Udvardi (Cserna Géza 1842-1876): Beteglátogató

Oh ez a szél hogyan jajgat,
Hogyan sir, hogy panaszol,
mintha bizony nyugodalmat
Nem találna valahol!

Ide jön a ház faláig,
Veri, vágja ablakom;
Nem elég a nappal kínja,
Még csak nem is alhatom?

Szél barátom! Lásd tenéked
Földön égbe van hazád,
s nékem semmim e világon
Csak ez a lyuk, ez az ágy!

S mintha szólna: „Be szegény vagy!
Keresek már valakit!”
Kaczag egyet s bucsuzásul
Egy marok port behajít.

Forrás: Tanulók Lapja II. évf. 5. sz. Budapest, 1895. febr. 3.

Gaal Mózes: Tompa családi költészete

    Számot akarok előbb adni arról, hogy a mozgalmas, lázas irodalmi produkció korában miért nyúlok vissza a múltba, miért foglalkozom olyan költővel, kit ma „koszorus”-nak neveznek, de nemigen olvasnak, ki a maiaktól olyan sok tekintetben különbözik, amint hogy az idők is arculatot változtattak, a kort foglalkoztató eszmék is a túlérettség pangó stádiumába jutottak.
    Ha a számok statisztikája volna egyedüli mértéke a fejlődésnek az irodalomban: tekintve a hírlapok eszeveszett szaporodását, a pennaforgatók vásári sokadalmát, a nyomtatványok tarka légióját, a zsúfolt raktárú könyves boltokat: be kellene bízvást vallanunk, hogy az ifjabb Magyarország irodalma most éli virágzása korát.
    Mert kétségbeejtően nagy a termelés.
    Ámde lázas sietség, beteges kapkodás, hivalkodó feltűnési viszketegség, nyugtalan becsvágy, idegen ízlés majmolása, napi szükségletek megrendelés-szerű kielégítése, tekintélyes számú, de azért hivatás nélkül való betű szaporítás a kiáltó jelentések.
    Nem számítva az irodalmi műfajok egyéb ágait: a lírai költészet saknem beláthatatlan zsönge hajtásai immár valóságos erdőt – fájdalom, fűzfa-erdőt – alkotnak. Annyi hamis érzés, annyi éretlen reflexis, annyi zavaros idea öltözik rím-fodros ruhába, hogy az olvasók, ha elolvasnák, méltán megcsömörlenének még az egészségesebb költői eledelektől is.
    Igaz, hogy a véghetetlenül türelmes papírtenger kínjait némán hordozza, de ha kiforgatja e reális korban e poéták  könyveit vagy üdítőbb forrásra szomjazik, vagy ízlés-vesztetten hamis világba téved. Kell üdítő forrás a léleknek, az igazi költőknek hitelüket veszíteniök sohasem szabad.
    A számok, a mérő-ón, a józan spekuláció korának is van igazi lelki felüdülésre szüksége. Meg kell a szívnek tiszta nemes hangon szólalnia. Ha a szenvedélyek zavaros hangja, ideig-óráig izgat, avagy a maga módja szerint gyönyörködtet is: beáll a kijózanulás pillanata, a reakció, midőn a pezsgő mámorát oly jótékonyan feledteti egy pohár friss víz.
    Azok a szóvirágos, észbontó szenvedélyről, mindent feledtető sír nyugalmáról, örökös emésztő-lángról referáló versek, melyek manapság a „jó barátok buzdítására” megjelenő kötetek lapjait, meg az újságok hasábjait megfeküszik: korántsem bolygatják meg az európai politika súlyegyenét, hanem kétségbeesett gyorsasággal rohannak a feledés örvényébe, holott nyugodalmat lelnek az ítéletnapig, s akkor terhelő bűnökként vádolják világgá bocsátóikat.
    És megunva ez erőtlen nyögdeléseket, eszembe jut a hamar elfeledett, már életének vége felé méltatlanul mellőzött Tompa Mihály, ki ma az irodalom barátain kívül más nemigen ismer, nem forgat; feltűnik lelkem szemei előtt a bejei, keleméri, hamvai egyszerű parókia, az örömeiben szerény, szenvedéseiben erős lelkű pap  hűséges feleségével, beteges fiacskájával, olvasván megható költeményeit: megragad ellenállhatatlan vágy, hogy képet fessek róla, emlékét fölelevenítsem szívet megindító ellentéteül a mai idők költészetének.

*

    Küzdelmes, nehéz fiatalság, betegség, szegénység jutott osztályrészéül Tompának, míg az igrici szerény nagyapai házból a bejei eklézsiába került. Tanítóskodott, megkuporgatott filléreken tengette életét Eperjesen, Pesten, jogot tanult, teológiát végzett, míglen a fiatal poétát meghívták a jó bejei földmívelők, hogy legyen lelki vezérök, legyen a per nélkül való prókátor-jelöltből falusi pap.
    Eltelt a nyomorúságos városi élettel, kikötött a Gömör-megyei kis falu révében. A szívében forrongó vágyakat bölcs mértéklettel elcsitította, pihenni akart, jólesett neki a pihenés. Közelebb jutott a természethez, mely első szerelme vala, és hűséges szerelme eltartott a sírig.
    Tetszett neki a hivatás, habár paptársai áldatlan torzsalkodásának töviseit érezte. Tudta, hogy van ellensége, mert szemet szúrt a tradíció megrögzött híveinek, hogy más emberfia néha hosszú káplánoskodás után jut eklézsiához, s íme ez a fiatal jurista poéta írói híre révén egyszerre belecseppen.
    Ideális lelkű pap lett a poétából. Nem hivalkodik a megelégedéssel, midőn Pogány Karolinához intézett költő levelében írja:

Hol a szép Gömör halmos képet ölt,
Csendes magányban él hű tisztelőd!
Lant és biblia, e két szent barát
Karján ringatja boldogan magát.
    Sorsával meg van elégedve.
Az én pályám szép, ámbár nem ragyog,
Én az egyszerű nép őre vagyok.
Enyém jó és balsorsának fele,
Örülök, sírok résztvevőn vele.
S az elhagyott népet mi isteni
Növelni, oktatni, deriteni…

    Eljár a születő kisdedhez, fohászkodik érte; a dobogó szívű ifjú menyasszonyt összeesketi vőlegényével; vigasztalja a haldoklót; temetőbe kíséri, ki fájáról lehullt, mint a haraszt.

Ekkép velem rokon, barát a nép…
Nemes barátaim, pályám nemde szép?…

    Ámde fáj a tövis szívének:

Pályám társai meg nem értenek,
Szivök hozzám fagyos, vagy lágy meleg.

    Aztán érezi az egyedüllétnek szomorúságát, föl-fölébred benne a kívánság a házasélet után.

Midőn estennen megtérvén haza,
Nem fogad váró lny meleg szava;
Vagy fenn virasztok csendes éjszakán,
S nincsen felem, csak a késő magány;
Megvallom: akkor úgy fáj valami…
Annyit szeretnék,tudnék mondani!
A családélet boldog keble ez,
Melyért borongva lelkem epedez…

    De vagy marad még a vág, mert olyat, ki őt szeretné, s kit ő szerethetne, nem talál. Azért a természet az ő szerelmese.

Lombos karjával, aki átölel,
Csók közt altat el hűs szellőivel,
S én andalogva megsimogatom
Szép, szőke ÁRVALÁNYHAJ fürteit,
Piros RÓZSAAJKÁT megcsókolom,
Bámulom FEHÉR LILJOM  vállait,

S ha NEFELEJTS szemébe néz szemem:
Szebb hölgy, több boldogság nem kell nekem.

    A hűséges, az igaz természet az ő mindene. A virágok az ő barátai, méhek zümmögése altatja el.

Virágos, kis kertemnek közepén,
Árnyas méhesben ülök, élek én,
S kiket megápol, öntözget kezem,
Virágimat kéjjel szemlélgetem.
S haláltól mert megóvnom nem lehet:
Virág-regékbe dallom éltöket.

    Íme ez Tompa nyugodt életének első stádiuma. Vágyódik családi életre, nem találta még meg, akit szeretni tudna; örömét leli hivatásában, gyönyörűsége a természet.
    Lant és biblia. Harmóniája egy szelíd ábrándos léleknek.

    Együtt kel fel az énekes madárral, jár a mezőben, az illatos réten, nézi a gerlicét, a vadgalambokat, aztán megújult kedéllyel visszatér kis kertjébe, olt, nyes, öntöz, indákat igazít helyre; dolgozik és elmélkedik; előveszi kedves költőit, kiknek lelke rokon az ő lelkével… édes áhítattal  keble megteljesül, megengeszteli, akiket megbántott, s akik megbántottak, azokkal megbékül.

    „Falusi órák” című költeményét így fejezi be:

Ábrándom közt végre megnyugvás borit el,
s mint a gyermek, a kit elnyomott az álom,
Imádsága felén, összetett kezekkel
Csendesen aluszom csendes nyoszolyámon.

    Két év sem telik, hogy reá talál a költő arra a lényre, kit ő szeretni tudna. A Gömör-megyei Rúnyában lakó Zsoldos Emiliával megismerkedik, megszereti a mívelt lelkű, szelíd leányt. Nem az a vehemens, örökké kifelé törő lázas hév az ő szerelme, mint a hirtelen fellobbanó természetű embereké. Benne gyökerezik szívében  mélyen, táplálkozik szíve vérével, összeforr legnemesebb gondolataival. Szerelem, mely fiatal lángolásból szelíd, holtig tartó pásztortűzzé válik.

    A beteg költő visszaeped hozzá Graefenbergből, hova betegség hajtotta:

Piros hajnalban volt utnak indulásom,
Búsan tekinték át a szük völgy nyilán,
Hol a leány lakik;
Érzi-e, hogy lelkem a hajnal szellőben
Elszállott álmáig?

    Felújul még vágyakozóbb hévvel a régi kívánság:

Arra az ösvényre engem kivezérel,
Melyen a családi
Nyugodalmas élet boldog tartományát
Fel lehet találni?

Mert oda vágyom én, mert szüntelen ott van
Óhajtozó lelkem édes gondolatban,
S csupán csak véle lesz
Azzal a mosolygó, kedves kis leánnyal
E nyájas kép egész.

    A hazatérő költő feltalálta a boldogságot. Szívének mélységes érzelme hasonló visszhangra lelt. A szelíd lelkű poéta oly gyöngéd s mégis szárnyaló sorokban ad számot boldogságáról:

Hivem ne szólj, midőn utánad
Láttál bujdosni, mint az árnyat.

Midőn e sziv alig remélte,
Sajátjának mondhatni végre.

Dalomba voltál szőve, mind csak
Reád utalt virág, hab, csillag.

Örvénnyel küzdve, partra szállva,
TE voltál, csak te lelkem álma!

Mit mondjak most? Elég, ha érzem
Hű karjaid közt üdvösségem.

Mért tudna még epedni vágyam,
Hisz benned mindent megtaláltam.

    A bejei eklézsiából Kelemérre meghívott Tompa már vőlegény volt. Az ódon paplak két végtelenül boldog lénynek adott otthont. Egymásra találtak. Ezt a házasságot az égben kötötték. Mindkét lélek telve volt bizodalommal, az érzelmek nemességével, természetes jósággal, őszinteséggel. A költő megtalálta leghívebb barátját, ki megértette álmainak röptét, megosztotta vele reményeit, aggodalmait, ki homlokáról eloszlatta a borút, hahogy türelmetlen volt, kibékítette sorsával. A női szív gazdag, kimeríthetetlen bányájából a legszebb drágaköveket ragyogtatta.
    Mily lelkesedve írja hölgyéhez a költő.

El-elborul lelkem, miként az ég,
S ha önterhét nem birj bánatom,
Szememre forró könyekben szakad.
-    -    -    -    -    -    -

Oh hölgyem, életem szép napja te!
Mosolygásod szelid sugár ital
A bánat is ragyog, s könyüiben
Remény, s enyhület szivárványa gyul.

Ha lelkem a sötét jövőbe néz,
Kiköltözik belőle hit, remény,
És pusztán áll, mint egy elhagyatott
Kápolna a vadonnak közepén.

Oh hölgyem, csüggedt lelkem boldogabb
Idők reményivel karoljad át,
Mikép a repkény zölden folya be
Az ó-kápolna ingatag falát!

    Boldogok voltak. Mindent a fiatal házasok aranyos idealizmusával színeztek ki. A rozzant paplak mizériáit a poéta férj jóízű humorral írja le. Hahogy papi hivatása avagy egyéb dolga nehány napra elszólítja hazulról, repeső szívvel vágyik haza az öreg paplakba, holott várja hitvese.

Házi üszköm melegítő lángja mellett,
Keblemen a szomorú fagy úgy felenged.
Csordultig van az én szívem, annyit érzek
-    -    -    -    -    -    -    -
Két karomon, a mi kedves, kis családom.
Mi reményem, vágyam van még a világon?

    Elérte a boldogság tetőpontját: fiok született. 
    Hogy megtelt boldogsággal a keleméri paplak. Mennyei zenénél édesebb volt a gyermeksírás. Tavasz felé közeledett a természet, ám a gólya sietett a költő fiával, tavasz hirdetője, boldogság-hozója előbb akart lenni, mint az enyhe napsugár.
    Öt nyönyörű költeményben áradott meg az apai szív. Olyan gyöngéd, olyan mélységes érzelemmel, hogy könnyekig meghatja az olvasót.
    Hadd mutassak be közülök kettőt:

I.

Szerény hajlékomnak kedves kis vendége!
Jer, jer, hadd tegyelek anyád kebelére!
Együtt hadd lássalak…
Ugy szeret ő téged… pedig mint szenvedett!
Az isten tudja csak!

Együtt hadd lássalak, jó szelid anyáddal,
Mintha rózsát látnék kisded bimbajával;
Én meg felettetek
Lehajló sötét lomb, mely a zivatartól
Hiven megvédjelek.

Egy szép, élő bokor vagyunk így mi hárman;
E bokrot az élet csendes pagonyában
Zivatar ne érje!
Hanem rakjon fészket, kis csacsogó madár,
Az öröm, beléje.

Mégis, ha érné a vihar zúdulása,
Virág s bimbó helyett csak a lombot bántsa!
S csupán a levelen
Függjön a bánatnak jéghideg harmatja
Csupán a levelen.

    A másodiknak örömhangjába bevegyül Tompa lírájának legnemesebb hazafi-fájdalma is. Az elnémulás, a kétségbeesés korának fájdalmas keserve . (…) kis költemény így hangzik:

Örökséged, fiam, nincs egy gombostűnyi,
És mégis én neked úgy tudtam örülni!...
Szülessetek sokan…
Mert annyinak vége, - s e szegény nemzetnek
Olyan sok híja van.

Örültünk… örültünk, - s melyen isten adott,
Komoly csendességben ültük meg a napot;
Ó mert ki ütne zajt,
Midőn halottja van a szegény hazának,
S milljó kebel sohajt?

Az isten házába magam mennék veled,
Könyek között öntém rád a keresztvizet,
S buzgón imádkozám
Érettetek, kedves, mosolygó kisdedem,
S halván arczú hazám.

    Hasonló szellemű és hangú az  utolsó, az ötödik költemény is. Sőt uralkodóvá lészen benne a hazafiúi szent fájdalma, mélységes szeretete.
    Így kezdi:

Ezt a bús esztendőt, ha elfelejtenéd
Ezernyolcszázötven!… Mért is nem jött elébb
Születésed napja?
A szabad nemzetnek, hogy csak egy perczig is
Lettél volna tagja.

    Ekkor Tompa ereje teljében van, ha nem is a régi munkakedvtől tüzelve, ám kedvvel pengeti lantját. A családi megelégedést, az apai mérhetetlen örömet azonban hirtelen megkeseríti a csecsemőnek halála.
    Ez a sors csapásának, a költőt halálig sebző boldogtalanságnak első méregcsöppje. Hiszen igaz, látszólag kiheveri. Éltető reménység szívét föléleszti, de mintha szelleme elvesztené régi rugékonyságát. Poltikai célzatú költeményei egy rakás kelletmelenségbe, ízetlen meghurcoltatásba sodorják, mit keserűen panaszol fel Arany Jánoshoz írt leveleiben.
    No, de megvigasztalódik, mert néhány év múlva ismét fiúval ajándékozza meg hitvese. Ez a fiú és hitvesének gyöngéd szeretete az áldó két napsugár, mely lekébe világol. A szomorú idők keserveit már ritkábban szólaltatja meg, visszahúzódik kis otthonába. Jövedelmezőbb parókiába jut, a hanvaiba: az anyagi gondok kevésbé nehezednek vállaira. Féltékeny szeretettel őrködik kis családja felett, olykor-olykor aggodalommal tölti el a beteges, vézna gyermek látása, majd gyönge szervezetű feleségének betegeskedése borít árnyat homlokára, de ezek a bajok nem érintik sem hitét, sem bizalmát. Néha mégis eltűnődik. Az őszi hervadás, sárguló levelek hullása szívét megtöltik bánatos sejtelemmel.
    Így „Jöszte kedves” című, feleségéhez intézett költeményében az elválás, az elmúlás mélabús hangján mondja:

Fáj-e neked a táj képe ily halványan?
Nem gondolsz-e tenmagadra e világban?
Mikor te is úgy borulsz a hideg földre,
Ha megválunk majd egymástól…
Én a bús ág, te a zöldje.

    Ámde múló ellágyulás, költői merengés, mely tovaröppen csakhamar. Mélyebb nyomot a költő lelkében nem hagy. Felesége lassal fölépül, bár nem teljesen, a gyermek lassan fejlődik. Szeme fénye az aggódó szülőknek, jövő reménye, múlt keservnek elaltatója. A jó feleség iránt érzett ragaszkodó szeretet, mintha mindinkább mélyebb gyökereket verne a költő szívében. A nyár-este ünnepi csendjében fel-felbuzog:

Jer, jer,  hajtsd le vállaimra
Hajtsd le, hivem, a fejed!
E tündér-szép nyári éjet
Hadd virrasszam át veled!
Szerelmednek horgonyával
- Mint hajót a tengeren -
Lelkem álma örvényének
Bizton által engedem.

Belefáradt játékba,
S elaludt a kis gyerek;
Kaczaj támad kisded ajkán…
Most is játszik, enyeleg.
Félve állnak őrt felette
Szép reményünk, gondjaink:
- Ah, egy kisded sir felett már
Szomorú fűz lombja ing…

Ő kinyugszik anyja keblén
És pihegve rá simul,
Te, ki tartod karjaid közt,
s átmelegszel álmitul;
Én, ki látlak, én, ki birlak
És lelkem reng, mint a hab…
Ki tudná, hogy hármunk közül
Melyik már a boldogabb?

    A költőt kis világa éltette, ha ez a kis világ elborul előtte, nincs a költészet olyan napsugara, mely kívánatossá tegye előtte az életet.
    Feleségét, az áldott hitvest, őrzőangyalát nemcsak szerette, hanem imádta. Még csak gondolatnak is fájt, hogy egymástól elváljanak. Nem tudna nála nélkül élni.

Ne is hagyjuk el mi ketten,
Soha egymást az életben!
Egymás hű karjába dőlve
Menjünk el a temetőbe,
Mert nem lelnék üdvöt ott fenn
Visszavágynék én az égbül…
A sirban sem lenne nyugtom
Nálad nélkül… nálad nélkül…!

    Majd a csendes, kevéssel megelégedő boldogság, szelíd öröm hangján emlékezik meg házaséletükről a nyolcadik évfordulón 1857-ben:

Csendes a szív, csendes a ház, - jó nekünk,
Nem sóhajtjuk, a mit el nem érhetünk;
Melyből váltva lesz az élet boldogsága
Mindenünk van: búnk, reményünk, örömünk.

Néha-néha megrendül e kis sziget,
De a szélvész, a mikép jött, elsiet;
Hol kis bátyja halma látszik: fiunk játszik,
Mást adott, ki elvevé az egyiket.

    És mi történt öt hónap múlva, öt rövid hónap választá el Tompát a Golgothától.
    Így írja ő maga le Arany Jánoshoz 1857. október 24-én intézett levelében:
    „Kedves barátom! Nem válaszolhattam leveledre sokáig, hej, válaszolhatok már.
    Azután, hogy utolsó levelemet írtam, melyben híttunk ide benneteket, elvittem családomat a fürdőbe. Szeptember 26-dikán kis fiam verességbe esett, de szerencsére átment rajta; tizennégy nap múlta dagadni kezdett, de megint meglohadt és jobbacskán volt; végre a legkifogásnélkülibb gond, ápolgatás, kúráltatás daczára október 23. reggeli 7 óra után meghalt. Feleségem leírhatatlan állapotban van; magamat is, bár férfi vagyok, majd megtébolyít a fájdalom. Ha láttátok volna most ezt  a gyermeket, gyenge testében mennyi szellem, mennyi kedély volt. Mindennek vége!
    Ezért nem írhattam nektek. Isten áldjon meg benneteket!
    Hogy minő rémítő hatással volt a költőre fiának a halála, elmondja ő maga ugyancsak Arany Jánoshoz négy hónappal utóbb írt kétségbeesett tartalmú levelében. A levél így hangzik:
    „Édes jó barátom! Igen régen készülök írni hozzád; s íme most is, midőn a toll kezemben van, nagyon kétséges, képes leszek-e az első lapot végigírni… Ez az állapot, melyben én vagyok, melyben mi vagyunk,nem szomorúság, nem fájdalom többé: ez betegség, a lélek elgyengülése, melyen a legelszántabb akarattal s igyekezettel is erőt venni nem tudunk. Tudom, hogy nem jól van így, már nem is természetesen, de hogy másképp legyen: nemtehetem. Mi nem élünk, hanem tengődünk; mi, barátom, leszoktunk az alvásról s csodálatos, mégsem veszünk el! Én nem csinálok semmit, nem írok, nem olvasok, nem tanulok, nem gondolkodom, nem társalkodom; én senki és semmi vagyok – de mégis vagyok valami: mesterségem, kenyérkeresetem mártírja; a templomba kell járnom, papolnom, halottat temetnem! Dicsérnem a megboldogultat; beszélek az isten jóságáról a szomorú feleknek: aki bölcsen tette, amit tett; vigasztalom a megkeseredett szívűeket, stb… stb… aztán jót nevetek a sors e gyalázatos szatíráján, úgyhogy ez a legnyomorultabb, legszerencsétlenebb teremtés, ez a csontváz, ez az élőhalott, akit én feleségemnek, szeretett feleségemnek nevezek: ijedten veti rám beesett szemeit, gondolván, hogy tán megtébolyodtam! Ilyen életet élünk mi! Meddig tart így, nem tudom.”
    Ezekhez a szomorú sorokhoz magyarázat nem kell.

    A fájdalom sorvasztja apa, anya testét, lelkét. Nem keres vigasztalást, nem áradoz panaszos dalokban, de minél némább, minél inkább beletemetkezik a szívbe: annál rombolóbb.
    A lesújtott pár zarándokútja oly gyakran vezet a kicsiny sírhalomhoz. Virágos kertté leszen az tavasz újultával. Ha ezek a virágok beszélni tudtak volna: mely sokat elmondhatnak vala a halavány arcú asszonyról, a megtört apáról…
    Csoda-írja a költészetnek, elmélkedés, mindennapi foglalkozás nem hegeszthették e a sebet.
    Szárnyaszegetten gunnyasztott a merész sas, olykor, ha megszólalt a lant: bánatos lemondás, a világi dolgokkal való eltelés, a misztikus túlvilág felé való esengés rezgett a húrokon.
    A tépelődő költő ebben az időben úgy futólag papírra veté egy-két gondolatát. Nem számított arra, hogy valaha más is olvassa. A kétségbeesés keserű kifakadásai vannak közte. Meghalt gyermekének emléke,  mint kísértő rém jár fel a sírból.
    Íme egynéhány:

- Azt a köhögést örökké fogom hallani. Éjjel, mintha szólítana.
- Ő nálunk nélkül, mi nála nélkül! Tud-e, nem-e rólunk?
- Sírja mellett járnom el temetni!… kötelesség!
- Oda járunk, az nekünk a templom! Ott leszünk egész ember.
- Nagy sebből kigyógyul-e a szív? Ha nem, igen boldogtalan; ha igen, akkor igen aljas.
- Egy porszemet felkap a szél, egy levelet messze dob nagyobb, mintha hegek süllyednének el.
- Mások is szenvedtek! Ez nekem nem vigasztalás.
- Tűzbe hánytam halotti beszédeimet: nem megyek többé senkit temetni.
- Egy kicsiny felhő eltakarhatja a napot. Lelkem előtt egy kicsi felhő áll, s egész világ homályba borult előttem.

    Hozhatott-e ilyen sebre gyógyulást az idő? Feledést a foglalkozás? Megnyugvást az istenbe vetett bizalom és hit? Hivatását nemesen felfogó pap volt a költő; kinek zsámolyához jámbor hívei között olyan sok buzgó imát küldött, nem ihlet-e isten jósága? A vallásos költő nem nyugodott-e meg isten akaratában?

    Íme, hadd szóljon ő:

Járván a temetőn tanútlan éjeken.
Egy kisded sir felett törnek meg térdeim:
S felháborult elmém ugyan hányom-vetem
Az élet és halál örök kérdésein.
Mért is végződtek oly kevéssel évei?
Mig kérdezem: fanyar leczkén tanit az ész…
Születtünk, meghalunk! Ezt könnyű érteni,
Azon megnyugodni nehéz, igen nehéz.

Ha feljajdul a szív, midőn ketté szakad,
S az őszi lomb is ád hulltában gyönge neszt,
Embernek, a mi fáj, fájlalni nem szabad?
Hisz egy bús öröme a szivnek ez, ha veszt…
    De isten így akarta, megnyugszik benne:
Virágok és füvek harmatban ferdenek,
Nyugodt, setét az éj; a holdvilág lement.
A honnan áldással száll e lágy permeteg,
Az én lelkemre is szálljon le béke, csend.
Hogy a sir hűs gyepén nyugtatva homlokom,
Higyjek, reméljek, s ezt lehessen mondanom:
Ha elvesztettem itt, feltalálom ott,
Legyen meg hát uram, te szent akaratod.

    A seb nyitott marad, de vérzése lassankint megszűnik. Az imádott feleség megmaradt neki, hozzá fonódik a költő beteg lelke, mint a folyondár. Immár ezentúl szerepet cserélnek: a gyönge nő óriássá lesz, főleg mióta Tompát végzetes betegsége, a szívtágulás, évekig tartó haldoklásnak jegyzi el.
    Ez volt a méltatlanul üldöz sorsnak utolsó csapása, melyet a költőre mért.

    Hogy mi volt ez a nő e rettenetes évekbe, szó ki nem mondhatja. A gyöngédségnek, szeretetnek, türelemnek, jóságnak és okosságnak megtestesülése.
    Mintha a végtelen bölcs Gondviselés megszázszorozta volna gyönge testének erejét, erős lelkének bátorságát és bizalmát, hogy a szerencsétlen költőnek haldoklását megkönnyítve.
    Így értjük meg Tompának feleségéről írt jellemzését: „Lélek vagy, melyet nem lát senki, csak hatását ismeri. Nem annyira szellemes, hogy a nő vesszen el; de nem is annyira asszony, hogy a szellem hiányozzék. Nem tudta a világ, hogy élsz. Nem mutatsz semmit. Boldog voltam, hogy nem irigyelnek tőlem. Kavicsnak látszol s gyémánt vagy. Egyszerűség olcsó tisztaság. Az illatos virágok még fonnyadva sem veszítik el illatjukat. A szív veréséhez hasonlítasz. Asszony, ki este-reggel imádkozni szokott”…
    Ez a nő őrködött fölötte évekig. Ez a hű feleség vette ki kezéből a fegyvert, mellyel a szelíd költő, a jó isten jámbor szolgája a testi és lelki szenvedésnek egyik iszonyú percében ki akarta oltani életét.
    Ehhez a ritka nemességű nőhöz szólanak utolsó versei.
    A sírja szélén álló költőnek bölcs, de fájdalmas búcsúszavai ezek Búcsúzik a legdrágábbtól, mert ahhoz a kis fiúhoz kell mennie, ki egyedül pihen a hideg sírban, aki őt várja.
    Neki ajánlja „Olajág” című imádságos könyvét.
    A halála közeledését sejtő Tompa készülvén a „nagy útra”, búcsúzik e költeményben feleségétől. Nagy fájdalma a bölcsességnek, a rezignációnak köntösébe öltözik; tisztán lát szeme, a kép, mely föltárul előtte, szomorú, de nem visszariasztó .A sok szenvedést, melyet rámért a végezet, huszonegy évi házaséletének boldogsága megengeszteli. Immár reá a nagy éjszaka vár, a nagy éjszakának egy szomorú árnyalakja: a kisded fiú, ki magával vitte apjának életörömét a szűk sírba A válás nehéz, de légyen meg isten akaratja. Hitvese pedig fogadja e csapást olyan erős lélekkel, aminőt eddig mutatott, aminő erős lelkű csak őt tud lenni. Hiszen nem örökké tartó válás ez, ott van a szív éltető hite: találkozunk a jobb életben.
    „Utolsó versei”-ben, melyeket ugyancsak kedves nejének ajánlott, még egyszer, még utoljára a hervadás évszakáról, az ő szerette „Ősz”-étől vesz búcsút.
    Elmondja neki, hogy mennyire szerette mindig, hogy milyen hű dalnoka volt, hogy milyen keményen hányatik… Kéri őt, altassa el, hagyja őt pihenni síri ágyában. Nem sajnálja a világot, csodái halmazát; fény, öröm nem hívja, nem tartóztatja őt e földi életben, csak „egy, mit bús lelke kínnal visel”: hogy az ő drága feleségétől meg kell válnia.
    De meg kell lennie.
    Az a kis sír, melynek hideg göröngyei az öt éves fiúcska hamvait takarják, nagyon üres, nagyon hideg lakás a költő fiának, ki tudja, milyen szomorú odalenn – egyedül…
    1868. július 30-dikán a hanvai temetőnek új lakója lett. A kis fiú immár nem feküdt ott egyedül, hanem apja mellett.

*

    Ma már hárman pihennek ott, megtért hozzájuk tizenkét évi bút özvegység után az anya is. Díszes gránit-oszlop emelkedik a síron. Aranyos betűkkel reá vésve Arany Jánosnak, a költő legjobb barátjának sorai:

Természet! Ki ezer képben tükrözte halálod,
S uj életre hogyan kelsz, ha idül a tavasz:

Most öledben nyugszik maga egy bukott szomorú kép

várva nagy értelmét bústeli titkainak.
Lágyan öleld hű dalnokodat, s ti, szeretti virágok
Üljetek ágya köré mondani méla regét!

Forrás: Tanulók Lapja II. évf. Budapest, 1895. 

VÁZLAT - Berzsenyi Dániel (1776-1836)

Tündér szerencsénk kénye hány-vet.
Játszva emel s mosolyogva ver le.
Berzsenyi

A. VÁZLAT

    I. Nincsen állandóság a nap alatt, változik minden, dicsőség, hatalom, gazdagság mind mulandó.
    II. Kétségtelenül helytelen tehát elbizakodnunk szerencsénkben, mert
    1) vagy elbizakodottá teszi az embert a kedvező helyzet s a gőg és vakmerőség dönti porba,
    2) vagy a hatalom kihíván az irigységet és rossz akaratot, ezek mindent elkövetnek, hogy a hatalmast megsemmisítsék, -
    3) vagy végre, ha ezek egyike sem következik be, ott van a véletlen, amelyre emberi korlátoltságunkban nem egyszer hárítjuk a süllyedés, a bukás okát.
    III. Minthogy tehát mulandók a földi javak, igyekezzünk a múlhatatlanul szükségesnek megszerzése mellett, lelkünk javának előmozdítására.

B. KIDOLGOZÁS

    I. A természet vagy az emberi élet szemlélete mindenkit meggyőz afelől, hogy itt a földön semmi, de semmi sem biztos, s nem állandó, hanem inden alá van vetve a változás egyenlő jogú kényszerűségének. A növények, a fák fölsarjadzanak és elvesznek, a vízáradás vagy az égés elhamvasztja a legszilárdabbul megerősített városokat, - a legtekintélyesebb birodalmak, amelyekről azt hinnők, örök életűek lesznek, egyszerre csak eltűnnek a föld színéről, a viruló sziget a tenger mélyébe merül, porrá omlanak a megmászhatatlan hegyek és így tovább. A lét e forgandósága alól nem kivétel a létezők legfőbbike, az ember sem. Megáldhat valakit a sors ranggal, vagyonnal, mindenféle földi javakkal, de azért ne higgyük, hogy ezek a javak állandók és szilárdak. Csak a legritkábban esik meg, hogy az illetők életük végéig zavartalanul élvezhetik a szerencse adományait. A történelem bizonyítja, hogy nagy hatalmú királyok, noha számos és jelentékeny népből álló birodalom fölött királykodtak, igen gyakran nyomorultul vesztek el, - a legnevezetesebb hadvezérek, akik nagy áldozatok árán, hosszú küzdelemmel, győzelmesen, diadalittasan vonultak el a harctérről  s a közbecsülés és tisztelet igen nagy mértékével dicsekedhettek, valamely váratlan eset következtében egyszerre porba omlottak a magas tetőpontról. Sőt bátran el lehet mondani, hogy mentől kedvezőbbek valakinek viszonyai, annál súlyosabb csapások érik s a gonosz sors sokakat, úgy látszik, csak azért halmoz el jótéteményeivel, hogy utóbb annál sanyarúbb sorsra juttassa.
    II. Lássuk közelebbről ennek magyarázatát. Annak, hogy a még oly kedvező sorsban sem szabad bíznunk, három fontos ok szolgál bizonyító támogatására. Először is az, hogy akik úsznak a földi javakban, rendszerint szerfölött elbizakodottak, a gőgös felfuvalkodás pedig a bátort meggondolatlanul vakmerővé teszi, másodszor azok, akik gazdagok, kitüntető állással bírnak, természetszerűen keltik föl embertársaik irigykedését, ármányos gonoszságát;végre mivel az isteni gondviselés figyelmeztetni akarja a boldogokat arra, hogy a szerencse, a kedvező állapot nem állandó.
    Az embert a természet olyannak alkotta, hogy mihelyt magasra küzdi föl magát a sors kegye folytán, azonnal tűrhetetlenné válik reá nézve, hogy mások föléje emelkedjenek, sőt sorsával soha meg nem elégedve, egyre magasabbra és magasabbra törekszik. A szerencse gyermeke elhiteti magával, hogy ez a kedvező állapot örökké fog tartani s képtelenségnek tartja, hogy neki bármi is árthatna a világon. Hogy tehát törekvéseit siker koronázza, a legnehezebb akadályoktól sem riad vissza, nem ijeszti el kitűzött célját a még oly nagy veszedelem sem, de emiatt aztán igen gyakran sokkal nagyobb bajba jut, mint amelyen bárki fia is átküzdhetné magát. Elég itt I. Napoleonra hivatkoznunk, aki rendkívüli tehetségei révén elérte az emberi hatalom legmagasabb fokát s dicsekedhetett a legnagyobb harci dicsőséggel. Hanem ekkor őt is elragadta az a túlzó vágy, hogy egész Európát lábai alá tiporja. S ezzel megkezdődött bukása is. Csakhamar tapasztalnia kellett, milyen forgandó a szerencse. Az Oroszország ellen indított hadjáratban seregének nagyobb része megfagyott a meg nem szokott hideg miatt. Nem maradt egyéb hátra, mint minden módon arra igyekeznie, hogy hazájába visszatérjen s a szenvedett vereséget helyre üsse. Ámde ettől fogva egymás után vesztette el csatáit s elvégre hatalmától, befolyásától megfosztva a rengeteg óceán elhagyott pontját, szent Ilona szigetén, távol hazájától, elhagyva barátairól lehelte ki nagy szellemét.
    Azt mondtuk fölebb, hogy akik a sors kegyeivel dicsekedhetnek, könnyen fölkeltik embertársaik irigységét s ez nem egyszer hoz veszedelmet rájok. És ezen éppenséggel nem lehet csodálkoznunk, mert az megint egyik sajátsága az emberi természetnek, hogy nem nézi szívesen, ha a másik érdemekben fölülmúlja; mivel pedig az illetőt nem bírja túlhaladni vagy legalábbis utolérni, elfogja az irigység s minden lehetőt elkövet arra nézve, hogy bármily eszközzel, csellel, ármánnyal, erőszakkal lerántsa versenytársát a magasból. Sikerül is ez nem egyszer, mert hiszen ritka eset, hogy egy ember többeknek mesterkedésével szemben megállja helyét. Nem említjük Sokratest, a bölcsek legbölcsebbikét, akinek minden törekvése hazája javára irányult s utoljára mégis irigyeinek áldozata lett. De ott van pl. Cicero, a rómaiak legnagyobb szónoka. Vajon nem polártársainak irigysége vesztette el? Tagadhatatlan érdemeiért a  római nép a legmagasabb tisztségre emelte, - „a haza atyja” névvel tüntette ki és mégis néhány irigye, kik a nép előtt tekintéllyel bírtak, kieszközölte, hogy száműzetésbe kellett mennie, házát lerombolták, vagyonát elkobozták. Vagy ott van pl Hannibál, a karthagóiak legvitézebb vezére. Elkeseredett és kiengesztelhetetlen ellensége volt a r rómaiaknak s meg nem szűnő fáradalmak és küzdelmek után annyira vitte a dolgot, hogy már-már pusztulással fenyegette a nagy hatalmas római birodalmat s kevés híja volt, hogy egész Itáliát a karthágóiakévá nem tette. Ekkor a Hanno pártján levők irigykedése következtében, akik nem akartak neki segítő csapatokat küldeni, kénytelen volt Afrikába visszatérni s száműzetésben végezni annyi dicsőséggel teljes életét.
    Az eddigiekből kitűnik, hogy az emberek vagy a saját hibájokból, vagy embertársaik  irigysége folytán mily könnyen buknak alá a legmagasabb polcról. De tekintsünk el bár e két körülménytől, még más szempontból sem lehetünk biztosak jó sorsunk állandóságáról. A régiek hite szerint a véletlen, a mi hitünk szerint a gondviselés azokat, akiket a legnagyobb jótéteményeivel halmoz el, hogy valamiképp el ne bízzák magukat a külső javak bírása miatt, sőt inkább, hogy szemük előtt lebegjen, mennyire múlékony és veszendő minden földi jó, igen gyakran nagyobb megpróbáltatások alá veti. A régieknél eme hitéből származott azután az a vélemény, amely szerint még az istenek is irigykedvén azokra, akiknek szerfölött kedvező sors jutott osztályrészökül, boldogságuk legmagasb fokáról a legnagyobb nyomorba taszítják.
    Kétségtelen, hogy e felfogás nem fér össze azzal, amelyet mi keresztyének alkotunk az isteni gondviselésről, az azonban bizonyos, hogy – legalább emberi gyarló ítéletünk szerint – igen sok esetben épp oly kevéssé lehet azt bebizonyítani, hogy valakit saját hibájából, mint az, hogy mások irigysége vagy gonoszsága folytán ért szerencsétlenség, s azért alig marad más magyarázatunk, mint amit igen gyakran hallhatunk, hogy az elforduló sors hirtelen változása fosztotta meg az illetőt javaitól. Hogy a példában itt is a régieknél maradjunk, ott van Polykrates, aki, bár pórcsaládból származott, mégis Samos uralkodói trónjára küzdötte föl magát, a szerencsének számtalan kegyével dicsekedhetett s általában minden tekintetben oly szerencsés volt, hogy Amaris, egyiptomi király egyenesen és kizáróan azért idegenkedett el tőle, azért vonta meg barátságát, mivel lehetetlennek tartotta, hogy ilyen nagy boldogság fl ne keltse az istenek irigységét, márpedig nem akart a múlhatatlanul bekövetkező romlásnak – jóformán ok nélkül – részesévé lenni. S valóban Polykratest épp annyi csapással sújtották később az istenek, mint amennyi jótéteményben részesítették azelőtt. Orontes, a perzsák vezére ugyanis megfosztotta összes vagyonától, hatalmától.- Hasonlóan, vagy még világosabban bizonyítja a sors változandóságát Kroisos, lyd király példája, aki sok népet hajtott hatalma alá, túlságig bővelkedett kincsben, hatalomban, szerették alattvalói s fiában méltó trónörökössel bírt. Méltán tartották tehát az emberek legboldogabbikának. A sors azonban őt is utolérte. Fia váratlanul halt el, őt magát pedig Kyros, perzsa király megfosztván uralkodásától, máglyára kényszerítette. Már meg akarták gyújtani a máglyát, midőn eszébe jutott Solonnak, athenai híres államférfiának ama mondása, hogy „senki sem boldog halála előtt” s e visszaemlékezés hatása alatt háromszor ejtette ki a bölcs nevét. Kyros figyelmessé lett reá, kérdésére Kroisos elbeszélte a dolgot s kegyelmet nyert.
    III. Ha már a mondottakból kétségtelenül kitetszik, hogy vagy magunk, vagy mások, vagy a véletlen, de valamelyik bizonyára oka lehet romlásunknak, nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy legalábbis ne vágyjunk túlságosan a földi javakra, ne irigykedjünk azokra, akiket a sors több s nagyobb javakban részeltetett, mint bennünket, sőt inkább minden igyekezetünkkel azon legyünk, hogy érjük be azzal a kevéssel, amennyi szükséges a tisztességes megélhetésre, a hiú és múlékony földi javak pedig ne tegyék legfőbb óhajtásaink tárgyát, törekedjünk inkább azokra a javakra, amelyek által lelkileg vagyunk boldogok s amelyektől kevésbé foszthat meg akár a magunk hibája, akár mások gonoszsága, akár végre a sors kedvezőtlen volta.

Dr. Boros Gábor

Forrás: Tanulók Lapja II. évf. 4. sz. Budapest, 1895. jan. 27.

VÁZLATOK – Arany J. balladáinak lélektani alapja - Vörösmarty

 

    A ballada a lelki küzdelmek rajza s a lélektani igazságon alapszik. Ez pedig abban áll, hogy az, aki vétket követ el, bűnhődik. Arany balladáiban bűnhődések gyanánt a lelki betegségek szerepelnek. A hős a körülmények hatása alatt s a benne uralkodó szenvedélytől ösztönöztetve vétséget követ el, - eléri az isteni igazság karja s nem annyira testileg, mint erkölcsileg megsemmisül.
    Példák: V. Lászlót a lelkiismeret súlya alatt káprázatok gyötrik, majd méreg által pusztul el Eduard lelkét szintén a lelkiismeret vádja zaklatja, az Árva fiú mostohája megörül, hasonlóképpen Ágnes asszony és Kund Abigél. Tuba Ferkó bűnhődése a káprázat gyötrődése, Vörös rébéké testi halál. Bor vitézben a leány bűnhődésének alapja a vakmerőség, amellyel legyőzi nőies félelmét s szembeszáll a természet viharával. A Hídavatásban az ifjú lelkiállapota, a helyi és időbeli körülmények magyarázzák rémes vízióját és öngyilkosságát. Bende vitéz szabálytalan viadalának büntetése szintén vízió, majd az őrjöngés. A hősi balladák alapeszméjük fensége s magasztossága által tűnnek ki. Főbb eszméik: az anyai szeretet boldogító ereje, a női erények fénye, a magyar amazon hősies bátorsága, az apródok ragaszkodása és hálája, az erkölcsi győzelem fensőbbsége. A történeti balladák közt szomorú végűek is vannak, tragikus csak Török Bálint sora, ki ingatag, dőre politikájának lesz áldozatja. Az Egri leány megható halála a női vitézség és hősiesség megdicsőülése, az erkölcsi eszme fényes győzelme. Zách Kláraés a család sorsa fájdalmat és levertséget kelt; Endre királyfi túlságos hiszékenységének és tapasztalatlanságának szánalomra méltó áldozata. Szondi halála az erkölcsi győzelem diadala, a Hunyady család szomorú sorsa gyöngéd, megható képe s bús özvegynek és az elhagyott árváknak.
    Kedves, derült színezetűek a többi történeti balladák, de mindnyájan kiválnak alapeszméjük fensége és magasztossága által.

***

Hervadása liliom hullás volt
Ártatlanság képe s bánaté.
VÖRÖSMARTY

    Mielőtt Vörösmarty a „Szép Ilonka” feldolgozásába fogott volna, e két sort készítette el s e két soron tűnődve, gondolkozva írta meg gyönyörű költeményét, mely először a Bajua Aurorá-jában jelent meg 1834-ben.
    Mi a tárgya? Mátyás egy vadász kalandja a Vértes erdejében. Mátyást kerüli a vadász-szerencse, vad helyett a szép Peterdi Ilonkára akad, aki lepkét űzve vetődik közelébe. Mátyás Peterdinél. A lakoma. Peterdi jelleme. Mátyás mint íródeák miben különbözik Mátyástól, a királytól?
    Van-e szép Ilonka hervadásában indokolt igazságszolgáltatás? Hiszen ő véletlenül találkozik Vértes vadonában az ismeretlen királlyal, - tehát, nemcsak hogy vétség, de még tévedés sincs benne. Nyugalma, boldogsága úgy száll el, mint megrezzent kezéről első találkozáskor a pillangó. Érzésében hallgatag, vágyaiban szerény s merengésében csendes, - ezzel csak nem követ el vétséget? Miért kell neki mégis elhervadnia? Azért, amiért a liliomnak, melyhez a költő őt hasonlítja: természeti kényszerből! A liliom se vétkes, síne az ártatlanságé, - de élete rövid s pusztulása, hervadása természeti kényszer.
    Nem mindig azért pusztulunk el, mert mi vétkezünk, hanem elpusztulhatunk, ha ártatlanok vagyunk is, de más a vétkes. Áldozatul esünk mások vétkeinek, mint a liliom a gyászoló özvegy kezének, aki talán halott gyermeke koporsója számára tépi le száráról s talán éppen akkor, mikor legteljesebb virágában ragyog, s legpompásabban ragyog.

Forrás: Tanulók Lapja II. évf. 2. sz. Budapest, 1895. jan. 13.

Kisfaludy Sándor (1772-1844)

    Van-e köztetek, kedves olvasók, aki Kisfaludy Sándor nevét ne hallotta volna? Ti, akik mint ifjak mind romantikusok vagytok, kiknek lelkét nem érintette még a materializmusnak, annak a rideg, merő anyagiságnak szele, mely korunk irodalmát jellemzi, ti bizonyára tudjátok még élvezni Kisfaludy Sándor verseit.
    Minő más a mi irodalmunk, mint volt csak száz évvel ezelőtt. Az a költő, aki lantjára vette egy szomorú történet, tiszta, rajongó lelkű hőseit s az a közönség, mely megsiratta a bánatában elhervadt leányt s a keresztes háborúk ostromaiban elhullott hőst, nem a mi korunkból való.
    Minket nem gyönyörködtetnek ez érzelgős történetek, a cselszövények, a várúr bősz haragja, s egy elfonnyadt virág pusztulása.
    Más írók, más közönség, más korszellem volt az: de szebb, tisztább, önzetlenebb világ is, mint a mienk. Életmód, szokások, erkölcsök, ruházat, tudomány, műveltség mind más, mint a mostani.
    Az emberek nem éltek oly gyorsan, mint mi, de talán szebben, jobban éltek, int mi. Az író legtöbbször gazda is volt, aki szántóföldjei után nézett,vetett, aratott, vadászott, ki sokat kinn volt a szabad természetben, és mikor a gabona már be volt hordva s leesett az első hó, szobájára kárhoztatva a kandalló mellett reá ért írni és regélni s joggal énekelhette:

Ülj mellém a kandallóhoz,
Föl van szítva melege,
Csobáncz várról édes, kedves,
Halljad im, egy agg rege.

    S ha elolvasod a Csobáncz bevezető verseit, sejtenéd-e, hogy ennek írója egykor délceg testőr volt s majd főhadnagy a Würtembergi huszároknál?
    El tudod-e képzelni, hogy egy testőr tiszt szabadidejében idegen nyelven írt könyveket olvasson? Alighanem úgy járnál, mint az a két angol követ, kik Bécsben járván, egy délelőtt megkérték Eszterházy Miklós testőrkapitányt, hogy mutassa meg nekik, milyen egy magyar testőr szobája, s midőn az találomra az egyiket kinyitotta, a bámuló angolok egy ingujjban ülő fiatalembert láttak, aki amint a nagy pipafüsttől kivenni lehetett, egy olasz írónak, Metastasionak művét olvasta. S elvitték a hírét, hogy a magyar testőrök pipaszó mellett olasz írókat olvasnak.
    Mai viszonyaink között szinte hihetetlennek látszik, hogy egy katonatiszt olyan szép dalokat írjok, mint amilyen pl. ez:

A halavány olajfáknak
Járván csendes berkében
lelkem iszonyu csatáknak
Forog vesztő dühében.
A hajdani századokban
Egy olajág mit nem tett!
A háborgó országokban
Békességet szerezett:
S most egy olajerdő nékem
Meg nem szerzi békességem!
Meddig tart e szomorú
Létem duló háboru?

    Mikor aztán kétszáz ilyen dal lett ismerős, s a Himfy név, mely alatt Kisfaludy e verseket írta, az egész országot bejárta, valódi bálványa lett az ifjúi és női nemzedéknek, sőt a komoly arcú uraknak is, kik magyar könyvet sohse vettek kezükbe, részvéttel olvasták azt s a magyar költészetben hinni kezdtek.
    Mikor a költő keserve boldogsággá változott, újból kétszáz dal hirdette Magyarország leányainak s asszonyainak, hogy írójuk napja kiderült s ezer meg ezer nő szavalta a gyönyörű verset, melynek a kezdete ez:

A bereknek gyors kaszási
Már utolsót vágának stb.

    Ez időtől kezdve (1807.) Kisfaludy sokat írt. Hosszas volna munkáit felsorolni, elég megemlítenünk, hogy a líra, dráma és epika terén egyaránt tett kísérleteket. Legszebbek Regéi, melyeket az Akadémia 1818-ban a Marczibányi-féle díjjal (400 frt) jutalmazott. Sorra megénekelte a Balaton vidéki elpusztult, romokban heverő várak történetét. Így keletkeztek: Csobáncz, Tátika, Somló. Dobozi Mihály (1822), Szentmihályhegyi remete, 81823) A megbosszult hitszegő, Gyula szerelme (1825), Kemend (1832), Döbrönte, Szigliget (1833), A somlai vérszüret (1835), Esegh vár, Micz bán, Frangepán Erzsébet, Balassa Bálint stb.
    Álljon itt ezek közül a Szentmihályhegyi remete tartalma. Pethőházy, Keszthely birtokosa visszatér az ütközetből Bodor Imre nevű apródjával, aki életét mentette meg. Az úr hálából birtokai közül szabad választást enged az apródnak, aki azonban az ajándékot visszautasítva pethő lányának, Lillának  a kezét kéri. Pethő a szegény fiú kérését visszautasítja és őt elűzi, de Lilla kijelenti, hogy csak Imréhez megy nőül. Az apa erre megtagadja leányát, Imre pedig búcsút vesz tőle és eltávozik. Sem a leány, sem az apa nem tudják, hogy hova lett, azt hitték, hogy meghalt, pedig Imre remeteségbe vonult. Pethő restelli, ha élete megmentőjét nem jutalmazhatta meg. Imrét elfelejtik, csak Lilla nem, ki állhatatosan visszautasít minden kérőt. Egy őszi estén Dorka cseléd rokkája mellett azt beszéli, hogy Szentmihály hegyén van egy fiatal remete, aki kerüli az embert, bujdosik s olykor-olykor bús éneket dalol, de most már egy hege, hogy elnémult. Lilla szeme Dorka beszédére könnybe lábad és sejti, hogy ki a remete. Ekkor belép az ősz apát, Lilla nevelője és azt mondja, hogy a szentmihályhegyi remetét halva találták s el is temették. Lilla kétségbeesve fogadja a hírt, atyja pedig fényes temetést rendez, s a holttestet Keszthelyre a családi sírboltba viteti. Ez volt hálája. Lilla arra kéri atyját, hogy hagyja nyitva a sírboltot, mert nemsokára ő is oda fog kerülni. S Lilla rövid idő múlva szintén elhervad.
    Abban az időben az ilyen történetek hatottak, ma már nincs értékök. Elfeledjük ezeket a regéket, legfeljebb akkor említjük, mikor az irodalomtörténetben Kisfaludy nevét említve felelevenítjük e régi dolgokat.
    Kisfaludy azért nem élt és nem írt hiába, mert korára hatott s ha a ti romlatlan lelketeket az ő regéi kellemesen érintik, akkor olvassátok s élvezzétek.

Feledy Kornél

Forrás: Tanulók Lapja II. évf. 7. sz. Budapest, 1895. febr. 17.

Szalay Károly (1859-1938): Az ajándék

 
- Rosalie Loveling után hollandból -

A kis szekrényt kitárta,
a gyermek ott terem
S zsebórát látva benn’, szól:
„Nagyapám add nekem!”

Egykor igen, tiéd lesz -
Jövő évben talán,
Ha jól tanulsz s ügyes lész’,
- Mond az öreg – No lám!

„Jövő évben?!” – A gyermek
Szól – „látja nagypapa
Akkorra tán meg is hal
H’sz beteg s öreg maga!”

Az ősz gyermek merőn néz
S gondolja: meglehet…
S szeliden megsimitja
A kedves gyermeket.

Fogja a szép kis órát
S nehéz lánczát vele
Kezébe adja és szól:
"Atyádé volt, nesze!”
***
Megásva a piczinyke sír
Tanítványok állják körül;
Galambősz ember görbed ott
S fél térddel a bús hantra dűl.

Hajnali, hűs szellő susog,
Simitva lengő fürteit;
A kis koporsó mélyre száll…
Az agg sóhajt: „S te gyermek… itt!”

S búsan lakába tér megint
A nagypapa s sír gyászosan…
Az órácska tovább ketyeg,
S ismét a kis szekrénybe’ van.

Forrás: Tanulók Lapja II. évf. 3. sz. Budapest, 1895. jan. 20.

Márvány lépcsős, nagy ablakú
Kastély körül díszkert terül,
Tornyos tetőjén napsugár
Verődik vissza messziről.
Körötte szálas, ősi cser
Terjeszti védőn ágait
S nehéz vasajtók őrzik a
Boldog nagy úrnak álmait.

Ezüstös hársak enyhiben
A szellő is csak lopva jár
S fészkét fedezve, rejtekén
Dalol a szürke kis madár.
A kerti tó hűs habjain
Hattyú mosdatja tollait
S enyelgve ring hullámain
Fehér vitorlás kis ladik.

A kert porondos útain
Aranyos kis  hintó halad
S nehéz selyem ernyők megett
Halvány arczú gyermek kaczag.
Körötte sok játék hever
S ha egy törik, mást sírva kér
S egy kis vagyonnál többe van
Az az aranyos kis szekér.

S míg kis gazdája mérgesen
Játékát törve felsikit,
Az úrnő féltőn felkiált:
„Dada! Vigyázzon egy kicsit!
S a jó dada ijedten áll,
Engesztelőn s remegve szól:
„Talán a szellő megcsapá?”
S az ernyőt összevonja jól.

***

A mi házunk kicsiny, szerény;
Egy két tenyérnyi ablaka,
Nádas eszterhajunk alá
Fészket kis fecskepár raka.
A zöld mohás tetőzeten
Gólya család nagy fészke van
S a gyepbenőtte udaron
Szárnyas s tulok szökdel vigan.

Rácsos kapunk felfájaként
Jegenyefa, mint őrszem áll
S varjú sereg, ha jő az este,
Meghalni, rá károgva száll.
Magasra nyúló ágain
Rezeg, susog a sok levél
S lármás verébsereg tanyáz
S Isten tudja miről beszél.

Mezitlábos gyermek sereg
Dalolva jár az udvaron;
Porból csibét csinál, zajong,
Nyargal s tipeg falábakon.
Ott, görcsös szilfa ágain
Kicsiny fiam fészket keres
S nagyot puffanva száll le, míg
Madárfiukra lopva les.

S míg, véres orral talpra áll,
az anyja virgácsot ragad
- Egy baj  magában úgy se jár!
És ütleget, ütlegre kap.
„Anyjuk ne bántsd!” – kiáltom én,
„Látod ez ennek a sora,
Csakhogy a csontja nem törött,
Így lesz belőle katona!”

Forrás: Tanulók Lapja II. évf. 2. sz. Budapest, 1895. jan. 13.

Dr. Koltai Virgil: Vörösmarty, Petőfi, Arany mint hazafias költők

    Ma, midőn költőink lantján mind kevésbé szólal meg a hazafiúi lelkesedés és fájdalom, helyén van, ha elhunyt jeleseink költészetének főképp azon termékeivel foglalkozunk, amelyekben lángoló honszerelmük nyert oly megkapó kifejezést.
    Nem akarjuk kutatni, miért foglal el napjainkban a történeti éposz helyét a modern költői beszély; miért oly ritkák a hazafias ódák és elégiák; csak annyit akarunk megjegyezni, hogy a magyar nemzet létele korántsem oly biztos, hogy költőink teljesen megfeledkezhessenek a múlt nagyságáról és bűneiről, dicsőségéről és szenvedéseiről, a küzdelmekről, melyeket lételéért oly gyakran kellett vívnia. Mért nem szól hát a hazafias költészet? Mért nem szólal meg oly hangokon, hogy lelkesítsen és sebeket tépjen fel, amelyeket újra kell gyógyítani, hogy tanítson szeretni és gyűlölni, hogy kiragadjon ez átkos közönyből?!
    A jelen század első két tizedében a politikai élet megdermedt ugyan, de a költészet híven őrizte a nemzet kincseit. Az irodalomban megindult nyelvújítás előzője volt a politikai reformnak, Kazinczynak, Széchenyinek. A pasquillok durva és sokszor szemérmetlen hangja mellett, mely a nemesek és főnemesek, főrendek és képviselők, férfiak és nők renyheségét és erkölcsi hanyatlását bélyegzi meg, - a tiszta hazafiúi érzelmet, lelkesedést és elkeseredést, bánatot és örömet zengő költemények mutatják, hogy a nemzeti érzés és önérzés felkeltésére és ápolására a költészet van hivatva. Gvadányi Peleskei Nótáriusának gúnya s kötődése az idegen ruha és szokások felett; Virág B. ódáinak csendes haragja és lelkesedése, Kisfaludy S. epedése és sóvárgása regéiben s hazafias felbuzdulásai Nemesházy rajzolataibancsak gyenge megindulásként tűnnek fel azon érzelmekhez képest, amelyek Berzsenyi hazafias ódáiban nyilatkoznak. Elragadtatás a nemzet erényei és elkeseredés bűnei felett, öröm és fájdalom, lelkesedés és rezignáció, remény és kétségbeesés, szent felmagasztosultság s elkeseredett gúny váltakoznak a költeményekben; míg Kölcsey melancholikus lelke szelíd fájdalmát, majd sötét lemondását tolmácsolja. De ez időszakban mégis Kisfaludy Károly volt legnagyobb hatással a nemzeti érzés felkeltésére és ápolására. Lírai költeményeiben a hazaszeretet, honvágy, a múlt fölötti fájdalom s a jövőbe vetett remény nyilatkozik; komoly drámái által a nemzeti önérzetet, büszkeséget éleszti; vígjátékaiban s víg elbeszéléseiben a társadalmi hibákat teszi nevetségesekké, Tihamér című elbeszélésével pedig a magyar lovagkorba vezet. Kisfaludy Károly volt az első, aki a nemzetnek mely csak a múltban merengett s a jelen pusztulását tétlen rezignációival nézte, lelkesítve kiáltotta oda: „Él magyar! Áll Buda még! A múlt csak példa legyen most, s égve honért, bizton nézzen előre szemünk”. Az égő s tettekre kész honszerelem alapja a nemzet felvirulásának.
    És megjött az 1823-ik év, a nemzet önérzetet felébredt, a bécsi kormány önkényes rendeletei felkeltették a visszahatást; a nemzet érezte, hogy valahára már tennie kell, le kell ráznia az elnyomatás bilincseit, leszaggatnia a hűbérrendszer átkos békóit a nemzet millióinak lábairól, nagy elhatározás lelkesítette, a nagy átalakulás érzete hevítette, amelytől függ élete vagy halála. A lelkesedéshevébe olvadt a nemzeti fájdalom s e hangulatnak leghívebb kifejezője Vörösmarty hazafias költészete.
    A küzdelmek megindultak, a haladás eszméje s az átalakulás érzelme lassan-lassan áthatotta az egész nemzetet, míg az alkotmány poraiból megújulva támadt fel s  független s népképviseleten alapuló felelős magyar kormány betetőzte a küzdelmek diadalát s egy jobb korszaknak képezte alapján. A jobb kor azonban még nem következett be. A körülmények kényszerítő hatása, a kamarilla vétkei s a nemzet hibái felidézték a szent harcokat, amelyeknek költője Petőfi Sándor volt; de felidézték „észak rémes árnyait” is, amelyek elboríták a nemzet fénylő egét s a rövid dicsőség után a megpróbáltatás hosszú évei következtek. A nemzet alkotmányától megfosztatott, a nemzeti érzés elnyomatott s az egész nemzet egy ellenséges kormány kezei közé zsákmányul lőn odadobva. Halálos csend uralkodott, mindenki várta a nagyszerű halált. A nemzet felébresztője a döblingi tébolydában, a függetlenségi harc részesei bujdosásban voltak, akik pedig itthon voltak, alig szólhattak.
    E szomorú korszakra fényt a nemzeti ügy vértanúinak glóriája vetett s a halálos csend kietlenségét Tompa s Arany költészete enyhítette, mely fájdalomról beszélt s úgy szólott a szívhez, mintha némi reményről suttogott volna a haldokló nemzetnek.
    Vörösmarty lantja végig kísérte a nemzetnek reform-küzdelmeit, de a forradalom alatt elhallgatott, hogy azután újra megszólaljon és sötét eszméi hirdetése után a világ ünnepében való hittel némuljon el. Arany szintén részvéttel kíséri a céljukhoz közeledő küzdelmeket, de a forradalom kitörése aggodalommal tölti el, s nem a biztatás, nem a rajongás, hanem a félelem s nyugtalanság szólal meg lantján, míg a bukás után fájdalommal eltölt lelke a részvét szavaival nyilatkozik meg, hogy nemzetét bátorítsa s reményt csepegtessen a csüggedő lelkekbe. Petőfi hazafias költészete, midőn a forradalom izgat a véres harcok idején van kapcsolatban nemzete sorsával.

* * *

    Vörösmarty szíve nemzete összes érzelmeit egyesítette magában. Legszentebb érzése a munkás honszeretet, amelyet költeményében a „Honoszeretet”-ben rajzol.
    S valóban a honszeretetet senki sem határozta meg jobban, a hazafiúi költeményeket senki se szabta ki határozottabban, mint Vörösmarty Honszeretet című költeményében, amelynek értelméhez hasonlóan mondja Deák Ferenc: A hazáért mindent fel kell áldozni, de a hazát magát kockára tenni semmiért sem szabad. A honszerelem ad erőt a küzdelmekben, ez teszi a béke műveit áldásossá, a honszerelem menti meg a nemzeteket a bukástól, ez ragyog századok, ezredek múlva is az elenyészett nemzetek sírja felett; a honszerelem teszi végre, hogy „a nemzet Isten képe lesz”.
    Költőnk az igaz magyar szerelmének tárgyait Fóti dal-ában zengi el. Ebben benn van minden, amiért lelkesednie kell s e bordal egyike legszebb hazafiúi költeményeinknek. A költő iszik búfelejtésül, iszik a királyért, nemzetért, hazáért és egyetértésért. A legelső magyar ember a király, minden ember legyen ember és magyar, az ellenség vagy áruló meg ne éljen, de fogyjon élte, mint a bor; a hazát érje mindenütt áldás és szerencse, derüljön rá fény annyi vész után, fiait egyesség tartsa össze, hogy a hon naggyá lehessen, áldozzanak fel mindent a hazáért; hogy mondhassák csend- s viharban: „Szent hazánk! Megfizettük mind, mivel csak tartozánk.” Arany előtt a legszebb virág a haza szent szerelme, s ez az ember szívének legeslegmélyében terem, „a gyökere pedig vértől nedvesedik, ha lankadni kezd is, vérrel öntözgetik”; s e virágot szívünk vérével kell öntöznünk, locsolnunk, mert „ez gyümölcsöz nekünk édes szabadságot!” A nemzetnek önzetlen honszeretettől kell lángolnia, meg kell vetnie minden hiúságot, ábrándot, múló kegyeket s javakat, sem vész, sem gyalázat el ne szédítse: „Oh! Értsd meg e szót: árban és apályon – szirt-habok között – hűséges megálljon.”
    Petőfi a hazaszeretet fogalmát legtisztábban Honfidal-ában fejezi ki.
    Petőfi a honszeretet legtökéletesebb fokának tartja az élet feláldozását. Arany, Vörösmarty hasonlóképp; de Vörösmarty részletezi a honfi kötelességeit s főképp a munkás honszeretetet lebeg szemei előtt; Arany az „árban és apályon” a sziklahűséget a hazához teszi kötelességgé; Vörösmarty kiterjeszti szerelmét a királyra is. Aranyban és Petőfiben a monarchikus érzés nem nyilatkozik meg, sőt Petőfi határozottan köztársasági, eszközének tartja a forradalmat. Nemzetét nem szereti a békés haladás és átalakulás útján; nem tekinti történelmét, jelenében nem lát az ő forradalmi szelleme mást, mint tespedést. „Ezer éve, hogy e nemzet itt magának hazát szerezett; és ha jőnek most halála, a jövendő mit találna, mi neki arról beszélne hogy itt hajdan magyar éle?” Látni való, hogy nemzete történelmében nem talál semmi dicsőt, semmi nagyot, s csak akkor üdvözli nemzetét örömmel, midőn a forradalom terére lépett, ekkor kiált fel: „Ismét magyar lett a magyar, mert ekkorig nem volt az”. Petőfi dala a forradalom viharának előjele. Ő nem elégszik meg a nemzet alkotmányának visszaállításával; ez neki nem szabadság, s midőn a nemzet a vívmányokba belenyugodni látszik, elkeseredetten szól a hazához: „Mielőtt az erőszak igába fogat, Kaszabold le, hazám, nyakadat te magad! Tegye láncra a zsarnok a holttetemet, diadalma legyen temetői menet. Hol elesnek, a domb neki trónja legyen, gyakoroljon erőt síri férgeiden” stb.
    Petőfi nemzetét a forradalomban szereti s hazája felvirulását csak attól várja s ebben különbözik az ő hazafias költészete Aranyétól s Vörösmartyétól. Vörösmarty reménylő fájdalma s aggódó honszerelme az 1829-ben írt Korcsokhoz című költeményének erélyes kifakadásától, a Szózat-ban kifejezett elszántságon át a Vén cigány  jóslói ihletettségeig, mily változatosan nyilatkozik meg; Arany honszerelme is a lelkesedéstől a gúnyig, a reménytől a kétségbeesésig emelkedik és száll nemzete sorsa szerint; de Petőfi csak gúnnyal, haraggal, megvetéssel szól nemzetéhez mindaddig, míg az a a forradalom terére ki nem lép s az 1848 előtt készült hazafiúi költeményei legszebbikében is van bizonyos keserűség, elégedetlenség a nemzet haladásáról.
    De lássuk, hogyan kíséri Vörösmarty lantjával a nemzet reform-küzdelmeit. Zalán futása előtt írt lírai költeményeiben majd haraggal támadja meg a süllyedő nemzett a Korcsok-hoz (1829) majd azért bánkódik, hogy míg a régiek élni és halni tudtak a hazáért, mi nem tudunk érte csak élni is (Szigetvár); majd meg a nemzet nagy királyait támasztja és lépteti fel vádlókként (Fehérvár), s végre saját kora nemességének szolgai lelkülete tölti el fájdalommal.
    Vörösmarty fájdalommal töltötte el a nemzetiség szomorú állapota és saját reménytelen szerelme. „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” E kérdéssel kezdődik Zalán futása. Sűrű fellegek ülnek rajta, ezrek némán fordulnak el tőle; de a költő a puhaságra serény kor szülötte, ki előbb a lányka mulandó szépségén csüggött, most Árpádról, a honfoglalásról és a hősökről énekel, mert félti nemzetét. „Oh hon! Meghallasz-e engem?” „S nagyratörő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra?” A nemzet hallgatott költőjére és hallott egy oly szózatot is, mely lelkesedést, reményt, kitartást volt hivatva a nemzet lelkébe csepegtetni. „Sokan azt tartják, Magyarország volt, s én azt mondom, Magyarország lesz.” Óriási hatást idéztek elő Széchenyi e szavai, valóban reményt öntöttek a nemzetbe és a költőkbe; de a kormány és konzervatívok akadékoskodásai és kislelkűsége a reményt aggódóvá tették, a félelmet táplálták, főképp, midőn még a hosszú országgyűlés is csekély eredménnyel oszlott szét. Vörösmarty ekkor írja Hontalan című költeményét. Nemzete elpusztulásától remeg s a  félelem sötét tekintetével néz a jövőbe.
    De a háladás zászlója ki volt tűzve, a nemes küzdelem megindult, a nemzet többé vissza nem léphetett. Alkotmányát a szabadság és jogegyenlőség alapján kellett átalakítania, vagy mint tehetetlen tömegnek az európai haladás árja által elsöpörtetnie. Mindenki érezte, hogy a küzdelem döntő s vége csak élet vagy halál lehet. E hangulatnak kifejezője Vörösmarty Szózat-a, melyet a költő 1836-ban írt, 13 évvel Kölcsey Himnusz-a után s mily nagy a különbség e két költemény között. A Himnuszban a fájdalom melancholiája, a nemzet nagysága és szenvedései feletti elragadtatás az imádság magasztos hangulatában olvad össze; a Szózat lelkesítés a küzdelemre, önérzete hivatkozás a nemzet dicső múltjára, amely után a nemzetre vagy nagyszerű halálnak, vagy fényes jövőnek kell következnie. Kölcsey a múlt dicsősége és szenvedései díjában könyörög egy jobb jövőért, Vörösmarty szintén a múltra tekint, de nem kér, nem könyörög, hanem követel, Kölcsey Himnusza az Istenre hivatkozik, aki a nemzetnek hazát, termékeny földet, dicsőséget adott, majd bűnei miatt büntette; Vörösmarty Szózata amint dicsőségén és szenvedésein, a nemzeti erényeken és bűnökön túl tekint s hivatkozik arra a magasztos hivatásra, amelyet a magyar, mint a civilizáció védbástyája nyugaton betöltött, hivatkozik az emberiségnek tett szolgálatokra s ezek díjában követel jobb jövendőt. S ha nem jön a jobb kor, ha a nemzetnek el kell pusztulnia, nem veszhet el nyomtalanul, sírját népek veszik körül s az ember millióinak szemében gyászkönny ül. Íme! Mily erély és elszántság hatja át a Szózatot! Ezért lett a nemzet hymnusa s marad még máig is.
    Az elhatározottság s elszántsággal együtt terem. Vörösmarty egyéb egykorú költeményeiben felhangzik a fájdalom, harag és lelkesedés erélyes hangja is. Lelkesedve üdvözli a hölgyet, aki az általános részvétlenség között szorgalmasan látogatja a színházat s arca hajnaláról a magyar szebb jövőjét jósolja. (A színház nemtője.)
    A „Magyartalan hölgy” fájdalommal tölti el, megtöri szívét s a harag hangján szól az „Uri hölgyhöz”. Hízeleg és fenyeget, magasztal és gúnyol, kér és követel, lesújt és lelkesít, hogy a márványkeblű szűz szíve felengedjen s végre elhatározásra hívja fel, egy esküt kér: „Szeretni e mindent adó hazát!” Majd iszonyú átokra fakad. Igaz! Bűne a koré is, és ez némileg enyhíti a költ kifakadása súlyát. De erényei csillognak csupán, nem valók, mert hiányzik közülük a Honszerelem. Bűnét még helyrehozhatja, neveljen új nemzedéket honszerelemben. „Kezedben a gyermek álmai, tündérvilága lelkes ifjúnak, a férfi boldogsága. – Teremtsd elő azon dicső időt, hol a magyar szó s név imádva lesz, midőn kegyelmet nem nyer szűd előtt, ki e kettőnek ellenére tesz.” Hivatkozik legvégül a hon jövőjére, az anya legdrágább kincseire, a kisdedekre, a jövő nemzedék nevében kér tőle honszerelmet és őszinte elhatározást.
    Különben e kor költői, Vörösmarty kívül, Czuczor, Vachott S., Tompa, Garay stb. gyakran fordulnak a magyar hölgyhöz jól tudván azt, hogy az igazi honszerelmet, minden szépet és jót, csak az anya ültetheti a zsenge szívekbe, hogy a nemzet jövője az anyák kezében van. Lelkesedés és gúny, kifakadás és szemrehányás, kérés és kényszerítés, hódolat és megvetés váltakoznak e költeményekben.
    Vörösmarty a magyar hölgy honszerelmét úgy tekinti, mint napfényt, amely a férfiak küzdelmeit vezérli: „Egy hibázik műveinkhez, nyájas napvilág; az ti vagytok. Ahol ez nincs, nincs szellemvirág.”
    Sem Aranynál, sem Petőfinél a nő e magasztos hivatását kifejezve nem találjuk. Petőfi a Ledőlt szobor című költeményében a nő hivatásának tartja a Fertő ágyából kiemelt szobor megtisztításában való segítségét, mossa azt le a férfi vérrel, az asszony könnyel.
    Vörösmarty aggódó lelke ezután folyton hánykódik. Az elhagyott anya jelképében a haza szemrehányásait tolmácsolja a hűtlen fiak s lányok ellenében; félelemmel tölti el Lengyelország szomorú sorsa és saját nemzete lebeg szemei előtt, midőn az élő szobor szavaival az ország, világ-, természet- s nemzetekre hivatkozik. Majd a remény hangja csendül meg a Liszt Ferenczhez írt ódájában, bízik nemzetében, hogy kész hazáját vérrel is védeni: dalt kér tőle, mely áthasson csontot és velőt, hogy felébredjen minden!
    Azután kétségbeesés szállja meg s az „Elveszett ország” című 1843-ban írt költeménye a haza végpusztulását siratja.
    Majd Hymnus-t írt, melyben érző lelke felszáll a világok alkotójához, a király és nemzet számára az Isten áldását kéri és kegyelmét a nemzetnek, hogy az megérthesse a szabadság nagy szózatját.
    Ezután írt gúnyos költeményei türelmetlenségéről tesznek tanúságot. Fájó gúny és lelkesedés, maró epe és sötét kétségbeesés hangzik felénk a Jó bor, Sors és magyar ember, Mit csinálunk? Országháza, Az emberek című költeményeiből. Azonban a gúnyon át is érezzük a nemzetébe vetett bizalmat. A nemzet a szerencse kedvezéseire többé nem fog támaszkodni. „Asszonyszeszélyre többé hazám nem bízhatom, mit tenni hátra van még, magamra vállalom. Kiolvasom szeméből azt, mit tenni kell s megváltom őt szívemnek legtisztább vérével”. Mily gyermeki gyöngédség s férfia elhatározottság nyilatkozik a megifjult magyar e szavaiban.
     A lassú haladás felett türelmetlenségében gúnnyal kérdi mi baj? De a gúny csakhamar a komoly erély és meghatottság hangjába csap át. A nemzetnek legyen lelke, a jogot ossza meg másokkal, de ne tűrje bitor kézben s lelkét áruba ne bocsássa soha, mert akkor „nincs Isten, ki reá tekintsen”. Türelmetlensége végre odaviszi költőnket, hogy kétségeskedik az ember nem üdve és haladása felett (Gondolatok a könyvtárban), végre pedig lemond minden reményről (Az emberek). Nemcsak hazája, de az egész emberiség elpusztulásának balsejtelme ragadja meg.
    Hiába minden: szellem, bűn, erény; a gaz uralkodik a jó felett, a kajánság megmarja az érdemet, a szolgaság uralkodik a szabadság helyett, s az ész – a rosszakarat szolgája „Az ember fáj a földnek. S midőn azt hinnők, hogy tanul, nagyobb bűnt forral álnokul: az emberfaj sárkányfog-vetemény. Nincsen remény, nincsen remény!” E költemény a legsötétebb hangulatot fejezi ki. Vörösmarty kétségbeesik az emberi nem jövője felett, Petőfi pedig, biztosan érezvén a forradalom szagát, a világszabadságot hirdeti.
    Arany első nagyobb költeménye épp úgy, mint Vörösmartyé, egy eposz, e szatyrikus eposz. Az Elveszett alkotmány-ban rajzolt komikus küzdelemben az egymással szemben álló politikai pártok hibáit látjuk, s a vakon rohanás és maradiság, a rajongás és közöny hamvaiból feléledő lelkesedés és erély az önzetlen honszeretetet hirdeti, vagy mint az Erély mondja a honfiakhoz: „Önzéstek nagyszerű légyen: Ti legyetek gazdag polgárai gazdag e honnak, ti legyetek boldog polgárai boldog e honnak, legyetek értelmes polgári művelt e hazának, és legyetek büszkék, mint gyermeki büszke hazának. - - Tetteket e honnak!”
    Valóságos szatyrikus korrajz ez eposz. Míg Vörösmarty eposzával buzdít, lelkesít, a hon védelmére, az ősi dicsőséget zengvén; Arany nevettet, saját kora hibáit rajzolván, de magasztos tanúságot állít fel.
    Petőfi a magyar nemes renyheséget gúnyolja ki, s a nemzetet korholja hátramaradásáért, amott nem a nemzeti bűnök, de általában a kiváltságos osztály gúnyja tárgya, s midőn a nemzetnek keserű szemrehányásokat tesz, a forradalmi átalakulás lebeg szemei előtt. Midőn Vörösmarty türelmetlenkedik, Petőfi érzi, hogy az ő ideje elérkezett s lázas izgatottsággal tüzeli a nemzetet a zászló kibontására. De csakhamar Vörösmartyt is elragadják a rohamosabban fejleni kezdő politikai viszonyok, s lefordítja Moore Tamás „El ne feledd a mezőt” kezdetű költeményét, melyben a skót költő azon vágyát fejezi ki, vajha még egyszer víhatnák a szabadság vérharcait. Azután kimondja a jóslatot: „És még neked virulnod kell, oh hon, mert Isten ember virraszt pártodon.” A halál sejtelme most már nem bántja; valódi kitörő lelkesedéssel üdvözli a „szabad sajtót” s e költeményéből nem elfojtott indulatok belső háborgását s fékek közötti zúgást, hanem az indulat nyílt tombolását halljuk: „Kelj fel rabságod kőpárnáiról beteg, megzsibbadt gondolat; kiálts fel érzés, mely nyögél elfojtott, vérző szív alatt.” Az indulat e rövid kitörése, mint erélyes harci kiáltás hangzik, de azután felhangzik a HARCZI DAL is. Arany is a mozgalmak között írt hazafias költeményei (Eldorádó, Egy életünk egy halálunk, Lóra, Az örökség, Haj, ne hátra, haj, előre, Mit csinálunk) megzendíti a Nemzeti dal-t. Íme a politikai küzdelmek hatása! A szelíd, gyengéd érzelmű Vörösmarty lázas indulattal harci dalt zeng; majd azután az enyelgő, gyermekkedélyű Czuczor is megfújja riadóját, amely vad indulatra semmit sem enged Petőfi forradalmi dalainak; Arany is a maga nemes népies módja szerint nemzeti dalt énekel. De magasan ezek felett áll Vörösmarty harci dala. Petőfi forradalmi dalaiból a vérszomj és világszabadság utáni rajongás, a Riadóból a zsarnokgyűlölet, Vörösmarty költeményéből a tiszta hazaszerette szól s indulatát a magyarországi nemzetiségek hálátlansága zaklatja fel s azért refainje is a pártütők ellen irányul: „A síkra, magyarok! Fegyvert ragadjatok! Hazánkat újra meg kell váltani. De drága föld színét borítsák szerteszét a pártütőknek véres csontjai.”
    A függetlenségért vívott harcok ideje volt Petőfi hazafiúi költészetének valódi ideje, a vérgőzökkel telt légkör az ő légköre. Teljesen erőt vesz rajta a forradalmi lelkesedés s ez és a radikális eszmék hatása alatt írja azon költeményeket, amelyekből féktelen gyűlölet szól a királyi trón és minden ellen, ami a nép elnyomására szolgál. Amint ő maga nem ismert magára nézve korlátot s a kényszerítő szabályszerűség bilincsét, úgy nem akart semmi sem tűrni, ami szerinte a népek szabadságát korlátozza. Az apostol nem a köztársaság hirdetője, hanem a szocializmusé és nihilizmusé.
    Petőfi forradalmi dalai a lázadt vér és vad indulat költészete, mely forrásba hozza és megfagyasztja a vért, megrázza az idegeket s megzavarja az agyat. Valódi forradalmi szónoklatok ezek s nem pusztán a magyar nemzet szabadságáért lelkesítenek, hanem a világszabadságért. Már 1846-tól kezdve lehet érezni költészetén a lázadt indulatot, s azokhoz, akiknek költészete e hangja nem tetszik, így szól: „Mit mondotok, mit tesztek akkor, ha a világnak sarkai, földindulástól, mennydörgéstől, tőből meg fognak ingani? Ha összevesz, mint négy vadállat, és pusztít mind a négy elem. S én vérbe mártott lantomat véres kezekkel pengetem? (»A gyáva faj, A törpe lelkek.«) Miután elzengte »Talpra magyar«-ját s az egész nemzet utána zengte: Esküszünk, hogy rabok többé nem leszünk, - vérbe mártott lantját véres kezekkel pengette s gyűlölete és haragja először a nemzetiségek ellen dörög, szemükre veti a hálátlanságukat, amellyel a magyar nemzet jótetteiért fizetnek; a magyar megosztotta velük a szerencse kedvezéseit s felét átvette mindig a tehernek s most hálából a hűtlen király szavára megrohanják a magyart, mint hollók a dögtestet. Azonban csalódni fognak! »Hollók vagytok ti, undok, éhes hollók, de a magyar még nem halotti test, nem, Istenemre, nem! S hajnalt magának az égre a ti véretekkel fest. (»Élet vagy halál.«) Majd a mágnásokhoz fordul s vérszomjazó dühvel s gúnnyal kérdi tőlük: »Dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok? Viszket-e úgy egy kicsit a nyakatok? Új divatú nyakravaló készül most számotokra, nem czifra, de jó szoros.« S majd mint előbb Kossuth szólott a mágnásokhoz: »Veletek, ha akarjátok, nélkületek, sőt ellenetek, ha kell« felszólítja őket a csatlakozásra és sürgeti egyetértésüket a nagy harcra; mert: »Ha bennünket még mostan is megvettek, az Úristen kegyelmezzen tinektek.« Azután nem csak egy, de valamennyi király ellen harsogja el gyűlöletét a »Lamberg szívében kés, Latour nyakán kötél« kezdetű versében, melynek refrainje: »akasszátok fel a királyokat«. E királygyűlölet nyilatkozik e korban írt balladáiban is. Bánk bán történetét, Kont és társai-ét, Hunyady László lefejeztetését csak azért énekli meg, hogy e példákból az egész királyságra rásüthesse a gyávaság, zsarnokság és esküszegés vádját s mindennemű királyságot megutáltasson. A király és hóhér című költemény ugyanerre céloz. Az elhagyott király mellett csak a hóhér marad s így szól a királyhoz: »Itt maradtam én teveled, mert nekem te adsz kenyeret. Együtt lenni kell minekünk, egymás nélkül nem élhetünk.«
    Íme, ez Petőfi forradalmi költészetének lényege. Nem vitatjuk a költő felfogásának jogosultságát, de azt bátran kimondhatjuk, hogy a vad indulat s gyakran durvaság, amivel Petőfi e nemű költeményeinek tartalmában s előadásában találkozunk, nem költészet.
    Petőfi nemcsak lanttal, hanem karddal is küzdött s mint költő nagyobbnak tartja hivatását, mint a mozgalmakat vezető államférfiakét; dalai hatását többre becsüli Kossuthnak, akit különben sem szívelt, szónoklataiénál.
    Míg Petőfi a harctéren küzdött s énekelte forradalmi dalait, Vörösmarty s Arany aggodalommal kísérték a harcokat. Arany előbb teljes bizalommal viseltetik e harczok iránt: „Vértenger lesz a lég… és az ember abban úsz véres arcával és véres kezével!… De kigázol a nap, fényesen, melegen, hogy uralkodjék a felhőtelen egen”. Azután Magyar- és Erdélyország egyesülését zengi, melynek eredménye a nemzet hosszú és dicső élete lesz (Egyesülés); a szemrehányás hangján szól a kislelkűekhez (A rablelkek), akik a munkát unva s a küzdelemtől megrettenve, a félhomályba, börtönbe, magányba visszaóhajtoznak. De az ő lelkét is aggodalmak emésztik a harcok alatt (Álom - való), szörnyű álmok kínozzák, a szabadságharc zsenge mártírjai nem engedik nyugodni s aggódva kérdi: lesz-e nemzet, mely nekik oszlopot emeljen a győzelmi helyen? lesz-e költő, ki róluk saját korának csodát énekeljen? Reszketve érzi az éjszaki vadszelek zúgását, - a pusztulást és rombolást, a hitszegő hit, dölyfös ármány bűn pusztításait; - de gyalázat volna kételkednie nemzete kelő nagyságában s bízik dicsőségében. A válság idején rémítő kétség kínozza, bizonytalanság gyötri; nem lát, nem hall, világot keres és felsóhajt: „Oh, ha most valaki egy sugárkát adna! Bár a látás után szívem megszakadna…”
    A bizonytalanság megszűnt, a válság eldőlt, s a költő lelkére „pusztaságos éjjel” teríté sötétségét; de azon keresztül is egy sugárka rezdül, megragadja e kétes fényt, bár vezércsillag legyen vagy bujdosó láng, el van szánva azt követni, ha lidérc is, hiszen: „akkor is jó helyre, temetőbe viszen!”
    Vörösmarty lantja nem kísérte a függetlenségi harcokat, de ő maga, mint képviselő s a kegyelmi törvényszék bírája, teljesíté hazafiúi kötelességét. Petőfi, mint kívánta, a harc mezején esett el. Vörösmarty bujdosóvá lett; Petőfi szabadságot szomjazó lelke nem nyögött a szolgaság napjainak súlya alatt; Aranyat mély fájdalom s szomorú lemondás fogta el; Vörösmarty lelke elsötétült s megtörött a dicső küzdelmeket követő szolgaság láttára, elveszítvén hitét a jövőben.
    Aranyt kettős fájdalom keseríti. A haza haldoklása s Petőfi sorsa aggasztja, keseríti (A lantos); még ünnepe is szomorú (Névnapi gondolatok), lelke, mint az elhagyott sír, oly kietlen; barátai elhunytak, vagy bujdosnak s velük a lángszellem is, Petőfi, s magasztos egységbe olvasztva honszerelmét s Petőfi szeretetét, felsóhajt: „Oh ha tán sok évek, tán lehunyt századok multán visszatérendsz, öltvén más alakot. Legyen boldog e nép s örömöd oly tiszta, hogy ne kivánkozzál többé mennybe vissza.”
    Arany dalai kezdetben egyre azt a szomorú nótát zengik, hogy a magyar danol, táncol, vigad, hogy a szíve majd megszakad (A hegedű szárazfája), majd tettetett könnyelműséggel avval biztatja magát: Ej! No hiszen több is veszett Mohácsnál. Keserűség tölti el a függetlenség kimondásának évnapján (Évnapra), mert a tömeg más napot ünnepel, szíve fellázad azok ellen, kik múltjokhoz hűtlenek lettek (Egynémely nagyocska emberre) s azok ellen, kik a szenvedő országra szelindekeket uszítanak (Hecz!). Mint az elhagyott „pusztai fűz” tűnik fel előtte a haza, lelke majd egészen megfásul a fájdalomtól, s úgy érzi, hogy elhagyta lelke ifjúsága. Ősszel, A költő hazája, Hajótörött, Koldus-ének, Szilveszter-éjén, Dalnok búja mind reménytelenségét tolmácsolják.
    Azonban e mély bánatból s kietlen lemondásból kiragadják a fejlődő viszonyok, amelyek közt a nemzet életjelt ad magáról. Bízik nemzetében, nemes mén az ,melynek csak buzdítás kell, hogy vágtasson (Vágtat a ló). Reményinek , Széchenyi emlékezete című ódáiból a teljes bizalom szól: „Mi fölkelünk a fájdalom vigasztal; egy nemzet gyásza nemcsak leverő: nép, mely dicsőt, magasztost úgy magasztal, van élni abban hit, jog és erő” mondja az utóbbi ódájában. A függetlenségi harc szerencsétlen vége már nem aggasztja, mert a kora napsugár csábjaira kihajlott fa, ha elrúgja is csalvirágit, „termőelve ép marad, legjavából nem fecsérel, s mely gyümölcsöt ápol, érlel, ad az isten uj magot” (Kies ősz). Nemzetét ezután a bizalom hangján buzdítja a kitartásra melynek végre is diadalmaskodni kell. A nemzet hajója eljutott a kikötőbe, de a költő azért megpendítette a húrokat, amelyek a hazaszeretetet hirdetik.
    Arany nem írt Hymnus-t, mint Kölcsey, sem Szózat-ot, mint Vörösmarty, amelyek ma is a nemzet minden ünnepélyes pillanatát lelkesítve kísérik; sem forradalmi dalokat nem írt, mint Petőfi és Czuczor, amelyek ma már elhangzottak; de azért költészete a legszorosabb összefüggésben van kora mozgalmaival s úgy a 48-iki, mint az 50-es évek közhangulatát, a nemesebb honfiak hitét, bizalmát, bánatát és fájdalmát a leghívebben tolmácsolja. Arany, mint hazafias költő is, nem az erős felindulások, hanem a mély érzelmek és megragadó reflexiók költője, nemzete hálával tartozik neki, mert az ő s Tompa költészete volt a nemzeti megpróbáltatás szomorú napjaiba a bánat tolmácsa s enyhítője, a remény élesztője, a közöny eloszlatója.
    Vörösmarty nem volt oly szerencsés, hogy a szomorú napok végéig kísérhette volna nemzetét. Lelke sötétségére csak nagyon messziről derengett a fény. Már 1849-ben e sorokat írja egy nő emlékkönyvébe: „Sötét eszmék borítják eszemet, szívemben istenkáromlás lakik; kívánságom: vesszen ki a világ, s a földi nép a legvégső napig. Mi a világ nekem, ha nincs hazám? Elkárhozott lélekkel hasztalan kiáltozom be a nagy végtelent miért én éltem, az már dúlva van.” E sötét eszmék mindinkább elborítják lelkét, bár a remény egy-egy csilláma,  mint a leáldozó nap visszfénye, feltűnik szelleme zavaros tükörén. Az Előszó-ban, melyet még akkor írt, midőn „tiszta volt az ég, zöld ág virított a föld ormain”; a Sírbersek-ben, Az ember élete címűekben hasonló sötét eszmékkel találkozunk; de mint homályos sejtelem, megragadja lelkét a remény, hogy idő és világ bevégzik a munkát, „mit véghez jutni sors s élet nem engedett”. S még a Vén cigány keserű indulatainak háborgásából is felmerül a kérdés: „Mikor lesz a nyűtt vonóból bot?” De a földnek meg kell forogni saját keserű levében, s megtisztulnia, hogy egy új világ állhasson elő s ekkor lesz azután igazi ünnep. A világ nagy ünnepében való remény a nagy költő lelkének utolsó fellobbanása Ünnepel, a szabadság ünnepét hirdeti a világnak, lángoló lelke még egyszer fényt, a  remény világát gyújtja meg nemzetének akkor, midőn az ő lelke világa már-már kialudt. Testileg s lelkileg megtörve lehelte ki lelkét a legfenségesebben érző költő. A politikai élet sötétségén áttört a ravatal fáklyáinak fénye; a forradalom dalait s az ágyúk dörgését felváltó mély csendben fölhangzottak a költő hattyúdalának végszavai: „Lesz még egyszer ünnep a világon!” A ravatal körülálló hazafiak reménytelen halvány arcára rávetődött a holt költő megdicsőült mosolyának fénye; a hazafiúi fájdalom zokogásába a távolból, mint a feltámadás ünnepének zenéje, vegyült a szózat: „Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar!” És e hang egyre erősödött, s amint erősödött, úgy tűnt el a hazafiak arcáról a reménytelenség halványsága, s végre megrendült teljes erővel, mint a halhatatlanság szózata, mely többé el nem hallgat. S e szózat lett és marad a magyar nemzet hymnusa, folyton figyelmeztetve a jobb korra és a nagyszerű halálra, folyton fülünkbe dörögve, hogy hazánk felvirágzása a mi honszerelmünktől függ, ne támaszkodjunk soha másokra, csak saját erőnkre; ragaszkodjunk a szent hazai földhöz,mert: „A nagy világon, e kívül nincsen számodra hely.”
 

Forrás: Tanulók Lapja II. évf. 1-2-3-4. sz. Budapest, 1895. jan. 6., 13., 20., 27.

Szalay Károly (1859-1938): Pusztuló iskola

 
- Francia eredetiből -

Régi templom oldalánál
- Börtönöm volt hajdanába! -
Roskadóban régi ház áll,
Oda jártam iskolába.

Oda jártam el naponként
Üldögélni s mért is mondjam,
Hogy leghátul volt a helyem,
Hol ba-be-bi-t szógatoltam.

Be sok év eltűnt azóta!
Romban áll a kis lak már ma,
Düledezve, roskadóban
Áll udvarán a kútkáva.

Mohos tetőjén a zsindelyt
Vihar, szélvész megczibálta
Korhatag léczei közé
Fészkét kis madár csinálta.

Repedezett oldalában
Vad retek buján virágzik,
Zöld bogárkák ki- s bejárnak
És a fürge gyik tanyázik.

És a régi ba, - be, - bi, - bo
Helyett ma más nóta járja
Pinty puffasztja fel begyét, mint
Egy komédiás királyka.

A régi jó mester helyét
Csörgő szarka foglalá el,
Sohse fárad el a torka
S feje búbja már alá s fel.

Ősi templom oldalánál
Régi kis ház úgy szeretlek…!
Börtönödbe visszavágyom…
Nem csoda...! Őszülni kezdek…!

Forrás: Tanulók Lapja II. évf. 5. sz. Budapest, 1895. febr. 3.

Jakab Ödön (1854-1931): Vigasztaló

Ember, a kit nehéz, bús élet sanyargat,
Káromló panaszra oh  ne nyiljék ajkad!
Mérhetett az ég rád akármennyi rosszat,
De mégse te vagy itt a legelhagyottabb.

Télvíz idején ha nincs meleg lakásod:
Meleg pihenőre béfogadnak mások;
S koldus tarisznyádból ha kifogy az étel:
Az irgalom majd csak ismét megvendégel.

Neked legföllebb más asztalán teritnek,
Téged legföllebb más tüzet melegít meg;
De így is, de úgy is, míg bódorogsz itt fenn,
Nem veszi le gondját rólad a jó Isten.

Hej, nem az a nyomor, a mit te vélsz annak,
Csak gyönge mása az ám egy igazabbnak,
Mellyel az irgalom a bősz tél átkozott
Tartományain még sohse találkozott.

Künn a havas erdőn, járatlan vadonban,
Az igazi nyomor igazán csak ott van!
Asszú bokor immár nem menedék többé.
Gyér ernyőjén a szél vadúl süvöltöz bé.

Zuzmarával vannak a fák körülfonva,
Mindenik fa egy-egy koldus karácsonyfa:
Ágairól nem csüng ízes ajándék ám,
Hanem gyilkos inség vigyorog le némán.

S mily rettentő nyomor a tiédhez képest
Az, a mit oda künn csak egy rövid éj fest,
Melyben a vergődő életösztön gondja
Sötéten nehezül a sivár vadonra!

Fent a száraz ágak közt a fagyos orkán
Dúdolja altató énekét mogorván,
Míg lent a gyökerig borzongó fák alatt
Búsan üvöltnek az éhes fenevadak.

Aztán mire virrad a vadon homálya,
S elnémul a szelek zordon muzsikája:
Emitt is, amott is a havon egy vérfolt
Mesélget arról, hogy milyen szörnyü éj volt...

Forrás: Tanulók Lapja II. évf. 1. sz. Budapest, 1895. jan. 6.

Kéky Lajos: Petőfi. Élet- és jellemrajz. (Athenaeum) - könyvismertetés

    Kéky könyve az írói arcképek műfajához tartozik, melynek, hogy úgy mondjam, bővített formáját a szerző mai tanulmányirodalmunkban leggazdagabban képviseli. Tompa, Baksay, Gárdonyi, Móricz Zsigmond, Dalmady s mások arcképei az ő tollának jeles termékei. Ezekben azt tűzi ki feladatául, hogy az életadatokból leszűrve a leglényegesebb eredményeket, az író munkáiról válassza ki egyéniségének és költői arculatának legjellemzőbb vonásait. A jellemzés, melynek elméletét is fejtegeti, a végcél effajta munkáiban. Ez Petőfiről írt könyvének is foglalata. A költő egyéniségét kapjuk itt, ahogy költészetében tükröződik, s költészetének jellemzését, amint egyéniségéből sarjad. Kéky fejtegetéseiben melegen érezzük a költő műveinek újraélését, mely legjobb eszköz arra, hogy az olvasót ne csak belevezesse a művek megértésébe, hanem a költészet végcéljába, a teljes esztétikai élvezésbe is. Jellemző Kéky eljárására, hogy az elbeszélésbe, fejtegetésbe beleszövi a költőnek saját szavait költeményeiből, naplóiból, úgy, hogy mint leghitelesebbet magát a költőt halljuk, amint önmagát jellemzi; nagyon jól tudja, hogy a művész, ha tudatos, leghivatottabb magyarázója önmagának,  s ez kevés költőre áll inkább, mint Petőfire. A költői értékeken kívül a szerző erősen kiemeli Petőfi nemzeti, erkölcsi értékeit is, melyek amazokat még csak súlyosabbakká teszik; ez a könyvet főként az ifjúság számára teszi igen becsessé, mert eszményeket nevel és erősít benne; Petőfit mint igazi eszményt állítja oda, de anélkül,hogy amint rendesen történik, szertelenségekben csapongva, valószerűségét csonkítaná. A fejtegetések első részében, a biztos adatokon épülő életrajz biztos alapot ád a rája épülő jellemzésnek. Mint Kékynek minden művét, ezt a Petőfi-könyvét is lelkiismeretes alaposság, kiforrott ítélet, a divatok fölött álló biztos ízlés jellemzi, melyhez vonzó, a tárgy szeretetét mutató meleg és élvezetes előadás járul. E tulajdonságaival könyve kiemelkedik az ünnepi esztendő alkalmi termékeinek tömegéből s Petőfi-irodalmunk maradandó értékű művei közé tartozik.
Tolnai Vilmos

Forrás: Századok.  Magyar történelmi társulat közlönye. LVII. évf. 1-6. sz. Budapest, 1923.