Kezemben Koppány
barnult kopnyája.
Iszlak belőlek ős
magyar világ!
Új idegenség
lelkemet zilálja,
Szivemben érzem
Vencelín nyilát.
Bakonyi bús szél
szilajon sikoltoz
Királyi kővár véres
peremén;
Pengesd a
gyászdalt, pengesd, kósza kobzos,
Hadd hallja sírva
ádáz Beszperém!
Bakonyi bús szél
ideszáll sohajtva
S riadtan zúg a
rónaságon át:
Pányvázva bősz had
hej, hogy’ űzi-hajtja
Magyarságunknak
szép fehér lovát!
Földünket új nép,
új szokás özönli, -
S én visszasírlak,
messzi Napkelet!
Minek volt nékünk
Napnyugatra jönni?
Bennünket itt hajh!
senkisem szeret...
Sok ős berényben
sok magyar bubánat
Már megjohádzva új
kedvet mutat:
Enyém, mint vad ló,
vad pusztákra vágtat, -
Ezt meg nem ejted,
csalfa Napnyugat!
Harangszó
zeng-bong... hívólágy harangszó,
De ahová hív,
vérpárás az út, -
Az én szivembe
pusztákon viharzó
És jajveszéklő
orkán hangja zúg!
Új templomokban új
zsolozsma zendül, -
Új magyar Isten,
jőjj elém, ha vagy!
Mert nem láthatlak
a sok idegentül
S ha idegen vagy,
mért imádjalak?
Szeretnék hinni
boldogabb időkben
S tudnék is benned,
mennyei Nagyúr, -
De semhogy más nép
rabjául szegődjem,
Haljak meg inkább
pogánymagyarul!
Nem világ ez, - jól
mondtad, Levente,
Pirosló ég itt nem
hajnalra áll, -
Pirosló ég itt:
vérszín naplemente,
Lassú enyészet, bús
magyar halál...
- Kezemben Koppány
barnult koponyája,
Iszlak belőle ős
magyar világ,
De érzem: elfolysz,
elfogysz nemsokára,
Az éj közelget...
népem, jójtszakát!
Forrás: Budapesti Szemle 198.köt. 571.sz. Bp. 1925.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése