A bárdoknak Wales szellemi életében
nagy a jelentőségük.* (* A bárd szó a mai
walesi nyelvben bardd, a többesben beirdd vagy beirddion, Bretagneban pedig
barz alakban él. D’Arbois de Jubainville: Introduction á l’étude de la
littérature celtique.. 1883, 67-68. l.) Nem egy korszakon át a bárdok
nevétől hangos ez a számtalan történelmi emlék megszentelte föld. A VI. és VII.
században Llywarck Hén, Taliesin és Aneirin vlnak ki közülök.* (* A Ward- és Waller-szerkesztette The
Cambridge History of English Literature-ban. I. k. Dr. Lewis Jones bangori
/Walesben/ egyetemi tanártól, 1907. 248. l.) A X. századból való ó-walesi
törvények a bardteulu-t, az udvari bárdot, emlegetik.* (* Heinrich Zimmer: Die romanischen Literaturen mit Einschluss des
Keltischen, 1909. 51. l.) Dél-Walesben, harci készülődéskor, nemzeti
hímnust énekelnek s hárfát is kapnak.* (* U.
ott. 52. l.) Évszázadokon át a nemzeti lelkesedés, a nemzeti hőscultus s ha
kellett, a nemzettámadók elleni gyűlölet apostolai voltak. Egy-egy
összejövetelük nem egyszer valóságos nemzeti esemény. Bleddyn ab Cynwyn
1066-ban Conway-ban nagy bárdünnepet rendez.* (* Ferdinand Walter: Das alte Wales, Bonn. 1859, 267. l.)
Hovatovább népszerűbbé válik a bárdok
költészete. A XII. században működő Gruffyth ab Cynan-tól kezdve erősen
fellendül, indíték- és műfajköre mindinkább kiszélesedik.* (* U. itt, 305. l. D’Arbois de Jubainville id.
művében, 77-79. l.) Irlandban és Galliában kevésbé jelentős a szerepük,
mint Walesben, hol a szellemi életnek ők az egyedüli képviselői.* (* Elevenen írja le a Illandudnoi eisteddfod
lefolyását Matthew Arnold „On the study of Celtic Literature” c. könyvében,
1903, 7. l.) Költészetük a Tudorok alatt hanyatlásnak indul: feltűnik az
ihlethiány és a mesterkéltség. Gondoljunk a XVIII. század bárdiskoláira! A XIX.
században a kelta szellem újjászületik. Kivált Wales mutat jó példát híres
bárdversenyeivel, az eisteddfodokkal.* (*Hozzánk
is eljut a hírök. Tudomásunk szerint a hazánkban legrégibb közleményt a walesi
bárdokról a Hazai s Külföldi Tudósítások 1821. évfolyamában olvassuk. Beszámol
a bárdoknak 1820 szeptember 13-án és 14-én Wrexham-ben tartott eisteddfodjáról.
Lelkesen ír az ülés egyik megragadó pontjáról, a bárdok versenyéről: „A’ Gyűlés
egész elragadtatással és bámulással hallgatta több együgyű Földmívelőnek lelke
kiömlését, kikben a szemérmetes Tartozkodás a’ költő Léleknek elragadtatott
járását még inkább szembetűnővé tette” (11. füzet. 87. lap). Bőven szól a
verseny lefolyásáról, majd így végzi: „Wallyon nem volna e’ jó valahol Magyar
Országban is illyen Tudományos vetélkedést kezdeni?” (U. itt). A Fővárosi Lapok
1887-ben tájékoztat az eisteddfod-ról s hírt ad a Londonban tervezett dalnokversenyről
(aug. 7-iki szám. II. kötet, 1595. l.). Majd beszámol a bárdverseny győzteséről
is (aug. 19. szám, II. k., 1675. l.).
Emléküket megőrizte a monda is. Él a
hagyomány, I. Edward bárdüldözéséről. Warrington* (* William Warrington. The History of Wales, London. 1786, Walter id.
m.-ben: 311. l.) és Jones* (* John
Jones: The History Of Wales, London. 1824. Walternél: 311. l.) és Stephens*
(* Walternél:
311. l.) említik, hogy a győztes I. Edward (1284) a walesi bárdokat
kivégeztette, de a Cambrian Register, a Hoary Itinerary* (* Walternél: 311. l.) és Stephens* (* Thomas Stephens: The Literature of the
Kymry. 1849: Walternél: 343-354. l.) mondának tekintik ezt a vérengzést.*
(* Edward 1284-ben hódítja meg Waleset.)
Valóban, a bárdok halálba üldözésének egész története mondaszerű. A megsértett
nemzeti önérzet s a bárd-tisztelet mozzanatai munkáltak közre. a mondaalkotó
képzelet a Waleset leigázó I. Edward zsarnoki gőgjét azzal rajzolja élesebben,
hogy dédelgetett kedveltjeinek, a nemzeti ügyért lángoló bárdoknak hóhérául
festi. Mondának érzi Arany János s oly mély kedélyű írók is, int Chateaubriand
Villemain és Dickens.
(’hateaubriand Essai sur la
littérature anglaises c. könyvében (1836) röviden említi a mondát s Gray
feldolgozását: „Selon la tradition populaire Édouard I. ordonna de mettre á
mort les ménestrels du pays de Galles qui nourissaient au fond du coeur des
vieux Bretons le sentiment de la patrie et la haine de l’étranger. Gray a fait
chanter le dernier de ces bardes.”* (* Paris.
MDCCCXXXVI, 97. l.)Chateaubriand nagy általánosságban nyilatkozik ugyan, de
élesen rámutat a monda erős nemzeti sajátságára. Csaknem ünnepi meghatottsággal
ír Wales hősi bárdjainak „megtört és meglehetősen mesés” hagyományáról Villemain
Essais sur le génie de Pindare-jában.*
(* A magyar fordításban a 410. l.)
Dickens A Child’s History of England-ben úgy szól róla, int maguknak a
bárdoknak az agyréméről.* (* l. k.
1954-196. l.)
Mondának érzi a bárdok vértanú-halála
megkapó történetét a tárgy első művészi feldolgozója, Gray Tamás is.
Költeményeinek 1801-iki kiadásában a The
Bard alatt ezt a jegyzetet olvassuk: „Ez az óda egy Walesben járatos
hagyományon alapul: I. Edward, mikor befejezte ennek az országnak meghódítását,
megparancsolta, hogy mindazokat a bárdokat, kik keze ügyébe kerülnek, halálra
vessék.”* (* Poems of Gray, London, 1801,
29. l.)
Gray barátja, Mason szerint Bardjának bevezető részével 1755
márciusában készült el, de abbahagyja az ódát, csak 1757 májusában fejezi be.
Olyan mozzanat játszik itt közre, mely hatalmas erővel kapja meg Gray Tamás
lelkét. Egyszer Cambridge-ben egy hangversenyen meghallgatta Parry Jánost, a
vak hárfást, a híres walesi lantost. Játéka elbűvölte Grayt. Úgy nyilatkozik,
hogy hárfájából Parry ezeréves ódon
hangokat csalt ki: „Mr. Parry, you must know, has put my ode in motion again
and has brought it to a conclusion”.* (* Gosse
idézi Gray c. könyvében, 130. l.) Egy bárd megragadó hárfajátéka ihleti,
hogy a bárdról tervezett költeményét befejezze.
Gray hosszú jegyzetben közli
költeménye tervét. Arról szól, hogy I. Edwardnak mély völgyön keresztülvonuló
seregét hirtelen megkapja egy tisztes alak megjelenése, szörnyen meredek szikla
fokán. A szemrehányás zuhatagát zúdítja hazája zsarnok feldúlója ellen.
Megjósolja a családját érő csapásokat; prófétai szellemben megjövendöli, hogy
kegyetlensége Walesben sohasem oltja ki „a költői géniusz nemes hevét”, s hogy
mindenkoron akadnak férfiak, kik az igaz erényt és bátorságot „halhatatlan
dalokban” éneklik meg, a zsarnokságot pedig megbélyegzik. Majd a sziklafokról a
folyóba veti magát.* (* 1801-iki kiadás,
41. l.)
Gray ezt a tárgyat „pindarosi ódá”-ul
dolgozza fel. Alkalmas-e ez a forma? Egy fontos mozzanat: a feddőzés, az
átokszórás kedvez neki. De Graynél az ódai tartalom a történés kezdetleges
keretébe költözik. Megkap lángoló érzés hevítette képzelmének lendülő ereje,
átszellemült lelklének prófétai tüze, fennkölt fájdalmának magasztos hangja. De
érezzük, hgoy jövőbe pillantó jósolgatásai a történelmi teher kissé bénító
súlyával nehezednek a költői hév röptére. Grayt az átok lírai ereje ragadja
meg, Aranyt ez éppen úgy, mint a tragikai tartalom: a zsarnok bűnhődése.
Gray Bardjában nemcsak a prófétai hang csendül fel, itt-ott megakaszt
egy-egy homályos mozzanat is. A bárdok költészetének is megvolt ez a két
sajátsága: a jósolgatás és a homály.* (* L.
Chr. Stern ezt írja: „Der Stil der Bardenlieder ist dunkel und orakelhaft...”
„Die kymirsche (walisiche) Literatur”, a „Die roman. Lit. mit Einschluss des
Keltischen” c. k.-ben, 115. l.) Gray, kinek bámulatos tanultságát és
széleskörű ismereteit nem győzik eléggé dicsérni* (* L. Matthew Arnold Thomas Gray c. essayét, 1880, „Eddays in criticism”
c. kötetében, II. series, 51-72. l. Arnold arra utal, hogy Graynek a
történetben, rokonszakokban, sőt a természettudományokban hatalmas ismeretei
voltak s mégis megvolt genuin költői világa), valószínű ezúttal tudatosan
követi a bárdköltés modorát. De ösztönszerűen megérzi a kelta szellemnek azt a
pindarosi hevét is, mely Matthew Arnold szerint annyira jellemző a kelta
stílusra.* (* Matthew Arnold: „On the
study of Celtic Literature”, 1903, 120. l.)
Gray The Bardja egyike a legnépszerűbb angol költeményeknek. Már Mason nagy dicsérettel szól róla. A Progress of
Poesyvel együtt magasztalja a The
Bard érzelmi hevét, átmenetei gyorsaságát, tűz áthatotta képei merész
szökkenését s világos megépítését.* (* The
Poetical Works of Thomas Gray, Campe’s edition, Nürnberg and New-York, év n.,
XVIII. l.) Villemain Essais sur le
génie de Pindarejában (1859) meleg átérzéssel s mély megértéssel méltatja;
a hazafiság és költészet nemesebb fuvalmát érzi benne, mint Macpherson Ossianjában; úgy látja, hogy ez a híres
óda „megreszketteté az angol képzelmet”.* (* A magyar fordításban. 404. és 408. l.) Matthew Arnold, 1864
augusztusában Llandudno-ból azt írja feleségének, hogy kirándulásain sokszor
szavalta Gray Bardját.* (* Letters of Matthew Arnold, Vol. I, 1904.
314. l.) Életrajzírója, Gosse nagy elismeréssel említi (1882) a Bard emberi rokonérzését, történeti
képzeletét s egyöntetű dythirambos méltóságát.* (* 130. l.) Duncan Crookes Tovey, Gray leveleinek kiadója, a Bard hatását még Macpherson
pseudo-Ossianjában is érzi.* (* Encyclopaedia
Britannica, Cambridge, 1910, 11. kiadás, XII. kötet, 394. l. – Említést érdemel
The bard Fuseli-féle illusztrációja is: az agg bárd sziklán áll, felborzolt
hajjal, kitárt karokkal, tüzes tekintettel, mögötte hárfája; lent a völgyben
ágaskodó lovon feltűnik I. Edward, kezében pajzs; a szikla mögött dárdák
látszanak. Ez a kép a költemény következő két sorát ábrázolja:
With me in dreadful harmony they join
And weave with bloody hands the tissue of thy line.
Az 1801-iki kiadás 29. lapján)
Az angol irodalomban e hagyománynak
még egy feldolgozása van Edward Williamstől, vagy bárdnevén: Jolo Morgnwog-től
(1745-1826). Ez a becsületes kőmetsző mester, mint Hans Sachs, költői babérokra
is vágyott. Kedve támadt I. Edward bárdüldözéseinek feldolgozására is (Poems Lyrical and pastoral, 1794.)* (* L. Walter id. k.-ben: 311. l. Sajnos,
Williams költeményéhez nem tudtam hozzájutni.)
Gray ódájánál kevésbé értékes Victor Hugo Les derniers bardesja.
Felfogása a Grayére emlékeztet, azzal az eltéréssel, hogy nála nemcsak egy
lelkes bárd szerepel, hanem a bárdok egész kara is. Hugo tárgya különben nem
Wales, hanem Skócia meghódítása. Nem walesi, hanem skót bárdok átkozzák meg I.
Edwardot. Hugonál az átok nagyon elnyúlik, a bárdok mélybe zuhanásának leírása
pedig szinte a torzszerűnek határán jár. Ez a mű a serdülő költő alkotása, így
érthetők fogyatkozásai is, noha tagadhatatlan, hogy a még csaknem gyermek Hugo
éles szemmel látja meg a hagyományban rejlő költői mozzanatokat.* (* Részletesebben tárgyalom „A walesi bárdok
tárgyköréről” c. cikkemben. E. Ph. K., 1917, 701-703. l.)
A walesi bárdok tárgya eljut a magyar
irodalomba is, sőt itt költői tartalma magyar nemzeti vonással gazdagodik. A
Wales és Anglia küzdelmei iránt való érdeklődés Gaal József elbeszélésével, A bajvívókkal kezdődik (Emlény, 1838.)* (* 153-208. l.)
A vihar egy hajót a walesi parthoz
csap. A walesiek megszabadítják szerencsétlen utasait. A megmenekültek
felvilágosítják a fejedelmet, Llewellynt, hogy ők a hatalmas magyar haza fiai.
A walesiek kezdetben bizalmatlankodnak, kivált Laugharis, de egy agg bárd,
Aberdaron, megváltoztatja a nép hangulatát. Llewellyn felszólítására Aberdaron
a magyar ifjakat várába, Llanguard-ba veeti. Az egyik, Buda, csakhamar
szerelemre lobban a bárd leánya, Edwina iránt. Egyszer éjszaka a Llanguard vára
előtt ólálkodó Laugharisszal viadalra kel s megfosztja kardjától. Sunyi tervvel
szeretné ezt visszaszerezni, de csúfos kudarcot vall. Buda a csatatéren akarja
kiharcolni Aberdaron leányát. A magyar ifjak együtt küzdenek a walesiekkel. Nem
egyszer tüntetik ki magukat, „a’had’ bálványai és Llewellyn kedvencei lettek”.*
(* 201. l.) Egyszer az öreg bárd
szomorú hírrel fogadja Budát: az angolok elrabolták Edwinát. Buda mindjárt
Laugharisra gondolt. Az utolsó harcban megöli az árulót. Edward Budában régi megmentőjére
ismer. Ez Edwinával is összetalálkozik, feleségül veszi, s Magyarországba
utazik vele.
Az író, hogy elevenebb érdeklődést
keltsen tárgya iránt, elbeszélését szerelmi történettel szövi át. Ez a szerelmi
rajz merész romantikus felfogásra vall. Gondoljunk a helyzet szokatlanságára,
az érzelmek keletkezésének hirtelenségére, a cselvetés naivságára, a
megpróbáltatás kalandszerűségére! A szerelmi történet nyomul homloktérbe,
sajátos mozzanataival, érdeklődéskeltő fordulataival, erkölcsi kihangzásával s
kibékítő végével. De ne higgyük, hogy Wales vitézi küzdelmeinek rajza elsikkad
a szerelmi történet miatt.
Gaal elbeszélésének egyik
legértékesebb indítéka, hogy a magyar ifjak felajánlják szolgálatukat a walesi
ügynek. „Eduard kegye, Eduard aranya – mondja Buda – nekünk semmi.”* (* 160. l.) Buda boldogan mondja társainak,
hogy immár hősiesen harcolhatnak „egy kis nép szabadságáért a hatalmas Angolok
ellen.”* (* 163. l.) érezzük, hogy az
írót nemes vonzalom vonja a szabadságáért küzdő Wales felé. Ezt a veleérzést
nemes és meleg szavakkal fejezik ki a Llewelyn halódását festő sorok is:
„Meghalok és hazámmal, - átok elnyomóira! sóhajta a’ fejedelem... ’s a’ halál
Wales’ függetlenségének utolsó bajnokát hideg karjaiba szorítás.”* (* 205. l.)
A Wales iránt való érdeklődés, végső
eredményben éppen olyan tényezőkkel magyarázható, mint az írek nyomora keltette
meleg szánakozás a magyar íróknál: báró Eötvös Józsefnél, Császár Ferencnél,
Tóth Lőrincnél, Pulszky Ferencnél, Szemere Bertalannál s Vörösmerty Mihálynál.
Ha nem nyomta volna a szegény magyar népet az évszázados osztrák iga,
támadhatott volna-e íróinknál még csak langyos érdeklődés is az írek és
walesiek iránt, elég izzó angol-imádatunk korában?
Sajátos jelenség irodalmunkban, hogy
Waleset bárdjai nélkül egyetlen írnk sem tudja elklépzelni. Szávay Gyula
Aranyról emlékező szép költeményében, A
képmutogatóban „bárdos Velsz”-ről beszél. Valóban, már Gaal József szemében
is bárdos Wales Llewellyn országa. De van még egy közös mozzanat: a bárd a
nemzeti eszmének lelkes és lelkesítő bajnoka mindegyiknél. Ez megfelel a
történeti valóságnak is. Nem csodáljuk, hogy költőink nemzeti érdeklődése a
bárdokban, szinte ösztönszerűen, legott meglátja legjelentősebb szerepüket,
nemzeti hivatásukat. Így Gaal József is Aberdaron-ja nagy lelki gyönyörűséggel
fogadja a magyar ifjakat, kik „hatalmas szablyával” védik Wales szabadságát:
lelkesülve így énekel:
Rengő habokban
omlik ránk a’ tenger,
Szelével víja
Snowdon’ szirtjait.
Légy üdvez, vihar,
melly a’ Brithon elett
Repülsz a’ vész
pusztító szárnyain.
Világrendítő isten,
im, köszöntlek,
Hogy bajnokot hozál
Walesnek,
Ki mint a
sziklasodró fergeteg
Szétbontja a’
bércek ködét,
Pusztítni fogja a’
norman hadat.*
(* 163. l.)
Máskor a várában pihenő magyar
daliáknak költői tűzzel meséli el a walesiek százados küzdelmeit s Llewellyn
hősi vállalkozását.* (* 169. l.)
Felháborodik Lauhgaris hitványságán: a walesi ember jellemén esett foltot egész
nemzete meggyalázásának tekinti), mert mint hazafi és költő „kettős érzelemmel
lángolt honáért.”* (* 180. l.) Milyen
lelkesen üdvözli az angolok ellen vitézkedett magyar ifjakat! Ének és hárfa
hangjainak „örökké zengő dicséségé”-vel biztatgatja őket.* (* 194. l.)
Nincs ez a jellem érzelmes fellengés
nélkül, alakításában feltűnik még Ossian valamelyes ihletése, de megfelel a
történet és hagyomány nemes szellemének is, mely Wales bárdjaiban büszkén
tekinté a nemzeti ügy élő lelkiismeretét s örök dicsőségét. A XIII. század
legkiválóbb walesi bárdja, Gruffyd ab yr Inad Coch elégiában énekelte meg
Llewellyn ab Gruffydet, Wales utolsó fejedelmét* (* Endyclopaedia Britannica, 11. kiadás, V. k. 644. l. Ferd. Walter is
melegen szól róla id. k.-ben, 306. l.). Érezzük, hogy Gaal Aberdaron-ja is
a Gruffydek lelkes, nemzeti eszményekért hevülő világából való.
Gaalnál a walesiek és angolok harca a
novella történeti háttere, jelentős szerepe van az öreg lantosnak is, de az
Edwardot megátkozó bárdok hagyományára nem épít. Nem így Arany Jnos, a monda
legművészibb feldolgozója. „A walesi
bárdok”-ban a sajátképpen való balladai homályt a politikai háttér homálya
is tetézi. Mikor és hogyan keletkezett ez a remekmű? Zaklató kérdések, melyekre
régóta keressük a megnyugtató választ.
A kutatások eddig a következő
eredményre jutottak. Tolnai Vilmos 1902-ben arra utal, hogy Arany figyelmét
Dickensnek A Child’s History of England
műve irányította a walesi bárdok megkapó történetére.* (* E. Ph. K. 1902.) Skót és angol
hatás Arany János balladáiban (1912.) című értekezésemben azt fejtegettem,
hogy Arany két főforrása Gray Tamás Bardja
és Warton Tamásnak Arthur király sírjáról írott költeménye. Gray Tamás egy-két
mozzanatot sugalmazott Aranynak: így az átok és a bűntudat indítékait, Warton
pedig a Montgomery várában ült fényes lakoma leírásával hatott.* (* Irodalomtörténet. 1912. 515-519.) Tolnai
Vilmos alapos cikke (Arany János
balladáinak angol-skót forrásaihoz) A walesi bárdok egy-két olyan mozzanatára
utal, melyeket a kutatások még nem tisztáztak.* (* Irodalomtörténet. 1913. 34-36. l.)
A nagy költő jó barátja, Szász Károly
azt közli szép nekrológjában, hogy Arany még Nagykőrösön kezdte írni A walesi bárdokat. Nem tartja illőnek
elbeszélni,m ilyen alkalomból, csak annyit árul el: az ötvenes években a magyar
költőket arra akarják kényszeríteni, hogy valamelyik díszalbumba költeményt
írjanak. „Arany, gondolva, hogy sorsát ő sem kerülheti el, ezt kezdte írni. A
hír azonban nem valósult, abbahagyta.”* (* Vasárnapi
Ujság. 1882, 694. l.) Íme a legmegbízhatóbb tanú, a bizalmas barát,
igazolja, hogy az irodalmi köztudatnak megvolt a maga oka, hogy A walesi bárdokban az ötvenes évek sivár
magyar politikai életének visszhangját kutassa. Minket ezúttal sokkal jobban
érdekel, hogyan buzdul Arany a ballada befejésére? Szász Károly
visszaemlékezésében még ezeket a jelentős sorokat olvassuk: „Egyszer, jóval
később, Tóth Endrétől megjelent az Ötszáz
walesi bárd című költemény (az is célzatos és vonatkozó). Aranynak is
tetszett a vers, legalább figyelemre méltatta. Én akkor már kiskunsági lelkész
voltam s Arany Pesten lakott. Nála lévén: kérdém tőle: olvasta-e a Tóth Endre
költeményét s emlékszik-e még rá, hogy ő is kezdett ekkor s ekkor, Kőrösön
erről a tárgyról egy egészen más hangú s menetű balladát? Hát kihúzza a fiókját
s kiveszi belőle a befejezett kész költeményt. Nekem is, mondá, a Tóth Endre
költeménye eszembe juttatta a magam félben maradt versét; elévettem s
befejeztem, de miután már más megírta, érdemes-e kiadni ezt?”* (* U. itt, 694. l.)
Szász Károly visszaemlékezése fényt
derít A walesi bárdok írásának
időpontjára is. Greguss Ágost szerint Arany János ezt a balladát 1856-ban
írta.* (* Greguss Ágost: „Arany János
balladái”, 193. l.) Szász Károly közlése s egyéb adataink arra utalnak,
hogy az ötvenes években fogott hozzá,majd abbahagyta s később nyert
sugalmazásra fejezi be.
Szász Károly visszaemlékezése fényt
derít A walesi bárdok írásának
időpontjára is. Greguss Ágost szerint Arany János ezt a balladát 1856-ban
írta.* (* 118-120. l.) Szász Károly
közlése s egyéb adataink arra utalnak, hogy az ötvenes években fogott
hozzá,majd abbahagyta s később nyert sugalmazásra fejezi be.
Szász Károly visszaemlékezése
felhívja a figyelmet a walesi bárdok történetének olyan költői
feldolgozására,mellyel eddig nem vetettünk számot. Tóth Endre költeményére, Az ötszáz gaél dalnok a Harangvirágok
gyűjteményében jelent meg 1862-ben.*
Tárgyának néhány mozzanata azonos A walesi bárdokéval s cézata is találkozik
vele.
Albion királya legázolta Waleset, de
dalnokait nem tudta elnémítani. Alabárdosait „vad arccal” hajszolja Wales
hőslelkű bárdjai ellen:
Jaj nektek, oh
dalnoki Gaёlnek, oh jaj!
Ma zendül utólszor
az ajkrul a dal.
Elállva a völgy-út,
elállva a bére,
Tenger kikötőin a
parti kelevész...
Lest hányva
terülnek az ős ligetek,
Mi rátok utal: az,
oh éneketek.
Rabszíjon félezer bárdot hurcolnak
vérpadra az otromba hadak, bércek magasáról, völgyek mélyéből, kalyibákból s
máglyák tüze mellől.
E költeményből a méla gyász bánatos
hangja rezg ki, a sötét ború kínja sír felénk. Mélyebb e bú, mintsem ne éreznők
a magyar szív verését is, vagy ne látnók, hogy a walesi bárdok panaszszavába
belesiramlik a honfiúi érzésében megbántott magyar költő borongó lelke is.
Bárdjai dicső múltról zengnek. Bár siralmas zokszó kesereg a bús haza bércei
közt s az eltiportak szeméből lángkönnyek csordulnak is:
Költői után a
népnek szava zendült,
S jobb napja
reményin izzó sebe enyhült...
S zengettenek ők
Dicsőteli multat...
s messze jövőt.
Annyira felénk zokog egy megalázott
nemzet érzésének múltakon merengő s jövővel ringatózó bánata, hogy érezzük: a
maga borúba temetkezett magyar érzésének kifejezésére keresett tárgyat Wales
gyászos napjaiból.
Tóth Endrénél I. Edwardnak a bárdok
ellen irányuló kegyetlenségét az idézi elő, hogy ezek elnyomott honfitársaikat
erős öntudatra hevítik:
Míg szelleme lendűl a dlban a népnek:
Erősb az igánál, mit rája vetének:
Míg dalnoki élnek,
a kik csodaképen
Tettekre hevítik
tündéri beszédben.
Tóth Endre Edwardját az az irtózat
háborgatja, hogy nemzettipró gonoszságának a bárdok a legéberebb őrszemei.
Tóthnál lágyságra szelidül a hang:
vihart vártunk, de fuvalom enyhe száll felénk. Fájó panaszként hallszik fel a
gyászpiacra lépő ötszáz bárd siráma:
Bugó siralomdal,
mély gyászteli ének,
Hullása sohajtó bús
őszi levélnek.
Ezt az őszi hangulatba, elmúlás
kietlenébe szomorodó kesergést egyszerre a bizakodás hangja váltja fel: az ének
nem vész ki, még áradozóbban tör isten felé s él a kései unokák lelkében is. Az
elégia megható busongása a panaszló keserve vonul végig Tóth Endre Ötszáz gaёl dalnokán, a vég enyhülete s
a vigasz felderülte mintegy betetőzi a költemény elégiai jellemét.
Lauka Gusztáv Emlékjegyzeteiben így ír Tóth Endréről: „Subjectiv költeményeiben
gyakran bizonyos émelygős sentimentalismus észlelhető”* (* Petőfi-Társaság Lapja, 1877, 40. l.), Szász Károly pedig úgy
jellemzi, hogy az ábrándos s nőies kedélyek, „érzelgős szívek kedvelt költője”
volt.* (* Vasárnapi Ujság, 1885. 405. l.)
Valóban, költői egyénisége magyarázza, hogy a borongó bánat s fájdalmas panasz
műfajában dolgozza fel a walesi bárdok tárgyát, noha némi epikai keretben. A
Gyulai Pál felpanaszolta világfájdalom ha nem talál is ide utat, de az is való,
hogy a szomorúság szava Az ötszáz gaёl
dalnokban terjengőbben árad el, hangja sokkal puhább szelídségre olvad,
mintsem a tárgy zordon komorsága megengedné.
Tóth Endre költeményéből kisugárzik
az erkölcsi erő győzelme a zsarnokság anyagi hatalmán. Ez a felfogás él Arany
János halhatatlan balladájában is. Félben maradt alkotásának folytatásakor Tóth
Endre versének eszméje gyújtó erővel hat reá, megizmosítja eredeti
gondolatában, abban, hogy az összeomlásra kárhoztatott önkényen az örök életre
hivatott erkölcsi erő diadalt arat.* (* Greguss
Ágost szerint Arany balladájának az az eszméje, hogy „az erkölcsi világban a
legnagyobb úr sem parancsol.” „Arany János balladái”, 1877, 192. l.)
Hatott még Tóth Endre Arany Jánosra a
bárdok számával. Már Pulszky Ferenc Úti
vázlataiban szó esik arról, hogy I. Edward 500 költőt egyszerre levágatott,
hogy a nemzetet „a’ régi időre emlékeztetve, forrásba ne hozzák...”* (* L. a
Budapesti Árvízkönyvben. 1839, újabban Pulszky F. „Kisebb dolgozatai”-ban. 52.
l. Bővebben szólok róla „A walesi bárdok tárgyának első megemlítése
irodalmunkban c. cikkben. Irodalomtörténet, 1918, 175-176. Tőlem függetlenül
Fest Sándor is tárgyalja „Arany János balladáihoz” c. c.-ben. E. Ph. K., 1918.
8-10. sz.) Természetesebb Tóth Endre hatásának betudnunk, hogy Arany Jánosnál
is félezer a bárdok száma. De még egy ösztönzésre volt szüksége Aranynak, hogy
„A walesi bárdok”-at befejezze.
A balladának olyan indítéka van,
melyről éppen úgy nem tud Dickens, Gray vagy Warton, mint Tóth Endre sem.
Edward vad gőggel követelőzik:
Hol van, ki zengje
tetteim –
Elő egy welszi
bárd!
Sarkindíték ez Aranynál. A zsarnok
mintegy a lakoma koronájául kívánja a magasztalást s ím, átok sújtja le. Az
ellentétnek ebben a figyelemvillanyozó erejében a szembeállításnak az egész
világirodalomban legváltozatosabb képeket festő művésze, Victor Hugo előzi meg Les derniers bardes-jában. Van ennek a
költeménynek egy olyan mozzanata, melyet most egészen más világításban látok,
mint róla írt kis cikkemben.
Hugo Victor öreg bárdja viharos
erővel feddőzik I. Edward ellen:
Ton pardon eut puni
notre lache silence.
Quoi! nous aurions
flatté ton inique puissance.
Notre main avilie
cut lavé tes lauriers!
Et laissant nos
héros errer aux rives sombres.
Nous aurions de nos
chants déshérité leurs ombres
Pour célébrer leurs
meurtriers.*
(* Victor Hugo raconté par un témoin de sa vie, Hetzel és Quantin kiadása,
1885,281. l.)
Kiderül ebből az átokból, hogy I.
Edward a bárdoktól azt követeli, magasztalják dicsőségét. Az agg énekes makacs
önérzettel tiltakozik Edward gonosz és oktalan kívánsága ellen. Így Arany
Jánosnál i s a harmadik bárd merészen vágja Edward szemébe:
Neved ki dicscsel
ejtené,
Nem él oly velszi
bárd.
Azt írtam, hogy Arany János nem
ismerhette Victor Hugo versét s hogy ez a motívum közös forrásból származhatott. Ez nem bizonyos.* (* E. Ph. K., 1917, 703. l.)
Az Arany szerkesztésében megjelenő Koszorú 1863 július 26. számában y
aláírással Hugo Victor és Chateaubriand
c. cikk* (* 86-89. l.) az akkor
kiadott Victor Hugo, raconté par un
témoin de sa vie kötetét ismerteti. Korfestő jelentősége mellett a „legolvasnivalóbb”-nak
tekinti valamennyi ilynemű munka között. Említi Hugo zsenge korból való
költeményeit. Arra is utal, hogy „a tizenhét éves ifjúnak egy pár ódáját
megkoszorúzta az Académie des jeux floraux*. (* 86. l.) Ne feledjük, hogy ennek titkára arról értesíti a 17 éves
Victor Hugót, hogy „Derniers Bardes”-ját és „Canadienne”-jét felolvashatja.* (*
L. V. Hugo köszönő levelét Pinaud-hoz, az
Académie titkárához, 1819. márc. 29. keltezéssel, id. mű 354. l.)
A könyvről Arany Koszorúja még egy
cikket közöl* (*„Hugo V. drámaírói
fellépte” címmel, 1863. aug. 9, 127-138. l.) –y –s jelzéssel. E betűk Arany
Jánosra vallanak s A walesi bárdok
néhány hónappal a Victor Hugo-ismertetések után jelent meg először ugyanabban a
folyóiratban.* (* A koszorú 1863. nov. 1-iki
számában, 420-421. l.) Nem lehetetlen, hogy Victor Hugo is ösztönzi
költeménye befejezésére, kiadására.
Ez az alkotás a kedélyrajz, a
szerkezet s a balladai nyelv felülmúlhatatlan remeke.
A montgomery-i lakoma indítéka,
melyet Warton sugalmaz, az átok, melyre Gray serkenti s egyéb mozzanatok,
melyekre Tóth Endrénél és Victor Hugonál talál, náűla megkapó művészi egysége
olvadnak. A szerkezet művészének egyik legnagyobb dicsősége ez a tárgyszövés: a
lakoma csak alkalom arra, hogy férfias erővel harsogjon a lelketlen hódító
dicsőítésére kényszerített bárdok átka s fogjon is az ádáz zsarnokon. Arany
dalnokai mintha a bárdok költőversenyét, az eisteddfodot elevenítenék fel, de a
komor csapás tragikai hatalmával, mint akik a zsarnok bátor és hősi
korholásában szállnak művészi próbára.
Arany kiválóságát forrásaival szemben
a tárgy shakespearei méretű kimélyítésében is érezzük: Edward fennhéjázó
követelésében s tragikus lakolásában.
Nyelvének plasztikussága a leíró
mozzanatokban, jellemző ereje a bárdok feddőzésében, tragikai hatalma a király
önmardosó vívódásaiban, zeneiségének minden varázsa, az egész remekmű feledteti
velünk Gray vaticinatio post eventum-ának nehézkességét, Warton leírásának hideg
világát, Tóth Endre hangjának lágy olvadását s Hugo dagályos szertelenségét.
Csak most tudjuk igazán csodálni Arany Walesi bárdjai-t, hogy forrásainak
szerényebb értéke annyira szembeszökővé vált.
Az érdeklődés a walesi bárdok iránt
még Arany János remekműve után is élt nálunk. Mátray Ernő (1846-1897),
iskolázott és tehetséges philológusunk, a báró Eötvös József kiadásában
megjelenő Politikai Hetilapban
tanulmányt tett közzé, Bárd és trufator
címen. Szól a bárdok rendjéről a különböző kelta népeknél, behatóbban a
walesiekről, ír dalnokversenyeikről. I. Edward megjegyzi, hogy a bárdok
kiváltságos osztályának véget vetett, „s őket, a múzsák iránt elég
tiszteletlenül, birodalma határain túl kergetés.”* (* 1866. március 26. szám, 150-153. l. – Szinnyei J. a „Magyar írók élete
és munkái”-ban, VIII. k. 839. l. Mátraynak ezt a dolgozatát nem említi.)
Említi, hogy a nép kunyhóiban rejtegette a száműzötteket s hallgatta
„szabadságra tüzelő énekeiket”.
Mátraynak nem volt tudomása tárgyának
két magyar költői feldolgozásáról.
Pauli, a jeles német történetíró I.
Edwardról mint „nagy fejedelem”-ról beszél.*
(* Pauli. Aufsätze zur englischen
Geschichte, 18. l.) Erélye, hódító akarata és sikere annak mutatják. De ne
feledjük, hogy Llewellyn-nek, Wales hőslelkű urának levágott fejét közszemlére
téteti, Wallace-t, a skótok vitéz bajnokát, miután erejét megtörte, kivégezteti.
Nagy volt, de kegyetlen; hős, de győzelmében irgalom nélkül való. Victrix causa
diis placuit, sed victa... traditioni. Ez a hagyomány szívós életű tiltakozásnak
bizonyult. Nagy költőket sugalmazott: az angol, éppen úgy, mint a francia és a magyar az átokverés gyötrelmes és megalázó helyzetében rajzolja a
szabadságtiprót, ellentétben a leigázott nemzetük sorsát sirató s érte
életáldozó váltsággal megdicsőült bárdok felmagasztalt hősiségével.
Forrás: Budapesti
Szemle 198.köt. 571.sz. Bp. 1925.
