Bencz Boldizsár: Bácskai stanzák

Hejh!, nyomorult pajtás; második Énem is,

ebrúdnak szalasztott világban fertővirág,

harmat-lopó kedved, hogy a múltba jár

cingár vének hejehujás éjein csüngeni, -

mivégre már?...

Olyan jól tudom, ha buja mezeink illatával

domb-se-tört síkon részegen fut a szél,

hogy tanyaóceániánk ámbitusán

a régi virtusok sok ezer póri eunuchja

már csak pipáló halott.

II.

Kuruc-időkből ide lágyult ősöm,

bármennyire is romantikaöldöklő e kor,

melyik volt boldogabb, érdem:

ez az istennel versengő-e, Tudós, gáz-csodás?

vagy az a tiétek, mikor rettenetes kellék volt

a karikásostor…

Haltak akkor, tán tízen is egy harcban,

de a többi tízmillió ekeszarván legendázott;

a föld, szomszéd, porhanyóra ázott

s mellettem mégis gaz veri fel

Bodrogh-megyei Kiss György földjét.

Mert Kiss György elesett a labanc-ütközetben,

ott volt a halál-aratott tíz között,

fia meg ott volt a halál-aratott tízezer között,

unokája meg ott volt

a halál-aratott tízmillió között

és dédunokája, hejh!, ha felnő,

ki tudhatja azt előre,

kimegy-e még a mezőre!?

Vagy ha kimegy, ki tudhatja azt előre;

gázzal tömik-e vagy stratégiai szóval:

„vitéz volt a jámbor,

takarjátok be földjével a porhanyóval.”

III.

Szomorú pantheónom,

világrengetegben költői pörsenés,

mennyi második énünk van nekünk,

de dédunokák vagyunk,

akiket nem tudnak előre

Ami provánszunkat gyom verte fel

mire megérkeztünk s az a vér,

mely megosztódott a harctér

s az életünket adó szent ember közt,

néha még elérzi,

hogy bizony voltak virtusok, régi kedvek,

voltak Toldi-erők, Toldi-izmok,

voltak hitek, akarások, katekizmusok,

voltak tiszta Himfy-vallomások

s ma mind, mind ezek,

milyen szánalmas, kintornás majmolások!

Hiszen jól tudjuk, hogy múlt-időket felsírni

e nagy Cirkuszban még csak mi vagyunk klaunok,

mi vagyunk a reális alázat,

s hogy irreális bokrokból les ránk

nagytudású bűvös-vadászunk

a Huszadik század.

(Algír, 1934. május)

Forrás: Híd, I. évf. 1934. 2. sz. 

Csapó Sándor: Amíg a diák eljut a diplomáig

Először alig vettem észre őket. Sok volt a magam baja és úgy éreztem, hogy csak én születtem rossz csillagzat alatt. Később jött az első… a második… a harmadik és a többi s naponta lyukas cipőkben,kopott kabátban láttam őket jönni-menni az utcán, az egyetemen. Aztán megismerkedtem velük sorban, kivel a kenyeres boltban, kivel az előadások alatt, kivel kenyérkereső munkája közben. Kis küszködő, harcos életükből alább adok néhány jellemző képet, amelyből kiviláglik, milyen mostoha körülmények között tengődnek a jobb sorsra érdemes, igyekvő beogradi magyar egyetemisták.

Nem akarok itt a hosszú névsorból neveket és pontos adatokat felsorolni. Nem is mondhatok el mindent… Hisz ki hinné el például azt, hogy egy kollégám, akinek egész havi bevétele 300 dinár, - pénzének pontosan a felét hazaadja, hogy otthon is legyen mit enni. Pedig ez így van. Megnevezésre meg éppen nincs szükség, mert mindegyik: Ő, ő, a magyar egyetemi diák, akivel senki sem törődik, akit nem támogatnak és aki üres zsebekkel, korgó gyomorral dolgozik, küszködik…

Reggel nyolckor volt előadásom az egyetemen és oda igyekeztem. Ő szembe jött velem a járdán. Két nagy tejeskannát hozott a kezében. Arca fehér volt, mint a fal, a szemei karikásak a tegnap éjszakai tanulástól. Mert ő így él: hajnalban tejet hord, nappal az előadásokat hallgatja, éjszaka tanul.

Szegény fiú alig akart meglátni és amikor letéve előttem a tejeskannákat s megállt, első dolga volt szemeit jól megdörzsölni és  nagyot ásítani.

- Cudar napjaim vannak… Maholnap itt a vizsga és én egész nap lótok-futok a kenyér után… eh, hagyjuk!... Tudod mennyit aludtam ma? Az éjszaka kettőig tanultam – ötkor már kelnem kellett, mint minden nap, mert tudod a tej… vár.

- És legalább hoz valamit az a tej?

- Nehéz kenyér, de jobb, mint a semmi. Ha jó hónapom van, 3-400 dinárt is keresek… Meg minden nap van fél liter friss tejem reggelire.

- Szóval azért mégiscsak úr vagy, mert még reggelizel is! Jegyeztem meg tréfálkozón.

- Reggeli… reggeli… no, azért valóban mégis jó, valóban… Éppen most megyek haza – reggelizni. A Pista már vár ilyenkor, tudniillik ő hozza a tejemhez a kenyeret és én adom neki a kenyeréhez a tejet. Jó beosztás, mi?...

Már fogná is a kantáit, de én még nem eresztem.

- Mondd, és hogy ebédelsz?

- Úgy amúgy, ahogyan reggelizem: tejkihordásért kapok pénzt és tejet, ebédkiszolgálásért kapok ebédet egy étteremben… vacsorára meg jó a kenyér is, ha van,… ha nincs, hát…

- S a lakásod?

- Látod, ott úr vagyok. Azt fizetek tejben és pénzben pontosan. Erre vagyok a legkényesebb, mert megette a fene, ha az ember még otthon sem érzi jól magát…!

Ezzel már megy is,… siet, mert korog a gyomra, hisz hajnali öt óra óta étlen-szomjan szaladgál le-föl a lejtős beográdi utcákon és méri a tejet…

Otthon már várja a Pista, kezében a meleg kenyérrel és a kanna alján maradt tejből édesen fognak reggelizni…

Kolozsy Tibor: Serdülő búzaföldek üzenete

Ember,

ki a kéjthajhászó várásokat megúntad,

nézd, miként borzolja

engedelmes lágy hajszálaimat

a lenge tavaszi szél.

Nézd, mert lenge himbálódzásom

új életet jelent.

Ember,

kinek hazugságba botlott egyéniségéből

vidáman csírázik

a mindenség mágneses csodálkozása,

záportól részeg testemet

most hintsd be csodaváró tekinteteddel,

mert belőlem kacskaringózik elő

a jövő évszázadokon uralkodó élet.

Belőlem tör elő minden jólét

és békésen lustálkodó rögeim közül

a jókedv trillázik elő,

Mert az én ajándékomat,

a világsóvárgást betöltő

csöppnyi búzaszemeket

felkínálkozó ragaszkodással kísérem

diadalig,

mikor majd izzadó parasztok

büszke kaszája alatt dőlnek a sírba

éhező embermilliók feltámadásáért.

Forrás: Híd, I. évf. 1934. május. 1. sz.

Takács Zoltán: Isten veled Masa

Toulouse-Lautrec: Bordélyház

Az őszi lucsok átjárta a cipőjét, a szél szúrós esőport dobott az arcába, de János csak ment. Céltalanul, irány nélkül rótta az aszfaltot, de azért egyre ment; vagy talán inkább menekült: üldözték a tegnap virágos ábrándjai, üldözte a nagy életeket szülő munka, amelyet elkaptak tőle és üldözte szegény 24 esztendős, de mégis holnaptalan élete. Messze elöl, ahol a sikátor a boulevardba torkollott, mintha szentjánosbogárkák kergetőztek volna. Apró fényes pontok futkároztak szeszélyesen, hogy végül néhány pillanatra betűkké merevedjenek. János, aki mindég a nagy világosságot kergette, most nem tudott elszakadni ettől a parányi pislákoló fénytől; úgy keringett körötte, mint valami elvakult pille. Újra és ismét elolvasta a tovatűnő feliratot, azután megtapogatta zsebében utolsó bankjegyét, mely talán jelenthetett volna neki néhány hétig kenyeret s megindult az ajtó felé.

A tükör előtt gépiesen hátrasimította a nedves haját s ledűlt az egyik pamlag sarkába. A teremben elmúlt szeretkezések, buja szépségek illata lógott. Jó volt itt meghúzódni s lehajtott fejjel, lehunyt szemmel elvirágzott asszonycsókokról, távoli nagy nyarak csókvirágairól és virágasszonyairól álmodozni. A szél ugyan meg-megzörgette az ablakokat s odakünn ezer mezítelen láb tapossa a nyirkos hideg járdát s ezer üres szemű, vacogó fogú senki keres hiába egy harapásnyi életet vagy egy meleg vackot, de itt bent csupa jóllakott kéjelgő semmittevés. A lámpák fénye megtört a sárga selyem ernyőkön és bíborszín glóriákat rajzolt a nők arca köré. A kerevetek, a csillárok és minden nagy parázna örömökről mesélt; a szemekben furcsa fények villantak.

Amikor a kozák gúnyába bujtatott ajtónálló bejelentette, hogy Szonya kisasszony fog énekelni, János még mit sem sejtett. Lecsukott szemmel hallgatta a zenét, mely a távoli nagy havas mezőket járó barna legények szívéből fakadt s amely belopta ebbe a sárga világosságban tobzódó terembe a végtelen széles puszták tiszta melankóliáját. Csak akkor figyelt fel, amikor ének vegyült a zenébe. Meghitt ismerős ének. Szonya keblén megfeszült a kékselyem oroszing, kucsmás fejét dacosan hátravetette, a hangjában pedig csodálatosan zokogott a régi nyár emléke – Masa! – Ujjongott János s boldogan köszöntötte:

- Jó estét, kicsi Masa!

Azután eljött János boldog éjszakája; elbújtak a pamlag puha sarkába, illatos sokszínű coctaileket ittak, kuncogtak, kacagtak.

Borsodi Ferenc: Lidércnyomás

Egyedül ültem egy este a kávéházban. Kikergettem a fejemből a fárasztó jogi teóriákat, amelyekkel a nap folyamán bajlódtam. Elgondolkoztam. Néhány régi vers jutott az eszembe és sokszor felújuló elragadtatással, lelkes örömmel mondogattam magamban.

Jazz szólt.

Valaki hirtelen mellém ült. Fiatal ember volt. Ismerem. Mostanában valahogyan mindenfelé vele találkozom. Izgatott volt, láttam rajta. Megszólalt:

„Kint kóboroltam a téli estében. Beszéltem a barátoddal, aki melletted ült reggel az egyetemen. Fázott. Félt hazamenni, a szobája fűtetlen. Most, barátom, most keményednek az izmai, odakinn a téli estében, most fagynak kővé a szándékai, a tervei, jó komám, most lesznek jéghideggé az érzései. Épül, barátom, épül, épül a bosszú és a keserűség jövendője.”

„Emlékszel-e, folytatta tovább, emlékszel-e odahazulról, duruzsoló kályha mellől mesélgetésekre a múltról, emlékezz csak vissza, hogy elmúlt meghatódások emléke sok év után is még mennyi merengést hozott apáink, anyáink lelkére. Ma, mikor csillog a meghatódottság könnye a jövő népének a szemében? Ránk zuhog, fejünkre koppan, a jégeső, az örök fenyegetés: nem lesz miből élned! Álmunkból fölver, mulatságunkba követ, pihenésünkbe belezúg, megőrjít az örök egyhangú morajlás: „Nem lesz kenyered! Nem lesz kenyered!” Nincs menekvés, nincs oltalom, mindenütt búg, búg a jövendő éhségek szörnyű muzsikája. Hiába lármáznak a szaxofonok, hiába verik kegyetlenül a dobokat, hiába veted magad a legvadabb ritmusok mámorába: a jövendő réztrombitája túlharsog mindenen.”

„Tudod-e mint kéne dalolniok? Ujjongó, hatalmas karénekben dicsérni a Mát, a csókot és álmot hozó, halk zenét zenélő, kacajjal teli, csodálatos Mát, amely az ifjúság ragyogó fantáziájában örökkévaló. Ki-ki a maga hangján dalolna. Egyik a mély elmélkedések, merengések basszusán, másik a könnyelmű, délibáb kergető vidámság tenorján, de mindahány ugyanazt az örök himnuszt, a gondtalanság himnuszát a Mához.”

„És mit dalolunk, mondd, dalolunk-e egyáltalán?”

„Mondd, mit csinálunk aggkorunkban, ha ugyan eljutunk odáig? Mi fölött fogunk merengeni, honnan veszünk színt az emlékezéseinkhez? A hétköznapok végtelenjére fogunk emlékezni, amelyek úgy lepték el a lelkünket, mint örök tél a havasokat: soha tavasz, soha virágfakadás. Az első szerelemre fogunk emlékezni? Igen, barátom, valami dühös szenvedélyre, nagy rohanásra, nincs időm, gyerünk! Az első szerelem, hahaj! Jégkéreggel a szívünk fölött, mely akkor fagyott rá, azokon a téli éjszakákon, mikor fűtetlen volt a szobánk. Az első sikerre? Igen, az első sikerre, amely apáink életében bukásnak is beillett volna!”

Fölállt és elrohant. Nyomában valami ijedt álmélkodás maradt bennem.

A jazz egy fájó tangót dúdolt. A mellettem lévő asztalnál egy fiú megfogta egy leány kezét.

Éreztem, hogy sírni is tudnék.

Az ablaknál még láttam, amint titokzatos barátom felgyűrt gallérral, zsebre dugott kézzel eltűnt a téli éjszakában.

Forrás: Híd, I. évf. 1934. május. 1. sz.

Győry Dezső: Híd (Rimaszombat, Csehszlovákia)

A két szakadt part egyre távolabbul,

a régi roppant vaskapocs hiányzik,

de friss, sudár híd nő ki a szabadbul

s karol egyiktől át a másikig,

minthogyha Isten ráborulna búgón

a hulló  partot bontó szakadékra,

fitestből a híd átsuhan a zúgón

s dúlt lelkeket fog össze egymarékra:

lánc láncba, szív a szívbe, váll a vállhoz,

ívelt, friss lelkünk csak megért s nem átkoz,

vagyunk új képben az ő akaratja:

partok viszálya mihozzánk alantas

s a híd alatt az élet diadalmas

folyamja zúg s a mi arcunk mutatja.

Az „Új Aurórából”, Pozsony, 1929.

Forrás: Híd, I. évf. 1934. május. 1. sz.