Álmodtam… Tán nem is volt álom ez!
Kialva volt a nap és csillagok
Sötéten jártak a nagy ürbe’ szét
Sugár és uttalan… s a megfagyott föld
A légbe lomhán, fénytelen bolyongott’
És jött és ment a hajnal fénytelen.
E borzalomb’ az ember feledé
Egymást gyülölni és dermedve mind
Egy hő sugárért esdekelt a sziv
És őrtüzeknél éltek – paloták,
Kunyhók, királyok trónja mind, de mind
Ez őrtüzekre mind felrakva lőn
A városok már elhamvadtanak
Égő lakok körül lakósaik
Még összegyültek, egymást látni még!
Oh boldogok, kik a vulkán hegyek
Égő torkában laktak, éltenek…
Aggály – s reményből állt csupán a lét.
Erdők elégtek – annyi büszke törzs
Tört és zuhant le minden perczben és
Elhamvadott… lőn ujra zord’ sötét.
E rémes fénytől a szem, a tekintet
Átszellemült míg ez lombot vetett;
Sokan fedték könnyező szemök
Mások vonagló kezeikre hajták
Didergő álluk és mosolygva néztek.
Mások futkosva gyüjtötték a galyt
A máglya-lángra és kétségbeesett
Aggállyal néztek a bús éjre fel.
- Halotti leple egy letünt világnak. -
Majd átkozódva leveték magok
És fogvacogva a porban orditoztak,
Ijedve rebben fel a vészmadár,
Sivitra röpked; a vad állat is
Remegve szelid lesz; a viperák
A np közt csapnak szét, fulánktalan
Lőn nyelvök… s őket öldösi a nép
Hogy megegye. A harcz, mely megpihen:
Kitört megint hisz vér nyújt eledelt.
Egymást emésztve zordan, ridegen
enyhitik éhük, ölve szüntelen.
Egy gondolat élt csak: a dicstelen,
Rút éhalál s az éhség kinja mely
Halottakból nyer tápot… sirtalan
Hullák feküdtek porba szerteszét.
Az éhes éhest falt fel. Az eb is
Urára ront, de nem! Egy hű maradt
Egy hullát véd, míg rémesen csahol
Madártól, vadtól, éhes emberektől,
Mig éhtől összerogytak vagy más préda
Után siettek; ő nem keresett
Tápot; de folyton nyögve, sirva ott
Fájon nyöszörgve nyalta a kezet,
Mely nem viszonzá hizelgését… s meghalt!
Az éh mind jobban dul, míg végre csak
Két lény maradt lőn két halálos ellen.
Találkoztak egy oltár hamvadó
Tüznél, hol gy halom szent edény
Megfertőztetve áll… felvánszorognak
S remegve vézna kézzel felkaparták
Ők a parázst és végleheletök
Alatt az alvó láng még lángra gyult.
OH gunyos sors! A mint felemelék
E lángból fényes szemöket meglátták
Egymást, s borzadva meghaltak legott.
A borzalomtól halt meg mind a kettő,
Nem sejtve, hogy a gyűlölet jegyét
Nyomá az éhség ah a másik arczra!
A föld üres lőn, sivár, néptelen.
Fa, tű és élőlény nélküli gömb,
Halál tekéje… zord anyag, chaos,
Folyam, patak, tó, tenger zajtalan
Misem zavarja néma mélyöket.
Hajók vitorla nélkül megrohadtak
A tengeren árbóczuk összeomlék
S ők némán hulltak a fenékre le.
A hab halott volt, sirba szállt a hullám,
A hold – urnőjük – még előbb kihunyt
A tespedt légbe tesped, áll a szél.
Nincs felhő többé; e nélkül is oly
Sötét van, hisz a mindenség: S ö t é t s é g.
Diodati, jul. 1818.
Hegedüs István
(* Byron e költeménye, mely „Sötétség” címet viselt, a költő kedélyvilága legsötétebb örvényeire vet „világot”. H.)
Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése