Indali Gyula (1851-1880): Dalok a kályha mellől

 

I.
Tekints le lányka: mint szállong a hó !
Köd, némaság borong a tájon.
A hó csillan ki a homály alól
De oh mi búsan… oh mi fájón!

Gondolsz-e lányka az időre:
Mely bájaid sirját megássa?
Midőn nem lesz más fény terajtad:
Csak lelked s fürtid csillogása?!…

II.
A természet, nézd: hogy megaggott.
Eldobta fényes, színes ékét.
Mi itt ülünk és szánalommal
Meg-megmosolygjuk gyöngeségét.

Ah! lesz idő: midőn mi ketten
Nehéz főt gyönge karra hajtunk,
Midőn a sors minket talál, és
A természet mosolyg mi rajtunk!

III.
Kinézek… ah! Csak dermedés, enyészet!
A kéj szivemben búra válik.
Meddig? Kérdem a felhőteljes égtől,
Oh halld, azt mondja: „ nem sokáig!”

Szemedbe nézek… ah, mint pezsg az élet!
A bánat-kény mosolyra válik.
Meddig? Kérdem szivemtől… Oh ne halla meg,
A válasz ismét: „nem sokáig!”

IV.
Az ég ölén, nézd: mint dulong a harcz!
Sötét: mint siron siró árva-arcz.
S neml átod-é, ha lelked rávigyáz:
Mi ellentét ez égi s földi gyász
Fehér a téli ég felhője fenn:
S sötét boru ül a fényes sziven!

V.
Nézd: e hasábok mily jól égnek;
Meleget és fényt hintve szét.
Oh halld, a láng lágyan morajló,
Álomhozó, szelid neszét!
Tündér-mesét mesélve el
Agg bérczek ifju fáirúl;
Hová tavasz soh’sem hat el,
S hol télen is tavasz virul.

„Két ifju fa szerette egymást,
Sugár fenyő és büszke tölgy.
Boldogságuk szelid nyugalmát
Látta az ég, a bércz, a völgy.

De durva kéz kitépte őket.
S a bércz azóta oly beteg!
Hol vannak ők! – a társak kérdik -
Rá búsan zúg a rengeteg!”

Folytassuk-e?… Itt vannak ők. Nézd
E két lángot, mely összefoly.
Miként két haldokló szerelmes
Ajkán elröppenő mosoly.
E vég jut – meglehet – nekünk is!
Kéj- s kinban együtt égve, majd
Porunk felett lágy fuvalomként,
Emélkezés és szeretet sohajt.

Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.