Sienkiewicz
Henrik egyik elbeszélésében, A világító
torony őré-ben, az öreg Skavinszky elmerülve Miczkiewicz remekművébe,
megfeledkezik hivatásáról. Ilyen lenyűgöző erő vesztegeti meg Jókai Mór
olvasóit is. 1873-ban Gyulai Pál – nem merő méltánylatképpen – azt írja, hogy
Jókai Mór a magyar regényirodalomban versenytárs és korlát nélkül uralkodik.*
(* Gyulai Pál: Ujabb magyar regények,
Budapesti Szemle, 1873. újabban a Bírálatok-ban, 1911. 101. l.) Ezt a nagy
író leleményes tárgyszövő művészete, mesemondó varázsa s édesen ringató
érzelmessége magyarázza. „A mi sugarat őrzünk ifjú álmainkban – mondja Beöthy
Zsolt -, hány, de hány vezet az ő szellemének fényforrásához!”* (* Beöthy Zsolt: Jókai Mór emlékezete. 1905.
Magyar Könyvtár, 10. l.) Jókai szellemének legerősebben nyilvánuló
sajátsága képzeletének csaknem vulkánszerű ereje. Ebben a csodás képzeletben
föltetszenek a romantikus költészet jellemző vonásai, de még inkább az eszményi
világban élő írói egyéniség eredetiségének hatalma. Méltán hirdeti Herczeg
Ferenc, hogy Jókai a valóság sivatagán virágzó vadont növesztett.* (* Budapesti Szemle, 1914. jún. sz. 334. l.)
Ez a képzelet a lelkeket kifürkészhetetlen szemfényvesztéssel s a hihetetlennek
elhitetésével szenderítette el. Amellett Jókai egyike legolvasottabb, legtöbb
oldalú íróinknak. Amit Herbart a pedagógiában hirdet a mindenféle ismeretmezőre
kitekintő sokoldalú érdeklődésről, ez a magyar irodalomban kevés írónknál, a
világirodalomban sem soknál, mutatkozott ily mértékben. Elég megemlítenünk a
történelem különböző korszakaira szegeződő figyelmét. Nemzetének jelene, múltja,
jövője izgatja s az egész emberiségé. De hazáján kívül a legsajátosabb szerepet
a törökök és az oroszok játsszák Jókai regényeiben meg novelláiban. Török
rajzaiban felénk aranylanak az egzotikum ezeregyéjszakai csillámai, a regényesség
kábító forrósága, míg orosz képeiből dermesztő fuvalom érzik, elnyomott nép
rabszolga-sóhaja zokog felénk.
Irodalmunkban
csak elvétve esett szó az oroszról. Dugonics Etelkájában a haldokló Árpád rátartósan mondja Zoltánnak: „Mert
ime! Álmos-atyámnak vezérlete alatt kijövén Szittyiánkból, tömött
Lak-helyünkből, meg-vertük az Oroszokat, a’ Kiovi Lakosokat.”* (* I. könyv, 246. l.) Ugyanez a tárgya
Debreczeni Márton Kiovi csatájának.
Jókainál a nagy világosi csapás hátterében áll az orosz, mint szabadságküzdelmünk
ártó szelleme.
I. Oroszok és magyarok
1. A panszlavismus
Az
oroszság felötlik már egyik ifjúkori regényében, a Szomorú napok-ban.* (* 1848-ban kezdi az Életképek-ben, de a regény
a maga egészében 1856-ban jelent meg.) Háttere az 1831-iki parasztlázadás.
Bodza Tamás tanítóban, a regény egyik mellékalakjában, találóan festi a
rajongó, de gyakorlati érzék nélkül való izgatót, ki ókori névvel pompáskodik
(Numa Pompiliusnak nevezi magát). Az oroszságban látja a szlávok üdvösségét.
Csaknem falánk mohósággal érdeklődik Muravieff iránt, kit a szlávok maguk
között Romulusnak hívnak. Bodza a ragályt akarja felhasználni a lázadásra, de ő
maga is a vészes kór áldozata lesz.* (* 134-142 lk., 210. l.)
A
pánszlávok földén* (* Először a Nemzet-ben jelent meg 1882-ben,
majd az Életből eklesve c. k.-ben, 205-210 lk.) című későbbi cikkében
szintén az orosz kísértő settenkedését figyeli meg. Nevetségesnek tartja, hogy
azok a tótok, kik II. Rákóczi Ferenc ügyéért lelkesen harcoltak. Magyarország
állami rendjének felforgatására törekednének. Igaz, azt is látja, akad köztük
néhány számító, aki „a moszkvai liga tarsolyában” orrontja a pénzmagot.
Elbeszéli, hogyan szedte rá északon utaztakor egy úr: angol tudósnak
mutatkozott be, pedig olyan „Aksakoff-féle utazó ügynök”, veszedelmes muszka
izgató volt.
Egyik
versében, A zólyomiakban* (* Költemények.
II. k., 318-319. lk.) azt hirdeti, hogy a tótok jó honfiak s Zólyom
megmutatta, hogynem akar „muszka szkláv” lenni, nem kell neki az oroszok
bálványa:
Az alkotmány, az a közös templom.
Míg a „bálvány” minden népet elnyom.
2. A szabadságharc
Jelentősebb
Jókai munkásságában az oroszok 1849-iki beavatkozása szabadságharcunk
küzdelmébe.
A
költő művészi munkája előtt jár a publicista író érdeklődése. 1849-ben Orosz
interventio című cikkében* (* Forradalom
alatt írott művei. 122-123. lk.) aggódik, hogy orosz katonák jöttek
Erdélybe. Arra gondol, hogy majd ha francia haderő állja útjukat, akkor óriások
küzdenek egymással, a világ is más alakot ölt. De ettől a képtől visszariad, „a
tülekedő óriások véres lábnyomai” elrémítenék. Maradjon Európa nyugodtan, a
magyarság majd elbánik az orosszal! Az Esti
Lapok-ban kiadta Politikai horoscopban
büszkén írja, hogy „a szakállas muszka hadfiak” sírva futottak székelyeink
szuronyai elől. Erős bizakodással hirdeti, hogy hiába bízik Windischgrätz az
orosz segélyben, hamarosan maga az orosz is segélyre szorul.* (* U. ott, 140. l.) Az orosz évek óta nem
bír a maroknyi cserkesz néppel. Napoleon ellenében is csak az elemek védték
meg. Oroszországban silányak az állapotok. Nálunk csak azért félnek tőle, mert
nem ismerik.* (* U. ott, 141-142. lk.)
Akkor
sokan félvállról vették az orosz beavatkozást. Klapka György is azt írja, hogy
az orosz betörés híre kezdetben nagyon határozatlan alakban terjedt el s kevés
hitelre talált. De még szembeszökőbb a franciára való számítás, ha már
kenyértörésre kerülne a sor. E bizakodásra erősen hatott Teleki László párisi
működése. 1849. május 2-án Teleki azt írja Pulszkynak, hogy a francia kamarában
Drouyn de L’huys az orosz beavatkozás ügyében mondott interpellatióra nagyon
biztató kijelentést tett.* (* L. gróf
Teleky László levelét Pulszky Ferenc Életem és korom c. könyvében. I. k.,
473-474. lk.)
Megkapóbbak
Jókainál az élményszerű mozzanatok nyomán támadt reflexiók és megjegyzések. A
krími háború korában írott (1855) Véres
könyvben gúnyosan mondja, hogy Oroszország kicsiny nemzet ellen hadakozik.
„Oroszországnak szoktak ilyen dicsteljes harcai lenni.”* (* 198-199. lk.) Frissen él még a 49-iki
esemény gyásza. A Politikai divatokban
(1862) megkap az oroszság beözönlése keltette hangulat rajza.* (* 170-171. l.) A Görög tűzben (1877) boldog derűvel említi, hogy szabadságharcunkat
a finn hírlapok meleg rokonérzéssel kísérték, de a szegény finnek meg is
járták, mert az orosz kormány szigorú cenzúrával zaklatta sajtójukat.* (* 167. l.)
Egy helyütt megkapó alanyisággal írja (1882-ben): „A magyarországi hadjáratból
vitték haza az oroszok magukkal a szabadság vágyát.”* (* Az életből ellesve. 216. l.)
Jókai
feljegyzései az orosz betörésről értékes tanúbizonyságai a kor hangulatának.
Görgey István Jókai Mórnak Életem legszomorúbb
napjaiból című mémoire-járól azt írja: „Jellemző töredékdarabja a lesújtó
napok hangulatának”. Arra is utal, hogy Jókai mesterien rajzolja a bomlás és
feloszlás jeleneteit.* (* Görgey István 1848-49-ből. Élmények és
benyomások c. könyvében. l. Jókai mint történeti tanú c. fejezetet. III. k.,
346. s. köv. lk. – Gracza György is a szőregi csata után támadt hangulat
jellemzésére hivatkozik Jókai Életem legszomorúbb napjaira, V. k., 666 s kk.
lk.)
Kiváltképp
egy élményét szereti emlegetni.
1849-ben
Aradon Jókai Rákóczy Jánossal, Kossuth Lajos titkárával találkozott. Rákóczy
kocsisnak öltözött s Jókait utasnak vette maga mellé. Rákóczy vakmerően
áthajtott a szemközt feltűnő orosz táboron. Bántatlanul jutottak el Gyulára. Ez
a többször elbeszélt menekülés egyik legelevenebb indítéka a Politikai divatoknak (1862). Lávay Béla,
a regény főhőse, maga Jókai. Elevenen festi, hogyan menti meg innét Judit
imádott Béláját. Béla kocsisnak öltözik s úgy viszi úrnőjét az orosz seregen
át.
Egyik
elbeszélésében – Száz leány egy rakáson,
1886 – arról szól, hogy Görgey hadiszállásán fényes orosz tisztek jártak. A
muszka segédtisztek egekig magasztalták a magyart. A muszka segédtisztek egekig
magasztalták a magyart. Mondogatták, hogy Szentpétervárról majd a magyar főurak
szorítják ki a német arisztokratákat. Fájdalmasan fakad ki, hogy az újaradi
ütközetben elfeledtünk mindent, amit tizenhét csatában tanultunk. Arad körül
2000 szekér állott. Mindenki menekülni akart az orosz elől. Írónkat felesége
magával ragadta „a világosi romok” közül a Bükk rengetegébe.* (* A Még egy csókrot c. kötetben. 158. l.)
Hitvese
elhunyta után megírja Utazását egy
sírdomb körül (1887). A múlt eszményítésével magyarázható, hogy túlozza
benne a menekülők előtt tornyosuló veszedelmeket.
Menekülésének
izgalmas emléke felújul A tengerszemű
hölgyben is (1888).
A
Hortobágyban (1889) is megemlíti,
hogy a muszkák elől, a világosi fegyverletétel után, a Hortobágyon át tengelyig
érő vízben menekült.* (* A
Napraforgókban. 65. l. – Egyik visszaemlékezésében arról ír (A kuglóf), hogy
egy hazafi a kozákok üldözése miatt külföldre menekült. (Túl a láthatáson, 61.
l.)
Aggkori
mémoire-jában, Az én életem regényében
(1899) mozgalmas képet rajzol a muszka betörésről. Van bíráló szava is. A
kormány böjt-rendeletét elítéli. Szigorúan kárhoztatja Goldmarknak, az osztrák
népszónoknak az oroszról festett macabre-színezésű szónoklatát, de látja azt
is: Besze János megnyugtatta a népet, hogy a muszka nem olyan ijesztő. Izgalmas
sorokat ír a muszka hadak elől való menekülésről.* (* Az én életem regénye először 1899-ben jelent meg a Magyar Nemzetben,
majd 1901-ben önállóan, a Révai testvérek kiadásában. L. itt a 120-122 és a
132-133. lkat.)
Az én életem regénye nem rendszeres munka: a
történetíró pontosságát nem találjuk meg benne, de tagadhatatlan, hogy elevenen
rajzolt képei, bármilyen mozaikszerűen tapadnak is egymáshoz, a date psychologique erejével nyomulnak
lelkünkbe.
Az
alanyi mozzanatok: az érzelmi visszahatás és a készséges emlékezés a
legmeggyőzőbb bizonyságot szolgáltatják arról, milyen mélygyökerű Jókai
érdeklődése az oroszság iránt. Az orosz Jókainak olyan alkotásaiban is jelentős
szerepet játszik, melyekben az író maga eltűnik előlünk.
Alig
egy évre a gyászos fegyverletétel után (1850) adja ki Forradalmi és csataképeit. Egyik elbeszélésében, Az ércleányban titokzatos rajz mögé
állítja az orosz dúlást s magasztalja a székely muszkaölő karját. A gyűjtemény
másik novellája: a Székely asszony,
lelkesen írott képet fest Sepsiszentgyörgy asszonyairól s rokonérzéssel ír a
cserkeszekről, kiket az orosz vezér a városka ellen küldött. Egész megjelenésök
olyannak tetszik, mint eltévedt emlék a régmúlt időkből, az őshazából, mint
akiket „a világszellem szeszélye” rokonaik közé sodort. A kedves kaukázusi
herceg megjelenése tősgyökeres magyar emberé. A várost megkíméli, de
lágylelkűsége miatt az orosz hadbíróság halálra ítéli.
Potemkin
Ödön, volt honvédhuszárhadnagy azt írja, hogy cserkesz tisztek nagy számmal
jöttek a magyar táborba: az a vágy kergette őket, hogy „ősrokonaikat, a
magyarokat” jól megismerjék: lelkesedéssel mondogatták, „mily édes érzet
ragadta meg lelköket, midőn Magyarország földére léptek.”* (* Potemkin Ödön: Az 1849. évi magyar hadsereg
feloszlásának okai. Pest, 1867. 136-137. lk.) Margitfalvi Margitay Gábor
őrnagy is melegen szól egy cserkesz tisztről, ki jól bánt a reá bízott
honvéd-foglyokkal. Gyulán „könnyezve, ölelések és szívélyes búcsú-kézszorítások
közt” vett búcsút tőlük.* (* M. Margitay
Gábor: Aradi vésznapok, 136-138. lk.)
Egy
másik novellájába is – Mégsem lesz belőle tekintetes asszony – belejátszik az
ellenség rokonérzése.* (* Először az
igazmondóban jelent meg 1867-ben, majd a Virradóra c. kötetben. 170-314. lk.)
Tárgya, Kondor debreceni hentesmester leányának szerelme egy ifjúhoz, akit
hentesnek adtak, de iskolába vágyik, kitűnően tanul s ügyvéd válik belőle.
Kondor uramnak sehogy sem tetszik, hogy leánya tekintetes asszony lesz. Kiüt a
szabadságharc. Lajos a tüzérségnél kitünteti magát. Az abszolutizmus éveiben
oklevelét sutba dobja, visszatér a hentesmesterséghez. Kondor uram boldogsága
tökéletes, hogy leánya mégsem lett tekintetes asszony.
Ennek
az elbeszéléstárgynak ilyen epigrammás csattanójú kialakulására Daczos Lajos
szabadságharci hősisége szolgáltat pompás indítékot: Lajos önfeláldozó vitézségével
jeleskedik a véres debreceni csatában. Egy őrnagy alul kilövi lovát. Midőn már
hazamenekült, kozákok mennek hozzájuk, köztük a lova-vesztett tiszt is. Ráismer
Lajosra. Az őrnagy felfedi, hogy lengyel: „Borulj a keblemre, sírd ki magadat
velem együtt. Te siratod azt, hogy vesztettél, én siratom azt, hogy győztünk.”
Amott
a cserkesz, ebben a novellában a lengyel tiszt rokonérzése lélektani mozzanat:
elnyomott népek vitézei nem szívesen szolgálják leigázó zsarnokukat.
A miskolci szűznek (1882) Paskievics
orosz fővezérre vonatkozó történet az alapja: nyoma sincs benne a művészi
alakításnak.* (* Először a Nemzetben
jelent meg 1882, majd az Életből ellesve c. kötetben, 210-216. lk.)
Eltér
ettől a Zeyk Domokosról rajzolt csatakép (Az
utolsó vers és az utolsó golyó). Melegebb festést keveset találunk, mint
Zeyk Domokos „hősregei” harcát. Tizenegy muszkát ejt el s hogy rabságba ne
jusson, főbe lövi magát. Művészi fogással szövi össze Jókai ezt a rajzot azzal
a mozzanattal, hogyan szemléli Petőfi Sándor a titáni harcot. Petőfi kezéből
kihull a távcső, mikor a hős holtan bukik el. A történelem is feljegyezte Zeyk
Domokos páratlan vitézségét, Jókai azonban mélyebb hatásrajzzal biztosítja a
művészi sikert. Mintha azt akarná igazolni, hogy Zeyk Domokos hősiségének igazi
mértéke csupán Petőfi lelkének hódolata lehet.* (* Túl a láthatáron c. kötetben, 129-135. lk.)
A kőszívű ember fiaiban (1869) a jelentős év
tragikuma újabb oldaláról tűnik elénk. A kiegyezés-megengedte szabadabb mozgás
mintha felnyitotta volna a némaság lakatját. Most már „a muszkavezetők” gyűlölt
fajképét is bemutathatja. A három Baradlay testvér története gazdag
meseszövéssel fonódik össze. A legfiatalabbat, Jenőt, Rideghváry már-már
ráveszi, hogy fogadja el a szentpétervári követségi titkári állást, de a
viaszlelkű ifjút hőslelkű anyja lebeszéli testvéreinek öneláldozó példájával.
Ez
a hős asszony a római matrónákra emlékeztet.
Mint
azt már Jókainál megszoktuk, az angyali lények mellett démoni jellemeket szeret
rajzolni. A kőszívű ember fiaiban a
kaján Rideghváry Bence az oroszok szolgálatába lép. A regény egyik fejezete
leírja a „muszkavezetést”. Az orenburgi ezred tisztjei a Kárpátokról elbűvölve
nézik az alattok feltetsző remek rónaságot. Rideghváry, ez a csúf Ephialtes
magyarázgatja az orosz tiszteknek a falvak és városok nevét.
Ismeretes,
hogy előkelő magyar urak biztosokként működtek az orosz seregben. Nemcsak az
élelmezés és az elszállásolás gondja jutott ki nekik, hanem a magyar pártbeli
egyének felkutatása és elfogása is. Paskievics hadiszállásán magyar gróf volt a
főbiztos.* (* Szeremlei Samu.
Magyarország krónikája az 1848 és 1849 évi forradalom idejéről. Pest, 1867.II.
k. 135. l. – Jókai lapja: az Esti Lapok metsző élű cikket ír 1849 június 14-én.
Megbélyegzi a pozsonyi gyűlésen összeült urakat, mint akik Magyarország jobbik
felét képviselvén, a zavargók ellen „szeretett rokonaikat, a muszkákat” hívják
meg. Vargyas Endre: A magyar szabadságharc története, idézve a 383. lapon.)
Szemere Bertalan Vukovics Sebőnek Párizsból 1861. január 21-én írja, hogy ez a
mágnás „z orosz intervenciót negocirozta”.* (* Szemere Bertalan: Levelek, 59. l.)
Az én életem regényében Jókai elnézőbb. Úgy
érvel, hogy nélkülök is bejött volna a muszka, csak a pusztítás lett volna
nagyobb.
Jóleső
ellentétben tűnik fel Rideghváry Bencével szemben Lánghy Bertalan, a nemeslelkű
pap keresztes hadjáratot hirdet az orosz ellen. A Tiszán nem akarja átengedni
az oroszt a lelkes csapat. Egy csodás égi jel láttára ihlető beszédet intéz a
néphez, de kezéből egyszerre kiesik a zászló s holtan terül el a kunhalmon. Az
Úr jót tett vele, mert az oroszok szörnyű büntetést szántak neki.
Mélységes
erő van A kőszívű ember fiai
Lánghy-epizódjában, a babonás indíték pedig a titokzatosság sajátos varázsával
hat az olvasóra.
Ezúttal
sem a puszta képzelet művével van dolgunk. A valóság ihleti, a történelmi idő
sarkalja Jókait Lánghy Bertalan jellemrajzára. A kormány 1849. június 27-én
kiáltványában keresztes hadjáratot hirdet az orosz ellen. „Itt az ideje, hogy a
lelkészek a keresztes népháborút megindítsák”.* (* U. ott. II. k. 204. l. L. még Gracza művében. V. k. 168. és 525. l.)
1849. július 1-én Horváth Mihály miniszter felszólítást intéz az ország minden
lelkészéhez, naponta imádkozzanak, harangoztassanak: ha az ellenség a határon lesz,
álljanak a nép élére.* (* Gracza id. művében. V. k. 190. l.) A
kormány intézkedései foganatosak voltak. Hokky István rozsnyói plébános s gróf
Kreith József matiszovai pap népelkelőket toboroznak.* (* Id. mű.
II. k. 238. l.)
A mi lengyelünk (1901) újabb
szempontja: a komikum, de ez nemigen illik a komor idő sivár hangulatához.
A mi lengyelünknek 49-iki orosz esemény
a megindítója. A regény a turai harc leírásával kezdődik. Maga a harci kép elég
eleven festés, de még frissebb annak a rajza, hogyan menti meg Angyalossy
Natália és Katona Katka a turai csatában megsebesült Lippay Tihamért,
Negrotinnal hogyan mennek viszontagságos útjukra Komárom felé, oroszoknak
öltözve, hogyan szedik rá Negrotin és Tihamér a kozák őrmestert meg a tábori
orvost az Iliasból kiragadott
idézetekkel, a megvesztegetett szállásmestertől pedig megkapják az útlevelet,
mellyel az egész táboron keresztülvonulhatnak.
„A
mi lengyelünkben – írja Mikszáth Kálmán – még megvillámlik egy-egy jóízű
gondolat, de már sok hamu közt.” Itt-ott bágyadtabb színekkel fest, inkább
történeti hitelességre számítva, mint költőibb hatásra törekedve.
A
szabadságharc eseményei Jókai képzeletében erősen összefonódnak Petőfi
sorsával. Csaknem beteges izgalommal kutatja, mi lett nagy költő barátjának
végzete a hazánkat dúló orosz fergetegben.
A
Politikai divatok (1862) Pusztafija
barátjával, Róberttel egy mocsár vize alá bukik. A szájukba fogott nádszálon át
vesznek lélegzetet. Az üldözött honfiak mögött farkasokként ólálkodó kozákhad
képe visszataszító, Róbert és Pusztafi nyomorúságos senyvedése pedig izgatóan
hat.* (* 150-162. lk.)
Sokkal
jelentősebb Jókainál annak a közkedveltségű hitnek* (* L. az egész kérdés beható tárgyalását Ferenczi Zoltán Petőfi
eltűnésének irodalma c. k.-ben) indítéka, hogy Petőfi nem vérzett el, hanem
orosz fogságba került. érdekes nyoma van ennek már Az új földesúrban (1862).
Jókai
maga is komolyan kezdte hinni, hogy Petőfi orosz fogságban senyved. Petőfijében
(1868)* (* A Virradóra c. k.-ban 189-192. l.) a kormány feladatává teszi, hogy
megtudja az orosz kormánytól, van-e fogságában 49-es magyar harcos.
Phantasmagoria c. versében (1877)*
(* A
Hon-ban jelent meg 1877-ben.) összeszorul a szíve, hogy Petőfi talán ólmot
tör a Kolivan-part rettenetes bányában. Lehet, kiszabadult s a hómezők felé
menekedett, de újra elfogták, most már leláncolják. Hosszas szenvedések után
kegyelmet nyer. Itthon díszlakomákkal ünneplik, de megriad az üres ünnepléstől,
visszavágyik az ólombányába.
Az
az elképzelés, hogy az oroszok a világosi gyásznap után foglyokat vihettek
magukkal, erősen fogva tartja lelkét. Ezért tanulságos Világszép leányok című népszínműve (1888).* (* Színművek, jub. kiadás: XXXIX. k., 221-292. lk.)
Csapó
Peti molnárlegény felcsap honvédnek, a kozák ellen. Selyem Zsuzsi a legény holt
hírét költi. Majd egy fiatalember jön haza Barabolyékhoz. Azt meséli, hogy ő
Peti. Szibériából menekült haza. Nemsokára megjelenik az igazi Peti is,
szegényesen, rongyosan. Anyja a másik Petit dédelgeti. Mátkája sem vet rá
ügyet. Csak Cica, Baraboly leánya szegődik hozzá. Cicának elpanaszolja fogságba
jutását s hogy mikor végre ütött a szabadulás órája, rabköntösét lehúzták róla;
átszellemülve üdvözölte a visszakapott honvédruhát.
Ott hadd csókoljam meg minden tépett rongyát,
Itt hatolt be a kard. Itt a kozák dárda.
Itt ütött rajta rést a kartács szilánkja,
S alatta rejtőznek égő, fájó sebek.*
(* U. ott 281-284. lk.)
Végre kiderül, hogy az ál Peti Mitugrász
klarinétos, az igazi Péter feleségül veszi Baraboly Cicát.* (* U. ott 281-284. lk.)
Jókai
e tárgyat novellának is kidolgozta (A
világlátott fiú, 1891).* (* A
Napraforgókban, 1981. 1-30. lk.) Maga mondja, hogy kedélyes tarokkozás
közben egy alispán „hisztorizálta el” neki.* (*
U. ott, 30. l.) De mintha a
Petőfi sorsán való töprengés bágyadt sugara tévedt volna Jókai népszínművébe. A
Phantasmagoria indítéka Csapó Péter
sorsának rajzában is felötlik.
3. Küzdelmek a jövőben
A
kiegyezés nagy műve után Jókai elhagyja a múltat, a jövőt fürkészi. Míg amott a
nemzeti fájdalom, emitt a magyarságért való aggódás a lelki rugó. Ott a
fájdalomnak, itt a félelemnek szülője a muszka.
Tanulmányunk
szempontjából bizonyára az a legfontosabb, hogyan rajzolja Jókai az oroszt A jövő század regényében (1872).
A
huszadik században az orosszal kitör a háború. A forradalmi orosz hadseregnek
idegen földön akarnak tért adni. A kiszemelt áldozat az osztrák-magyar
monarchia. Németország egy spanyol ügybe bonyolódik, nem segítheti a
monarchiát. A küzdelem főtengelye a sambori erődített táborhely. Az orosz sereg
átkel a Jablunka-szoroson, Bécs alatt terem. Az osztrák főváros meghódol.
Krakkó alatt azonban Tatrangi aёrodromonjai megfutamítják az orosz katonákat.
Mégis II. Árpádra megalázó békét tud kötni. A krakkói honvédeket az orosz
Duna-Deltára viszik. Ott létrejő részvényalapon az Otthon-állam, melyet azonban
tíz év múlva ki kell üríteni; az inchor is fogytán van, de Unalashka szigetén
akad még, sajnos, a sziget a Nihil birtoka.
Közben
Tatrangi az ázsiai Kin-Tseu-ben megtalálja az ősmagyarok ivadékait. Tanárokat s
tanítókat rendel közéjük: taníttatja őket. Severust, néger származású
kormányzótársát, Szentpétervárra küldi, hogy alkudozzék Saszával Unalashka és
Otthon ügyében. Severust Sasza mindenféle Kirke-fogással behálózza, cárnőnek
kiáltatja ki magát, Severust cárrá. Severus elárulja neki, hogy Unalashkában
inchor van.
Egy
hívök a Duna-fejedelemségekben izgat Otthon ellen. Kiüt a háború az orosszal,
mert a monarchia nem akarja elismerni az orosz császárságot; a másik casus
belli Otthon-állam ügye. Dávid felszoríttatja a Duna vizét, Palánkánál áttöri
gátjait s elárasztja Pancsova és Fehértemplom között a lapályt. A magyar sereg
a telecskai dombon foglal állást, az orosz pedig szigetekre szorul. Így szakad
vége a dél-magyarországi hadjáratnak. 1873, december 2-án a magyar és osztrák
sereg II. Árpád vezérlete alatt a visztulai muszka csapatokat kiveri
állásaikból.
Aёrodromonján
Dávid fölkeresi és megbünteti Saszát.
Karácsony
első napján Otthonba repül. Robbantással újra apályt állít elő; az orosz szigetre
szorult s letette a fegyvert. Ez az örök béke kezdete. A béke pontjai nagyon
jelentősek: az orosz állam teljesen lefegyverzi seregét, a Romanov-dynastiát
visszahívják, Lengyelországot helyreállítják, Otthon megkapja Unalashkát.
Az
oroszságot örökké kísértő rémnek festi. Nagy prémes süvegével, zúzmarás
szakállával, csombókos kancsukájával” álmainkat kísérti.* (* I. k. 325. l.) A hosszú elnyomás után a
szabadság féktelenkedik nálok. Az európai kormányok nem ismerik el Nihil
köztársaságot, de ez mindenre fittyet hány. Nihil-országról sok a rémmese.
Jókai
már egyszer bizonyságot tett a képzelet legmerészebb próbájáról. Plátó egy
adatából pompázó képet festett egy elsüllyedt világrészről (Oceánia, 1856), A jövő század regényében
a jövőbe csapong el ez a gazdag phantasia. Beleszövődik a nemzet jobbjainak az
őshazáról szőtt ábrándos álomképe; egy-egy mozzanat azonban a gyermekségig
sekélyesedik, sőt a költői játék bántó szeszélyességéig törpül.
A
hazafias töprengés, melyből a regény kiterebélyesedett, annyira őszinte s a
jövőbe belefájó, hogy báró Wesselényi Miklósnak 1843-ban megjelent Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében*
(* Lipcse. Wigand Ottónál, 372. l.)
című művére emlékeztet. Az északi óriás részéről fenyegető vészre Jókai előtt
senki sem mutatott rá olyan lángbetűkkel, mint Wesselényi. Élesen megvilágítja
az orosz-szláv izgatás jelentőségét. Csak a német segítségben bízhatunk, mert a
németnek is érdeke, hogy reánk támaszkodjék. Szentül hiszi, hogy az orosz ellen
„a magyarra nézve nincs remény, nincs kilátás másutt, mint a német elemben.”*
(* 365.
l.)
Az
aggódás az orosz vész miatt és a németben való erős bizalom éppen ily erősen él
Jókai regényében.
A jövő század regényének az a fő eszméje,
hogy a jövőben az orosszal szembe kell kerülnünk, rejtettebb indítéka a Sárga rózsának is (1892). Decsi Sándor
búsultában így biztatja lovát: „Majd eljön a napja, kivesszük az eszterhaj alól
azt a régi zászlót, utána eredünk jó, ifjú legények, megtörjük a csontját a
gonosz kozáknak. Odajössz majd velem, úgy-e, édes lovam: trombitaszó után.”* (*
85. l.)
Az
ősmagyarokon való álmodozás egy röpke villanása belekerült A mi lengyelünkbe is (1901). Csunkó Dani, ki ábrándos bizakodással
szítta magát tele, sokat beszél az ősmagyarok szokásairól, százhárom éves, de
izmos fejedelmükről, Vaskarúról: „Odament most Bem apó egyenest, meghívni
Vaskarút, hogy kerekedjék fel egész erejével véreinek elszabadítására. Az lesz
a derendócia. Hétszer hetvenezer harcos, ind lóháton. Végigsepri az Bem apó
vezetése alatt Muszkaországot, felszabadítja a lengyeleket, hozzácsatlakoznak a
magyarok, megreszkettetjük Európát, mint Attila apánk idejében.”* (* 278. l.)
II. Orosz-török háborúk
Jókait,
aki ennyire mélyen érdeklődött az orosz iránt, a krími háború is élénken
foglalkoztatja.
A
véres krími harcokban (1853-1856) a török, francia és angol szövetségesek az
alma folyónál. Balaklavánál és Inkermann mellett fényes diadalt aratnak az
oroszon. Az angolok és a franciák kemény és hosszú tusák után elfoglalják a
romokban füstölgő Szebasztopolt. Az izgalmas eseményeket egész Európa feszült
figyelemmel kíséri. Még sokkal égőbb a seb a nagy magyar mesemondó lelkén,
mintsem nemzetének orosz-okozta gyászát feledni tudná, sőt bensőséges örömére
szolgál, hogy I. Miklóst, a magyarságot leigázó cárt súlyos és végzetes
kudarcok érik. A komoly események hatására egy regényt, több elbeszélést és
csataképet ír. Emezt a Véres könyvben
gyűjti össze, egy pedig a Délvirágokba
kerül.* (* Jókai arra is gondol, hogy a
krími háború fordulatai és esélyei a magyar nemzet boldogtalan állapotán is
enyhíthetnek. Nagy volt nálunk a rokonérzés a török iránt s hevesen égett az
orosz-gyűlölet. Klapka György arra gondolt, hogy a portának felajánlja
szolgálatait. (Emlékeimből, 418. l.) Jókai a magahitegetésben Kossuth Lajossal
osztozott. Kossuth azt írja, hogy a krími háború idején annak az axiomának
akart érvényt szerezni, hogy a keleti kérdést csak a magyar és a lengyel üggyel
kapcsolatosan lehet felkarolni „az orosz hatalmi sphaera vészterhes
kiterjesztése” ellenében. (Iratai. l. k. XIX. l. az Előszóban) Jókai egy
mémoire-szerű kisebb dolgozatában, az Asztrál-szellemekben arról szól, hogy a
krími háború idején nagyban dívott az asztaltáncoltatás. Minden
kérdezősködésünk a körül forgott, hogy lesz-e valami kedvező politikai fordulat
reánk, magyarokra nézve? Túl a határon c. k.-ben. „Azoknak, kiknek győzelmet
kívánunk, csupa jót, akiknek vereségét óhajtjuk, csupa rosszat jósolt.” (U.
ott.) Milyen mélabúsan végzi, hogy a krími háború bizony nem váltotta életre a
magyarság reményeit.)
Török mozgalmak 1730-ban című regényében az
orosz indíték a jövendölés mozzanatával szövődik össze.
Halil
Patrona azt olvassa a Takimi Vekaiban (A
jövendőmondás könyvében), hogy a padisahok tizenhárom nemzeten uralkodnak
majd, de azt is megírja, hogy „a hideg észak felől” félelmesebb ellensége támad
a magyarnál, a velencésnél s a perzsánál: észak fiai megunják majd a rideg
hóvilágot, melegebb és derűsebb tájra vágynak; az apák fiaiknak Sztambult
prédaként mutogatják.
Halil
erősen feddi híveit, mert selyemben, bársonyban járnak, míg őseik bőrsátrakban
laktak. Rámutat a muszka vészre: mióta Baltadzsi a Fehér Bajuszt (Nagy Péter) kisiklani engedte, az oroszok nagyon jól
tudják, hogy arannyal és ezüsttel messzebbre lőnek, mint vassal és ónnal.* (* 299. l.) Halil arra vágyik, hogy a
szultán üzenje meg a háborút Oroszországnak. De ellenségei elteszik láb alól.
Jókai
Halik Patronában a lelkes, nemzetéért kínosan töprengő s erélyesen cselekvő
ozmán hazafit rajzolja. Lángoló szavakkal ecseteli az ozmánságot fenyegető nagy
veszedelmet: „A Moskó ez, a Moskó. Apáink keveset hallottak e névről, fiaink
többet fognak hallani és unokáink sokat fognak sírni miatta.”* (* 325-326.
lk.)
Érezzük,
hogy aggódása a mi borongásunk, bizalma a mi reményünk. Van-e meghatóbb, mint
mikor a regényhős szíve dobogásából kiérzem az író szívének verését, mikor
látom, hogy a hős azért szól olyan prófétás erővel a jövőről, mert az író ezt
jelenül látja?
Arra,
hogy Jókai a krími hadjáratban a Halil Patrona-megjósolta vész denevércsapásait
érezte, Véres könyv a bizonyságunk
(1855).
A khámok utódában* (* Véres könyv, 1855, l-90. lk.) pompás
frissességgel festi meg, hogyan ámítja el Mirza Kobul Alabint, az orosz
főtisztet, ki adót akar tőle behajtani. „Az egész világot elfoglalhatja a
moszkó – mondja Kobul -, de ez a hely egyik bükkfától a másikig sohasem lesz
övé”.* (* 34. l.) Azt akarja, hogy a
muszka test közepében idegen tetem nőjön. A tatár származású Miriam, Alabin
társa tatár véreivel tart.
Az
elbeszélés rugója a krími tatárok határtalan oroszgyűlölete. A muszka-leigázta
tatár apró tűszúrásokkal s körmönfont cselvetésekkel bosszantgatta elnyomóját.
Sok eben az avult romantika, de megragadóak a ragyogó leírások. Jól mondotta
Mikszáth Kálmán, hogy Jókai leírásai „valóságos eldorádói cukorhegyek”, az
olvasó szívesen vág nekik.* (* Id. mű, I.
k. 259. l.) A bajadér* (* Id. mű, I. k. 259. l.) a szerelem és
hősi kaland különös összefonódása* (* 123-148.
lk.). Fő indítéka, hogy Kara-Gűz, a kurd vitéz leány olyan feltétellel adja
ki Nahalimot Szaifnak, ha harminc muszka főt sisakostul, szakállastul lába elé
rak.
A
Kertész a csatatéren* (* Véres könyv, 179-185. lk.), Jolieux
Alfréd a krími csatatér egyik zugában virágokat nevel. Szerelmesének
küldözgeti, de a szegényt csakhamar megölik az orosz szuronyokat. A helyzetben
van valami valószerűtlenség, de idylli vonatkozásában üdítő hatású.
A
krími háború befejeztekor írta Kincses
Abdul és gyáva Izmálját.* (* Délvirágok,
209-219. lk.) Lebilincselően meséli el, hogy a kis-ázsiai Karszban
tétlenkedő, gyáva Izmált Abdul leánya; Fatime iránt érzett szerelme az orosz
ellen való harcban valóságos oroszlánná teszi.
A tábornok és az
asztralszellemben*
(* Véres
könyv, 90-102. lk.) a spiritismus mozzanata elegyül az elbeszélésbe. A rossz helyben az átok megfoganásának
végzetszerűsége ragad meg.* (* Véres
könyv, 197-206. lk.)
A
Véres könyvben mélyebb hatásra
különösen az a két elbeszélés számíthat, melyekben a törökök lelkes s
önfeláldozó hősisége a fő motívum: A
basi-bozuk és Szinope.
Amannak
hőse az orosz gyűlölettől égő Khaleb Rizlán, ki naplopóból hőssé magasztosul,
de féktelensége vesztét okozza. Szinope*
(* U.
ott. 103-112. lk.) Bejaz Hasszánja az önfeláldozás példája. Inkább
elpusztul, intsem orosz kézre kerüljön. Ha a múlt századok hőstetteit ragyogó
példákként említik, a XIX. század híres szinopei tengeri háborúja nem kevésbé
méltó tárgy a feldolgozásra.
A
krími háborúban nemcsak az érdekli Jókait, milyen hősiességgel küzdött a török,
az angol és a francia az orosz ellen, hanem az is, hogy a muszka nemzetrontó,
rút cselszövény nyomán támadt bosszú mire képes.
A fegyvertelennek* (* Véres könyv, 222-268. lk.) az a tárgya,
hogy a cserkesz Merisz béget mennyire behálózzák az oroszok. Két fiát hízelgő
orosz urakra bízza. Gyáma kitűnően érzi magát köztük, de Balkárnak hazasír a
lelke. Szibériába száműzik: 18 évi szenvedés után a Kaukázusba menekül.
Karasszóban, szülőfalujában száll meg. Majd Dániel bég harcosai közé áll. De az
oroszok foglyuk ejtik, Kizliarba hurcolják. A fogságban testvére, Gyáma az
egész avar földnek cár-kinevezte kormányzója, igyekszik meglágyítani:
kiszabadulhat, ha többé nem fog fegyvert az orosz ellen. Töprengések, vívódások
után így is cselekszik. Kiszabadulta után fegyvertelenül harcol a muszka ellen.
Vesszővel a kezében csodákat mível. Gyáma is fogságága kerül. Keserűen
korholja: „Lettél volna inkább az avar nép felett zsarnok fejedelem, vaskezű,
vasfogú, verted volna gyermekeit a kősziklához, ittad volna vérét pohárral,
csak ne adtad volna el a moszkónak.”* (* Véres
könyv, 268-288. lk.) Gyámát kivégzik.
A bojár leányban nem kevésbé
megragadó az orosz ellen égő bosszú indítéka. A hálátlan muszkák az irántuk
jóindulatú törökgyűlölő Küriaki Sándort és hat fiát, eszeveszett gőgjükben,
saját kastélya udvarán megölik. Küriaki Sándor leánya bosszút áll családja
megrontóin. Az oroszok javára kémkedett, most ellenök használja, amit tud.
Alig
van Jókainak elbeszélése, mely az orosz ármányosságot olyan izgalmas képben
ecsetelné, mint ez. Hízelkedésük gonoszságra fordul, biztatgatásuk nyomán
keserűség támad, szabadulás helyett átkot zúdítanak arra, ki olyan balga, hogy
bízik bennök. A tébolyba esett leány tragikumában a görög tragédiák fensége él:
hősisége csodálatra ragad, szomorú sorsa megrendít.
A
Véres könyv elbeszéléseiben az orosz
gőgje, hatalmi mámora, kudarcba feneklő végzete, az ellenök küzdők vitézsége,
fenséges szenvedései, önfeláldozása a legfőbb mozzanatok.
Az
a nagy és mélyen rejlő érdeklődés, mellyel a török és az orosz iránt viseltetik,
arra ösztökéli, hogy az 1877-78-iki orosz-török háborút is élénk figyelemmel
kísérje. Nálunk még mindég él az orosz gyűlölet, a török iránt való rokonérzés
pedig sohasem volt melegebb és őszintébb, mint ekkor. Zemplén-megye és más
törvényhatóságok is okiratot küldenek a törvényhozáshoz, hogy államérdekünk a
török birodalom épségét s az orosz terjeszkedés féken tartását követelik. Ez a
felfogás hatja át Somssich Pál, Simonyi Ernő, Chorin Ferenc s Helfy Ignác
képviselők felszólalásait.* (* Madarász József: Emlékirataim, 481-484. lk.)
Az
1877-78-iki orosz-török háború lezajlása után a san-stephanói előzetes béke és
a berlini konferencia Törökországnak megalázást hoz, Oroszországot pedig
előnyökhöz juttatja. Ennek a háborúnak legrokonszenvesebb hőse Ozmán pasa,
Plevna vitéz védője. Milyen öröm fogta el Magyarországon a lelkeket, hogy a
régi ozmán dicsőségnek ez a lánglelkű bajnoka 1877 júliusában visszaverte az oroszok
heves rohamait. A magyar lelkek büszke örömmel nézik az oroszok kudarcát s
Ozmán hőstetteit. Gróf Apponyi Albert 1877. szeptember 15-én így nyilatkozik a
képviselőházban: „A világ visszafojtott lélegzettel tekint azon nagyszerű
drámára, mely Plevna és a harcmezők többi positiói körül feszült figyelemben
tartja az egész mívelt közönséget.”* (* U.
ott, 185. l.) Arany János is 1877 szeptemberében írja lelkes költeményét, Plevnát. A csendes, szemlélődő költő
fellelkesül Ozmán pasa hőstettén. Hozsannát, „magyar ajkról kétszerest” zeng
feléje. Boldogság édes érzése hatja át:
S e diadalnap
életemnek
Megaranyozza alkonyát.
Jókai
egyik költeménye: a Zenta-Mohács is a magyar-török testvériség dicsőítése.* (* Jókai Mór: Költemények, I. k. 23-184. lk.)
A fű alatt a daliák hallgatag lesik a népmorajt:
Martyrok! Többé nem háborgatunk.
Dicső Tomor! Hős Eugén! Megbocsáss!
Plevnáért és a
Balkán-harcokért
El van feledve Zenta és
Mohács...*
(* Jókai egy
visszaemlékezésében (Az el nem mondott válasz, 1897, az Emlékeimből c.
kötetben, 277. l.) melegen festi,m ilyen rokonérzést váltott ki nálunk a török
küzdelme az orosz ellen. Azt írja, hogy Magyarországon jobban buzdultak a török
fegyverek diadaláért, int maguk a törökök. Plevna ostromának vitéz
visszaverését Budapesten kivilágítással ünneplik: Ugron Erdélyből az oroszt
hátba akarja támadni: a miniszterelnököt tömegesen zaklatják, nyújtsunk
segítséget: Széll Kálmánt ünneplik, mikor jelenti, hogy Csefket pasa „a
dicsőségteljes Plevná”-t élelemmel és lövőszerekkel megint ellátta.)
Az
elszigetelt s munícióiból kifogyott Ozmán pasa 1877 decemberében feladta a
hónapokon át példás hősiséggel védett Plevna várát. Mint amilyen örömmámor
fogta el a magyar lelkeket júliusi diadalkor, annyira rájuk borul a csüggedés
komor árnya a vár meghódolása hírére.
Ennek
a hangulatnak a Bartók Lajosé mellett (Gloria
victis)* (* Költemények, 56-58. lk.) egyik legmeghatóbb bizonysága Jókai szép
költeménye: A plevnai hősök.* (* Jókai: Költemények, I. k. 25-26. lk.)
Lelkesen ír azokról, kik hőslelkűen nem kértek kegyelmet:
Míg Plevna ormaira állt győztesen Ozmán.
Olyan fényt árasztott, mely átcsapott hozzánk.
S mikor elbukott, oly árnyat vetett körül,
Hogy az mifelénk is nagy messze elterül.*
(*
Először a Honban jelent meg, majd a
Muszka rajzok c. k.-ben, 379-399. lk.)
A
gőgös orosz hódító ellen izzó gyűlölet s a hős hódolókkal való együttérzés
mozzanatai találkoznak Jókai költeményében.
Érdekesek
prózai dolgozatai is. Az Ördögsánc (1877)* (* Először az Üstökösben jelent meg 1878-ban, majd a Targallyak c. k.-ben,
1-41. lk.) Jókainak egyik legmegragadóbb pompájú elbeszélése. Az a fő
tárgya, a Csipka-Balkán hegyei között Gül-Bagdzse (Rózsakert) faluban hogyan
szít ellenségeskedést az orosz érdek az egymással mindég legeszményibb
békességben élő keresztyén és mohamedán lakosság között.
Egyik
elbeszélése: A jedikulai rab
(1878) régibb orosz és
lengyel-kozák-török ellenségeskedések korában játszik.
Ez
a gazdagfonatú elbeszélés különösen György kedélyrajzával válik ki. Milyen
boldogan élt kis falujában, Dobropolban, hűséges hitvesével, Helenkával!
Mennyire feldúlja ezt a nyugalmat a szirén Citbara, pedig csak az orosz cár
megbízottja, hogy a maga részére csábíttassa Györgyöt. Oceániájában rajzolt Jókai olyan feslett, férfirontó asszonyokat,
mint amilyenek a Citbara-vezette cekrini nők. Ebben az elbeszélésben éppen úgy,
mint Irzambekben is, a cári hatalom
szolgálatába szegődött nő ördögi cselvetéseiről s megrontó erejéről nyújt
tanulságos rajzot.
Csaknem
anekdotás jellemű egy másik elbeszélése, a török-orosz tartalmú Pruthi csata* (* Írásának időpontja ismeretlen. Jókai Mór halála után jelent meg a Van
még új a nap alatt c. k.-ben, 1912. Révai testvérek kiadása, 206-220. lk.)
Ugyanazt a tárgyat beszéli el, melyről Mikes Kelemen is ír a maga kedélyes modorában.
Fő indítéka ugyanaz, mint Mikes adomájáé: XII. Károly svéd király szemére
lobbantja Baltadzsinak, a török vezérnek, mennyire ügyetlen volt; hiszen a
szerencsés pruthi csatában seregestül elfoghatta volna Péter cárt; mire ez így
felel: „Ki kormányozta volna távollétében országát?” Noha regényes bevezetése
van, általában ebben az elbeszélésben művészi alakításról nem szólhatunk.
Tagadhatatlan azonban, hogy magának a pruthi csatának rajza eleven.
Forrás: Budapesti Szemle 198.köt. 572.sz. Bp. 1925.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése