2017. okt. 10.

Bartalis János: Nem tudom...


Nem tudom, hogy mi éri lelkemet, ha édes
merengés fog el.
Lehet egy mosoly reppen ajakadról felém
és olyan némán, meghitten száll felém, mint a tavaszi
szellő rózsa-szárnyán, ahogy száll az akácok illata.
Lehet egy mosoly reppen ajakadrólfelém.

Lehet, egy nekem küldött csókod suttogása veri fel
lelkem aluvó álmait.
Azért szakad meg egyszerre a csend és vándorolok,
képedet keresem, a fák rám hajolnak és a
virágok szirmaikat hullatják.
Lehet egy nekem küldött csókod veri fel lelkem
aluvó álmait.
Azért kereslek Téged.

Lehet egy sóhajod száll elém: utána vágyakozol.
Azt érzem én. Azért olyan bús és epekedő arcom.
Tovább indulok. Kereslek.
Nem tudom, miért kereslek,
Lehet utánam vágyakozol, azért kereslek.

Ej, jól tudom, hogy nincs számomra se mosolyod,
illatos csókod se keres.
Csak a szívem ámít, hiteti el velem.
Jól tudom, hogy rég nem szeretsz s el is feledtél már.

És hogy elhagytál engem
azért kereslek.
Búgok utánad, mint vadgalamb a párja után
De oly jól tudom, hogy ne jössz meg soha,
hiába kereslek.
Csak az a hitvány húsdarab nem tudja.

(forrás: Bartalis János: A mezők áldása – Révai 1942.)


Mécs László: Leány a kirakattükör előtt



Egy lány megállt az utcán. Sokáig nézegette
a kirakat-tükörben a ragyogó szemekbe
rejtett két mennydarabkát, a szűz cseresznye-szájat
s a Bibliában is jól megdicsért többi báját.
Mosolygott és boldog volt. Szerelmes volt magába.

Száz rezes torkú rikkancs szenzációt üvöltött,
száz villamos csilingelt, száz cél futott körülte,
száz pénz- és csók-kalandor hazug meséket költött,
a Nap Magdolna-hajjal esők nyomát törülte,
- a lány csak állt,csak állt ott s gyönyörködött magában.

Gyönyörködött magában, mint ajándékba készült
szép harmatos csokorban,amelyben csók-piros szín
s liliom szín van együtt s napsugár-aranyos szín
és áprilisi égszín s nenyúljhozzám-tilos szín
s mindez üdécske-vígan, ajándékozni készen.

Mert ajándék gyanánt van e gyönyörű világ itt!
Isten azért teremtett embert, hogy néki adja
teremtő boldogságát! Éjjel Holddal világit
nekünk s ingyen-meleggel szolgál nekünk a Napja.
Ajándék-osztogatni jöttünk mi is e Földre!

E lány csak sejti sorsát: hogy ajándéknak adta
őt Isten és egy férjet vidít föl majd e száj itt,
gyereke csöpp kezében jó anyaszíve labda
lesz, néki adja mellét s álmatlan éjszakáit.
Most megy, mint szűz ajándék s nem sejti, hogy kié lesz!

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Mécs László: Áldáska



Áldáskának hívta apja, anyja,
s úgy maradt meg süldő-lány alakja
bennem, ahogy láttam őt hat éve.
Most vonatban találkoztam véle.

Kis keresztke függött formás mellén.
Hogy belépett, letelepült mellém,
majd azt mondta, jobb lesz néki szembe.
Gyermek-bátrán nézett. Nem volt szende.

Nem volt épp szép, de a mosoly-gyöngyök
vízesése végesvégig ömlött
rajta folyton s báj volt kicsi testén.
„Bácsizott”, mint náluk rég egy estén.

Majd regényét mondta. Maturázott,
két kis ökle forró könnytől ázott,
mert színésznő akart volna lenni,
s nem engedték. Álma füst lett. Semmi.

Majd dacból egy bélpoklos szigetre
apácának szökött vón sietve,
s észrevették. (mennyi, mennyi véglet!)
Végre gyermek-gondozó nővér lett.

Később súgva mondta, hogy ne hallják:
nem kiván már romantikus dalját,
minden vágya: jó férj, sok-sok gyermek.
S kérdőjelként ült a szűzi termet.

Kinéztem az ablakon keresztül
s gondolkoztam az anyakeresztrül,
mely virágzó májusfából készül,
s aztán sírig hordozzák vitézül:

csók-zenék után kínok közt szülni,
apró angyal-koporsókra dűlni,
az élőket áldással etetni,
még Júdást is reszketőn szeretni,

rajt bocsátni, öregedni, várni
üzenetben vagy levélben bármi
csöpp szeretet-mézre. (Alkohol-dús
lakziról így vár csöpp bort a koldús.)

A gyerek a legdrágább játékszer!
A gyerekszív könny-pénzen vett ékszer.
Az anyaság kínos-bűvös táska.
Nem tudod, hogy mit kivánsz, Áldáska!

Ő mosolygott. Nő volt a javából:
nagy szemének fényes ablakából
kikukucskált két kis pajkos ördög,
míg a gyorsunk zakatolva zörgött.


(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)

Mécs László: Virágos fák közt fiatal lány megy



A kék égen pacsirta ujjong,
piros rügyekkel int az új lomb.

A fák: ma lenge, színes álmok,
alattuk szívrepesve állok.

Állok álmok piros pünkösdjén,
a fék alatt virágos ösvény.

Egy ifjú lányka lépdel erre,
a lába: tánc, virág a melle.

A szeme: kincseskert nyílása,
boldog lesz, ki szívéig ássa.

Az ajka dal, csók (sohse fösvény),
paradicsomba visz ez ösvény...?

A lába leng és ring a melle,
így jár ezer csírával telve.

A kacagás hull, hull a lomb...
Hugom, hová mégy erre, mondd?

Látod, hogy hull az álmok szírma?
Hull sziromra sorsod írva...

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Mécs László: Pofácska



Valamivel több, mint tizenhat éves,
még rajta minden most-kinyíltan édes,
mint mesebeli mézzel sült pogácsa.
Legjobban illik rá e név: Pofácska.

Két hosszú arany hajfonatja mellén
aranykígyóként fut testére. Mellé
a szeme kék. Titkos belső zenével
lép lába. Mindig győz: mosollyal érvel.

Van ember, kinek lelkét telezengi
boldogsággal egy kis virág, egy senki.
Ki mérné meg, hogy mennyi hát a lélek
az ily virágban? nincs is erre mérleg.

Három komoly kérője volt a nyáron,
kosárral ment el tőle mind a három.
Pedig mindhárom szívvel és kenyérrel
kínálta izmos, férfias tenyéren.

Meghökkentő, ha egy virágnyi senki
okos, nagy férfi végzetét jelenti:
mondhat Igent, álom-kék boldogságot,
mondhat Nemet s így boldogtalanságot.

... Valahol egy kis joggyakornok árván
ingyen körmöl, kinevezésre várván,
Pofácska már türelmét veszti, sírba
vágyik s párnáit néha telesírja.

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Octavian Goga: Ketten



Kapum előtt egy vén paraszt
köszöntött reám: Jó napot,
inge hátul cafatra tépve:
beléje kóbor eb kapott.

Elnéztem: gondoktól rovott
képén,m int áradt csupa jóság,
mintha hirnök lett volna túlról
s nem megrokkant paraszt valóság.

Behívtam és eldiskuráltunk
a régmulton könnyezve ketten,
s szelíd szeme pásztortüzénél
egykori kis fiúcska lettem.

Elmondtam neki rendre mindent
mi történt mióta kapunkat
behúzva s álmaimtól űzve
elhagytam kis hegyi falunkat.

Rám figyelt hosszan, eltűnődve
s közben szakállát simogatta,
amit mondtam oly különös volt
neki, hogy megrendült alatta.

Úgy nézett reám mint egy csodára
nem értve egyszerű eszével
fel tudásom: jó öreg
másnak erről szót se beszélj el.

ford.: Jánossy Margit
(forrás: Vigilia V. évf. 1939. május)


Lucian Blaga: Táncolni szeretnék



Oh, táncolni szeretnék, mint még sohasem táncoltam
hogy ne érezze magát az Isten,
én bennem,
leláncolt rabként tömlöcben...

Föld, adj nekem szárnyakat:
hadd legyek nyíl,mellyel a végtelenséget szelem,
hogy ne lássak magam körül csak eget,
fönn eget
alattam eget –
s a világosság hullámaiban elmerülve
táncoljak.

Soha nem sejtett lendületektől megtisztulva:
hadd szólaljon meg szabadon bennem az Isten
s ne panaszolja:
„Börtönben rab vagyok!”

ford.: Jánossy Margit
(forrás: Vigilia V. évf. 1939. május)


Mécs László: Vándor, mondd, hol van otthonod?



A patak úgy csap zajt, komédiát,
mint a tanév végén a víg diák,

ki városból vidékre megy haza
s tarisznyájában tréfák halmaza.

A patak szülőanyja nem a hegy.
A patak mindég vissza, hazamegy.

Nem bántja sem gát, sem szerencse-kegy,
mindég biztos, mert mindég hazamegy.

Nemcsak biztos, de vidám harsogó,
ugródeszkája minden zuhogó.

Néhol feljajdul s tajtékkal kicsap,
könnyében szivárvány van s nincs iszap.

S mert nincs iszappal tele kebele,
ha hószínlábú lányka lép bele,

nem piszkítja be: pillanat alatt
piros csókot cuppant rá s elszalad.

Bátran kacag, egészséggel jajong,
ha belehull korhadt ág, holt falomb,

rothadt vadalma s más élet-szemét:
a ritmusából nem veszt zenét.

A szíve pisztráng-pajkosan dobog,
hajsátra borzas-boldogan lobog.

Ha behajtják dolgozni a malomba,
ott is belékacag a fájdalomba.

Ha gyárba küldik: gépek csúnya piszkát,
munkásokkormát mossa s újra tiszták,

kifut, kövek közt hempereg, viháncol
s víg gyónással minden szennyet kitáncol

Igy szép! Szívének így van igaza!
Pataklábbal én így megyek Haza.

Nem fontos, merre zúg a Tengerem.
Szebb emberségem hazaterelem.

S ki hazamegy: munkája, könnye, csélcsap
csatangolása, naplopása célt kap.

Ki hazamegy: barátja fűnek-fának,
tavasznak-télnek, csillagnak-családnak.

Siralomvölgyből egy ezüstszalagnyi
sáv megzenésül, még csak bír szaladni.

Ki nem megy haza: mint mocsár, halálig
poshad s még gyöngye is iszappá málik,

nincs mersze jajt, kacajt kiáltani,
unalom lanton új hírt váltani.

Ki nem megy haza: mint a Szaharában
bukdácsoló folyó, teng-leng magában

s beissza bánat-kétely és homok.
- Mondd, földi vándor, hol van otthonod??

ford.: Jánossy Margit
(forrás: Vigilia V. évf. 1939. május)


Mécs László: Motorhiba



Ülünk anyámmal. Jó az esti csönd
és jó a kályha, jó a könyv, a villany.
Kint rakoncátlan téli szél dühöng,
a lámpa egyszer szédelegve villan
s kialszik. Kezem kapcsolót csavar,
a sír-sötétben nő a zűrzavar,
tetőnk úgy döng, mintha az ördögök
már koporsónkra dobnának rögöt,
a szív szorong és fényt szomjazva lázad,
felforgatjuk fényforrásért a házat,
míg meglelünk egy karácsonyfa-gyertyát
s szívünk, melyet képzelgés réme vert á’
örül, midőn a fény előkerül.
Ülünk a kezdetleges fény körül.

Merengek. Mily jó, milyen emberi
ez ócska láng, mely éjünk elveri.
Ilyennél ültek tán a Betlehem
istállójában azon éjjelen,
vagy ilyennél se, csak egy pisla mécsnél,
vagy csillafénynél, míg a kesernyés Tél
elolvadt egy kis édes gyermek-arctól
s a jég korszak eltünt a lelki harcból.
Lám, lám elég egy vezeték-hiba
s egészen tisztán idefénylik a
kiolthatatlan betlehemi Csillag.

Merengek, míg a gyertya lángja villog,
Május volt egyszer, füttyös mámor, illat,
gépkocsin mentünk egy falu előtt,
utunk átszelt egy libalegelőt
és elütöttünk egy kicsiny libát,
a Julcsa néni nagy nagy galibát
csinált és szörnyű átkát szórta ránk ott,
de mink nevettünk, nem látván hibánkat
rohantunk gőggel és fölényesen,
nem telt el egy perc tizedrésze sem
s árokban voltunk, vigyorgott felénk
a halál a község tulsó felén.
Elég volt egy kicsiny kerék-hiba
s már utólért a megsántult liba
a többi tízzel s utólért a sánta
vén Julcsa az, ki vesztünket kívánta,
fogatlan szája már szidásra áll,
de hirtelen egy rossz szót sem talál,
mert megpillantja vérző homlokom,
tépdesni kezdi keszkenője gyolcsát
s kötést csinál, mint régi jó rokon.
Karácsonyfáján száz vihar sepert át
s nem érhették el vágyuk, hogy kioltsák
szívét, e piros karácsonyfa-gyertyát,
amely Jóság-országból csöppnyi hírt ad.
s most a két ökör, mely jármot ingat
s kihúzza sárból gőgös gépkocsinkat.

Merengek. Vas-, acél-, arany-kevélyen
rohant a Bábel-gyors egy nyári éjben
száguldott zengőn a Huszadik Század
fekete füstje, korma égre lázadt,
nem tisztelt mást, csak haladási törvényt
- s Szarajevonál motorhiba történt:
belezuhant egy pokol szakadékba,
úgy szét ment, mint a mesebeli béka,
tizennégy millió halott maradt ott,
országok törtek össze, mint cserép,
mint országos vásárban bamba barmok,
humanizmus s más rakéta-szavak
feketék lettek, mint pokol-salak,
zsidók fogták a Pápa köntösét:
oly sűrű lett a Földön a sötét,
de meghallottuk, hogy jövőnk dalol,
s előkapartuk a romok alól
a Bibliát s az ócska Bibliából
a Bábel-gyorsból szemétként kitett
karácsony-gyertyát, gyermek-víg hitet
s a jóságot! Meggyújtjuk, lengve lángol
s a romokból sorsunk lassan kilábol.

Merengek. Mormogom magamnak is,
másoknak is: világszép szerkezet
a tested, az agyad, szíved, kezed,
de sunyi módon jön egy kis hamis
motorhiba,
midőn sétálni mégy, vagy moziba:
húsmérgezés, rák, alamuszi meghülés,
vagy vezeték-hiba: agyszélhüdés,
sötét lesz, megfoszt minden fénytől és
üvöltesz: „Mehr Licht, több világosságot!”
gyujtogatod kedvenc lámpásaid:
Homerost, Goethet, Kantot, Bolyait,
de felgyujthatod egész volt világod,
örök marad a sötétség s a gyász!
Vigyázz,
ha összeroppan szíved, májad, csontod
s lelked kilép ruhából, testi mezbül:
gyujtsd meg hamar a régi gyertya-csonkot
s így menj halál úr országán keresztül.

ford.: Jánossy Margit
(forrás: Vigilia V. évf. 1939. május)