Sámi Lajos (1843-1878): Őszi dalok

 
I.
Tovább repült a puszta tájról
A bucsúzó madársereg,
Az ég s a föld megint hideg lett
S mogorva, mint az emberek.
Miként ha hallanám a hangját,
A mint felém zokogva szól
a bucsuzókból egy madárka:
Te is hamar elutazol!

Peregve hull a száraz ágról
A földre szét a sárga lomb,
Kihalt lakóit úgy siratja
A puszta völgy s az árva domb,
A hervadó virág s a hulló
Levél felém zokogva sir,
A mint a szél zilálja, szórja:
Te rád se vár soká a sir!…

Ah jól tudom, hogy én sokáig
A bú miatt nem élhetek, -
Mióta őt szeretni kezdém
Szegény szívem nagyon beteg,
S reménye nincs a gyógyuláshoz,
Csupán csak egy – a gondolat,
Hogy nem sokára megpihenhet
Örökre – lent a föld alatt…

De ah, enyészni, mint a vizcsepp,
Melyet benyelt a tengerár -
Megsemmisülni, mint a porszem,
Ha szélben ingva, lenge jár:
Ez eszme egyre dúl agyamban,
Ez eszme nem hagy el soha,
Ezért olyan sötét szivemnek
A néma sirkövek moha.

A lomb, virág, dalos madárka
Tavasszal ujra visszatér -
Talán az ember is, ha meghalt,
Csak egy dicsőbb hazába  ér…
Csaló remény! Szívem hitetlen;
Ha egyszer a virág s levél
Lehult, virul helyette más, de
Mi halva van, több nem él.

II.
Habár tavaszkorom se mult el
Nagyon, nagyon sokáig éltem,
Sokáig arra, hogy megunjam
Örömtelen, jövőtlen éltem!
S a hol a táj rideg, kopár lett,
Ki várna szép virágot ottan?…
Virul, virul a zöld fa lombja,
De int az ősz s lehull halottan.

A míg az ifju szenvedélye,
Szerelme, vágya mélyen alszik,
A míg a fájó sziv sohaja
S fohásza még nem ért az ajkig:
Szerethet élni; - én is éltem
E tünde boldog állapotban,
Hiszen – virul a zöld falomb is,
De int az ősz s lehull halottan.

Ki vágyik élni, hogy ha éltét
A hit s remény feledve hagyja,
Ha szive fejlődő virágát
Korán lehullni látja fagyva?
Ez üldözött, e szenvedő sziv
A sirba vágyik, - enyh csak ott van.
Virul, virul a zöld fa lombja,
De int az ősz s lehull halottan.

III.
Az őszi szél virágölő
Hideg, rideg fuvalma zúg,
Miként halálbagoly dala
Vad éjeken sivitva búg.

Halálmadár az őszi szél;
A merre durva szárnya száll
Virágra, fára rá repül
S vadul süvölt: halál, halál!

S a zöld falomb, a szép virág,
Derült mező, dalos liget,
Ha érte szárnya hűs lehe
Azonnal árva és siket.

Virág kihal s a lomb lehull,
A földre bús enyészet ül
S fölötte zord halotti dalt
Süvölt a szél kegyetlenül.

E halt világ milyen sötét, -
Szivemhez úgy hasonlit az,
Reménye, mint a lomb, lehullt…
Borult jövő, letünt vigaszt.

A pusztulás ölő szele
Ah engem is sziven talált,
S miként a föld, ha int az ősz,
Naponta várom a halált.

Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.