Murányi Sándor (Farkas, 1836-1907): Szenvedőnek

 
Beszélgetek veled s úgy fáj ha rád nézek;
Valami nagy bánat nehezül lelkeden.
Olyan rejtélyes vagy – s hogy mi bánthat téged:
Nem birom felfogni, sejteni sem merem.
A multak felhői vonulnak el talán
Ilyenkor előtted sötéten… rémesen…?
Vagy az bánt, hogy jövőd rejtelmes fátyolán
Nem birsz átlátni, hogy  t u d d : mit még senki sem!

Most mosolyogsz, majd sirsz, mint egy gyermek épen,
Majd magasztos, büszke vagy – mint bérczi  pálma;
Máskor virág a nap tikkasztó hevében -
Mely szomorún hajlik le a föld porába.
S melyik vagy valóban? Egyik sem úgy hiszem…
Önmagával küzdve meghasonlott lelked;
Talány vagy magadnak – nem érthet senki sem -
Én – csak elborulok… hallhatok és sejtek.

Szavaidban, ha szólsz, a mult siralma sir,
„Csak a könyből adott részt az élet neked!”
Azt mondod, hogy kebled kihalt, miként a sír,
S szived mint egy tenger – gyöngyöket rejteget;
Minden kis hangodban szép lelked tárul fel,
Büvös világával mint egy tündérsziget;
Mert érzelmeidből egy virág sem hullt el:
Virágos… virágzik mindig a te szived!

Miért hát a panasz, ború s gond arczodon?
Miért borongsz a  m u l t  e m l é k e i  felett?
Nagy temető a mult – s ott a sirhalmokon
A hit virágát a  v i g a s z t  fel nem leled…
- - - Oh tudom, hogy ott van gyermek ifjuságod -
Annyi vágy, remény és öröm eltemetve…
S azokra borul mint szomorú füzágak
Csüggeteg lelkednek bánata, keserve.

De kérdem, hogy ki az, - a ki nem csalódott,
Ki a multak ellen ne emeljen vádat?!
Mutass egy homlokot mely  t ö v i s t  nem hordott,
E s z m é t, melyre kereszt, üldözés nem vártak…
Nézd, az emberi nem sorsának hajója -
Örökös viharban hányodik czéltalan…
S  sok küzdelemben megjavult-é sorsa?
Mint ezredév előtt, m o s t  i s  b o l d o g t a l a n!

S mi a milliók közt – mért emeljünk panaszt, 
- Parányi porszemek a homok tengerben -
A sziv hangja elvész itt, mint siró haraszt,
A vihartól zúgó sötét rengetegben…
Ha fáj a sziv, ne nyisd ajkaid panaszra,
Nyugodj meg az égnek titkos akaratán;
Ki reánk a sok bút, szenvedést árasztja:
Ki tudja – kegyének ez is egy  j e l e  tán.

Borits fátyolt a mult fájó emlékére -
S élvezd, az élvekkel kinálkozó jelent!
Mert a sziv ha egyszer kétség száll egére,
Örökös keservek örvényében kereng.
- ÉN is  c s a l ó d t a m és mennyit nem vesztettem!
Romba dőlt vágyaim magasztos világa…
Midőn egy titkos kéz drága szerelmedben
Új fényt, új világot gyujtott éjszakámba…

Oh jöjj s borul érted lángoló szivemre,
Ne hagyd elborulni új világát többé.
Rideg sorsom benned ki lett engesztelve,
S most a harczok helyett béke s áldás tölt bé.
- Nem mondom, hogy hütlen légy a multhoz, ezt nem…
De számüzni még a reményt is: bűn, vétek;
Higyj egy jobb jövőben… a hit minden perczen
Kibékit, megnyugtat, midőn  f á j  az élet.

E föld nem egészen a siralom völgye,
Az öröm is hajt itt lombot és virágot,
S hol az élet maga nyujtja azt elődbe:
Fogadd el és élvezd, míg viselni látod.
Boldogság kell? Ott van forrása s z i v e d b e n,
Higyj nekem, hogy másutt hiába keresed…
Üdvöt soha sem lelsz sötét kételyekben…
Kettő boldogit csak: a hit és szeretet!

Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.