A primás hátraszólt, halkan rendelkezett.
S a fák közt hangszerek s nyirettyűk teste surrog.
Csönd lesz. A nyergen át, hol útjuk elvezet,
Harmónikus-puhán feszülnek meg a hurok.
A lombfedél alatt most hangok árja kel:
Homályos ritmusok, határozatlan dolgok;
A hangszer lelke vár, még ébresztgetni kell:
Keresve-kérlelik a megnyitó accordok.
A másodhegedűk is megvonaglanak,
De aztán biztos és zengő talajt találnak.
... Piros köpeny alatt egy sor sötét alak, -
Egyszerre, hirtelen kis körbe mind fölállnak.
A primás rögtönöz, álmodva, félszegül.
Egy széles gesztus és a ritmust megkereste.
Olyan csodás e hang, ő is megrészegül
És féktelen rohamra lendül a lelke-teste.
És mindegyik vonó most egy irányba leng,
Dalt hint a zenekar sováran felzokogva.
Lehajtott fejjel és lehunyt szemmel mereng
Minden cigány s beleszédül összhang-habokba.
Ringatják csöndesen hatalmas testüket;
Az ajkukon mosoly: furcsák, akár a látók,
Most disharmonia zeng fel, fanyar, süket,
Majd csípő ujj alatt negédes pizzicatók.
A húron ideges, vad izgalom fut át,
Felzúg a hegedű phantastikus sirása:
Ilyen az éji szél, üvöltő vad kutyák
(Chromatikus scálák magasra felcsigázva).
Egy tisztásnak a hold szerelmes csókot ad,
Derengő visiót él át most minden ember;
aztán sötét eget, futó lovasokat
Sejtet meg a vonó ledobbanó ütemmel.
Jajongó bánatok zendülnek hirtelen:
Panasz a hűtlenért, kedves halottak gyásza,
Meghitt ábrándozás szép nyári éjjelen
(S húrt súrol a vonó, pehelykönnyen, vigyázva).
Kihallani a prím mély és tüzes szavát...
Milyen lánglélek él e hosszu barna testben!?
A vad hangnemből, im, a bájosba csap át:
Walzer következik, csodás, felejthetetlen!
Fönséges, tiszta hang száll, száll az égre fel;
A húrra ráfeszül egész vonója hossza;
Ez édes hang soká, halódva vesztegel,
S sóvárgó lelkedet lágy hullmzásba hozza.
És lassan hömpölyög, míg el nem ringatott,
Kerülget, elsimul a dallamszőtte hullám
S nem érzem már az éjt, sok drága illatot:
Most ez a muzsika tör feltarthatatlanul rám.
Úgy hat reám e hang, mint furcsa bűvölet,
Mint hogyha mágikus vonókon játszanának,
Idegek szálain hegedühúr helyett...
Tragikus hangokon szól a szerelmi bánat.
Előbb csak a primás rögtönzött egymaga,
A többi mind kisért, mint egyszerű tanítvány;
De mámort hinteget a hangos éjszaka:
Most mindegyik mereng a maga álma nyitján...
Álmában mindegyik csukott szemmel halad.
S ezek a dallamok már nem táncnóták voltak:
A szivek vére folyt a friss vonó alatt:
Ezek a hegedük mind titkokat daloltak!
Edmond Rostand után, franciából
Forrás: Budapesti Szemle 198.köt. 571.sz. Bp. 1925.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése