Kócsy Károly (1829-1871): A nefelejts átka* (rege)

Kies hazánk egy büszke bérczfokán
- Oly rég, hogy tán a legnagyobb mesélő -
Nem mondaná meg bár a korszakát -
Guggolt egy kisded csonkatornyu vár.
Falát dőléstől védegette repkény,
Mely millió karával átölelte,
S hogy nem gyerkőcz már, azt a vén idő
Penésszel, móhval irta oldalára.
Körüle árnyas, hűs liget terült,
Mi fülemilét szült, balzsamot lehelt,
Mg a madársereg az ágakon:
Szabad világról kórust énekelt.
A várba benn egy ősz vitéz lakott,
Fejér szakála éppen térdig ért;
A tisztelet pedig mivel fejét
Kicsinye, vénje egyként környezé:
Irva se lenne az leirható.
Ember se lenne tán; ki higgye el.
Mert nagy vitéz volt ám a jó öreg,
Mig két kara a bárdot birta fel,
a népnek, mely a vár alatt lakott,
Pokolra küldte összes ellenét.
Ha béke volt: ő volt a legjobb ember,
„D a r a b  k e n y é r”: úgy hitta minden ember.
Arany helyett – ez volt a nép adója.
Vagyonra mért is vágyna többre már,
A várban ül a földnek összes kincse,
Sugárait hogy ősz fejére hintse:
Az égi – jó, a tündérszép leány!

Tündér leányunk egy szép reggelen,
Kezébe vette öntözőszerét;
A bő forrás felé – mely vigan csörge
Sziklák tövéből -mint a szellő lebbent.
„Soká élj forrás – szólt a szép leány -
Mi tiszta gyémánt mindig tüköröd!”
„Az ám – sugá a forrás ingerkedve -
„Te kis korodban, jó anyád midőn
„Beteg vala s te hozzám eljövél,
„Vizem helyébe könyid hullatád.”
Nó, nó! – boszuszkodik haraggal a
Lány s letartva öntöző szerét,
A szép vizet megrablá nagy hamar -
„Azért is várj, fizess a gyöngyeiddel:
Virágaimnak, játszótársaimnak!”
„Hozott az ég rokon! – szólt édesen
A liliom -; de tudnunk kell előbb:
Leány, patak, virág az ősvilágban
Tudtak csevegni együtt kedvesen. -
„Oh jer felém! Mond el mit álmodál?
„Voltak körüled menyből angyalok?
„Fölvettek ismét lenge szárnyaikra?
„Nyerél az égből csillag koszorut?
„Mi szép fejér vagy – utat áll tovább
A liliom – én szégyelem magam:
Melletted én setét, mi sem vagyok!
„Felém is jer – susog a bokor alján
A lágy beszéd az emlény ajkain -
Jer nézz reám, hogy mint a két szemed
„Egészen kék, én is oly szép legyek!
„Ábrándjaimnak egyetlen hű képe!
- Fejér rózsától jött a szó sohajjal -
„Te, a világnak éke, szépek-szépe,
„Angyal, ki földre bánatunkra szálltál,
Birhatni téged ah hogyan lehetne?!
Ne – nem! Tovább hallgatni nem tudom
E hizelgőket – közbe szólt a lány -
Fejér arczára biborpirja ült.
Te, rózsa vagy szép! – ingerel tovább -
Fel néz a rózsa nagy szemérmesen,
Pirulni bezzeg ő is megtanult
Fejét testvérit nyomban megtagadta
S egy nagy csoport azóta nyit pirosat.

A bájoló leány még hosszason
- Le hajtva kedves, szőke kis fejét -
Virági közt; sohajt sohajra gyüjte.
Körülveszi a boldogságnak árja,
Milyennek földön, égben nincsen párja.
Szivének még is titkos buja van!
Seeb nincs sehol ő mégis méjjet érez,
Mi sajg, de még is jólesik ha vérez!
Ah ki beszél, hogy itt van a tavasz
Hiába szólsz madár,
Hamar nyilsz szép virág: még nincsen az!
Mig így beszél s szivén az irt letépi;
Egyszerre halla lassu lépteket,
S mint őzike a mely’t sovár vadász
Üzőbe vett, - vagy mint ki vétkeit
Világra jönni látja: futni kelt.
„Megállj bohó te” – szólt az agg szülő -
„Ne menj, maradj, vendéged érkezett;
Titokban – hidd el – régen ismer ő.
S ha látni vágy: hiszed, hogy vétkezett?
A lány úgy lopva pillant s nem leve
Többé gyorsanfutó kis őzike;
De mint a fübe a kis viola
Kelyhéhez várja a vendég lepét,
- Talán ő lépni már el is feledte,
Gyökérből, ónból mintha lenne lába -
Az ősz apát szoborkint várta bel,
Vendégével a büszke daliával.
E férfi nézd virágom! Szólt az agg -
„Erős vitéz, mi egykor én valék;
„Föl áll kezébe harcokban a bárd,
„Illik karába bék’ alatt a lány;
„Lantol, szeret, dalol, küzd: ő levente;
„Néked igérték rég az istenek,
- „A csillagokból azt tanultam én -
S most eljöve: legyél te házi szente!
A harcfi szólt: Te kedves szép leány!
Csaták zajában eddig győztes voltam,
A szivtusában foglyul estem én;
Ah, bár szeretni tudnál! Légy enyém!
Virágsziromból lesz menyasszony-ágyad,
Kemény karom selyemmé lágyul el,
Szelid sohaj ringat el álmaidba,
Lélekzeted a lelkem issza fel;
Virágillatból lesz a lég körüled,
Parancsaidra várnak angyalok,
S a napnak érted majd imádkozom
Szerelmes holdat hozzád küldje el;
És minden éjjel ablakodra szálljon,
ablakodról hófehér kebledre
És sugja meg, hogy künn egy kis madár,
A csattogány az éjt virasztja érted;
Nappal meg kerted kis virágai
Zenegnek égi dalt s ha tetszem én:
Ölelni foglak úgy, mint senki más,
A nagy világgal szembe szállok érted…
Ah, kis galamb! A szerelmet nem érted?!
Hogy érti-e? Szivében lángot érzett;
de jól – esett hallgatni ily beszédet;
a hang, a szó szivének ürjét tölti
Egy-egy sebét gyorsan gyógyitja be;
Keblébe menny, ő többé nem is földi!
Szeret, imád, de szólni még se tudna,
Virágait míg meg nem kérdezi,
„Legyen tiéd s te légy övé örökre,
„Egy menny, egy sir nyiljék meg számotokra!
- A biztató szó jött minden kehelyből, -
A hölgy a hősre pillant s kék szeme
A tiszta ég titkát elárulá.
A rózsa, liljom – mind-mind örömükben
Gyöngy könyüket reá hullottak áldva!

Kevés időn a csonkatornyu vár
Nemes vendég rajával kérkedett;
Az ős szokáskint gyültek össze hogy,
Az esküvőt vigan megünnepeljék.
Lengett a zászló szerte százival;
A torna várt a büszke daliára,
Hol édes csók vagy kendő-lebbenésnek
Gyakorta véres fő islett az ára.
Solyom vijjant, toporzokolt a mén,
Bikák tüsszögve vártak vad tusára;
Szelid galambok: drága szép leányok.
Babér kötöztek, hősök homlokára.
Hajh4 vége nem lesz itt a kedv és bornak!
Tán mind a kettő benn, a várba forrnak?
A  s o r s  eddig csak hallgatott nyugodtan;
De látva hogy a büszke várura
A menyegzőre őt nem hitta meg:
Hivatlanul, haraggal ott terem
S a vár előtt két kürtöt fuva meg.
Az egyikét az ősz hallotta csak,
Haláltól jött s halált hozott a hang;
A második a boldog vőlegényt
Menyasszonyától harczba szólítá!
Ott álltak ők az ifju és leány,
Mint két virág, letörve vad kezektől;
Telve buval, vigaszt hiába várva,
Feltámadást, mennyet már nem remélve,
Egy perczre boldog s most kétszer százszor árva!
Ah, sir fölött reménynek hire nincs!
Szivet, ha tört, gyógyitni szer hajh, nincsen!
A hős nem mondta el, hogy kinja éget;
Poklát a hölgy szintén némán viselte;
De lelkök egybe – összeforrva volt,
Vigasz, beszéd fölösleg lenne ott;
Könyvek se tudnak annyit összeirni
A mennyit ők egymás szemében nézve
E lmondtak egy-egy keserű sohajban!
Majd sirtak együtt forró könyüket
A sirra eskü s bucsujel fejében.
De lám a köny nyom nélkül nem maradt
Az ősz vetésnek friss göröndjein,
Belőlük rajta – hála érte égnek -
Egy kék virág: a  n e f e l e j t s  kele.

Nap, éj, idő lassan csak elfolyának.
Madár időnél nem repül gyorsabban
Balzsam helyette! Nem gyógyitna jobban.
A bus leánynak arcza vidorabb lett;
Virágai sem ültek tétlenül,
Könyezni nem hagyák a jó barátot.
Szivén reménynek ismét mécse lobbant.
A könyüből kelt  n e f e l e j t s  pedig,
Hogy szép urnőjét jól őrizze meg:
Csillagsugárból szálakat szedett
S a hölgy arczára abból finom ujja
Az ártatlanság fátyolát szövé.
Ah, mi szép, mi tiszta volt e fátyol!
E nélkül angyal nem képzelhető;
Ha öfldi – létben van nagy, nagy magasság,
e fátyol rajta bizonnyal: t e t ő!
Illet is jól reá a tiszta fátyol;
Nem adta volna azt egy édenért,
Mert angyalok ismerték róla fel;
Mosolyogtak véle, karjaikra vették,
Daloltak tulvilági éneket,
Mi földi kincs, babérnál többet ért.
Ez éneket ő ép’ azért szerette:
Hogy fátyolának tisztaságát zengte

Egy szép öltő után, szép hajnalon,
Midőn szunnyadni félig éberen,
- Ölelve hősét édes álmai közt -
A lány fülébe hárfa hangja jut.
Ah réges-rég hiába várja már!
Jól eshetett e hang szegőny szivének,
Hószinfehér kebléről látható,
Mi el ’ alá piheg, emelkedik,
Mint tiszta tóvizén a hattyu tolla,
Még penge lant, szóllott a dal, midőn
A szép alvó pilláit felnyitá’,
Előbb nem mást csak azt gondolta, hogy
Virágai susognak vagy ha több -
Az égiek karától cseng a dal;
De lassankint a mint magához tére:
Szökelt, futott, röppent arczába vére,
Onnan a szivbe, vissza, főbe széjjel,
- Vagy tán a vér tud izzni, mint a vas? -
Egész valója tűzözönre vála;
Ah nem is halla ő dalt ennyi kéjjel!
Virág, madár  s az égiek kara
Hálátlanul mind elfeledve lőnnek,
Mint mámoros, két fő már nem vezér’l.
Önkéntelen a telt pohár felé nyúl:
Karát kitárva ment a viz felé,
Mert onnan jött a dalnok szép hangzása.
Esengve hitták kis virágai:
„Ne menj, maradj miénk még egy időre
„Ne vidd körünkből azt a tiszta fátyolt,
„Tudod te jól: a hősre várni szép!
Többé ő hátra nem tekinte már;
a mennyi érzék, eltompulva mind.
Előtte örvény s ő az édent látja.
A bús madársereg gyászdalra kezd…
Hajh! Mind hiába, nem hallotta ő!
A dalba fult érzéke, hőse képe!

A kis pataknál halvány ifju ült,
- Annak kezében zenegett a hárfa.
Meglátta őt az elpirult leány;
„Jobb lesz talán megtérni” – gondolá -
De gyenge lábai inogva is
A kis forráshoz mind előbb vivék.
A szép dalár kitárja karjait,
A hölgy nem tudta már hogy hol van ő.
Jajongtak, sírtak szerte mindenütt.
A kis virágok, morgott a patak;
Kurrant a varju, huhholt a bagoly,
Az égi kartól átok átkot ére;
Pokolfenékről harsogat kaczaj;
Ah vége, vége nem hallotta már.
Multtal, jövőt jelennek mind ebadta!
Még villan egyet: apja, hőse képe;
Sirni lelket, szivet szakadni lát;
Sötétet, fényt, pokolt és mennyet érez:
A kin s a kéj kelének itt tusára.
Meg térne ő, de hajh, már  n i  n c s  i s  ő!
A szép ajak, a lélek néma lett!
Csak szive dobbant izzó, láva, tűzzel…
Egy hosszu, hosszu csókban ringa el.

Mikor felébredt, már a kis patak
Kiszáradott; a szép virágcsoport
Letörve volt a fájdalom miatt!
Közülök még csupán egyetlen éle:
Kezében átok volt a fegyver éle.
„Leány! A mit neked szövék: a  f á t y o l t
Beszennyezéd, - zokog a nefelejts, -
„Legyél azért örökre átkozott,
„Ne nézzen rád a hős ha visszatér,
„Mig fátylodat tisztára nem mosod’!
A kék virág kimult e szók után,
Miként a méh, mi fullánkjaival szúra;
De hamviból egy más növény kele
A gyászvirág; ez még ma is kesergi
A hűséget, ha nincs a kőkebelbe.
S mit tett a hős midőn babérral a
Csaták zajából eljött győztesen?
A hütelenről azt a szennyes fátyolt
Letépte .    .    .    .    .    .    .
És sira egyszer ő is életében;
Fejéről tüzbe dobta a babért!
A szép természet érte ölte gyászt
Alatta még a kő is meghasadt
Kebléből egy kis csörge forrást önte,
Miben az égtől elcsapott leány
Öblintni kezdő szennyes fátyolát!
* * *
E hely még  most is áll, de puszta lett,
A szél porát is szerte hordt’ a várnak;
Növény sem nő ott más csak gyászvirág
Ott mindig dörg és villámok czikáznak;
Elüzött kedv helyébe lépe: jaj!
Madár többé ott már nem énekel,
Az égen nincs ott soha kék lepel;
Az angyalok kórusa néma ltt
S a földön élő szép virág sereg:
Azota nem beszél . . . . . . . . . . .  .
E tájra más nem vár csak szemfedél…!
Ugy néha-néha – bárányát keresve
Ha pásztolányka tévedezve jár,
A vézna hölgyet látva: kél umára.
A szép kebelnek, arcza vége, vége!
A rózsa, liljomrajta hamvá ége.
De folytja régi, az örök a fátylon;
S ő mossa még is! Mind hiába mossa,
Kivenni azt hajh, vizben nincs erő!
Mosása közt kinyilik néha ajka;
Leány vigyázz, vigyázz a fátyolodra!!

(* A rege elhunyt tudósunk hátrahagyott szépirodalmi művei közül való.        Szerk.)

Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.