Juhász Gyula (1883-1937): Mégis oly szép az élet…

 

Mégis oly szép az élet. Tört kehellyel,

Melyből minden öröm és erő kiömlött,

Tört karddal, mely csufos kudarcba tört el

És ellened fordult ó bus legyőzött,

 

Mégis oly szép az élet. Tört virággal,

Mely néked nyilt és elhervadt, mint a lelked,

És tört zászlóval, melyre irva: Bánat,

S mellyel vert életed eseng kegyelmeket,

 

Mégis oly szép az élet. Mégis oly szép,

Fölötte kék sátor a csillogó ég,

Alatta tarka szőnyeg az örök föld.

 

Oly szép az élet! És oly bő kegyelme,

Engedd, hogy élj szegény, szomoru ördög,

Ég és pokol reményétől elesve.

 

Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.

Heltai Jenő (1871-1957): Ima

 

Isten, ki élsz, isten, ki úr vagy

Itt lenn a földön s fönn a menyben:

Add, hogy a drága, az imádott,

A szőke lány szeressen engem.

 

Add, hogy enyém legyen szivének

Minden szerelmes dobbanása,

Add, hogy ne sírjon soha másért

És ne nevessen soha másra!

 

Add, hogy örökké szomjas ajka

Csak az enyémmel forrjon össze,

Add, hogy a testét csókjaimmal

Csak én, csak én – más ne fürössze!

 

Add, hogy a keblemen találja

A napsugár az éj sötétje,

Add, hogy örökre hű maradjon

És senki tőlem el ne tépje!

 

Add, hogyha elmegy messze tőlem

És jár akármi messze tájon,

A lelke hozzám visszavágyjon,

A lelke hozzám hazaszálljon!!

 

Add, hogy e verset elolvassa

S ha elolvasta, hát megértse

És add, hogy én jelen lehessek,

Mikor azt mondja: „Csak azért se!”

 

Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.

Farkas Antal (1875-1940): Szüretkor

 

Hiába vár a telt tőkék gerezdje:

Hiába hív szüretre víg dana;

Valami lelkem ide leszögezte

S mintha örökké itten tartana.

 

A bor penész-virágot kap előttem,

Nem nyulok érte, zsibbadt a karom…

A kedvem fekszik fehér lepedőben –

Eláshatnám, de még sem akarom.

 

Valamit várok… magam se tudom mit,

Azt, ami fölráz: nagyobb szüretet,

A törpe százak helyett milliónyit,

Akik harsognak vigabb éneket.

 

Kik földhöz csapják penészes kupámat,

Tüzesebb termést töltenek elém,

Akiknek ajkán ujabb nóta támad

Jobb esztendők hangosabb szüretén…

Forrás: Az Érdekes Ujság 2. évf. 1914.

Józsa Antal (1862-1925): Fészekrakás

 

         Még csak az áprilisi fakadás enyhe verője sütött oda a kert sövényének egyik szögletébe. Ilyenkor, ha valami felhőrongy foltot vet a nap elé, bizony még hűvös a fuvalló legyintés. Hiába, csak a nap, csak a nap az istene a melegnek! Milyen jó ennek a fényhullámaiban megfürdetni magát a fázós embernek. Itt az enyhelyen, ebben a kis sarokban, így kettecskén, ha egymás mellé ül sütkérezni az ember meg az asszony a zsombékbul került gyalogpamlagra, a gyerekek meg itt ugrándoznak előttük, hát bizony nincs boldogabb egy pár kettőjüknél – akármilyen hiábavaló nagy teher is különben ez a hitvány semmiség, amit életnek neveznek.

         - Dehogy is hiábavaló! Hát nem érdemes ezért élni? – mondja az asszony valami szent hevülettel és odaakasztja a szemét az embere szemébe, hosszan, merően. Az ura nem bírja ki soká a napsütést, csöndesen leereszti nehezült pilláit és csak a fejével int rá fáradtan:

         - Muszáj érettük élni.

         A nagyobbik fiú most csörtet haza iskolából, hozza a hónapvégi bizonyítványát a kis sárgakönyvben és már messziről lobogtatja:

         - Csupa egyes! Magaviselet egyes, szorgalom egyes, magyar nyelv, földrajz, számtan, minden egyes – csupa kitűnő!... S azzal, alighogy köszön, ledobja a viaszosvászon tarisznyát a kis kerti padra és szalad egre-ugrálni a többiek közé.

         - No, öregem, hát csupán csak muszáj? Tán érdemes is élni az ilyen fiúért, mi? – csillog a szeme az asszonykának.

         - Ki tudja, mi lesz belőle, hogy tördeli le majd az élet azokat az egyeseket, mint a vihar a virágos gallyakat!... Tökfilkók, akik végig-hosszig mindig mögötte a szamárpadban ülnek, azok kerülhetnek majd mind elébe a kenyérért való nagy, lelketlen taszigálódásban.

         - Nos, lesz, ahogy lesz. Az se mindig bizonyos, hogy így lesz. Ma már másképp van, mint régen volt. Sok érdemes ember kerül az első polcokra. Hiszen van olyan is, aki lemarad. Hja, de hát ez a világ rendje.

         - Világrend?! Bolondság!... Lásd ott az ákác sudarán azt a téltul nagyjábul összetákolt szarkafészket, semmi baja, ugye, még a gyerek se tudja leszedni, pedig ennek a tolvajmadárnak ugyan csak semmi haszna nincs. A kis énekespárnak pedig a múlt heti havas zimankó milyen cudarul lesodorta az orgonabokor ágáról azt a pirinkó kis meleg otthonát, amit kettecskén olyan művészi gonddal szőttek-fontak maguknak. Csak úgy röpítette belőle a csúf förgeteg szele a pehelyszálakat szanaszét!...

         - Né, hiszen itt vannak, te!

         - Csakugyan, a mi madaraink!

         Ott egrebugráltak a sövény alján. Okos szürke fejecskéjüket ki-kidugták a folyondáros szövedék közül, úgy kandikáltak jobbra-balra. Meg beugrándoztak beljebb a sűrűbe.

         - Lessük meg…

         - Csak lábujjhegyen! Ne riaszd meg őket.

         - Csakugyan. Ezek megint fészket raknak. Gyerekek, gyertek csak!

         - Lassan, te, lassan! Pszt… Meg ne ijesszétek.

         A gyerekek mind abbahagyják a homokba való kútásogatást és vigyázkodva odalépegetnek a nagy eset csudájára.

         - Jó istenkém!... igazán, ezek csakugyan a mi madárkáink. Megint visszajöttek!

         A selyemgubó-fejű szöszke lányka összeölelkezik az apróbbik fekete csöppséggel; úgy bámulják együtt, nagy, tágra nyílt szemekkel a rebbenékeny, félénk kis jószágokat, amint ágrul-ágra ide-oda tipegnek a félig kész kis gömbölyű fészkecske körül, ami ott rejtezkedik bent a hajlós ágak fonadékai közt.

         Ezenközben a szarka nagy berregve cserdül meg a széltül lóbált akácfa sudarán. Kis madarak, kis lányok egyszerre rebbennek meg a berregő hangjától.

         - Jaj, hess, te csúnya madár!

         A fekete csöppség, aki az apjának „édes morzsikája”, ahogy hirtelen riadtan megfordult, úgy vágódott el valami régi itt maradt krumpliszár szalagjában, hogy csupa öröm nézni. Az apja ijedten kapja fel és százat csókol rajta:

         - Én édes morzsikám!

         Ez osztán megbékél az ajnározásban… A postás leveleket hoz meg újságokat. az asszonyka utána kap valami messzi várusbul való vidéki lapnak. Alighogy felbontja, a könnyű kiszökken a szemeiből és a kezei bénultan leejtik a nyomtatott papirost:

         - Én uram, én istenem!

         - Mi az, mi van benne?

         - Meghalt a Lacika…

         - A Lacika, a kedves kis okos fiú, a messzi hegyek közt élő jó barát legfőbb büszkesége…

         - Még gyászjelentést se küldtek. Csak az újságból kell megtudnunk ezt is!... Mégis, tán  a részvétünket kellene nekik jelentenünk…

         - Ne bántsd. Csak érezd…

         A kis Morzsi pedig, hogy kienyhül az apja karjain a pityergésből, mintha hosszan gondolkozott volna, rátekint anyja harmatos arcára és minden átmenet nélkül kérdi:

         - Azt a két szép kis madarat az istenke teremtette, ugye?

         - Az Morzsikám, az.

         - Azt a csúnya  nagy madarat is az istenke teremtette?

         - Azt is Morzsikám, azt is…

         Az asszony az emberrel mélyen egymás szemébe néz. A gyerekek pedig megint elszélednek a homokba kutat vájkálni… Az egyik, a szöszke, visszafordul:

         - Ejnye, ejnye, hát csakugyan meghalt a szegény kis Lacika?

         - Meg az, kislányom, meg.

         - Pedig hát őt is a jó istenke teremtette, ugye?

         - Az ám, kislányom, az, csak eridj játszani…

         Naponkint nézik aztán a kis szürke muzsikusok háza építését. Mindig nesz nélkül, lábhegyen, messziről. Már látják, hogy ott csillog benne valami: a jövő reménysége, az új élet csírája. Féltő gonddal őrzik, nehogy a házi tigris, ez a vén doromboló, hízelgő álnok állat, a macska megtalálja. Mikor egyszer délben sikoltva szalad be a nagyobbik lány, hogy a szarka onnét az ákácfa hegyéről leröpült a sövényre, hogy-hogy nem befurakodott a kis kedves szürke madárkák fészke mellé és csőrével elkopázta, összetörte azoknak picinyke tojáskáikat… szegény kis bolondok. Már a második tragédia a családi életükben! Nekik hiába nyitott az orgonavirág…

         No de kivirított az ákác is, már úgy hullatja is  közbe a fürtös fehér pillangóit.

         - Ni – mondja az asszony -, a mi madaraink mégiscsak itt vannak!

         - Itt ám, mégpedig hetedmagukkal. Öt a fióka… Hol vették ezek? Most tanítják őket szállani.

         Hiszen ezt is érdemes megfigyelni. Hogy libeg-lebeg, röppen a fióka előtt az öreg madár. Hogy rezegteti a szárnyát. Hogy csipog hozzá: bátran csak, neki, vágj bele az életbe. Én is így tanultam!

         Hanem az asszony meg a férfi csak azt kutatják, hol nevelte fel az a csöpp kis szürke házaspár anyányivá a maga pelyhes gyámoltalankáit. Lám, most okosabbak voltak. Ott a sövényben egy valamikor karónak leütött termetes fűzfatörzs. Ennek a korhadt ágai közt van valami rejtett kis odú. Ide jár ki-be az egyik anyamadár.

         - Ezek a kis okosok harmadszor is fészket raktak, nem is magukért… az ivadékaikért.

         - Érdemes élni!...

         Az asszony és az ember megcsókolják egymást, hosszan, boldogan, mintha új házasok volnának, mintha csak ma raknák ők is fészküket…

         Érdemes élni. 

Forrás: Az Érdekes Ujság 2. évf. 1914.

Prohászka Mária: Strófák

 

Szerettek. Megcsaltak. Ez a mese enyém,

S enyém minden, ami fájdalom s tört remény.

Lángoló csókok és fogadás emléke,

S hogy minden álomnak, ah örökre vége.

 

Van egy-két csodaszép szerelmes levelem,

s van szivemben hervadt, megcsúfolt szerelem.

Van kertemben egy-két halvány, beteg rózsa.

Emlék a multakból, egy-két bájos óra.

 

S egy elföldeletlen, fájdalmam, egy siron,

Ahol a lelkemet néha úgy kisirom.

Van nekem halottam, ki meghalt s mégis él,

És egy táj, honnan csak hervadást hoz a szél.

 

Egy sebem, mely, hogy fáj, sohse látszik rajtam,

S van halvány szótalan és csóktalan ajkam.

Kétágu tőröket forgatnak meg bennem!

Volt nekem, nincs nekem, tüzes, szép szerelmem.

 

Forrás: Az Érdekes Ujság 2. évf. 1914.

Czitter Jenő (1887-1942): Búcsúzik az árvagyerek

  

         Nem nagy a történet, angyalok, ördögök, hétfejű sárkányok sem lesznek benne, - elmondom nektek mégis. Egy jelenet az egész: az árvagyerek búcsúzik az árvagyerekektől.

         Úgy történt, hogy a kis László Józsit, mikor négyéves korában az apja is meghalt, beadták az árvaházba. Ott nevelkedett már vagy öt esztendő óta, együtt a többivel, valami ötvennel. Összeszoktak, összebarátkoztak s úgy megszerették egymást, mintha igazán testvérek lettek volna. Hát hogyisne! Egyiküknek sem volt senkije sem, lettek hát egymásnak mindenük, akik együtt örültek, ha örülni lehetett s együtt szomorkodtak, ha szomorkodni kellett.

         Egyszer aztán valami jó embernek, akinek nem volt gyereke, eszébe jutott, hogy ő fiának fogad egyet az árvák közül. Hadd legyen legalább eggyel is kevesebb az a sok apátlan, anyátlan s hadd szeresse őket is legalább valaki úgy, mintha igazán a gyerekük lenne.

         Elment hát közéjük s kiválasztotta azt, akinek legokosabb volt az arca, legbátrabban tudott nézni a szeme, - kit mást, mint a kis László Józsit.

       Megsimogatta, megcirógatta s megkérdezte tőle, hogy akarna-e az ő fia lenni. Persze, a kis Józsi, szegény, csak nézett rá s azt se tudta, mi is hát, amit neki felelni kelljen.

         Másnap aztán az igazgató úr magához hívatta s megmondta neki, hogy az az úr, aki vele tegnap beszélt, fiának fogadta őt, hát készüljön, mert vasárnap eljönnek érte és elviszik egészen. Lesz édesapja, édesanyja. Jó emberek, szeresse őket, mert azok is fogják őt szeretni.

         A szegény Józsi csak állt és hallgatott. Kicsi volt az istenadta, alig kilenc éves, - hát mire is tudott volna gondolni? Csak visszament a többi közé s elmondta nekik, hogy ő már itt hagyja őket, mert lesz édesapja, édesanyja, akiket szeretni fog, mert azok is fogják őt szeretni.

         A szegény kis árvagyerekek csak hallatták őt, mintha nem értettek volna valamit. Mintha olyan különös lett volna nekik, hogy őket más is szerethesse, mint ők maguk; hogy hát mi is az, ha valakinek édesapja és édesanyja van. Nem találgatták, nem kérdezgették, csak mintha elállt volna a szavuk; az eszükben, a szívükben motoszkált volna valami; valami, amit még nem éreztek, valami, amit még nem ismertek: - mi is hát az, ha valakinek édesapja és édesanyja van.

         És csodálatos, hogy – bár két napig maradt köztük a kis Józsi -, mégis alig lehetett hallani a szavukat. Ha játszaniok kellett, csak összeálltak és egymást nézték. Nem tudták, csak mintha most, mikor egy kiválik közülük, most érezték volna meg, hogy milyen szomorúság is az ő életük.

         Mikor aztán eljött a vasárnap, a Józsit csak körülfogták, simogatták, néztek rá, minden szó, minden hang nélkül. Olyan szomorú volt a lelkük, mintha most temették volna az édesanyjukat, akit tán nem is ismertek.

         Egyszer aztán, mintha összebeszéltek volna, elfakadtak sírva mind; sírtak olyan bánatosan, olyan keservesen, hogy azt hittem: a lelkük szakad ki.

         Gyerekek, apró gyerekek, akiket nem a verés ríkat meg, hanem a szívük!

         Nem tudtam érzéstelenül nézni én sem, - elfordultam, hogy letöröljem a szememből a kicsorduló könnyet. 

Forrás: Az Érdekes Ujság 2. évf. 1914.

Sajó Sándor (1868-1933): Az akácfa

 

Magyar népem kedves akácfája…

Álmodozva heverek alája;

A virága: fehér gyönyörüség,

A gyökere: földhöz való hüség.

 

Őserdeink büszke ezeréve,

Ne nézz szánón ez új jövevényre,

Kit egy császár idegen hatalma

Ültetett az ősmagyar talajba.

 

Tisza táján hogyha jövevény is,

Szivre, szemre a mienk ő mégis;

Magyar érték: szívós törzse, ága,

Mézet termő, illatos virága,

 

Mély gyökérrel mi földünkbe nőve,

Magyar lélek áradoz belőle;

Magyar földnek szép jövevényfája, -

Hogyne néznék szeretettel rája –

 

Én magma is… az én nemzetségem

Jövevényfa lehetett itt régen…

Ami rég volt, nem is igaz már az, -

Vérem, szivem, - régen magyar már az!

 

Jó akácfám, virulj csak, virágozz!

Más ég alá sose is kivánkozz!

Boldog másutt úgyse lennél többé, -

Magyar fa vagy, az is léssz örökké…

 

Forrás: Az Érdekes Ujság 2. évf. 1914.

 

Gaál Mózes: Pósa bácsiról

 

Mesét mondok nektek, gyerekek, a mesemondóról, mégpedig olyan mesét, amely igaz. Kijegyzettem az Élet Könyvéből, hova az Igazság szokta feljegyezni a maga való tényeit.

         Hallgassátok!

        Ez az öreg ember, akinek arcképét látjátok: Pósa Lajos. Az egész ország gyermekvilága Pósa bácsi-nak ismeri. Negyven esztendeje már, hogy Pósa bácsi az egész országé. Negyven esztendeje mondja az ő történeteit, meséit, dalos lelke negyven esztendeje termi a magyar föld szívével együtt dobogó érzéseit.

       Negyven esztendő nagy idő. A Gömör-megyei falu tűzlelkű, el-elmélázó gyermeke megmaradt e hosszú idő alatt is annak, aki egykor volt: a magyar falu magyar énekese; a magyar haza tűzlelkű imádója; a magyar édesanya meleg szívű gyermeke.

         Nagy, ősz hajú gyermek.

         Én ismerem őt, gyerekek. Munkástársa vagyok sok szép esztendeje, s ha beszélek róla, igazat beszélek meseszóban is.

         Pósa bácsi sok-sok verset írt az édesanyjáról. Nem cifrálkodó verset, nem dicsekvőt. Ilyenkor – úgy képzelem el – odatelepedett melléje, mint egykor kisgyermek korában, s hagyta, hogy beszéljen a szíve. A városból elszállott a lelke a kis faluba. A cifra köntösű asszonyok helyett látott egy jóságos öregasszonyt, a nagy paloták helyett a kis falusi házat; a lárma helyett körülvette őt a falunk békességes csöndje. Virágzott a körtefa, szólott a rigó, hallatszott a pásztorfurulya.

         És a gyermekköltőnek minden szava friss, meleg, igaz volt.

         A falu kitárta a két karját, magához ölelte az ő fiát, s hívta vissza:

         - Jer haza, itt mindenki szeret téged! Maradj itt a mezőn, melynek virágait szereted! Te a mi jó, hűséges gyermekünk agy. A nagy város nem adja meg neked azt, mit mi adunk.

         De a költőgyermek az egész magyar földet szerette, neki az egész haza kellett. Ez a haza, amely tele van édes-bús emlékkel. Amerre tekint, mindenütt a múltról beszélnek a várromok, a csataterek, az öreg Duna, a szőke Tisza, az erdélyi bércek. A Pósa bácsi szíve olyan, mint egy finom ezerhúrú hangszer, amelyen a húrok maguktól rezdülnek meg.

         A várromok láttára megszállja a múltnak nagy dicsősége. Bejárja lelke az ezer esztendőt, lobog, ég a vére. Csatákról álmodik,k hős9öket bámul, dicsőíti.

         A pásztortűz láttára mintha mindenik a nagy falujában volna, s az egész ország az ő szülőfalva volna, leborul a magyar földre, s boldog, hogy ölelheti.

         Mert ez a legszebb a világon, sehol ehhez fogható nincsen. Ezt ő nemcsak mondja, hanem érezi is. Ez neki a legnagyobb igazság.

         Jertek gyermekek, jertek! – így ujjong az ő gyermeklelke! Titeket kereslek, mert a tiétek akarok lenni. Üljetek mellém, s hallgassátok, mint dobog a szívem:

         - Anyátok, apátok és magyar hazátok éljen bennetek úgy, mint bennem, utolsó leheletig. Ez az ég, amely fölénk terjeszti óriási kárpitját, s ez a föld, amely megtermi nehéz munkánk jutalmául kenyerünket: a miénk. Minden vándorfelhő, minden fecske, minden zümmögő bogár, minden darabka rög a miénk, s mindezt szeretni kell. Nincs boldogtalanabb, mint az, akinek ettől el kell szakadnia.

         És megtanítja az ő hívő lelkével imádkozni a gyermekeket.

alázatosan, bensőséggel, teljes odaadással.

         És ezt teszi immár negyven esztendő óta. Annak is, hogy a gyermekek számára újságot szerkeszt, éppen most van kerek 25 esztendeje.

         Bizony szép élet ez – mondom én. A legszebb, minőt el tudok képzelni.

         Megmaradni gyermeklelkűnek, s írni azoknak, akik együtt sírnak, együtt örülnek velünk: írni nektek gyermekek, maga az örök ifjúság.

         Fehér hajú, fehér szakállú barátom, Pósa bácsi, íme az én szívem, most, midőn rólad ezeket a sorokat írom megtelik csodálatosan meleg érzéssel. A te szép, hasznos életed, ez a meleget árasztó, erős példa mindazoknak, akik a jót hirdetik és szavuk nem hiábavaló.

         Hadd szorítsam meg a kezedet meleg barátsággal, mondjam neked százezer meg százezer gyermek nevében:

         - Pósa bácsi, áldjon meg téged az Isten!

**

Pósa bácsi családja körében

Ezek a képek Pósa bácsit családja körében tüntetik fel. Lássa képét az egész ország, s érezze, hogy Pósa bácsinak negyven esztendő munkájáért az adósa.

         Itt van hitvestársa és mostoha leánya a képen, csakhogy Pósa bácsi nem mostohaapja, hanem igazi apja ennek a leánynak.

         Az egyszerű otthon pihenőhelye az öreg költőnek, aki sohasem szerette a lármás életet, a szereplést sem szerette, nem is kereste, de annál jobban a békességet, s a meghitt kört, egy-két jó barátot, akik vidáman, egymás becsülésében, együttérzésben tudnak meglenni.

         Ebben is a falu szülötte maradt ő, az ma is. Édesapjának emléke, szülőfalujának szelíd képe élt benne.

         Ez a kis család, melynek körében éldegél.

         A nagy család pedig a nemzet; gyermekei a magyar haza ezer meg ezer gyermeke, akik talán sohasem látták szemtől-szemben, de érezik, hogy hozzá tartoznak. Hozzá tartoznak mindnyájan, akik verseit olvasták, gyermekek, akik az ő versein nevelkedtek és azok a felnőttek is, akiknek legkedvesebb írójuk Pósa bácsi volt, amikor még ők is kicsinyek, gyermekek voltak. No hát, érezzék is, hogy hozzá tartoznak és sokat köszönhetnek Pósa Lajosnak.

Pósa bácsi verseiből 

A HAZA 

Tudjátok-e, mi a haza?

Az a hajlék, hol születtünk,

Hol a dajka altatóan

Dudolgatott dalt felettünk,

Hol az akác lombja borul

Ablak alatt az ereszre,

S eresz alján csicsereg a

Villásfarku, vidám fecske.

- Bárhová visz szerencsétek,

Ezt a hazát szeressétek!

 

Tudjátok-e mi a haza?

Az az udvar, hol tipegtünk,

S gyönge kézzel a homokból

Arany várat épitettünk.

Az a kis kert, hol virágot

Kötözgettünk bokrétába,

S bokrétásan szenderegtünk

Rózsabokor árnyékában.

- Bárhova visz szerencsétek,

Ezt a hazát szeressétek!

 

Tudjátok-e mi a haza?

Az a templom, Isten háza,

Hol az ének szárnyain szállt

Lelkünk föl a magasságba.

Ahol együtt imádkoztunk,

Szüle, gyermek, testvér, rokon…

Hallgattuk a pap beszédét,

S hit ragyogott az arcokon.

- Bárhova visz szerencsétek,

Ezt a hazát szeressétek!

 

Tudjátok-e mi a haza?

Az a játszóhely a dombon,

Hol labdáztunk, kergetőztünk…

A haza az édes otthon,.

Az a falu, az a város,

Ahol vesszőn lovagoltunk,

Az a határ, hol kalappal

Tarka szárnyu lepkét fogtunk.

Bárhová visz szerencsétek,

Ezt a hazát szeressétek.

 

Tudjátok-e mi a haza?

Kéklő hegyek koszoruja,

Hol a pásztor furulyáját

Édes-búsan fúja, fúja,

Hol a tölgyek magas alján

Kék ibolyák illatoznak,

Gyöngyöket szór kristályvize

A zuhogó patakoknak.

- Bárhová visz szerencsétek

Ezt a hazát szeressétek.

 

Tudjátok-e mi a haza?

Déli bábos arany róna,

Hol a szellő messze síkon

Sárga kalász ringatója,

Hol a népnek veritékét,

Issza be a föld göröngye,

Kenyeret ad, áldást terem

Munkájának hulló gyöngye.

- Bárhová visz szerencsétek,

Ezt a hazát szeressétek!

 

Tudjátok-e mi a haza?

Erdő, mező, berek, liget,

A mormoló habok közül

Ránk mosolygó tündérsziget

Kárpátoknak büszke bérce,

A Tisza és Duna tája,

Minden kicsi kis rögöcske,

Árpád vére hullott rája.

- Bárhová visz szerencsétek,

Ezt a hazát szeressétek!

 

Tudjátok-e mi a haza?

Mindnyájunknak szent bölcsője,

Őseinknek pihentető

Szép virágos temetője.

Mindnyájuknak édes anyja,

Hiven ölel kebelére…

Érte éljünk, ha kell haljunk!

Áldás minden porszemére!

- Bárhová visz szerencsétek,

A hazát hűn szeressétek!

 

A KIS TÜZÉR 

Foly a csata a sík rónán

Vérvirágok nyilnak,

Tűzben ég a honvéd szíve,

Mint az égi csillag.

 

Más egyebet nem lát, csak a

Zászlónak lengését,

Lengő zászlón a hazának

Könnyáztatta képét.

 

„Ne sirj, ne sirj, édes hazánk!”

- Zúgják a honvédek –

Az utolsó csepp vérünkig

Védelmezünk téged!

 

Dörg az ágyu, csattog kard,

Eget, földet rázza,

Körös-körül kivirít a

Csaták vérvirága,

 

Zsönge arcu gyermektüzér

lelkesedve céloz:

Villám tüze nagy cikázva

Ér oda a célhoz.

 

Visszadörög az ellenség

Cikázó villáma –

Azt a lelkes, zsönge arcu

Kis tüzért találja.

 

Megsajnálja a hős vezér,

Simogatja lágyan;

Törölgeti véres fürtjét…

Haldoklik karjában.

 

„Találtam-e, tábornok őr?

- Rebegi suttogva,

„Édes fiam, tiz németet

Fektettél a porba.

 

„Adja hirül jó anyámnak,

Majd ha fekszem holtan,

Hogy neki is, hazámnak is

Vitéz fia voltam.

 

S mosolyogva hal meg ott a

Tábornok karjában –

megkönnyezi a hős vezér,

Simogatja lágyan.

 

Forrás: Az Érdekes Ujság 2. évf. 1914.