III. Lengyel-orosz
küzdelmek
Jókai
lelkét nemcsak az orosz-török ellenségeskedés nyűgözte le. Élénk rokonérzéssel
kísérte az orosz-leigázta lengyelség sorsát is. Ez a vértanú-nemzet nagyon a
lelkéhez nőtt a magyarnak. A harmincas évek lengyel szabadságküzdelme nálunk
büszke reményt, majd csüggeteg elszomorodást okozott. Kölcsey Ferenc 1833.
november 20-án mély elkeseredéssel panaszolja el, hogy letiporják azt a
nemzetet, „mely velünk együtt a keresztyénség védfalának századokig méltán
nevezteték”.* (* Kölcsey Ferenc:
Összegyűjtött munkái, 1886-iki kiadás, VI. k. 136. l.) November 22-én újból
felszólal.* (* L. ott, 141. l.)
November 23-án Deák Ferenc lángoló szavakkal kéri „a végveszély örvényében
elmerüléssel küzdő nemzet” megsegítését.* (* Idézi Ferenczi Zoltán Deák életében. I. k. 128. l.) Költőink igaz
szánakozása nem kevésbé megható. Bajza József Apotheosisa s Vezér búcsúja.
Vörösmarty Mihály néhány költeménye is mélységesen fejezi ki nemzetünknek a
szegény lengyel nép gyászos sorsán érzett elborulását. Erdélyi János egyik
költeményében (Éjszakra) is érezzük
ezt a lelkeket megülő szomorúságot. Tompa Mihály Temetése túlcsigázott lélekrajzot nyújt egy bús lengyel anyáról.
Hogy milyen szomorú látomás a magyar író szemében a honavesztett szegény
lengyel bujdosó képe. Kölcsey beszéde s Tompa balladája a legmeghatóbb
bizonyságaink.* (* Pulszky Ferenc is megemlékszik arról, hogy az 1831-iki lengyel
forradalom nagy rokonérzést keltett Magyarországon. Ő is rajongott „az egész
világgal együtt”. Élénken emlékszik, hogy sok lengyel hazafi menekült akkor
Sáros-megyébe. (Életem és korom, I. k. 25. l.) Berzeviczy Albert is utal arra,
hogy ez a forradalom eleven rokonérzést keltett, különösen Felső-Magyarországban
s hogy a leveretés után Sárosba sok lengyel üldözött jött: többen közülök mint
gazdatisztek, titkárok és házi barátok maradtak a megyében (Régi emlékek,
218-219. lk.)
Egy
emberöltő elmúlik s a lengyelség reményei új életre kapnak. Ennek az
1830-31-iki hősök ünnepléséből kiserkent újabb lengyel mozgalomnak is tragikus
lett a vége. Az 1861-től 1863-ig meg-megújuló apró csatákban sok jó lengyel
vérzik el, de a véráldozatok nyomán üdv nem fakad. Az orosz zsarnokság egész
lomha terhével súlyosodik a lengyelekre. Lüders, Murawieff és Berg a
kérlelhetetlen bosszúállás bakópolitikáját követik. A hatalmak hiába
tiltakoznak az orosz kormány lengyel-tiprása ellen. A magyar lelkekben újra
éled a lengyelek iránt való szánakozó rokonérzés. Míg a régibb lengyel
szabadságküzdelemnek Kölcsey, Bajza, Vörösmarty, Erdélyi és Tompa a mélykedélyű
elsiratói, újabb felkelésük lendületének, majd összeroppanásának Kossuth Lajos
és Jókai Mór a legfogékonyabb magyar személői.
Kossuth
Lajos mélyebb történeti és diplomatiti fejtegetések fonalán ír erről a
mozgalomról Az 1863-iki lengyel
forradalomban.* (* Iratai, V. k.
135-500. lk.) Megható rokonérzéssel szól a lengyelekről, „a martyr
nemzetről”, felháborodva az orosz hatalmaskodásáról. Bőséges adatokat közöl a
lengyel emigratió tevékenységéről a forradalom alatt. Lelkes, buzdító cikket ír
egy francia lapba A lengyelekhez.* (*
U. ott.) Kossuth fejtegetéseit a
felindulás juvenálisi ereje teszi zordon fenségűvé, könyörülő keserve elégiai
borongásúvá. „Irtják – írja Kossuth Lajos a lengyelekről -, mint az erdőt és a
dűlő fák virágporából s a földbe szakadt gyökérszálakból új erdő nő,
szilárdabb, mint valaha! Magasztos látvány! Le kell borulnunk előtte.”* (* Kossuth Lajos és fiainak az 1867. évben
megjelent összes levelei. Kiadja Szodorai Sándor, Pest, 1868. 28. l.)
Jókai
Mór, a kor másik nagy magyarja, nem kevésbé mélyen érzi át a lengyel felkelés
fenségét; a cári hatalom zsarnoksága éppen úgy felkorbácsolja vérét, de nála
már nyoma sincs olyan bizakodásnak, int Kossuthnál. Csak könnye van az
áldozatok siratására s ostora a gonoszok és a húzódozók felé.
Jókainak
A muszka csak muszka című költeménye
egyik legélesebb megbélyegzése az orosz kormány gonoszlelkűségének. Írására
véres esemény ihleti: 1861 októberében Koszcziuszko emlékét ünnepli a varsói
nép; az orosz katonaság benyomul a templomokba, az imádkozókat leöldösi, vagy
fogságba hurcolja. A magyar költő lelkét felháborítja az orosz katonák vérengző
garázdálkodása.* (* Noha nem tud művészi
alkotássá nemesedni, de az orosz katonaság rút kegyetlenkedéseit megrázó
realizmussal festi Balogh Zoltán Varsó-ja is. Csupán egy szakot idézünk:
Itt kis csecsemőjét
szorítja az anya,
Ki oly mohón szívja a
mézédes emlőt,
De az emlő hideg ajka
közé fagya.
Szurony hasította szíven
mind a kettőt.
Balogh Zoltán Kisebb
költeményeiben, 244. l.) A sebző hang élessége csaknem a pamflet modorába csap.*
(* Költ. I. k. 111-112. lk.)
Egy
másik költeményben (Ama stereotyp egy
halott búcsúztatója) gúnyosan írja, hogy az elköltözöttet mindég vereség érte;
kéri, mielőtt ráhantolnák a vermet, adják kezébe jó kancsukáját:
Hogy legyen a lengyelt, ha nem akar menni,
A Paradicsomba mivel beterelni.*
(* Költemények, I. k.
149. l.)
A
Muszka szerelmi vallomás-ban is
ötletesen gúnyolja az oroszt.* (* U. ott
I. k. 156. l.) Ebbe a szatírába is belejátszik „a varsói rend
helyreállításá”-nak mozzanata. A Prosit
az élclapok túlzott modorára emlékeztet.* (* U. ott, I. k. 161. l.) Egy másik versében (Meghalt az ördög)* (* U. ott,
II. k. 30-32. lk.) már ízetlenségig fajul a lengyel-üldözők gonoszságának
rajza. A Varsói vezércikk is gúnyos
vers a varsói zsarnokságnak még prüsszentést is eltiltó intézkedései ellen.* (*
L. ott, II. 152. l.) Mint a Varsói regény-ében mélységes
meggyőződéssel vallja, hogy a monarchiának Lengyelországban örök szövetségese
akadt. Milyen fájdalom-árnyalta gúnnyal írja Utazásában egy sírdomb körül,
hogy Miklós cár kiadta a gőgös és kegyetlen szót: „A lengyeleknek nem szabad
többé álmodni”.* (* 190. l.) A cár bosszúja tele van a legmaróbb
gúnnyal.* (* Észak honából, 331. l.)
Míg
ezek a mozzanatok az író alanyiságának document humain-jei, van egy
elbeszélése, mely egész szövetében mutatja az orosz-lengyel ellentétet.
Valóban, A lengyel történet (1863) az
orosz-lengyel viszonynak egyik legtanulságosabb rajza.* (* Először a Vasárnapi Ujságban jelent meg 1863-ban, majd a Milyenek a
nők? c. k.-ben 81-116. lk.)
Az
elbeszélésnek bizarr a kerete: Zseminszky Kázmér, előkelő lengyel őr Larisse
kisasszonyhoz, egy híres énekesnőhöz betoppan, megkéri s legott megesküszik
vele. Utazás közben borzalmas történetet mesél el: Hedvig, boldogult hitvese, a
múlt esztendőben a templomba ment a varsóiak hazafias gyászünnepére; az orosz
katonák a gyászruhába öltözött nőket elfogták, Hedgivet is. Mikor Kázmér nagy
nehezen kieszközölte Hedvig elbocsátását, Anikoff tábornok, a foglyok
felügyelője mosolyogva mondta, hogy későn jött,már nem él Hedvig. Hedvig sírját
felásatja. Iszonyú kép tárul fel előtte: a tetem éktelenül eltorzított roncs
volt. Rájön, hogy szegényt megkancsukázták s szégyenében leugrott. Kázmér a
kihantolás miatt üldözőbe fogják. Hosszas kalandok s körmönfont tervek után
meggyilkolja Anikoff kormányzót, de az ő nyugalmának is vége lett.
Egy-egy
igaz művészettel megírt része van A
lengyel történet-nek, mint az orosz kémkedésnek, Hedvig gyehennájának,
Kázmér s száműzött társai gyötrelmének festése, de a keret, melybe
beleilleszkedik ez az elbeszélés, rikító. Míg a lengyel nemes lelkiállapotát
híven s megkapóan festi s míg a bosszú érlelésének minden mozzanatát meggyőző
igazsággal rajzolja, addig az orosz tábornok meggyilkolása idegizgató
rémségekkel teljes körülményeinek ecsetelése a colportage-vezércikkben, úgy „a kozák csalmá”-n csúfolódó Szalmaversben is kiszikkad az érzelmi mozzanat.* (* U.ott II. k. 205. l.)
Szereti
gúnyolgatni Murawieffet. Murawieffnek a lengyel lázadók ellen irányuló
intézkedése serkenti egyik metsző élű politikai verse írására (Kiadta a rendeletet).* (* U. ott, II. k. 275-276. lk.)
A lengyelek fehér
asszonyát
is a lengyel felkeléskor írta.* (* U.
ott, I. 228-230. lk.) A varsói kormányzó lelkét kísértő fehér asszonyról
szóló költeményben van egy mondai és egy tragikai mozzanat. A lengyelek fehér
asszonya elragadja vagy őrületbe kergeti Varsó kormányzóit. az elnyomott
lengyelség körében keletkezhetett ilyen hagyomány. A költemény mozgalmas lelki
harcot fest, amint az új kormányzó makacsul szembeszáll a kísértő nővel. Ebben
a képben elvitathatatlan a tragikai erő, csakhogy az állapotrajz hovatovább
túlcsigázottá lesz, csaknem torzrajzzá fintorodik.
Jókainak
nem tetszett, hogy az európai hatalmak erélytelenül nézték az orosz rémségeket
(Különböző nemei a segítésnek).* (* U. ott, I. k. 157. l.) Kedves
szellemességgel gúnyolja a Nyelvtani
gyakorlatok-ban az európai hatalmak puha húzódozását a lengyel ügyben,
egymás beavatkozásának renyhe lesegetését.* (* Költ. II. k. 207-208. lk.)
Az
orosz-elnyomta lengyelek sorsán érzett egy-egy reflexiója, utalása egyéb
alkotásaiban is nagyon tanulságos: mindannyi belevilágít a szerencsétlen nép
végzetén kesergő író lelkébe. Az akhtiari
fogoly-ban a két lengyel rab, kiket az orosz parancsnok galádul akar
elveszíteni, életre ocsúdva átkot szór az oroszra, első lehelletök „átok volt
Oroszország ellen”.* (* Véres könyv. 311.
l.) Az Úrnő-ben olvassuk, hogy
Erzsébet cárnő vőlegényének halálát elég oka volt megkönnyeznie a szomszéd
Lengyelországnak is, mert a világtörténelemnek ez az ifjú egészen más alakot
adhatott volna.* (* Milyenek a nők?)
Milyen szomorúan hat a Zeneida palotájában összegyülekezett összeesküvőkre a
lengyel Krizsanovszky keserves panasza (Szabadság
a hó alatt), hogy Konstantin, a cár testvére minden érző lengyel szívet
megbántott s elrabolt tőle minden drágaságot.* (* 68. l.) A jövő század regényé-ben
mélységes meggyőződéssel vallja, hogy a monarchiának Lengyelországban örök
szövetségese akadt. Milyen fájdalom-árnyalta gúnnyal írja Utazás-ában egy sírdomb körül,
hogy Miklós cár kiadta a gőgös és kegyetlen szót: „A lengyeleknek nem szabad
többé álmodni”.* (* 190. l.) A cár bosszúja tele van a legmaróbb
gúnnyal.* (* Észak honából, 331. l.)
Míg
ezek a mozzanatok az író alanyiságának document
humain-jei, van egy elbeszélése, mely egész szövetében mutatja az
orosz-lengyel ellentétet. Valóban, A lengyel történet (1863) az orosz-lengyel
viszonynak egyik legtanulságosabb rajza.*
(* Először a Vasárnapi ujságban
jelent meg 1863-ban, majd a Milyenek a nők? c. k.-ben 81-116. lk.)
Az
elbeszélésnek bizarr a kerete: Zseminszky Kázmér, előkelő úr Larisse
kisasszonyhoz, egy híres énekesnőhöz betoppan, megkéri s legott megesküszik
vele. Utazás közben borzalmas történetet mesél el: Hedvig, boldogult hitvese a
múlt esztendőben a templomba ment a varsóiak hazafias gyászünnepére; az orosz
katonák a gyászruhába öltözött nőket elfogták, Hedviget is. Mikor Kázmér nagy
nehezen kieszközölte Hedvig elbocsátását, Anikoff tábornok, a foglyok
felügyelője mosolyogva mondta, hogy későn jött, már nem él Hedvig. Hedvig
sírját felásatja. Iszonyú kép tárul fel előtte: a tetem éktelenül eltorzított
roncs volt. Rájön, hogy szegényt megkancsukázták s szégyenében leugrott.
Kázmért a kihantolás miatt üldözőbe fogják. Hosszas kalandok s körmönfont
tervek után meggyilkolja Anikoff kormányzót, de az ő nyugalmának is vége lett.
Egy-egy
igaz művészettel megírt része van A
lengyel történet-nek, mint az orosz kémkedésnek, Hedvig gyehennájának,
Kázmér s száműzött társai gyötrelmének festése, de a keret, melybe
beleilleszkedik ez az elbeszélés, rikító. Míg a lengyel nemes lelkiállapotát
híven s megkapóan festi s míg a bosszú érlelésének minden mozzanatát meggyőző
igazsággal rajzolja, addig az orosz tábornok meggyilkolása idegizgató
rémségekkel teljes körülményeinek ecsetelése a colportage-regénye hatásvadászó
fogásaira emlékezteti az olvasót. Az oroszok lengyel-üldözései izgatón hatnak a
magyar író lelkére. Az elbeszélés tárgya ugyanaz az esemény, mely forrása A muszka csak muszka című költeménynek
is.
IV. Orosz állapotok
Könnyű
feltételeznünk, hogy az az író, ki a magyar, török és lengyel sorsával
szövetkezetten figyelte az orosz mozgalmakat, bizonyára kedvet kap ahhoz is,
hogy tűzhelyükön lesse meg őket. Oroszország cárjai, előkelői s üldözöttei
képzeletét élénken foglalkoztatják. Oroszország belső élete is tárgyakat
szolgáltat neki: az oroszok viharosb forrongásai vagy megadó tengődése, cárjai
zaklatott s vérszennyezte élete éppen úgy, mint léha urai könnyelműsége vagy az
üldözöttek krisztusi szenvedése.
l. A cárok
Figyelmünk
ezúttal Jókainak kiváltképp azokra a novelláira irányul, melyek a cári udvart
rajzolják a maga rideg sivárságában. Valóban, a Tündérpalota, Az úrnő s A
vakmerő serényebb figyelmet érdemelnek.
A
Tündérpalotában (1858) a
polgárháború-dúlta XVII. századi Oroszországban vagyunk.* (* Dekam., II. k. 211-217. l.) Jókai
novellájának háttere a zavarosban halászni akaró, népámító ál-Demeterek
féktelenkedése. Ilyen csaló, bitorló cár szerepel itt is. Megragadó az
elbeszélés egy-két rajza, mint az 1611-iki rideg tél s a „jámbor orosz nép”-nek
csodatüneményképp feltűnő jégpalota leírása.
A
cári udvarban dúló aknamunka s ádáz ellenségeskedés világába vezeti az olvasót Az úrnő (1864).* (* Az úrnő először a Hon-ban jelent meg 1864-ben, majd a Milyenek a nők?
c. k.-ben, 1-81. lk.) A novella tárgya: Feodorovics Péter és felesége,
Katalin határtalan gyűlölködése, Péter csúfos megölése. A megfertőzött
levegőjű, romlott erkölcsű udvar miazmás világát rajzolja benne. Rokonszenves
jellemet itt nem találunk. Milyen szívtelen gonoszsággal viseltetik Péter iránt
Katalin! Milyen silány egyéniség maga ez a katonásdit játszogató, iszákos,
félénk s megalázkodó Péter! Milyen hitvány jellem Bestucheff s milyen
közönséges orgyilkos Orloff!
A vakmerő (1864)* (* Először az Üstökös-ben jelent meg 1864-ben,
majd a Milyenek a nők? c. k.-ben, 306-336. lk.) Oroszországnak azokba a
zavaraiba vezet, melyeket az ál-Péterek garázdálkodása idézett elő. A novella
hőse Pugacseff Jemelján, a Don-melléki kozáknak a fia. Hatásos motívuma
Pugacseff szerelme: egyszer megpillantotta a cárnőt, őrjöngve megszereti. A
novella csaknem krónikás hűséggel követi Pugacseff hősi kalandjait, diadalait
és sok kudarcát.
Nem
egyszer festi a cárok gonoszlelkűségét. Így a Kerüld a szépet (1865) című elbeszélésben a rút
cselszövény-elvesztette ártatlanság kínos szenvedéseit rajzolja.* (* Először a Hazánk és Külföld-ben jelent meg
1865-ben, majd a Virradóra c. k.-ben, 29-56. lk.)
Radziwill
herceg Rómában Tarrakanoff Annát titokban felneveli. Erősen inti, kerülje a
szép férfiakat, kivált a szőkéket. Egyszer a herceg fontos ügye miatt eltávozik
Rómából, Annát Tortona hercegnőre bízza. A hercegnő egyik estélyén gróf
Hagenblitz Adolf bajor követtel ismerkedik meg. Halálosan beleszeret,
összesúgnak, megszöknek. Adolf elhitette Annával, hogy a lelkész már a hajón
várja őket. De kiderül minden: gonosz csel volt az egész, a cárnő parancsából
el kellett fognia Annát. Szegényt egy Newa melletti börtönbe vetik. Egyszer az
árvíz benyomult cellájába és elpusztította a szerencsétlent.
Jókai
különösen Anna rajzában jeleskedik. Mikor Radziwill feltárja előtte születése
titkát (anyja Erzsébet cárnő, apja pedig egy ukrajnai balalajka-verő énekes),
feltámad benne a gőg, kicsinylőn néz Radziwillre s fittyet hány tanácsaira. Ez a
boldog nászára készülő leány ábrándjai Paradicsomából a gonosz valóság poklába
süllyed. Eszébe jut Radziwill. Bűnbánatot érez, hogy elárulta legnemesebb
jóakaróját. A Néva-parti börtönben való tengődése megalázó szenvedés. Az alsó
zárkából a De profundis zokogó
sirámai nyomulnak hozzá. Borzalmas gyötrődése s kínzó bűntudata még maróbbá
válik, mikor a síri ének panaszhangjában a Radziwillére ismer.
A
novella egyike Jókai legművészibb alkotásainak. A történeti adat tragikai
kimélyítése legott felötlik. Mintegy a gőg, az elbizakodottság, az okos szóra
nem hederítő, s a jóakaratú figyelmeztetést fitymáló könnyelműség tragikumává
finomodik II. Katalin cárnő démoni gonoszsága. Anna öntudata ébredésének,
felocsúdásának s benső tusakodásainak rajza e tragikum megkapó jelenségei. A
gonosz cselvetés kitervelése is költői
leleményre vall s erősen támogatja az elbeszélés tragikai jellemét.
A
cár bosszúja (1877) Nagy Péter vadságairól mond el jellemző történeteket.* (* Először az Üstökösben jelent meg 1877-ben,
majd az Észak honából c. k.-ben 323-336. lk.) Kusza a szövevénye, nincs
benne egység. Jellemző, hogy Nagy Pétert nem valami nagynak látjuk benne, inkább
nyers zsarnokul tűnik elénk.
Vannak
olyan novellái is, melyek a cári hatalmat féktelen terjeszkedési törekvéseiben
rajzolják, diplomatiai körmönfontságaival, rút aknafurataival s kimesterkedett
cselvetéseivel. Valóban, Samyl fiai-ban*
(* A
Görög tűz c. csoportban, először a Hon-ban 1877-ben, majd önálló kötetben
1878-ban, jubileumi kiadásban 157-262. lk.) érdekes keretbe illeszt két
elbeszélést, az egyik Irzambék hercegről
szól, a másik Talapor khánról, de a
kettő egybefonódik.
A
két elbeszélés főeszméje ugyanaz, mint Riuminé:
az oroszok határtalan birtokvágya, ennek a törekvésnek szolgálatában álló
cselességük. Axantine hercegnő a magas orosz hódító politika érdekében azt is
megteszi, hogy Tseremikofftól kalmuk leckéket vesz, hiszen így könnyebbe hozzáférkőzhetik
a nyámnyila Irzambék lelkéhez. „Mert mindennek az volt a célja, hogy Irzambék
herceg az igaz hitre áttéríttessék s vele együtt egy milliónyi sötétben
tévelygő nép legyen megnyerve a mennyországnak és az orosz nemzetnek, amihez a
leghívebb vezető volt a szerelem.”* (* 192.
l.) Talapor khánban az orosz rém
kísértése, mint kérlelhetetlen végzetszerűség nyomasztó ólomsúlya ereszkedik a
lelkekre. Az orosz diplomatia, ravaszkodásai révén, megkapja a
törganta-kalmukok országát, az egész Amur vidékét, ezt a valóságos
Paradicsomot. A 80.000 kalmuk 150 évvel ezelőtt elhagyja a Volga vidékét, fut
az orosz elől s 90 délkörrel odébb, „az egész kerek föld egy negyedrészével
távolabb megint belement Oroszországba”.* (* U. ott 255. l.) Annyi ötletesség van ebben a reflexióban s olyan
elevenség képekben való kiváltásában, hogy e lapok olvastakor mintha a kizmet
szárnyának rebbenését hallanók. Az elbeszélés a maga egészében egy nép
tönkrejutásának bús végzetszerűségét nem tragikai erő nélkül ecseteli.
A
meseszövésben olyan mesterfogásra találunk,mely az érdeklődés felkeltésére
nagyon alkalmas. Irzambék herceg
különálló, mintegy önállósult elbeszélés, noha tárgya Talapor khánéban is benne rejlik. Mi az oka ennek a szerkezeti
sajátságnak? A keret.
Valóban,
pompás keretbe illeszkedik a két elbeszélés, melyek cselekvényeikkel szépen
egybefonódnak. Samyl egyik fiát, Mohamed Szádit, az oroszok ötéves korában
fővárosukba viszik, átterítik s a Kochanoff Nikolajewics Iván nevet adják neki.
A helsingforsi egyetemen kiválik lángelméjével. Éppen akkor jön a cár
rendelete, mikor fel akarják avatni: induljon a Kaukázusba, az oroszok
ellensége ellen. Útján gyönyörű hajadon kíséri el az orosszá lett cserkesz
herceget: a jobbágyleányból nevelt csábító Urgulanilla. Samyl másik fia, Kazi
Mehemed is útra kél a Kaukázusba az orosz zsarnok ellen; hűséges felesége,
Kherimante is vele megy. Útközben Urgulanilla Irzambék herceg történetét,
Kherimante pedig a Talaporét meséli el.
A
keretben történő mozzanatok párhuzamos jelleműek a beleilleszkedő
elbeszélésekkel, de ez a két elbeszélés is egybefonódik. A keret s a két
novella ijesztő képet fest az orosz cári hatalom rút utakon járó hódítási
vágyáról s mohó terjeszkedése mindent eltipró tőrvetéseiről. Se szeri, se száma
Jókainál azoknak a találó észrevételeknek, savas-magvas utalásoknak, melyek
világot vetnek a cári hatalom telhetetlenségére s politikája kieszelt
mesterfogásaira. A krími tatárt megsegíti a török ellen s egy szép napon azt
mondja nekik: „Jó minekünk itten laknunk”. (Az
akhtiari fogoly)* (* Véres könyv.
299. l.) Líraiság-áthatotta gúnnyal írja Az akhtiari fogolyban, hogy az oroszok sóvárgón néztek „hideg,
fenyőfás, szánutas” országukból a krími pálmafás tündérvilág felé.* (* U. ott 299. l.) A cár emberei értik a
megvesztegetést is, „arany nyíllal, ezüst golyóval” a muszka már többet ért el,
mint vassal, ólommal (A fegyvertelen)* (* U.
ott, 226. l.)
Erős
erkölcsi érzéke élesen kárhoztatja a cárok előtt kedves kémkedési rendszert. A Véres könyv egyik elbeszélésében (A sérthetetlenben) egy öreg katona azt
panaszolja, ha ő káromkodott. Pál pedig sóhajtott, Szentpétervárott hamarosan
megtudták.* (*187. l.) Az utolsó khámban élesen kipellengérezi
az orosz kémkedést: a főtisztek tudósítást adnak alárendeltjeikről, ezek meg a
főtisztekről, a kép minden otthonba befészkelődik: nő a férjére, anya a
gyermekére árulkodik.* (*A Véres
könyvben, 49. l.) Bebében
Leszczinszky Szaniszló a kémkedő orosz követet párviadalban leszúrja.* (* Dekameron, I. k. 54-59. lk.)
Természetes,
hogy a cári hatalom zsarnoki önkénye, a rút szabadságtipró uralom kegyetlen
rendszere keltette visszahatás is megkapja Jókait. Legnagyobb szabású orosz
tárgyú regénye az orosz szabadságküzdelmek világába viszi az olvasót. A Szabadság a hó alatt (1897) I. Sándor és
I. Miklós korában játszik. E regényhez Jókai gondos történeti tanulmányokat
végzett, de a történet-szolgáltatta adatokba élénk teremtő képzeletével önt
életet. Crusenstolpe, Dupré de Saint-Maure, Bodenstedt, Schnitzler, De Custine,
Langenau munkáit* (* L. Jókai jelzéseit a
457-465. lapokon.) bármilyen szorgalmasan forgatta is, az a frissesség,
melyről ez a regény tanúskodik, elevenjáratú alkotó szellem meglepő mozgékonyságával
lepi meg az olvasót. Szentpétervárott Zeneida Ilmerinen palotájában titkos
összeesküvést szőnek a cár ellen. Galban lovag, Arakcsejeff miniszter titkos
kéme is ott ólálkodik, hogy az összeesküvők Zöld
könyvének titkaihoz hozzájusson. „Észak szövetségé”-nek Ghedimin herceg az
elnöke. A herceget felesége, Corynthia elárulja. Zeneida vele megy, míg Puskint,
a nagy költőt, kihez lelke mélységes vonzalmával ragaszkodik, sikerül
megmentenie.
Az
alkotmányosságra igyekvők törekvéseinek rajza mintegy eszményibb jellemet ad
ennek a regénynek. Az olvasót Jókainak azokra az alkotásaira emlékezteti,
melyeknek háttere valamely nevezetes mozzanat, fontosabb esemény. Valóban.
Jókai e regényében néhány nemes léleknek a cári hatalom ellen való küzdelme a
legjelentősebb indíték.
Az
író lebilincselőn rajzolja az összeesküvők munkáját. Észak szövetségének titkos hívei a legelmésebb módon vonulnak
vissza s kieszelt ügyességgel tartják távol a kémkedőket. Titkukat a Zöld könyvre bízzák: ebben van egész
Oroszországnak szánt alkotmánytervezetük. Egyik legvonzóbb tagja Krizsanovszky
lengyel nemes, de a lelke Zeneida.
Krizsanovszky
elnyomott lengyel nemzete minden elfojtott keserűségével gondol a népét eltipró
zsarnokságra. Milyen keserves panasszal beszéli el, hogyan kínozták halálra
Lukasinszky Valeriánt! Olthatatlan gyűlölettel várja az alkalmat, hogy bosszút
álljon a zsarnokságon. Jókai nem írhat az orosz önkényről, hogy a lengyelség
sorsát fel ne idézze.
Nem
kisebb politikai irányzatosság érezhető ki Zeneida Ilmerinen rajzában. Zeneida
finn származású énekesnő. nagy a népszerűsége, Ghedimin herceg a kedvese, de
Puskinba szerelmes. Zajos szereplése csak a Zöld
könyv hívei titkos terveinek s összejöveteleinek elpalástolására szolgál.
Mélységesen ragaszkodik finn nemzetéhez. Finnországot is a zsarnoki orosz
hatalom igázta le. Zeneidának felejthetetlen az az éjszaka, mikor kisleány
korában meggyilkolt embert hoztak haza: évek múlva tudta meg, hogy az az
áldozat atyja volt. Minden törekvése a nemesebb bosszú: minden lépése arra
szolgál, hogy az elnyomottak jogokat kapjanak. A szövetkezés hívei palotájában
gyűlnek össze. Akkor vonulnak vissza, mikor a vigalom a leghangosabb. A fény
csillogása s a kedv mámora mögött a honleány érzése s minden igyekezetében a
szabadság, a jogkivívás eszméje él.
Az,
aki ellen Zeneidáék s a Medvesonka
látogatói szövögetik terveiket: a cár. A cár lelkének ridegségét enyhíti
természetes leánya: Nariskin Zsófia iránt érzett szeretete. Magát Zsófiát
gyöngéd, törékeny, túlságosan finom leánynak festi. Atyja, a cár, Zsófiát
külvárosi palotájában meg-meglátogatja. Hogy elpanaszolja neki ügyes-bajos
dolgait, valószínűtlen. Jókai ezúttal éppen úgy túloz, int abban, hogy az árvíz
láttára sírni kezd a cár. Leánya halála egészen megtöri. Erre nagy fordulat áll
be a lelkében. Jókai általában szereti a jellemek vakmerő Pálfordulását,
egy-egy megrendítőbb élmény vagy esemény hatására. Ezúttal két mozzanatban
tünteti fel: az egyik eléggé indokolt, a másik kevésbé az. Hogy a cár a
korszakmegforgató, népátalakító, nagy elhatározásokat tartalmazó irathalmazt
nyalábba fogja s a kandallóba veti Zsófia elhunyta után, a cár mély
szenvedésével komor hangulatával némiképp megmagyarázható, de hogy a cár
érzelme felesége iránt éppen a lesújtó csapás után válik bensőbbé, hogy fagyos
közönye éppen ekkor enged, Jókai rejtélyei közül való.
Ennek
a szédületes hatalmú zsarnoknak jobb szelleme, segítő keze nagyhatalmú
minisztere: Arakcsejeff. Vizslaszimatú fürkészgetéssel rájön Észak szövetségének néhány titkára.
Galban lovagot, ezt az ármányos ifjút biztatgatja, nyomozza ki a Zöld könyv titkait. Az udvarban a cár
oldalán finom, hízelkedő, de lelke mélyén durva.
Egy-egy
képet olyan művészettel fest Jókai, hogy hatásuk felejthetetlen. A főúri
vadászat, a Néva kiáradása, Zsófia temetése, Puskin és Betsága idylli
boldogsága, a katonák lázadása: Jókai legelevenebb rajzai közül valók.
A
Szabadság a hó alatt cselekvénye sok
szálból fűződött össze. Péterfy Jenő híres
Jókai-essayje túloz, mikor Jókainak erről a regényéről így nyilatkozik:
„Anyagin költője (Puskin) – a szokásos történeti jegyzetek dacára – groteszk,
félelmesen komikus, opera-balettszerű történet középpontja lesz. Csakugyan,
mintha zenétlen operát hallanánk s phantastikus bábok táncolnának előttünk.”* (*
Péterfy Jenő Összegy. Munkái. I. k. 99.
l.) Péterfyt elragadta gúnyos kedve. A regény lényege: a cár hatalmának
zsarnoksága s az ellene támadó nemesebb küzdelem. Hány alak sürgése-forgása
teszi mozgalmassá ezt a regényt! Ha a jellemzésben feltűnő is a lélektani alap
mellőzése, de ki tagadhatja, hogy a nagy író felfogásában a szabadság eszméje
volt a legfontosabb: az isteni Eleutheria csábító varázsa? Hogy ne fordult
volna a magyar írói lelkének minden rokonérzésével azok felé, kik a szent
szabadság éltető sugarát akarták rávillantani a muszka rónák sivatag hómezőire?
A
szabadságszeretet és a cárgyűlölet, mint ugyanannak az érzelmi mozzanatnak két
ellentétes sarkon kivillámló nyilvánulata, nagyon jellemző Jókaira. Általában a
cári hatalmat rideg borulatban, hol az elszigeteltség komor kietlenségében, hol
a zsarnokság népelnyomó könyörületlenségében rajzolja. Régi hagyomány már ez irodalmunkban
a cári hatalomról. Gróf Zrínyi Miklós 1661-ben A török áfium ellen való orvosságban a muszkáról ezt írja: „Az ő
országok messze, az ő népek goromba, az ő hadakozások semmirekellő, vitézségek
nevetséges, politikájok ostoba, birodalmok tyrannis, kinek kelljen hát az ő
segítségek.”* (* Hadtudományi Munkái, 86. l.) Jókai is a zsarnokság megtestesülését
látja a cárban. Egyik költeménye (A
szibériai kárbunkulusok)* (* Költemények,
I. k. 162. l. Egy forradalmi kis
cikkében már azt írta, hogy egyesek zselléreiknek valóságos zsarnokai, „orosz
cár mindenik külön” (Charivari, Forr. alatt irott m-ban, 166. l.) A rácok
Magyarországon c. látványos spectaculumának személyei között van Mammuth
király, a kancsukabirodalom fejedelem. U. itt, 191. l.) némi mesterkéltséggel,
de nem szellemesség nélkül fejezi ki a cár önkényéről vallott nézetét. Milyen
jellemző az orosz közmondás: „Legjobb, ha csendesebbek leszünk a víznél és
kisebbek a fűnél”. Hány nemzedék rabszolga-türelmének televényében teremhetett
meg ez az annyira tőről metszett orosz szólás! Bizony, az orosz cár szédítő
hatalma árnyában az alattvaló csendesebb a víznél s kisebb a fűnél. Sokszor
kifejezte Jókai ezt a gondolatot. Jól látja, hogy az orosz a cári hatalomnak
vak eszköze. Az utolsó khámban a
kormányzó Miriamot alárendeli Karvajoffnak, de Miriam nem érzi a szégyent, mert
nem lehet szégyen az, amit „a cár és kormányzó” rendelnek.* (* Véreskönyv, 63. l.) Engedelmesség a
cárnak, a vak hűség hozzá olyan orosz vonás, melyet Jókai jól ismert. Mikor
súlykönnyítés miatt Sasza asszony arra kéri a gépészt, ugorjék ki az aёrodromonból,
ez meg is teszi. „A gépész orosz volt, szót fogadott cárnőjének s a nyitott
ajtón át aláveté magát a magasból.”* (* A
jövő század regénye, II. k. 27. l.) Mennyire üldözi a cár az ellentmondást!
Egyik kis elbeszélésének az a tárgya, I. Pál milyen csúf hálátlansággal bánt
Szuvarov fővezérrel, mert ez észrevételt tett egyik képtelen utasítására.* (* Hogy kezdik és hogyan végzik? Az észak
honából c. k.-ben, 1878. 375-379. lk.) Az orosz naptárintézkedésekre
ötletesen mondja: „Az orosz cár még a napnak is parancsol” (Szabadság a hó alatt).* (* 368. l.)
Nincs
köszönet a cár kegyelmében. Erzsébet cárnő (Az
úrnő) Oroszországban elítélte a halálbüntetést, „kancsukára kegyelmezett
meg” az elítélteknek, a hóhér az utolsó öt ütéssel mégiscsak megölte
szegényeket.* (* Milyenek a nők? 19. l.)
Nem
csoda, hogy a cár hatalmának rideg önkénye nyomán a bosszúállás szelleme
ólálkodik. Egyik kisebb dolgozatában, az Orosz
nemezisben rideg tömöttséggel írja le, hogyan fojtották meg III. Pétert,
miként állott bosszút I. Pál a gyilkosokon s hogyan jut I. Pál maga is III.
Péter sorsára.* (* Észak honából,
336-339. lk.) Nem kevésbé tanulságos egyik rajza is: A cárfiak színdarabot játszanak.* (* U. ott 357-359. lk.) Sándor és Konstantin I. Pál meggyilkolását
játsszák: apjuk, a cár meglepi őket. Galban így szól Puskinnak: „Az ember
irtózik kimondani: orgyilok, árulás, összeesküvés leskelődik arra, ki Rurik
koronáját viseli. Aláássák az imazsámolyát, az oltárt, a templomot, hol
ájtatoskodik.” (Szabadság a hó alatt.)* (* 412.
l.)
2. Az előkelők
Nem
csupán a cári hatalom fejezi ki a zsarnokságot. A cár példáját utánozzák a
muszka urak. A cár hatalma árnyában feltűnnek a cárocskák, a népelnyomó kis
despoták. Jókai elbeszéléseiben többször foglalkozik velök is. Az orosz urakról
írott elbeszélései éppen olyan tanulságosak, int a cárokról szólók.
Előkelő
urak léha mulatozásai nyomán keletkezett parasztzendülés az anyaga Jókai egyik
legelevenebb elbeszélésének (Valahány
ház, annyi szokás, 1855.)* (* Először
1855-ben jelent meg a Vasárnapi Ujságban, majd az Árnyképek c. k.-ben, 136-158.
lk.)
Az
elbeszélés fő tárgya Csarekoff grófnak és korhely cimboráinak gonosz léhaságú
terve s e szándék meghiúsulta után támadt romlásuk. Rokonérzésünket
közvetetlenül hódítják a maguk részére. Lelke veleérzésével írja le a
parasztleányok lázadó bosszúját s viharos felzúdulását. Noha az elbeszélés a
megalkotásban nem elég szilárd, fő indítékának feldolgozásában olyan költői
erőről tanúskodik, hogy az olvasóval feledtetni tudja a szerkezet
fogyatékosságát.
A
Valahány ház, annyi szokás tünteti
fel a legerősebben az ellentétet az orosz úri nép léhasága s a szegény muzsik
tengődése között. De Jókai egyéb novelláinak is tárgya az orosz előkelők
csélcsap könnyelműsége. A két Markov (1858) kedves dévajkodással rajzolja,
hogyan üti el idősb Markov Demeter fiát, ifjabb Demetert, a menyasszonyától, de
másodszor már körmönfont kieszeltséggel, a fiú felülteti apját: rút banyát sóz
rá.* (* Dekameron, II. k. 137-143. lk.)
A
talmi asszony (1891) tárgya Alexiewics Procop pskowi bojár házassági szédelgése
s Tobolszkba való számkivetése.* (* Napraforgók,
1891. 180-195. lk.) Magnétában
(1894) mulatozó dúsgazdag szibériai úr szerepel. Ez a Prokopin az ünnepi lakomákon
„szikrázó hülyeségek”-ben gazdag szónoklatokat vág ki.* (* 46. l. Magnéta Jókai különködő s merész kimesterkedettségű alkotásai
közül való. Magnéta bűvésznőről s a két orosz bűvészről, a Borodinszky fivérekről
szól. A mű valóságos rémregény-indítékkal végződik. Titokelárulás miatt
Borodinszky Demeter egy mutatvány örve alatt levágja áruló testvérének,
Fedornak a fejét. Üstökénél fogva emeli fel s mutatja a közönségnek.) Gazdag
orosz hercegkisasszony a hősnője a Sírkő-album-nak
(Kathlánneth). A dús Tarantilla
jövedelmének felét sem tudja elkölteni. Monte-Carlo-ban egy magyar gróffal
ismerkedik meg, ennek elbeszéli négy házassága történetét.
Mint
annyiszor feltűnt már Jókai orosz tárgyú elbeszéléseiben ezúttal is szembeötlik
a bizarrság az orosz előkelők életének festésében. Különös lény ez a Koranoff
Tarantilla hercegkisasszony. Lepkekönnyűséggel szédül egyik szerelemből a
másikba.
A
szerkezet újszerű felfogásra vall. A keret már maga is széles ecsetelésű
elbeszélést nyújt s a bele helyezettek a kerettel éppen úgy összefüggnek, mint
egymás között. Egyik belejátszik a másikba, mindannyinak Tarantilla a hősnője.
Így a kalandszerűség tényezője éleződik ki, az érdeklődés is serényen irányul
Tarantilla házasságainak egymásutánjára, de a hősnő egyéniségének női varázsa
szerterebben. Házassági kalandok sodrába kerül, mélyebb és eszményi szerelem
áthatotta jellemnek nem tarthatjuk. Inkább kalandokat átélő alak, mint
igazveretű jellem. De a keretnek és a keretbe kapcsolódó elbeszéléseknek
középpontjában áll, s ha a jellemrajz fogyatékos is, az elbeszélések
kidolgozása meg egymáshoz tapadása nincs művészi kivitel híján.* (* Megjelent a köv. kötetben: Félistenek
bolondságai, Sirkő-album, Bp., 1912. 127 s kk. lk.)
Míg
a tárgyalt novellákban a léhaság és könnyelműség a legsajátosabb vonás,
Jókainak van olyan elbeszélése is, melyben a nagyúri szeszély a jellemző
mozzanat. A Muszka ajándék (1878)* (*
Észak honából, 346-350. lk.)
Dolguroczki hercege Velencébe hívatja a sztarosztját: itt alaposan
megvesszőzteti, mert egy dolga nem tetszett neki. Az egészben a legügyesebben
megírott rész a sztaroszt velencei útja. Valóban, a hosszú utazás célját, a
muszka ajándékot: a botozást, nem is gyanította a testtörő vesződségeken át
végre útja végpontjához jutott szegény sztaroszt.
Van
olyan elbeszélése is, melyben ügyefogyottnak és tehetetlennek rajzol egy orosz
főurat: Amiramija (1877) a
gyámoltalan Nozdrominoff Nergiewics Alexeiről szól.* (* Először 1877-ben jelent meg az Üstökösben, majd az Észak honából c.
k.-ben, 281-299. lk.)
Két
novellája a kegyvesztettség szerencsétlenségében s a letörtség sanyarúságában
mutatja be az orosz urakat. A három
karácsonyfában (1878) eleven és ötletes szerkezetű elbeszélés keretében
rajzolja Mencsikoff Danielovics Sándornak, a pereces fiúból lett nagyúrnak
felbukkanását, emelkedését s bukását.* (* U.
ott 368-374. lk.)
A
testvéri ármány-okozta romlás romantikus túlzású rajzát olvassuk A dagői toronyban (1879)* (* Először 1879-ben jelent meg a Magyar
Népvilágban, majd a Targallyakban, 85-124. lk.). Ha igaz, hogy a bosszú a
romantikus költészet egyik legkedvesebb indítéka, még igazabb, hogy ennek a
motívumnak aligha adta romantikus író meggyőzőbb mintáját s tanulságosabb
példaképét, mint Jókai Mór A dagői toronyban.
Jókai
Mór orosz úri világának a csélcsapság hitványsága, a szeszély könnyű fajsúlya,
a gyámoltalanság esetlensége s a mélybe süllyedés komorsága a jellemző
sajátságai: sehol enyhítő derű, sehol idylli báj. De a sivárság érzése még
inkább fokozódik azokban az elbeszéléseiben, melyekben az orosz föld
szerencsétlenei lépnek elénk.
3. Szerencsétlenek,
üldözöttek
Van
Jókainak egy novellája, mély a rideg és szívtelen elnyomásról olyan megrázó
képet fest, hogy méltán sorolható a nagy író mesterművei közé: ez Az akhtiari fogoly (1855).* (* Véres könyv, 288-314. lk.)
A
szerencsétlen, szibériai fogságba kergetett Palukhin hercegnő fia a hőse. A
nagy jegyzőkönyvben az áll róla, hogy Szibériában született, holtig fogságban
marad, hogy gépeket talál ki, nagyon szigorúan kell vigyázni reá, mert veszélyes
titkokat tud. Szebasztopol ostromakor odaláncolják egy mozsárhoz: a mozsarat
irányítja, a mozsár pedig nem engedi, hogy megszökjék. Nincs neve, csak száma:
725. Egyszer a francia árkászkatonák a tűzaknában a hagymáz- és epemirigyben
kimúltak hullái között három élő alakot is találtak. Az egyik „az ágyú-kutya”,
a másik kettő lengyel rab volt. A vén oroszt hiába faggatták, megátalkodottan
hallgat, csak papot kér, mert gyónni akar, míg a két lengyel szíves-örömest
írja le Szebasztopol erődeit s az oroszok állásait. Az orosz hajthatatlan
marad, egy titkot sem árul el. Az orvosságot visszautasítja, a kór megöli.
Az
elbeszélés két részre oszlik: az egyik Palukhin hercegnő szenvedéseiről, a
másik fia nyomorúságairól szól. Ez némi lazaságot okoz, de a lélektani egység
nem szenved rövidséget. Az anya könnyelmű elszólása okozta szörnyű sorsát, ez a
végzet pedig kérlelhetetlenül pecsételi meg a fiáét is. Vak hódolat a cár előtt
s alázatos engedelmessége lelkének kitéphetetlen erényei. De mindennek nem
őszinte szeretet s alattvalói ragaszkodás a rugója, hanem a félelem. Jókai alig
alkotott élénkebb színekkel festett jellemet, mint amilyen az akhtiari fogoly.
Kucorgó alázatosságát, szolgai meghunyászkodását csak az elgázoló hatalomtól
való rettegése magyarázza. Éles eszével is elnyomóit szolgálja, leleményes
gondolataival, szikrázó eszméivel nekik hódol, csigalassúságú zsarnokai
lomhafejűségén segít velök. Ő adja a tanácsot, hogy vessék a ragályban
elpusztult orosz katonák hulláit a szebasztopoli tűzaknákba, az ellenséget
könnyen megfertőztetnék. Mi a köszönet? Az aknákba vele és a két lengyellel
cipeltetik a hullákat s szépen rájok fojtják a vermet. A franciáktól hallja az
édes biztatást, megmenekülhetne, bosszút állhatna, mégis hallgat: néma, int a
sír.
Milyen
mesteri lélekrajzot nyújt Jókai erről a félelem-megalázta rabról! Szemében a
cár zordon sorsintéző erő. Mindent rá vonatkoztat, mindég tőle tart, mintha
lépteinek kísértő szelleme volna. Ápolóira bízza, mondják meg a cárnak, hogy ő
hű alattvalója volt: „Mintha attól tartana, hogy a cár képe még az égbe is felhat
s ott is vannak neki hetmanjai és poroszlói, kik az ellene vétkezőket
megragadják s ott is van egy fagyos pokol. Szibéria mintájára, melyben tűz és
lángok helyett jég és hó között kínozzák a kárhozatra szolgált oroszokat.”* (* 313. l.) Annyira frissen él előttünk a
rab alakja,annyira mélységes igazságot tükröz gyászos sorsa, állapota festése
annyi lélektani élességre vall, hogy lelkünk feledhetetlen emlékévé finomul. A
szibériai emberalázó nyomor cudar gyalázata, az orosz jobbágy életének hitvány
végzete, az Isten képére teremtett ember méltóságának Isten büntetéséért kiáltó
elgázolása az akhtiári fogoly egyéniségében olyan eleven életre kel, hogy az
író művészi életmegragadó és élet-teremtő ereje csodálatra ragad.
A
rideg Szibéria a háttere a Kétszer kettő
négy című elbeszélésnek is (1890)* (* Először
a Képes Családi Lapokban jelent meg 1890-ben, majd az Őszi fény c. k.-ben 1-51.
lk.) Tárgya az átok motívumával szövődik össze. Ez az indíték egy zsidó papnak
Moszkovszky sztaroszta ellen zúdított rontó mondása: „Legyen a te fiad s
legyenek a te unokáid a legutolsó parasztok nagy Oroszországban.” Érdekes
szövevénnyel akarja feltüntetni az átokszavak komor megfoganását.
A
szibériai száműzés sötét komolysága a költői játék röpke szeszélyével könnyül
Csalavérben.* (* A Mesék és regékben,
126-193. lk.) Ha igaz Gyulai Pál vádja, hogy Jókait nem egyszer szeszélye
vezeti, úgy e vád megerősítésében Csalavér lehet a fő tanúnk. A szibériai
számkivetés nyűgös kínjai, gyötrő keservei Jókai szemében egyszerre elvesztik
komoly jellemüket. Nem hatja át a száműzöttek csúfságos nyomorúsága. Mókás
pajzánság ragadja, ízetlen tréfakedv serkentgeti, mintha Puck ingerkednék vele.
Mintha
terv nélkül dolgozott volna, a cselekvény annyira á bride abattue száguld a vértelen meseszerűség ködvilága felé. Nem
kisebb fogyatékossága a néprajzi mozzanatokkal való mohó megduzzadás. Szibéria
fagyos-jeges világa lelkét nem egyszer komolyan foglalkoztatta, erős
hullámzásba hozta. A szibériai fekete
halálban (1864) megrendítőn írja, milyen pusztítást végzett itt a halál
lovagja:
Jégsziklás Szibériában
Sok könny folyt ez időtájban,
Forró könnyű, forró sóhaj
Melegétől a jég olvadt.*
(* Költemények, II. k.
248. l.)
A fegyvertelenben éles gúnnyal írja:
„Van a moszkák országában egy nagy nevelő intézet, melynek neve Szibéria és
abban híres iskolák, miket hínak ólombányáknak.”* (* Véres könyv, 29. l.) Keserű sorokat olvasunk a szibériai
zászlóaljak „hősi teendői”-ről Az utolsó khámban.* (* U.ott, 64. l.) Mennyi ötlettel írja a
szibériai másfél embernyi magasságba növő kétlaki csalánról, hogy a természet
különös titkaiból ez a növény csak a számkivetettek telepei körül terem, mintha
ez is gyilkos őrcsapat, „vegetabilis kozák” volna. (Mesék és regék)* (* 170. l.)
Nemcsak
a politika számkivetettjei érdeklik. Riuminja (1877) a vallás üldözötteinek, a
raszkolnikoknak a világába ragadja az olvasót.* (* A Görög tűzben, először a Hon adta ki 1877-ben, jub. kiadásban 1-156.
lk.) A kis regénynek az 1836-iki cserkesz-orosz háború a háttere. Jókai
maga írja, hogy Riuminja eszméjét
Koch Károly Kaukazus-leírása szolgáltatta: Reineggs orosz utazót a XVIII.
században a kormány megbízta, nyomozza ki, van-e hitelük azoknak a híreknek,
melyek a kaukázusi aranyról keringenek? Reineggs a szánok tartományában nyomra
jut ugyan, de ezt a hegylakók eltüntetik. Legott megindul a Kaukázus ellen az
oroszok támadó hadjárata az aranytelepek miatt, de minden orosz próbálkozás
hasztalan igyekvésnek bizonyul.* (* Riumin,
108-109. lk.) Jókai ebből a történeti tényből gazdag tartalmú kalandregényt
szőtt. Ha a jellemalakításban ezúttal sem a legerősebb, a feltalálás
leleményében s a meseszövés változatosságában Riumin bizonyára Jókai
legsikerültebb alkotásai közül való. Feltűnő mindjárt a bevezetés érdeklődést
szító eleven ereje. Ahogyan Weljaminoff tábornok a gyanútlan Riuminnak tudtára adja sorsát, hogy mint a
Phoenix-társaság tagjára súlyos büntetés vár rá, de megszabadul, ha megtalálja
a Kaukázus régóta keresett aranytelepeit, ahogyan ez az öntelt, hatalmi
mámorában megrögzött főtiszt azzal fenyegetőzik, hogy Riumin „bűne” miatt
apjára, anyjára s húgára a szibériai élet keserűsége vár, mindez az orosz
viszonyokba belemélyedő költői szellem megkapó nyilvánulása. De ez az expositio
a cselekvény fejlesztésének kitűnő előzménye is. Riumin szívesen vállalkozik
családja miatt. Vére hűl, szíve szorul az orosz kormány gonoszsága hallatára.
De a váltság, a menekvés útja nem áll-e előtte? Olyan szilárd indokú vállalkozó
kedve s gyökeres erejű tettre bátorodása, hogy feszülten várjuk a
nekikészülődés eredményét.
A
mesefejlesztésnek két módja lehetséges: Riumin nem akad az aranybányákra, de
így a haszontalan út kudarcos jellege a mesét varázsától fosztja meg, vagy
nyomára jutna, hírt is adna róla, de azzal,l hogy Riumin az orosz kormánynak
tenne szolgálatot, sivár hangulatot keltene. Jókai költői szelleme a megoldás
leghatásosabb módját találja meg a kaukázusi raszkolnikok cultusmódjának
feldolgozásával.
Riumin
először a duchoborczik közé jut. Bámulva és megdöbbenve szemléli ezt a
sikoltozó, tébolyodottan ugráló felekezetet. Riumin bepillant a Kaukázusba
száműzött orosz eretnekek életébe.* (* 10.
l.) Mikor a moralcsikokhoz jut el, a megmentett Izménében már vezetőt is
talál. Izméne megmentőjét, Riumint, rajongó szerelemmel szereti. A
moralcsikokról festett kép már szervesebben tapad a mű egészéhez, mert a
moralcsik leány, Izéne utat-módot nyújt ah ősnek célja elérésére. A vakbuzgóan
őrjöngő „angyalfiak”-ról, a közösségben élő, nemzetükkel szakító, emberkiirtást
hirdető s egymást borzasztó szertartásokkal feláldozó moralcsikokról, az orosz
raszkolnikoknak erről az ijesztően veszedelmes fajáról olyan rajzot nyújt,
melynek minden mozzanata szomorú valóságban gyökerezik. A
cselekvényfejlesztésnek még hatásosabb eszköze a beszlovecsniek, a némaságot
fogadott eretnekek bemutatása. A
beszlovecsniektől Izméne, ez a Riuminba szerelmes leány, kémleli ki az
aranytelepek titkát.
A
megoldás megnyugtató. A valóság, a történeti alap megköveteli ugyan, hogy az
oroszok ne jussanak a kaukázusi kincsek birtokába, de a mesének van-e varázsa,
ha maga a hős, Riumin, nem éri el ezt a célt? Az aranyhoz Izméne eljuttatja
ugyan szerelmesét, Riumint, de az udiiak bosszújának áldozatul esnek az
oroszokkal együtt.
Az
orosz számkivetési rendszer, a raszkolnikov-élet s a fondorlatos utakon járó
terjeszkedési vágy mozzanatai egyesülnek Jókai Riuminjában. Ha itt-ott holt súlyokkal rakodik is meg a cselekvény
medre, a bűvös-bájos mesemondás sodra csakhamar elgörgeti a lomha koloncokat. Riuminjában Jókai éles szemmel látja az
orosz visszásságokat, s ha olykor képzelete messze kalandozik is, mégis beható
készségről tesz bizonyságot.
Hogy
az orthodox hitet mennyire üdvözítő vallásnak tekinti az orosz s hogy e hitért
milyen végletekre képes, Jókainak A
jégpalota (1878) című rajza bizonyítja.* (* Észak honából, 351-354. lk.)
Irodalmunkban
egyetlen írónk sem foglalkozott annyit az orosszal, mint Jókai Mór. Az 1849-ben
feltetsző orosz vész, a török-orosz háborúk dúlásai, a lengyel felkelés
eseményei élénk érdeklődésre serkentik, de az oroszok történetének régibb
korszakai s Oroszország belső viszonyai éppen ilyen lenyűgöző erővel ragadják
meg. Más regényíróink elől mintha elsikamodott volna az oroszság jelentősége.
Csak röpkén utalnak reá. Kemény Zsigmond báró egyik röpiratában (Még egy szó a forradalom után, 1851) a
világosi fegyverletétel gyászos súlyát a mohácsi vészével méri össze.* (* Gyulai Pál-féle kiadásban 379. l.) Majd
erős bizakodással szól oda Schuselka úréknak, hogy nem leszünk „a szlávok
martalékai”.* (* U. ott, 380. l.) B.
Eötvös József Die Garantien der Macht und
Einheit Oesterreichs c. művében a keleti kérdés szempontjából szól az orosz
politikáról. A XIX. század uralkodó eszméiben pedig a muszkák rikító példájával
cáfolja azt a nézetet, hogy a polgári szabadság értéke az északi lakosok kiváló
tulajdona.* (* 1885-iki kiadásban, III.
k. 362. l.) Az orosz, hogy úgy mondjuk, ezekben a nagy regényírókban a
politikust szólaltatta meg, művészi érdeklődésre nem ihlette őket. Jókai Mór
nemcsak a publicista és a mémoire-író figyelmével fordul az oroszság felé.
Regényeiben, elbeszéléseiben, egyik drámájában, költeményeiben egyaránt
feltűnik: a magyar, török és lengyel nemzeti életre nehezedő kísértésével,
cárjai szívtelen zsarnokságával, urai emberfitymáló könnyelműségével,
diplomatái cselvetéseivel, száműzöttjei szenvedéseinek komorságával s röghöz
kötött népe állati tengődésével. Ha olykor a tréfa utat talál is, ez a derű
sebten elillan.
Mikor
mohón fürkészünk minden csekélyke magyar nyomot, mely az orosz elé mutat,
nemzeti vétség volna, ha éppen ezt a nagy magyar írót mellőznők, ki bőségesen
szól arról a hatalomról, melynek Góg és
Magóg hadára emlékeztető szerepét elég volt egyszer látnia, hogy
megbélyegezze sötét settenkedéseit s a költészet varázseszközeivel tiltakozzék
népeket gázoló telhetetlensége ellen.* (* Tanulmányomhoz
Jókai Mór munkáinak jubileumi kiadását használtam. Ott, hol csak a lapszámot
jelzem a címen kívül, a jub. kiadás értendő. A jubileumi kiadáson kívül foglalkozom
még a Forradalom alatt írt munkákkal, a jub. kiadás megjelente után napvilágot
látott kötetekkel (Kathlannet, Túl a láthatáron, A mi lengyelünk, Az én életem
regénye)
Forrás: Budapesti Szemle 198.köt. 573.sz. Bp. 1925.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése