Keserűi Dajka János (1580 körül-1633): Halotti vers Károlyi Zsuzsanna felett (1622)

Hideg havasokon,

Fenyves nagy erdőkön

Termett koporsó fája,

Ó, mely boldog vagy te,

Noha vagy fekete,

Ki lől ez test tartója,

Az Úr kedvesének,

Megszentelt hívének

Légy hű oltalmazója.

Veled az nagy Isten,

Csak vennéd eszedben,

Ű maga osztozott meg,

Mert nemesbik részét,

Mennyből adott lelkét,

Magának kívánta meg

Nemes gyenge testét,

Mint nagy drága kincsét

Rád bízván így szentelt meg.

Kegyes természetű,

Tiszta szent életű

Kívánatos Eszterünk,

Nemzetünk csillaga,

Urunk vidámsága,

Ó, szerelmes Asszonyunk,

Szegények reménye,

Árvák nevelője,

Mely nehéz tőled váltunk.

Ez szoros cellácska

Testednek hajléka,

Melyet szemünkkel látunk,

Tetemid oszlástól,

Csontaid bomlástól

Ója, míg feltámadunk,

Adja az szent Isten,

Az örök életben

Vidám orcával lássunk.

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 166-167. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Prágai András (1590 körül-1636): Bethlen Gábor* (1621 körül)

Bethlen Gábor

Az magyar nemzetnek

S az köröszténységnek

Én vagyok Gedeona,

Sok fejedelmeknek

És minden rendeknek

Függ rám szem evilága,

Süvegemeléssel,

Tisztességes füllel

Jámbor nevemet hallja.

Astyáges régenten

Ágyában feküven

Illen álmot látott volt,

Hogy szép leányának,

Mándane asszonynak

Ágyékából szőlő nőtt,

Kinek szép árnyéka

Egész Ázsiára,

Messze földre elhatott.

Szívében félelmes

Astyáges álmátúl

Igenis megrettene,

Hogy leánya fiát,

Maga unokáját

Veszteni igyekezett,

Kit, lám, az nagy Isten

Jövendő üdőben

Királlyá helyheztetett.

Ha Cirus országát,

Királyi hatalmát

Szőlőlugos példázta,

Ki az nagy Perzsiát

Árnyékával béfogta,

Így születésemet

S nagy hercegségemet

Nem vak szerencse adta.

Dávidot az Isten

Nagy veszedelmekben

Kegyesen megtartotta,

Serény vitézséggel,

Okos bölcsességgel

Ott megajándékozta,

Izrael országát,

Saul koronáját,

Lám, végre néki adta.

Régi magyaroknak,

Jeles királyoknak

Én is nyomdokit nyomom,

Hunyadi Jánosnak,

Amaz nagy hadnagynak

Bátorságát én bírom,

És az Attilának

Kétélű pallosát

Oldalamon hordozom.

Egész napkeletnek,

Napnyugoti résznek

Félelmire én vagyok,

Az föld is megrendül,

Sok fül hírrel csendül,

Ha trombitát fújatok,

Sok diadalmakkal,

Szerencsés csatákkal

Kit megbizonyíthatok.

Ferdinánd császárnak,

Sokszámú hadának

Sokszor gátot csináltam,

Tompérnak, Buccónak,

Sok német uraknak

Holtokig hadakoztam,

Kiknek halálával

Az nagy iga alól

Nemzetemet föloldtam.

Az Hunyadi Mátyást,

Amaz magyar királyt

Az németek mint félték,

Az bécsi asszonyok

síró gyermekjeket

Mátyással ijesztgették,

Engem sem kívánnak,

Valakik karomnak

Erejét megismerték.

Emlékezetemre

S nagy dicséretemre

Ez lézen az jutalmam,

Hogy királyi székben,

Pozsonyi gyűlésben

Közvoxul választattam,

Melyre én magamat

Minden érdem alatt

Ugyan nem méltóztattam.

Elég vala nékem,

Hogy vala érdemem

Az magyar koronára,

Nem akartam venni,

Fejembe tétetni

Másnak gyalázatjára,

Csak tartsa határát,

Ám viselje gondját,

Nincsen bosszúságomra!

De az közigazság,

Hitbéli szabadság

Igen nagyok előttem,

Melynek oltalmára,

Bosszúállására

Magamat lekötöttem.

Ha ki ellenem jár,

Míg életem fönnáll,

Kardomat le nem teszem!

*) Részlet a Sebes agynak késő sisak című ciklusból)

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 162-165. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Dr. Wildner Ödön: Ibsen Henrik – Harmadik, befejező közlemény

III. A modern drámák kora (1869-1900)

Ibsen életének külső történetével, onnan kezdve, ahol elhagytuk, 1864-től máig, hamar készen vagyunk. Nem találkozunk változatosságban gazdag, befolyásukban döntő események mérföldköveivel. Mindössze annyi a feljegyezni való, hogy ekkor és ekkor változtatta a lakóhelyét, hogy vagyoni állapotában hosszú nélkülözések után végre beállott a fellendülés s azonkívül az az egy-két adat, amelyet életmódjáról, családjáról, művei sorsáról életírói s a maga jóvoltából ismerünk.

1864-1868. Rómában lakik, ekkor rövid müncheni időzés után Drezdában települ meg, 1875-ben visszatér Rómába, majd évtizeden túl Münchenben van, onnan Berlinbe költözik, végre 1891-ben hazamegy, Krisztiániában házat szerez s csak nyaralásra hagyja el a fővárost. Eleinte csaknem egészen költői évdíjára van utalva, de „Brand” óta kelendősek lesznek művei, különösen amióta a koppenhágai Gyldendal-cég veszi kezébe kiadásukat. Színházi tantiémejei is nőnek. Így e részt megszűnnek küzdelmei s gondosan neveltetheti Sigurd fiát.* (* Dr. Ibsen Sigurd a követségi pályán s irodalmilag is működött. Irodalomtörténeti előadásokat tartott az egyetemen s németre fordította a Bygmester Solness-t. Neje atyja egykori lelkes barátjának s későbbi elkeseredett ellenfelének Björnsonnal Bergliot nevű leánya. Most a Ringeren c. ultraradikális lapot szerkeszti Björnson szellemében.)

Az említett helyeken mindenütt egyforma, egyhangú, magába vonult életet folytatott és folytat. Rómában órák hosszat bolyongott a műemlékek között* (* Műérzékére jellemző, hogy sok pénzt költött egy kis, renaissance-festményekből álló gyűjteményre, amelyet mindenüvé magával vitt, bármily rövidre terjedt is időzítése.) a német városokban egyre óramű pontosságával jelent meg mindig a kávéházban újságot böngészni; odahaza, a tengerparti séták csábítják ki még akkor is, ha vihar járja, íróasztalától. Hét óra tájt kel, vagy két órát öltözködik, mert ekkor hányja-veti meg terveinek contourjait vagy részleteit. Kilenctől délig ír, majd nagyot sétál, ebéd után olvas, korai estebéd után korán fekszik, mert az éjjeli munkát, amelyet valamikor oly fontosnak tartott* (* ...”S ha egyszer valami nagyot teremtek, bizton az éjnek tette lesz”. /”Fénykerülő” c. költeménye/), valószínűleg szeme romlásával abbahagyta.

A tél a tervezés ideje, ami sokára nyúlik, mert csak kiforrott ideáról készíti el a vázlatot, nyáron fog a kidolgozáshoz, leírja első formájában, újra átgondolja 3-4 szobán át járkálva, kurta pipát szíva, s ha már egészen megbarátkozott személyeivel, gyökeresen átdolgozza művét s csak most tisztáztatja. Ily gondossággal mellett nem csoda, hogy 1864-1900. nem írt semmi mást és többet, mint 14 drámát s alig egy-két verset. Erős szervezetének s mértékletességének köszönhette, hogy ifjúi erőben a legújabb időkig csak hírből ismerte a betegséget s napjainkban 72 éves létére győztesen állott ki egy veszedelmes orbáncot. Külső kitüntetésekből, ünneplésből is kivette részét, különösen 1898-ban, amikor 70 éves lett.

Dr.Wildner Ödön: Ibsen Henrik – Második közlemény

II. A „Harczosok Helgelandon”-tól a „Császár és Galileus”-ig

Az 1858. évvel új korszak nyílik Ibsen életében. „Az ifjúság meséskönyve bezárult”; a házasság révébe evezett 30 éves férfiú nem álmodozik már, az élet küzdőterére lép újra. Ott az igazi helye. Visszatér Krisztiániába, mert bergeni szerződése letelt (Björnson váltja fel), s mint a „Norvég színház” instruktora kezdi meg a harcot egyelőre a nemzetiségért, a régi dán hagyományoknak hódoló „Krisztiánia Színház” ellen. Fegyvertársaival Botten-Hansennel, Björnsonnal és Richterrel, a későbbi miniszterrel eleinte az Aftenbladet-ben polemizál a dánbarátok ellen; a leghíresebb dán színészt, Wiehet megugrasztják; 1859-ben megalapítják a „Norvég társaság”-ot, színleg a düsseldorfi festőiskola ellen, de tényleg minden nemzetietlenség kiirtására. Ez a társaság – Ibsen az alelnöke – később politikaivá alakul; ekkor Ibsen nincs már benne, mert megcsömörlik minden egyletesditől, de a „nemzeti berzerkerek” győznek, a két színház összeolvad, s a norvég követelések jogaikhoz jutnak. A mi szabadideje marad mint dramaturgnak, azt víg és elmés társaságban Botten-Hansen, Vinje, Sars, Dae, Asbjörnsen, Welhaven baráti körében tölti. Megannyi név megörökítette magát a norvég irodalomtörténet lapjain. Emellett azonban a költő sem hallgatott el benne. Sőt ellenkezőleg. Oly érett műveket produkált ekkor, amelyek klasszikusoknak nevezhetők. Természetesen ezalatt nem szabad a hagyományokhoz való ragaszkodást értenünk, mert Ibsen újra dacosan új formát, új tartalmat keres.

Már a „Solhaugi ünnepség” előtt megfogan benne a „Harcosok Helgelandon” (Haerntaendene paa Helgeland, ném. „Nordische Heerfahrt”) eszméje. A Petersen által kiadott izlandi családi krónikákból „változó viszonyaikkal és jeleneteikkel férfi és férfi, nő és nő s általában ember és ember közt személyes, teljes, eleven élettartalom lehelete csapott meg, s ezekkel az egyénekként kidomborodó női és férfi személyekkel való együttélésből kisarjadzott gondolatomban a „H. H.” első nyers, ködös terv.”* (* A „Solhaugi ünnepség” előszavából) Az eszme azonban eltolódott; a komor darab helyett egyelőre nagyrészt intim személyes okokból, a derültebb „Solhaugi ünnepség” született meg, de ennek a Margitján is meglátszik, hogy ott borongott a költő képzeletében a későbbi darák sötét hősnőjének, Hjördis-nek képe.

Ez az új mű a leghatalmasabb, legerőteljesebb minden közt, amit addig írt: úgy korfestésre, a cselekmény szoros kapcsolására, a jellemek kidomborítására, a nyelv művészi szabatosságára, mint az alaptéma hangsúlyozására nézve.

Az irodalmi lakatosok vitája, hogy mennyi van a drámában a Wölsunga-, Nyals-, Egils-saga-ból átvéve, megint nem érdekel minket; érdekel a probléma: újra a férfi és nő viszonya, bár régmúlt időkből (a X. századból Erik Blodöxe kora), eltemetett világnézet szakából merül fel. A Saga félisteneiből emberek lesznek, akik könnyelműen elhibázzák életüket. Megint abból folyik a dráma, hogy nem a vegyrokonság megkívánta házasságok köttetnek.

A valkűri erejű és lelkű Hjördis (aki fekete csuklyás köpönyegében, dárdásan, boszorkány allure-jeivel úgy lép elénk, mint Stück valamely alakja) atyjának Jökul-nak Örmulf által történt meggyilkolását megbosszulandó, a legerősebbnek ígéri kezét. ezzel a vak esetnek szolgáltatja ki magát, bár már Sigurdot szereti. A próbatétet Sigurd viking király állja győztesen, de barátja a gyenge Gunnar nevében és színe alatt. Ehhez véreskü fűzi, s minthogy Gunnar előbb nyilatkozott, hogy Hjördis után vágyódik, Sigurd félreértette kötelességét, s azt is feláldozta, amit nem szabad, saját szerelmét; aztán keresztvizet vévén, lemondással még a hőstett hírét is átengedi amannak s maga megelégszik a lágyszívű Dagny-val. Ebből a hazugságból egy egész élet rejtett hazugsága csírázik kín burjánzik fel, s ontja mérgét, míg a darab folyamán felfedeződik és letarlódik. Hjördis rohan a katasztrófába és taszítja a többieket a végzetbe; eleinte mintegy tátum által hajtva – mert nem tudja a nagy csalást -, valójában pedig már akkor is csak vad, érzéki valkűrtermészetétől, Hedda Gabler-re emlékeztető hysterikus elkeseredettségtől űzetve, később aztán teljes öntudattal. Ez a daemoni alak gonoszságával visszataszító lenne, ha gonoszságának kifejlődését a költő oly páratlan művészettel nem motíválná; így értjük, hogy elpuskázott boldogságáért más boldogságának megsemmisítésében keres vigasztalást, s hatalmas alakja bukása után is elmosódatlan marad emlékezetünkben.

Közelebbi taglalásra nincs helyünk, de aki e mesterműről fogalmat akar szerezni, az olvassa és újraolvassa a II. felv. 1. jelenetét, és a III. felv. 6. jelenetét, amelyek az egésznek koronái, s amelyeken átrezg a modern drámák subtilis, ideges hangja.

dr. Wildner Ödön: Ibsen Henrik - Első közlemény

At leve er krig med trolde

I hjertets og h jermens hvälv;

At digte – det er at holde

Dommedag over sig selv.*)

(* Horda ellen menni harcra,

Szívvel-ésszel: ím az élet;

Tenlelkeden hideg arccal

Törvényt látni: a költészet.

Valahányszor arra a győzedelmes előnyomulásra gondolok, amellyel az utolsó évtizedekben az addig alig ösmert, félvállról méltatott északi népek (norvégok, svédek, dánok, oroszok) a világirodalomban mai erős állásukat kiküzdötték, s a hatáson tűnődöm, amelyet vénhedő egyetemére, petyhüdő irányaira gyakoroltak: hadak útja elevenedik szemem előtt, normannoké, vikingeké, varagoké, északról, ultima Thule-ből szétszéledt népeké. Ugyanazt a berzerker-erőt látom, mint amely a piros vitorlás, aranysárkányos evezősökön délre vonult marcona, szőke fürtű, tengerszemű, jugbőrruhás, vértes, rézsisakos, rövid-súlyos kardú, fenyődárdájú óriások izmait megacélozta, s ugyanannak az erőnek rombolva-alkotó, vérpezsdítő-vérifjító hatását. Csakhogy az irtó hadjárat s a regeneráció most szellemi téren folyt a marasmus senilis-ben tengő irányok, megrogyott társadalmi konvenciók, művészeti hazugságok ellen. Szövetségeseik támadtak délebbre és délen lakó nemzetek hasonló törekvésű fiaiban (Zola, Hauptmann, olasz veristák) s az általános eszmeforrongásban, egy új világnézet vajúdó kínjai közt a régi művészet templomai, miként a régi etika szentegyházai is – meginogtak, sok helyt romba is dőltek.

Helyükön nem épült meg a modern egységes dóm, ahol a hívők egy meggyőződésben találkoznának, ám a szecessziós tarkaságból, amelyet a különböző hitek, ízlések és ízléstelenségek pagodái, Isis-templomai, misztikus gót katedráljai, sátánista-bálványházai, Bacchus-barlangjai elénk tárnak, magas hegy szürkeségéből kibontakozik hatalmas arányaival egy épület, amely a természettudományi megösmerés és életfelfogás szilárd alapjain merészen törekszik az égnek, tömörség és filigránság csodás harmóniájában.

Még nincs betetőzve; még nem látjuk, micsoda szimbólum fogja ékesíteni a monumentális épületet, de annyira van már, hogy hívei, „a vidám nemesemberek” bokrétaünnepségét ülik. S az ünneplők közt feltűnik előttem a fő-fő hadvezető- építő, viking-skald: Ibsen Henrik alakja. Látom a díszhelyen, amelyre az oroszlánsörényű, barázdás homlokú, sastekintetű, pápaszemmel nyergelt orrú, dacosan hátrahúzott ajakú örökifjú-aggot a művelt világ elösmerése ültette. Látom ünnepi köntösben fejedelmi kitüntetésekkel és munkája attribútumaival, - s hogy megértsem ezt a különös ember és különös alkotásait s azt a termékenyítő hatást, amelyet neki a modern művelődés, a társadalom kritikája egyáltalában, s a modern dráma kiválólag köszönhetnek: visszanézek a ködös múltba, útjára, s legelőbb is arra a göröngyös és tüskés csapásra, amelyen a törhetetlen vándor valahonnan az isten háta mögül, egy haszontalan norvég városkából elindul, hogy hosszú mérföldeken, majd kitaposott, de megtévesztő zsákösvények szövedékén, majd maga-csákányolta meredek sziklavágásokon keresztül végre az érvényesülés, derült levegőjű, sima pályáján a pantheonba vonuljon.

Azoknak pedig, akik ezt az első közleményt olvassák és csodálkoznak, hogy egy modern szociológiai folyóiratban Ibsennel mint romantikussal foglalkozunk, szolgáljon felvilágosításul a következő. Az evolúció alapján álló esztétikusnak, aki nem kíván a Szép és Rút, a Jó és Rossz codexe nevében csalhatatlan ítéletet mondani egy költői élet művéről, hanem csak annak egészében való megösmerését, eszmei tartalmának minél tökéletesebb felszívódását akarja elősegíteni, nem szabad elhanyagolnia a génius legprimérebb, legkezdetlegesebb, legesetlenebb megnyilvánulásait sem; tudnia kell, hol, mikor, mily behatások alatt alakult ki a teremtő erő,m ily változásokon ment keresztül, hogy hatványozódott, s hogy hanyatlott. Ezért kell Ibsen jelen korszakával is foglalkozni, megérdemli, mert nagyon érdekes, meg úgy kevéssé ösmeretes még közönségünk előtt.

„Catalina”-tól „Olaf Liljekrans”-ig

Grimstad Norvégia déli részeken, a Skager-rakon fekszik. Jómódú tengeri rév, enyhe emelkedések alján; csendes és tiszta, elszórt és nagyobbára emeletes faházakkal, amelyek mintha mind egy norimbergi játékkereskedésből kerültek volna ki. Egyformák a házak, s nem nagyon elütök lakosaik, - már gondolkozásra nézve. 1848-ban, amely évről most szólunk, a városka 800, mondd: nyolcszáz lakost számlál. Nem nagy sor tehát egymást kívülről-belülről ismerni, különösen mert a patriarchális, nyugodt hajós-, révész-, kereskedőélettől ugyan ráérnek egymás viselt dolgait megrostálni. Alkalmas erre a borbélyműhely, de még inkább a jószagú, hűvös patika. Esténkint össze is gyűl ott az egész arisztokrácia, s folyik a szóbeszéd a város ügyeiről, egymás dolgairól, már amúgy norvég módra, úgy, hogy negyedóránkint esik egy-egy mondás és nehezen tör elő rá a lakonikus válasz, mint a medvemormogás. Még ez a társalgás sem zavartalan. Bosszúsan néz a gyülekezet a polc mögé, ahonnan gyakorta ellentmondás hallik. Egy hórihorgas, sovány, bágyadt, gipszarcú koromfekete, bozontos szakállú, villogó szemű 20 éves ifjú* (* Björnson szavai: „Anspänt og mager med farve som gibsen Bag et kul-sort, umadeligt s’kjäg: Henrik Ibsen.”) törölgeti ott az aqua destillatás palackokat, de odafigyel a kupaktanácsra s megkockáztat egy-egy ellenvetést.

Ez az ifjú: Ibsen. Nagyon haragszanak rá, hogy olyan fiatal létére majd mindig bátorkodik különvéleményt bejelenteni, s még a külföldi zenebonákba, Schlesvig, a párizsi forradalom s a magyar szabadságharc dolgaiba is beártja magát. Nagyravágyónak tartják, aki azt hiszi magáról, hogy legalábbis Öhlenschläger lesz (mert verseket farag), vagy éppen storthingmann (mert oly hevesen szónokol, hogy minden enmes érzésű embernek testvérileg együtt kell tartania a nagyvilág szabadságharcosaival.) Mit nyerhet ilyen emberrel a polgárerény, a társadalom, hisz nem respektálja sem ükapja, sem a pap, sem a polgármester vélekedését. Csak csodabogár lehet, aki nem jár sehová emberek közé, s az éjszakákat is firkáival tölti ahelyett, hogy alunnék. Egy védője akad az ifjúnak: gazdája, de még ez is zsémbel vele, mert sok faggyúgyertyát fogyaszt. Kívüle csak két jó embere van Ibsennek a nyolcszázból: két hasonkorú barátja, akik csodálják tehetsége első zsengéit: csípő epigrammáit, karikatúráit, lángoló ódáit Skandinávia ébredéséről, szonettjeit Oszkár királyhoz, s buzdító szózatát a magyarokhoz, amelynek egyik strófája ez:

Faragó József: Kriza János és a Vadrózsák

 1. Kriza Jánosnak a Petőfi útját egyengető népies költészete, sokfelé ágazó műfordítói, közírói és szerkesztői-kiadói munkássága, a régi erdélyi irodalmi emlékek felkutatására és megmentésére irányuló fáradozásai, népnevelő munkája, unitárius papi-püspöki-teológiai pályafutása, s ennek során többek között a ma is megjelenő Keresztény Magvető megalapítása, nem utolsó sorban pedig tükörtiszta emberi jelleme egyaránt megérdemli, hogy emlékezetünkben megőrizzük: mégis változatos és gazdag életművéből kétségtelenül Vadrózsák című halhatatlan székely népköltési gyűjteménye biztosított számára örökös helyet nemzeti kultúránk panteonjában.

„Tudva vagyon, minémű nagy szorgalmatossággal gyűjtögetik az Ánglusok és a Franciák nem tsak az önnön magok eleiknek régi verseiket s énekjeiket, hanem a távoly lakozó népekéit is. Az Olaszoknak hasonló igyekezetek nem kevésbé esméretes. Hát a Németeket avagy szükség-é előhoznom? (...) Ki nem tudja, mint kapnak ők a köz népnek szájában forogni szokott régi versekenn, mellyeknek Volkslieder a nevezetek? Ezeket pedig leg-inkább attól az időtől fogva kezdették elő-keresni s haszonra fordítani, miólta az ő saját nyelveket s azon az ékes tudományokat láttatosan gyakorolyják.”

Több mint kétszáz évvel ezelőtt a Magyar Hírmondó című pozsonyi lap 1782. év 5. számának élén ötlöttek e „Tudománybéli dogok” az olvasó szemébe. Rát Mátyás, a lap szerkesztője az akkor Bécsben élő magyar nyelvész, Révai Miklós felhívását közölte, és dicsérőleg-pártfogólag ajánlotta a lap olvasóinak figyelmébe. Mai ismereteink szerint ez volt az az első nyomtatásban megjelent nyilvános felszólítás, amely angol, francia, olasz és német példák nyomán az olvasókat a magyar népköltészet gyűjtésére buzdította.

Azóta könyvtárnyi gazdag szakirodalom mutatta ki – és jogosan – a nyugat-európai példák közvetlen vagy közvetett hatását a kelet-európai (köztük a magyar)népköltészeti gyűjtések megindítására, ám ne feledjük, hogy a nyugati példákat azért vehettük észre és azért követhettük, mert a történelem nálunk is napirendre tűzte az elodázhatatlan társadalmi változások szükségességét. Mi több, a népköltészet ügye nálunk túlnőtte a jobbágyparasztság társadalmi elszabadításának kereteit: mindazoknál a kelet-európai népeknél, amelyek még a XIX. században is a törökökkel vagy az osztrákokkal szemben nemzeti önállóságukért, függetlenségükért küzdöttek, a népköltészet kultusza a nemzeti fölszabadulás vágyaival, törekvéseivel is telítődött. A nemzeti nyelv jogainak, törvényes használatának biztosítása; a nemzeti irodalom megalapozása,megújítása vagy gazdagítása; a nemzeti öntudat fölébresztése és a nemzeti egység megvalósítása; az elnyomókkal szemben a nemzeti ellenállás megszervezése és a „népek tavaszának”, az 1848-as forradalmaknak szellemi előkészítése: mindezt a népköltészeti mozgalom is elősegítette, a nemzetté válás és a nemzeti szabadság kivívásának ügyét szolgálta.

Ezt a szolgálatot vállalta Kriza János gyűjteménye is.

Faragó József: Kriza János versei „Kisebb gyermekek számára”

Kriza János verseinek jegyzékét Antal Árpád állította össze.* (* Antal Árpád. Faragó József, Szabó T. Attila: Kriza János. Három tanulmány. Második átdolgozott kiadás. Kvár 1917. 235-244.) A jegyzék felöleli ind a kéziratban maradt, mind a nyomtatásban megjelent versek könyvészeti adatait, vagyis szerzője kiaknázott minden addig ismert és hozzáférhető forrást a lehető teljesség megközelítése végett. Így az eredeti versek száma – tehát a műfordítások nélkül – 248, két kétes hitelű és keltezésű darabot mellőzve 246.

Nyilvánvaló, hogy az egykorú hírlapok, folyóiratok, kalendáriumok, iskolai olvasókönyvek, irodalmi antológiák és egyéb kiadványok betűtengere mind Krizának, mind kortársainak számos olyan kisebb-nagyobb művét rejtegetheti, amelyek csak minden elképzelhető forrás teljes könyvészeti feldolgozása után válhatnak a tudomány és a művelődés közkincsévé. Alább egyik ilyen természetű felfedezésemre, közelebbről Gáspár János Csemegék című gyermekkönyvének Kriza-verseire szeretném irodalmunk kutatóinak figyelmét felhívni.

A Gáspár és Kriza együttműködésére vonatkozó utalások a szakirodalomban eddig sem voltak ismeretlenek, ám csak utalások maradtak a részletek, illetőleg a tények pontos feltárása nélkül. A kutatást a gyermeknemzedéktől szétolvasott Csemegék könyvészeti ritkaságán túl az a körülmény is hátráltatta, hogy Gáspár – első látásra megelégedett munkatársainak egyszerű felsorolásával, s ezért mostanáig egy kutatónak sem jutott eszébe, hogy a Csemegék mindhárom kiadását tüzetesen átnézze és összehasonlítsa.

E három kiadás a következő:

Dr. Sándor István: Erdély első társadalmi regénye

Éppen századik éve, hogy a reformkori Erdély életének egyik jellegzetes arisztokrata egyénisége, Petrichevich Horváth Lázár, akkor a főkormányszék fogalmazója szűkebb hazájában egészen szokatlan irodalmi kísérletét készült tető alá hozni: Erdély első társadalmi regényét. Az írót csak úgy, mint munkáját, azóta elfelejtette a közvélemény s az irodalomtörténet is csak szerény jegyzetekben emlékezik meg róluk. Elmúlt korok tájait az utókor a legnagyobbak személyében é tevékenységében látja jellemezve s a Széchenyi, Vörösmarty, Eötvös, Kemény, Arany, Petőfi magaslatai mellett valóban szerényebb fennsíknak mutatkozik az a könyv, amelynek emlékét idézzük: Az elbújdosott vagy egy tél a’ fő városban* (* Az elbujdosott vagy egy tél a’ fő városban. Eredeti román. Írta Petrichevich Horváth Lázár. Kolozsvárt, 1836. I-II. kötet, 265+344 l. Tilsch és Fia tulajdona). S mégis, e kélt vaskos kötetet kitevő alkotás elsárgult lapjait forgatva ritka elevenséggel kezd beszélni hozzánk múltunk egyik legjelentékenyebb korszaka, benne találjuk magunkat egy országépítő évtized szellemi sürgés-forgásában, s érezzük, hogy a szellemtörténet szemszögéből pillantva vissza a múltba, az efféle műkedvelő alkotás nem kevésbé lehet sokatmondó, mint a legnagyobbak művei. A lángész túlnő a koron, amelyben él, - az átlagember magát a kort tükrözteti.

Miféle irodalmi talajból hajt elő a reformkori Erdély e különös szellemi portréja? „A mi korunk átmenetel kora s ezzel minden ki van mondva”, - írja erről az időről Toldy Ferenc. Az 1830-as éveket valóban a romantika és a realizmus korszakváltásának kell tartanunk, amelyben a túlfűtött érzelem- és képzeletvilág a leggyakorlatibb irányú gazdasági-technikai érdeklődéssel karöltve jellemzi a magyar irodalom letét. A kor irodalma, a költőt idézve, ott áll „közötte a valónak és mesének”. Műfajtörténeti szempontból az évtized átmeneti jellege a hexameteres honfoglalási eposz utolsó s a regény első termékeinek ekkori keletkezésében van adva. „Ha Garay drámához tért, ha Czuczor nem folytatja Hunyadiját, ha Vörösmarty Magyarvárát örökre félben hagyta, mindez egyebet bizonyít-e, mint annak érzetét, hogy nem ez az, mit a kor előkelőleg kíván”. Az új műfaj, a regény, s különösen a társadalmi regény, egy új, az élet mindennapjait közelebbről látó életszemlélet szülötte s a regénytörténet Fáy Bélteky-háza után Az ebujdosott-ban s Jósika Könnyelműek című alkotásában a harmincas években a költészet ez új ágának egyszerre három termékét kapja.* (* V.ö. Schedel: Egy pillanat multévi literatúránkra. Figyelmező. 1838. 130. L; Garay: Vezérhang; D. Schedel Ferenc: Eposi és drámai kor. Figyelmező. 1839. 346-347. l.)

A kor irodalmi életét figyelő előtt úgy tetszik, hogy majdnem mindenik írónknak bevallott, vagy be nem vallott esztétikai problémája: miként jelenhetik meg az irodalomban „édes poésise az életnek” összhangban „alacsony prózájával”. Többé már nem takarhatni el „földi rongyfoltjait az égi rokonságú embernek!” De amíg egyfelől egy reformokkal vajúdó, mély gazdasági átalakulásoktól terhes, s a modern technika első nagyszerű alkotásait építő, realizmusra hajló társadalom keresi íróink által a maga kifejezését, - másfelől ott van Nyugat irodalmának sajátos romantikus világa, ott vannak a nagy nemzetközi minták, amelyeknek varázsa alól a magyar író sem tudja magát kivonni: Byron, Scott Walter, Bullwer, Hugo Victor és Sue Eugene fantasztikus, színes, érzelmes romantikája. Áthidalni a kettőt olyan feladat, amellyel még történelmi regényeink sem küzdhetnek meg zavartalanul, pedig ezekben a múlt köde sok mindent takar. Társadalmi regényeink közül ezt talán csak A falu jegyzője tudta megoldani. S Petrichevich Horváth lázárhoz hasonló egyéniségek e munkakörben egészet nem végezhetnek. De éppen munkájuk befejezetlensége sejtetheti a kor mélyében lappangó ellentéteket.* (* Skala István: Gróf Széchenyi István és a magyar romanticizmus. Budapest, 1932. 72. l.)

Amikor 1836-ban, a magyar regény nagy esztendejében Gaál József Szirmay Iloná-ja, Jósika Abafi-ja és Zólyomi-ja már megjelent, augusztus 27-én Az elbujdosott hagyja el a sajtót. Írója akkor még ismeretlen a nagyközönség előtt. Az eleven, szellemes, sokat olvasott és kifinomult ízlésű púpos arisztokrata, aki néhány év múlva a Honderű című folyóiratában a népiesség és a demokratikus eszmeáramlatok egyik legádázabb ellenfele lesz s akinek nevét a Petőfi ellen vívott harcok teszik majd hírhedtté, aki remekül berendezett pesti szalonjában a társadalmi és szellemi élet nemzetközi előkelőségeivel érintkezik, - ekkor csak kezdő író.* (*  V. ö. Farkas Gyula: A „Fiatal Magyarország” kora. Budapest, 1932. megfelelő helyeit) A tehetségesek azonban, amelyeket a századvégi irodalomtörténet liberális szelleme csak tagadóan értékelhetett, már e regényében is teljes erővel jelentkeznek. Erdély, a reformkor, a magyar arisztokrácia s az egykorú szellemi Európa egyaránt egy sajátosan csiszolt elme fénytörésében mutatkoznak itt is, s ez az oka annak, hogy a mű ma sem halott s dilettáns vonásai ellenére is valamiképpen vonzza az olvasót. A magyar társadalmi regény búvára már fontos kezdeményezései miatt is fokozott figyelemmel fordul feléje.