegekkel
Béleplezett egekből
Tartós esők omolnak,
S a marha sáros uton
A tengelyig merűlő
Kocsit nyögéssel húzza;
Akármi rossz üdőben
A varga kéz ruházza
S megvédi lábainkat.
De ám, ha varga-fajzat,
A varga-székre únván,
Magasra vágy s vagyonját,
Mellyet szegény szülője
A bőrt fogával húzva
És varrogatva gyűjtött,
Nemes levélre költi:
Vagy a ravasz kakuknak
Példájaként, orozva
Némelly nemes madárnak
Fészkébe ül, s azért már
Nem varga, aki Varga,
A varga-név gyalázat.
Higgyétek, illy nemesnek
Pereputtya harmad ízig
Szenvedni fog s pírúlni
A Varga-varga névért;
Mint mostan elpirúlnak
Amaz majom-szabású
Kis-Kordoványi törpék,
Ha csúfolódva mondják
A csintalan porontyok
A varga-varga-ziccet.

 (Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)

Rájnis József: Rókásihoz. Egy híres képíróhoz (1790)


Rókási! új Apelles!
Ecseted feles csudájit
Úgy nézi számos ember,
Úgy nézi és csudállja,
Mint a magyar királyi
Testőriző seregnek
Szép termetét s ruháját
Bámúlva nézte százszor
S bámúlva nézi most is
A bécsi tarka község,
Örűlsz azért, barátom!
De amiatt haragszol,
Hogy egy magyar megyében
Alig talált böcsűlőt
Kezednek egy remekje,
Amaz jeles magyar pap,
Kit szorgalommal írtál
Díszes magyar ruhában;
Amellyben ő kegyelmét,
Noha a nyakát világos
Kék égi színre festett
Gallérja nem jelelné,
S papi öv se címerezné,
Mégis, ki nem vakondak,
Nem tartaná egyébnek,
Tudná, hogy ez magyar pap.
Te azért haragra gerjedsz,
Hogy ollyra is találtál,
Ki e remekre nézvén
Azt kérdezé: Ki légyen?
Te azért rövidke verset
Akarsz alája írni,
S kérded, mit írj alája?
Egy szót se írj, barátom!
Ha bánja is s haragszik
Az elfajúlt magyarka,
S az elfajúlt magyarnak
Fészkébe ült poszáta;
Ha bánja is s haragszik,
Hogy illyen a magyar pap:
Hogy férjfihoz, magyarhoz
S belső személyhez illik
Kalpagja, bajszos ajka,
Gallérja, mente, dolmány,
Papi öv, nadrág, topánka;
Ha bánja is s haragszik,
Hogy illy papot lefestvén,
Igaz magyar papokkal
Kedvelteted ruháját;
Ha azért reád neheztell,
És gúnyolódva kérdi:
Ki légyen, akit írtál?
Egy szót se írj alája;
Mert a vakot kivévén,
S a tök-fejű bolondot,
Kiki tudja, hogy magyar pap,
S kiki tudni fogja, míglen
Magyar lesz e világon.
Azért ne háborodjék
A szíved, hogy vakoknak
Ember szemet nem adhat,
S hogy a kovács bolondnak,
Akármiként koholjon,
Mégsem tud észt koholni.
Ide gyermek! a palackot,
Ide azt az ó borocskát!
Igyunk, s imez gyötrelmet
Az üres palackba vessük.
Azonban, oh barátom!
Fogj még ma a dologhoz,
Írj illy személyt, minémüt
Lefestek e dalomban:
Arcája tiszta légyen;
Szemöldekét s szemének
Kis szőreit kivévén
Csak egy parányi szőr se
Rútítsa tiszta képét.
Rövid, de kondorított
Veres, de liszt porával
Hintett haját kerítse
Berlini módra metszett
Három-szegű kalapja.
Azután tekerd nvakára
A tarka keszkenőjét,
Feketélljen hogyha tetszik,
A mely-födő ruhája;
De tégla-színt mutasson
A haj-poros kaputja.
Feketélljen a nadrágja,
A kurta fél nadrágja,
Mellyet laposka gombok,
S apró ezüst csatocskák
A térdihez szorítnak.
Alább piroska színét
Kellesse a harisnya.
Végtére a cipellőst
Öreg csat elborítsa.
Mikor ez lefestve lészen,
Apellesem! bocsáss meg.
Ha kérdezem: kit írtál?
Kalmárt-e vagy parókást?
Hogy így ne járj, barátom!
Ezt írd alá: Magyar pap.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)