2017. aug. 20.

Elek Oszkár: A Walesi bárdokról



A bárdoknak Wales szellemi életében nagy a jelentőségük.* (* A bárd szó a mai walesi nyelvben bardd, a többesben beirdd vagy beirddion, Bretagneban pedig barz alakban él. D’Arbois de Jubainville: Introduction á l’étude de la littérature celtique.. 1883, 67-68. l.) Nem egy korszakon át a bárdok nevétől hangos ez a számtalan történelmi emlék megszentelte föld. A VI. és VII. században Llywarck Hén, Taliesin és Aneirin vlnak ki közülök.* (* A Ward- és Waller-szerkesztette The Cambridge History of English Literature-ban. I. k. Dr. Lewis Jones bangori /Walesben/ egyetemi tanártól, 1907. 248. l.) A X. századból való ó-walesi törvények a bardteulu-t, az udvari bárdot, emlegetik.* (* Heinrich Zimmer: Die romanischen Literaturen mit Einschluss des Keltischen, 1909. 51. l.) Dél-Walesben, harci készülődéskor, nemzeti hímnust énekelnek s hárfát is kapnak.* (* U. ott. 52. l.) Évszázadokon át a nemzeti lelkesedés, a nemzeti hőscultus s ha kellett, a nemzettámadók elleni gyűlölet apostolai voltak. Egy-egy összejövetelük nem egyszer valóságos nemzeti esemény. Bleddyn ab Cynwyn 1066-ban Conway-ban nagy bárdünnepet rendez.* (* Ferdinand Walter: Das alte Wales, Bonn. 1859, 267. l.)

Hovatovább népszerűbbé válik a bárdok költészete. A XII. században működő Gruffyth ab Cynan-tól kezdve erősen fellendül, indíték- és műfajköre mindinkább kiszélesedik.* (* U. itt, 305. l. D’Arbois de Jubainville id. művében, 77-79. l.) Irlandban és Galliában kevésbé jelentős a szerepük, mint Walesben, hol a szellemi életnek ők az egyedüli képviselői.* (* Elevenen írja le a Illandudnoi eisteddfod lefolyását Matthew Arnold „On the study of Celtic Literature” c. könyvében, 1903, 7. l.) Költészetük a Tudorok alatt hanyatlásnak indul: feltűnik az ihlethiány és a mesterkéltség. Gondoljunk a XVIII. század bárdiskoláira! A XIX. században a kelta szellem újjászületik. Kivált Wales mutat jó példát híres bárdversenyeivel, az eisteddfodokkal.* (*Hozzánk is eljut a hírök. Tudomásunk szerint a hazánkban legrégibb közleményt a walesi bárdokról a Hazai s Külföldi Tudósítások 1821. évfolyamában olvassuk. Beszámol a bárdoknak 1820 szeptember 13-án és 14-én Wrexham-ben tartott eisteddfodjáról. Lelkesen ír az ülés egyik megragadó pontjáról, a bárdok versenyéről: „A’ Gyűlés egész elragadtatással és bámulással hallgatta több együgyű Földmívelőnek lelke kiömlését, kikben a szemérmetes Tartozkodás a’ költő Léleknek elragadtatott járását még inkább szembetűnővé tette” (11. füzet. 87. lap). Bőven szól a verseny lefolyásáról, majd így végzi: „Wallyon nem volna e’ jó valahol Magyar Országban is illyen Tudományos vetélkedést kezdeni?” (U. itt). A Fővárosi Lapok 1887-ben tájékoztat az eisteddfod-ról s hírt ad a Londonban tervezett dalnokversenyről (aug. 7-iki szám. II. kötet, 1595. l.). Majd beszámol a bárdverseny győzteséről is (aug. 19. szám, II. k., 1675. l.).

Emléküket megőrizte a monda is. Él a hagyomány, I. Edward bárdüldözéséről. Warrington* (* William Warrington. The History of Wales, London. 1786, Walter id. m.-ben: 311. l.) és Jones* (* John Jones: The History Of Wales, London. 1824. Walternél: 311. l.) és Stephens* (*  Walternél: 311. l.) említik, hogy a győztes I. Edward (1284) a walesi bárdokat kivégeztette, de a Cambrian Register, a Hoary Itinerary* (* Walternél: 311. l.) és Stephens* (* Thomas Stephens: The Literature of the Kymry. 1849: Walternél: 343-354. l.) mondának tekintik ezt a vérengzést.* (* Edward 1284-ben hódítja meg Waleset.) Valóban, a bárdok halálba üldözésének egész története mondaszerű. A megsértett nemzeti önérzet s a bárd-tisztelet mozzanatai munkáltak közre. a mondaalkotó képzelet a Waleset leigázó I. Edward zsarnoki gőgjét azzal rajzolja élesebben, hogy dédelgetett kedveltjeinek, a nemzeti ügyért lángoló bárdoknak hóhérául festi. Mondának érzi Arany János s oly mély kedélyű írók is, int Chateaubriand Villemain és Dickens.
(’hateaubriand Essai sur la littérature anglaises c. könyvében (1836) röviden említi a mondát s Gray feldolgozását: „Selon la tradition populaire Édouard I. ordonna de mettre á mort les ménestrels du pays de Galles qui nourissaient au fond du coeur des vieux Bretons le sentiment de la patrie et la haine de l’étranger. Gray a fait chanter le dernier de ces bardes.”* (* Paris. MDCCCXXXVI, 97. l.)Chateaubriand nagy általánosságban nyilatkozik ugyan, de élesen rámutat a monda erős nemzeti sajátságára. Csaknem ünnepi meghatottsággal ír Wales hősi bárdjainak „megtört és meglehetősen mesés” hagyományáról Villemain Essais sur le génie de Pindare-jában.* (* A magyar fordításban a 410. l.) Dickens A Child’s History of England-ben úgy szól róla, int maguknak a bárdoknak az agyréméről.* (* l. k. 1954-196. l.)

Mondának érzi a bárdok vértanú-halála megkapó történetét a tárgy első művészi feldolgozója, Gray Tamás is. Költeményeinek 1801-iki kiadásában a The Bard alatt ezt a jegyzetet olvassuk: „Ez az óda egy Walesben járatos hagyományon alapul: I. Edward, mikor befejezte ennek az országnak meghódítását, megparancsolta, hogy mindazokat a bárdokat, kik keze ügyébe kerülnek, halálra vessék.”* (* Poems of Gray, London, 1801, 29. l.)

Gray barátja, Mason szerint Bardjának bevezető részével 1755 márciusában készült el, de abbahagyja az ódát, csak 1757 májusában fejezi be. Olyan mozzanat játszik itt közre, mely hatalmas erővel kapja meg Gray Tamás lelkét. Egyszer Cambridge-ben egy hangversenyen meghallgatta Parry Jánost, a vak hárfást, a híres walesi lantost. Játéka elbűvölte Grayt. Úgy nyilatkozik, hogy  hárfájából Parry ezeréves ódon hangokat csalt ki: „Mr. Parry, you must know, has put my ode in motion again and has brought it to a conclusion”.* (* Gosse idézi Gray c. könyvében, 130. l.) Egy bárd megragadó hárfajátéka ihleti, hogy a bárdról tervezett költeményét befejezze.

Gray hosszú jegyzetben közli költeménye tervét. Arról szól, hogy I. Edwardnak mély völgyön keresztülvonuló seregét hirtelen megkapja egy tisztes alak megjelenése, szörnyen meredek szikla fokán. A szemrehányás zuhatagát zúdítja hazája zsarnok feldúlója ellen. Megjósolja a családját érő csapásokat; prófétai szellemben megjövendöli, hogy kegyetlensége Walesben sohasem oltja ki „a költői géniusz nemes hevét”, s hogy mindenkoron akadnak férfiak, kik az igaz erényt és bátorságot „halhatatlan dalokban” éneklik meg, a zsarnokságot pedig megbélyegzik. Majd a sziklafokról a folyóba veti magát.* (* 1801-iki kiadás, 41. l.)

Gray ezt a tárgyat „pindarosi ódá”-ul dolgozza fel. Alkalmas-e ez a forma? Egy fontos mozzanat: a feddőzés, az átokszórás kedvez neki. De Graynél az ódai tartalom a történés kezdetleges keretébe költözik. Megkap lángoló érzés hevítette képzelmének lendülő ereje, átszellemült lelklének prófétai tüze, fennkölt fájdalmának magasztos hangja. De érezzük, hgoy jövőbe pillantó jósolgatásai a történelmi teher kissé bénító súlyával nehezednek a költői hév röptére. Grayt az átok lírai ereje ragadja meg, Aranyt ez éppen úgy, mint a tragikai tartalom: a zsarnok bűnhődése.

Gray Bardjában nemcsak a prófétai hang csendül fel, itt-ott megakaszt egy-egy homályos mozzanat is. A bárdok költészetének is megvolt ez a két sajátsága: a jósolgatás és a homály.* (* L. Chr. Stern ezt írja: „Der Stil der Bardenlieder ist dunkel und orakelhaft...” „Die kymirsche (walisiche) Literatur”, a „Die roman. Lit. mit Einschluss des Keltischen” c. k.-ben, 115. l.) Gray, kinek bámulatos tanultságát és széleskörű ismereteit nem győzik eléggé dicsérni* (* L. Matthew Arnold Thomas Gray c. essayét, 1880, „Eddays in criticism” c. kötetében, II. series, 51-72. l. Arnold arra utal, hogy Graynek a történetben, rokonszakokban, sőt a természettudományokban hatalmas ismeretei voltak s mégis megvolt genuin költői világa), valószínű ezúttal tudatosan követi a bárdköltés modorát. De ösztönszerűen megérzi a kelta szellemnek azt a pindarosi hevét is, mely Matthew Arnold szerint annyira jellemző a kelta stílusra.* (* Matthew Arnold: „On the study of Celtic Literature”, 1903, 120. l.)

Gray The Bardja egyike a legnépszerűbb angol költeményeknek. Már Mason nagy dicsérettel szól róla. A Progress of Poesyvel együtt magasztalja a The Bard érzelmi hevét, átmenetei gyorsaságát, tűz áthatotta képei merész szökkenését s világos megépítését.* (* The Poetical Works of Thomas Gray, Campe’s edition, Nürnberg and New-York, év n., XVIII. l.) Villemain Essais sur le génie de Pindarejában (1859) meleg átérzéssel s mély megértéssel méltatja; a hazafiság és költészet nemesebb fuvalmát érzi benne, mint Macpherson Ossianjában; úgy látja, hogy ez a híres óda „megreszketteté az angol képzelmet”.* (* A magyar fordításban. 404. és 408. l.) Matthew Arnold, 1864 augusztusában Llandudno-ból azt írja feleségének, hogy kirándulásain sokszor szavalta Gray Bardját.* (* Letters of Matthew Arnold, Vol. I, 1904. 314. l.) Életrajzírója, Gosse nagy elismeréssel említi (1882) a Bard emberi rokonérzését, történeti képzeletét s egyöntetű dythirambos méltóságát.* (* 130. l.) Duncan Crookes Tovey, Gray leveleinek kiadója, a Bard hatását még Macpherson pseudo-Ossianjában is érzi.* (* Encyclopaedia Britannica, Cambridge, 1910, 11. kiadás, XII. kötet, 394. l. – Említést érdemel The bard Fuseli-féle illusztrációja is: az agg bárd sziklán áll, felborzolt hajjal, kitárt karokkal, tüzes tekintettel, mögötte hárfája; lent a völgyben ágaskodó lovon feltűnik I. Edward, kezében pajzs; a szikla mögött dárdák látszanak. Ez a kép a költemény következő két sorát ábrázolja:
With me in dreadful harmony they join
And weave with bloody hands the tissue of thy line.
Az 1801-iki kiadás 29. lapján)

Az angol irodalomban e hagyománynak még egy feldolgozása van Edward Williamstől, vagy bárdnevén: Jolo Morgnwog-től (1745-1826). Ez a becsületes kőmetsző mester, mint Hans Sachs, költői babérokra is vágyott. Kedve támadt I. Edward bárdüldözéseinek feldolgozására is (Poems Lyrical and pastoral, 1794.)* (* L. Walter id. k.-ben: 311. l. Sajnos, Williams költeményéhez nem tudtam hozzájutni.)

Gray ódájánál kevésbé értékes Victor Hugo Les derniers bardesja. Felfogása a Grayére emlékeztet, azzal az eltéréssel, hogy nála nemcsak egy lelkes bárd szerepel, hanem a bárdok egész kara is. Hugo tárgya különben nem Wales, hanem Skócia meghódítása. Nem walesi, hanem skót bárdok átkozzák meg I. Edwardot. Hugonál az átok nagyon elnyúlik, a bárdok mélybe zuhanásának leírása pedig szinte a torzszerűnek határán jár. Ez a mű a serdülő költő alkotása, így érthetők fogyatkozásai is, noha tagadhatatlan, hogy a még csaknem gyermek Hugo éles szemmel látja meg a hagyományban rejlő költői mozzanatokat.* (* Részletesebben tárgyalom „A walesi bárdok tárgyköréről” c. cikkemben. E. Ph. K., 1917, 701-703. l.)

A walesi bárdok tárgya eljut a magyar irodalomba is, sőt itt költői tartalma magyar nemzeti vonással gazdagodik. A Wales és Anglia küzdelmei iránt való érdeklődés Gaal József elbeszélésével, A bajvívókkal kezdődik (Emlény, 1838.)* (* 153-208. l.)

A vihar egy hajót a walesi parthoz csap. A walesiek megszabadítják szerencsétlen utasait. A megmenekültek felvilágosítják a fejedelmet, Llewellynt, hogy ők a hatalmas magyar haza fiai. A walesiek kezdetben bizalmatlankodnak, kivált Laugharis, de egy agg bárd, Aberdaron, megváltoztatja a nép hangulatát. Llewellyn felszólítására Aberdaron a magyar ifjakat várába, Llanguard-ba veeti. Az egyik, Buda, csakhamar szerelemre lobban a bárd leánya, Edwina iránt. Egyszer éjszaka a Llanguard vára előtt ólálkodó Laugharisszal viadalra kel s megfosztja kardjától. Sunyi tervvel szeretné ezt visszaszerezni, de csúfos kudarcot vall. Buda a csatatéren akarja kiharcolni Aberdaron leányát. A magyar ifjak együtt küzdenek a walesiekkel. Nem egyszer tüntetik ki magukat, „a’had’ bálványai és Llewellyn kedvencei lettek”.* (* 201. l.) Egyszer az öreg bárd szomorú hírrel fogadja Budát: az angolok elrabolták Edwinát. Buda mindjárt Laugharisra gondolt. Az utolsó harcban megöli az  árulót. Edward Budában régi megmentőjére ismer. Ez Edwinával is összetalálkozik, feleségül veszi, s Magyarországba utazik vele.

Az író, hogy elevenebb érdeklődést keltsen tárgya iránt, elbeszélését szerelmi történettel szövi át. Ez a szerelmi rajz merész romantikus felfogásra vall. Gondoljunk a helyzet szokatlanságára, az érzelmek keletkezésének hirtelenségére, a cselvetés naivságára, a megpróbáltatás kalandszerűségére! A szerelmi történet nyomul homloktérbe, sajátos mozzanataival, érdeklődéskeltő fordulataival, erkölcsi kihangzásával s kibékítő végével. De ne higgyük, hogy Wales vitézi küzdelmeinek rajza elsikkad a szerelmi történet miatt.

Gaal elbeszélésének egyik legértékesebb indítéka, hogy a magyar ifjak felajánlják szolgálatukat a walesi ügynek. „Eduard kegye, Eduard aranya – mondja Buda – nekünk semmi.”* (* 160. l.) Buda boldogan mondja társainak, hogy immár hősiesen harcolhatnak „egy kis nép szabadságáért a hatalmas Angolok ellen.”* (* 163. l.) érezzük, hogy az írót nemes vonzalom vonja a szabadságáért küzdő Wales felé. Ezt a veleérzést nemes és meleg szavakkal fejezik ki a Llewelyn halódását festő sorok is: „Meghalok és hazámmal, - átok elnyomóira! sóhajta a’ fejedelem... ’s a’ halál Wales’ függetlenségének utolsó bajnokát hideg karjaiba szorítás.”* (* 205. l.)

A Wales iránt való érdeklődés, végső eredményben éppen olyan tényezőkkel magyarázható, mint az írek nyomora keltette meleg szánakozás a magyar íróknál: báró Eötvös Józsefnél, Császár Ferencnél, Tóth Lőrincnél, Pulszky Ferencnél, Szemere Bertalannál s Vörösmerty Mihálynál. Ha nem nyomta volna a szegény magyar népet az évszázados osztrák iga, támadhatott volna-e íróinknál még csak langyos érdeklődés is az írek és walesiek iránt, elég izzó angol-imádatunk korában?

Sajátos jelenség irodalmunkban, hogy Waleset bárdjai nélkül egyetlen írnk sem tudja elklépzelni. Szávay Gyula Aranyról emlékező szép költeményében, A képmutogatóban „bárdos Velsz”-ről beszél. Valóban, már Gaal József szemében is bárdos Wales Llewellyn országa. De van még egy közös mozzanat: a bárd a nemzeti eszmének lelkes és lelkesítő bajnoka mindegyiknél. Ez megfelel a történeti valóságnak is. Nem csodáljuk, hogy költőink nemzeti érdeklődése a bárdokban, szinte ösztönszerűen, legott meglátja legjelentősebb szerepüket, nemzeti hivatásukat. Így Gaal József is Aberdaron-ja nagy lelki gyönyörűséggel fogadja a magyar ifjakat, kik „hatalmas szablyával” védik Wales szabadságát: lelkesülve így énekel:

Rengő habokban omlik ránk a’ tenger,
Szelével víja Snowdon’ szirtjait.
Légy üdvez, vihar, melly a’ Brithon elett
Repülsz a’ vész pusztító szárnyain.
Világrendítő isten, im, köszöntlek,
Hogy bajnokot hozál Walesnek,
Ki mint a sziklasodró fergeteg
Szétbontja a’ bércek ködét,
Pusztítni fogja a’ norman hadat.*
(* 163. l.)

Máskor a várában pihenő magyar daliáknak költői tűzzel meséli el a walesiek százados küzdelmeit s Llewellyn hősi vállalkozását.* (* 169. l.) Felháborodik Lauhgaris hitványságán: a walesi ember jellemén esett foltot egész nemzete meggyalázásának tekinti), mert mint hazafi és költő „kettős érzelemmel lángolt honáért.”* (* 180. l.) Milyen lelkesen üdvözli az angolok ellen vitézkedett magyar ifjakat! Ének és hárfa hangjainak „örökké zengő dicséségé”-vel biztatgatja őket.* (* 194. l.)

Nincs ez a jellem érzelmes fellengés nélkül, alakításában feltűnik még Ossian valamelyes ihletése, de megfelel a történet és hagyomány nemes szellemének is, mely Wales bárdjaiban büszkén tekinté a nemzeti ügy élő lelkiismeretét s örök dicsőségét. A XIII. század legkiválóbb walesi bárdja, Gruffyd ab yr Inad Coch elégiában énekelte meg Llewellyn ab Gruffydet, Wales utolsó fejedelmét* (* Endyclopaedia Britannica, 11. kiadás, V. k. 644. l. Ferd. Walter is melegen szól róla id. k.-ben, 306. l.). Érezzük, hogy Gaal Aberdaron-ja is a Gruffydek lelkes, nemzeti eszményekért hevülő világából való.

Gaalnál a walesiek és angolok harca a novella történeti háttere, jelentős szerepe van az öreg lantosnak is, de az Edwardot megátkozó bárdok hagyományára nem épít. Nem így Arany Jnos, a monda legművészibb feldolgozója. „A walesi bárdok”-ban a sajátképpen való balladai homályt a politikai háttér homálya is tetézi. Mikor és hogyan keletkezett ez a remekmű? Zaklató kérdések, melyekre régóta keressük a megnyugtató választ.

A kutatások eddig a következő eredményre jutottak. Tolnai Vilmos 1902-ben arra utal, hogy Arany figyelmét Dickensnek A Child’s History of England műve irányította a walesi bárdok megkapó történetére.* (* E. Ph. K. 1902.) Skót és angol hatás Arany János balladáiban (1912.) című értekezésemben azt fejtegettem, hogy Arany két főforrása Gray Tamás Bardja és Warton Tamásnak Arthur király sírjáról írott költeménye. Gray Tamás egy-két mozzanatot sugalmazott Aranynak: így az átok és a bűntudat indítékait, Warton pedig a Montgomery várában ült fényes lakoma leírásával hatott.* (* Irodalomtörténet. 1912. 515-519.) Tolnai Vilmos alapos cikke (Arany János balladáinak angol-skót forrásaihoz) A walesi bárdok egy-két olyan mozzanatára utal, melyeket a kutatások még nem tisztáztak.* (* Irodalomtörténet. 1913. 34-36. l.)

A nagy költő jó barátja, Szász Károly azt közli szép nekrológjában, hogy Arany még Nagykőrösön kezdte írni A walesi bárdokat. Nem tartja illőnek elbeszélni,m ilyen alkalomból, csak annyit árul el: az ötvenes években a magyar költőket arra akarják kényszeríteni, hogy valamelyik díszalbumba költeményt írjanak. „Arany, gondolva, hogy sorsát ő sem kerülheti el, ezt kezdte írni. A hír azonban nem valósult, abbahagyta.”* (* Vasárnapi Ujság. 1882, 694. l.) Íme a legmegbízhatóbb tanú, a bizalmas barát, igazolja, hogy az irodalmi köztudatnak megvolt a maga oka, hogy A walesi bárdokban az ötvenes évek sivár magyar politikai életének visszhangját kutassa. Minket ezúttal sokkal jobban érdekel, hogyan buzdul Arany a ballada befejésére? Szász Károly visszaemlékezésében még ezeket a jelentős sorokat olvassuk: „Egyszer, jóval később, Tóth Endrétől megjelent az Ötszáz walesi bárd című költemény (az is célzatos és vonatkozó). Aranynak is tetszett a vers, legalább figyelemre méltatta. Én akkor már kiskunsági lelkész voltam s Arany Pesten lakott. Nála lévén: kérdém tőle: olvasta-e a Tóth Endre költeményét s emlékszik-e még rá, hogy ő is kezdett ekkor s ekkor, Kőrösön erről a tárgyról egy egészen más hangú s menetű balladát? Hát kihúzza a fiókját s kiveszi belőle a befejezett kész költeményt. Nekem is, mondá, a Tóth Endre költeménye eszembe juttatta a magam félben maradt versét; elévettem s befejeztem, de miután már más megírta, érdemes-e kiadni ezt?”* (* U. itt, 694. l.)

Szász Károly visszaemlékezése fényt derít A walesi bárdok írásának időpontjára is. Greguss Ágost szerint Arany János ezt a balladát 1856-ban írta.* (* Greguss Ágost: „Arany János balladái”, 193. l.) Szász Károly közlése s egyéb adataink arra utalnak, hogy az ötvenes években fogott hozzá,majd abbahagyta s később nyert sugalmazásra fejezi be.

Szász Károly visszaemlékezése fényt derít A walesi bárdok írásának időpontjára is. Greguss Ágost szerint Arany János ezt a balladát 1856-ban írta.* (* 118-120. l.) Szász Károly közlése s egyéb adataink arra utalnak, hogy az ötvenes években fogott hozzá,majd abbahagyta s később nyert sugalmazásra fejezi be.

Szász Károly visszaemlékezése felhívja a figyelmet a walesi bárdok történetének olyan költői feldolgozására,mellyel eddig nem vetettünk számot. Tóth Endre költeményére, Az ötszáz gaél dalnok a Harangvirágok gyűjteményében jelent meg 1862-ben.*

Tárgyának néhány mozzanata azonos A walesi bárdokéval s cézata is találkozik vele.

Albion királya legázolta Waleset, de dalnokait nem tudta elnémítani. Alabárdosait „vad arccal” hajszolja Wales hőslelkű bárdjai ellen:

Jaj nektek, oh dalnoki Gaёlnek, oh jaj!
Ma zendül utólszor az ajkrul a dal.
Elállva a völgy-út, elállva a bére,
Tenger kikötőin a parti kelevész...
Lest hányva terülnek az ős ligetek,
Mi rátok utal: az, oh éneketek.

Rabszíjon félezer bárdot hurcolnak vérpadra az otromba hadak, bércek magasáról, völgyek mélyéből, kalyibákból s máglyák tüze mellől.

E költeményből a méla gyász bánatos hangja rezg ki, a sötét ború kínja sír felénk. Mélyebb e bú, mintsem ne éreznők a magyar szív verését is, vagy ne látnók, hogy a walesi bárdok panaszszavába belesiramlik a honfiúi érzésében megbántott magyar költő borongó lelke is. Bárdjai dicső múltról zengnek. Bár siralmas zokszó kesereg a bús haza bércei közt s az eltiportak szeméből lángkönnyek csordulnak is:

Költői után a népnek szava zendült,
S jobb napja reményin izzó sebe enyhült...
S zengettenek ők
Dicsőteli multat... s messze jövőt.

Annyira felénk zokog egy megalázott nemzet érzésének múltakon merengő s jövővel ringatózó bánata, hogy érezzük: a maga borúba temetkezett magyar érzésének kifejezésére keresett tárgyat Wales gyászos napjaiból.

Tóth Endrénél I. Edwardnak a bárdok ellen irányuló kegyetlenségét az idézi elő, hogy ezek elnyomott honfitársaikat erős öntudatra hevítik:

Míg szelleme lendűl a dlban a népnek:
Erősb az igánál, mit rája vetének:
Míg dalnoki élnek, a kik csodaképen
Tettekre hevítik tündéri beszédben.

Tóth Endre Edwardját az az irtózat háborgatja, hogy nemzettipró gonoszságának a bárdok a legéberebb őrszemei.

Tóthnál lágyságra szelidül a hang: vihart vártunk, de fuvalom enyhe száll felénk. Fájó panaszként hallszik fel a gyászpiacra lépő ötszáz bárd siráma:

Bugó siralomdal, mély gyászteli ének,
Hullása sohajtó bús őszi levélnek.

Ezt az őszi hangulatba, elmúlás kietlenébe szomorodó kesergést egyszerre a bizakodás hangja váltja fel: az ének nem vész ki, még áradozóbban tör isten felé s él a kései unokák lelkében is. Az elégia megható busongása a panaszló keserve vonul végig Tóth Endre Ötszáz gaёl dalnokán, a vég enyhülete s a vigasz felderülte mintegy betetőzi a költemény elégiai jellemét.

Lauka Gusztáv Emlékjegyzeteiben így ír Tóth Endréről: „Subjectiv költeményeiben gyakran bizonyos émelygős sentimentalismus észlelhető”* (* Petőfi-Társaság Lapja, 1877, 40. l.), Szász Károly pedig úgy jellemzi, hogy az ábrándos s nőies kedélyek, „érzelgős szívek kedvelt költője” volt.* (* Vasárnapi Ujság, 1885. 405. l.) Valóban, költői egyénisége magyarázza, hogy a borongó bánat s fájdalmas panasz műfajában dolgozza fel a walesi bárdok tárgyát, noha némi epikai keretben. A Gyulai Pál felpanaszolta világfájdalom ha nem talál is ide utat, de az is való, hogy a szomorúság szava Az ötszáz gaёl dalnokban terjengőbben árad el, hangja sokkal puhább szelídségre olvad, mintsem a tárgy zordon komorsága megengedné.

Tóth Endre költeményéből kisugárzik az erkölcsi erő győzelme a zsarnokság anyagi hatalmán. Ez a felfogás él Arany János halhatatlan balladájában is. Félben maradt alkotásának folytatásakor Tóth Endre versének eszméje gyújtó erővel hat reá, megizmosítja eredeti gondolatában, abban, hogy az összeomlásra kárhoztatott önkényen az örök életre hivatott erkölcsi erő diadalt arat.* (* Greguss Ágost szerint Arany balladájának az az eszméje, hogy „az erkölcsi világban a legnagyobb úr sem parancsol.” „Arany János balladái”, 1877, 192. l.)

Hatott még Tóth Endre Arany Jánosra a bárdok számával. Már Pulszky Ferenc Úti vázlataiban szó esik arról, hogy I. Edward 500 költőt egyszerre levágatott, hogy a nemzetet „a’ régi időre emlékeztetve, forrásba ne hozzák...”* (*  L. a Budapesti Árvízkönyvben. 1839, újabban Pulszky F. „Kisebb dolgozatai”-ban. 52. l. Bővebben szólok róla „A walesi bárdok tárgyának első megemlítése irodalmunkban c. cikkben. Irodalomtörténet, 1918, 175-176. Tőlem függetlenül Fest Sándor is tárgyalja „Arany János balladáihoz” c. c.-ben. E. Ph. K., 1918. 8-10. sz.) Természetesebb Tóth Endre hatásának betudnunk, hogy Arany Jánosnál is félezer a bárdok száma. De még egy ösztönzésre volt szüksége Aranynak, hogy „A walesi bárdok”-at befejezze.

A balladának olyan indítéka van, melyről éppen úgy nem tud Dickens, Gray vagy Warton, mint Tóth Endre sem. Edward vad gőggel követelőzik:

Hol van, ki zengje tetteim –
Elő egy welszi bárd!

Sarkindíték ez Aranynál. A zsarnok mintegy a lakoma koronájául kívánja a magasztalást s ím, átok sújtja le. Az ellentétnek ebben a figyelemvillanyozó erejében a szembeállításnak az egész világirodalomban legváltozatosabb képeket festő művésze, Victor Hugo előzi meg Les derniers bardes-jában. Van ennek a költeménynek egy olyan mozzanata, melyet most egészen más világításban látok, mint róla írt kis cikkemben.

Hugo Victor öreg bárdja viharos erővel feddőzik I. Edward ellen:
Ton pardon eut puni notre lache silence.
Quoi! nous aurions flatté ton inique puissance.
Notre main avilie cut lavé tes lauriers!
Et laissant nos héros errer aux rives sombres.
Nous aurions de nos chants déshérité leurs ombres
Pour célébrer leurs meurtriers.*
(* Victor Hugo raconté par un témoin de sa vie, Hetzel és Quantin kiadása, 1885,281. l.)

Kiderül ebből az átokból, hogy I. Edward a bárdoktól azt követeli, magasztalják dicsőségét. Az agg énekes makacs önérzettel tiltakozik Edward gonosz és oktalan kívánsága ellen. Így Arany Jánosnál i s a harmadik bárd merészen vágja Edward szemébe:

Neved ki dicscsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Azt írtam, hogy Arany János nem ismerhette Victor Hugo versét s hogy ez a motívum közös forrásból származhatott. Ez nem bizonyos.* (* E. Ph. K., 1917, 703. l.)

Az Arany szerkesztésében megjelenő Koszorú 1863 július 26. számában y aláírással Hugo Victor és Chateaubriand c. cikk* (* 86-89. l.) az akkor kiadott Victor Hugo, raconté par un témoin de sa vie kötetét ismerteti. Korfestő jelentősége mellett a „legolvasnivalóbb”-nak tekinti valamennyi ilynemű munka között. Említi Hugo zsenge korból való költeményeit. Arra is utal, hogy „a tizenhét éves ifjúnak egy pár ódáját megkoszorúzta az Académie des jeux floraux*. (* 86. l.) Ne feledjük, hogy ennek titkára arról értesíti a 17 éves Victor Hugót, hogy „Derniers Bardes”-ját és „Canadienne”-jét felolvashatja.* (* L. V. Hugo köszönő levelét Pinaud-hoz, az Académie titkárához, 1819. márc. 29. keltezéssel, id. mű 354. l.)

A könyvről Arany Koszorúja még egy cikket közöl* (*„Hugo V. drámaírói fellépte” címmel, 1863. aug. 9, 127-138. l.) –y –s jelzéssel. E betűk Arany Jánosra vallanak s A walesi bárdok néhány hónappal a Victor Hugo-ismertetések után jelent meg először ugyanabban a folyóiratban.* (* A koszorú 1863. nov. 1-iki számában, 420-421. l.) Nem lehetetlen, hogy Victor Hugo is ösztönzi költeménye befejezésére, kiadására.

Ez az alkotás a kedélyrajz, a szerkezet s a balladai nyelv felülmúlhatatlan remeke.

A montgomery-i lakoma indítéka, melyet Warton sugalmaz, az átok, melyre Gray serkenti s egyéb mozzanatok, melyekre Tóth Endrénél és Victor Hugonál talál, náűla megkapó művészi egysége olvadnak. A szerkezet művészének egyik legnagyobb dicsősége ez a tárgyszövés: a lakoma csak alkalom arra, hogy férfias erővel harsogjon a lelketlen hódító dicsőítésére kényszerített bárdok átka s fogjon is az ádáz zsarnokon. Arany dalnokai mintha a bárdok költőversenyét, az eisteddfodot elevenítenék fel, de a komor csapás tragikai hatalmával, mint akik a zsarnok bátor és hősi korholásában szállnak művészi próbára.

Arany kiválóságát forrásaival szemben a tárgy shakespearei méretű kimélyítésében is érezzük: Edward fennhéjázó követelésében s tragikus lakolásában.

Nyelvének plasztikussága a leíró mozzanatokban, jellemző ereje a bárdok feddőzésében, tragikai hatalma a király önmardosó vívódásaiban, zeneiségének minden varázsa, az egész remekmű feledteti velünk Gray vaticinatio post eventum-ának nehézkességét, Warton leírásának hideg világát, Tóth Endre hangjának lágy olvadását s Hugo dagályos szertelenségét. Csak most tudjuk igazán csodálni Arany Walesi bárdjai-t, hogy forrásainak szerényebb értéke annyira szembeszökővé vált.

Az érdeklődés a walesi bárdok iránt még Arany János remekműve után is élt nálunk. Mátray Ernő (1846-1897), iskolázott és tehetséges philológusunk, a báró Eötvös József kiadásában megjelenő Politikai Hetilapban tanulmányt tett közzé, Bárd és trufator címen. Szól a bárdok rendjéről a különböző kelta népeknél, behatóbban a walesiekről, ír dalnokversenyeikről. I. Edward megjegyzi, hogy a bárdok kiváltságos osztályának véget vetett, „s őket, a múzsák iránt elég tiszteletlenül, birodalma határain túl kergetés.”* (* 1866. március 26. szám, 150-153. l. – Szinnyei J. a „Magyar írók élete és munkái”-ban, VIII. k. 839. l. Mátraynak ezt a dolgozatát nem említi.) Említi, hogy a nép kunyhóiban rejtegette a száműzötteket s hallgatta „szabadságra tüzelő énekeiket”.

Mátraynak nem volt tudomása tárgyának két magyar költői feldolgozásáról.

Pauli, a jeles német történetíró I. Edwardról mint „nagy fejedelem”-ról beszél.* (* Pauli. Aufsätze zur englischen Geschichte, 18. l.) Erélye, hódító akarata és sikere annak mutatják. De ne feledjük, hogy Llewellyn-nek, Wales hőslelkű urának levágott fejét közszemlére téteti, Wallace-t, a skótok vitéz bajnokát, miután erejét megtörte, kivégezteti. Nagy volt, de kegyetlen; hős, de győzelmében irgalom nélkül való. Victrix causa diis placuit, sed victa... traditioni. Ez a hagyomány szívós életű tiltakozásnak bizonyult. Nagy költőket sugalmazott: az angol, éppen úgy, mint a francia és a magyar az átokverés gyötrelmes és megalázó helyzetében rajzolja a szabadságtiprót, ellentétben a leigázott nemzetük sorsát sirató s érte életáldozó váltsággal megdicsőült bárdok felmagasztalt hősiségével.


Forrás: Budapesti Szemle 198.köt. 571.sz. Bp. 1925.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése