Mondd, mi lakik tebenned, negyven évem Muzsája?
- A diákkor, a tenger s a harc utáni honvágy.
Lorca és Alberti
Nyári vendéglő kissé már ősziesen néptelen kerthelyisége. Terítetlen asztalnál, x-lábú székeken, szép fiatal nő mellett két fiatal ember ül ingujjban. Egyiken tarka ing, fehér nyakkendővel, másikon fehér ing, fekete nyakravaló. Azt a jellegzetes, gyermekdeden várakozó, merev arcot vágják, amit legtöbbünk, ha lencse elé kerül. Ki tartja elébük a gépet? Egy barátjuk? Vagy valami hívatlan orvfényképész, aki a vendégeket molesztálja? Akárki, immár az ő jóvoltából itt ülnek most is velünk szemben, ahogy vele szemben ültek egykor. S eggyel többször emlékeztetnek sors forgandóságára, generációk kiszámíthatatlan útjaira, arra, hogy bármelyik észrevétlen és jelentéktelen pillanatunk kiléphet a veszendő időből, hogy történelemmé sűrűsödjön.
Mi tette, mi teszi, miképp fogadjuk el a tényt, hogy a képen látható egyik ifjú arc már több mint negyedszázada a legendáé, mikor a másikkal nemrégiben mi magunk is szembenézhettünk Budapesten Hogy míg az egyikkel kezet szoríthattunk, a másikat még Radnótinak volt dicső tiszte nálunk elsiratni? Radnótinak, akit már mi is, ó, milyen régen elsirattunk. Szédeleg, aki az idő gubancát akarná kibogozni. Szédítő a gondolat, s mégis kikerülhetetlen: úgy is történhetett volna, hogy tavaly, egy szép nyári napon García Lorca jár Budapesten, ő mutatja nekünk összes versei frissen megjelent vaskos kötetét, ő beszél további terveiről. S akkor az ő látogatását találjuk egészen természetesnek, s őrá tekintünk köznapi tisztelettel, mint napjaink „egyik” kiváló költőjére. Mert egyetlen-nek lenni, úgy látszik, csak a halottak privilégiuma.
Ha harminc évvel ezelőtt nem őt „hívja a végzet”, vele sétálhattunk volna a napsütött Ligetben, ahogy Rafael Albertivel sétáltunk – róla mint legendáról beszélve. Akkor az ő arcát és kézfogását ismerjük meg közelebbről, s bizonyára az ő verseit ismerjük kevésbé.
Albertiben, valljuk be, mindenekelőtt Lorca barátját láttuk, nagy idők tanúját. S ez bizonyára végig is kíséri pályáját. Hiszen valóban a legközelebbi barát és harcostárs éppolyan hegedhetetlen sebével, szinte biológiai részeként hordozza életében és művében Lorca emlékét, mint egykor Arany Petőfiét, Goethe Schillerét. Ő is „döbbenve ismerhet fel rajzán egy-egy vonást”, amit a másik „szellem-ujja von”. S a kínzó tudathasadásnak ama rémével is bizonyára nemegyszer kellett megküzdenie, amelynek a barát halálára írt Elégiájában oly korán hangot adott:
Jaj, hogy így láttalak, jaj, hogy reád így találok,
ahogy most én feküdnék, ha engem hív a végzet...
S a vers végén a gongorizáló, barokk szójátékba foglalva is oly megrázóan:
De ha halott halálom rámhagyta a tiédet...
A halhatatlan barát halálának hagyatéka nem könnyű örökség. S itt még az élet mindenkori esetlegessége különösen félelmes párhuzamot is von. Mert 1936 tragikus granadai júliusában fel kellett merülnie Albertiben, hogy ő „több joggal” eshetett volna áldozatul a falangista orgyilkosságnak. Akkor már a Kommunista Párt tagja volt. Megjárta a forradalmi Moszkvát, háta mögött tudta az Octubre (Október) című forradalmi folyóirat szerkesztését s azokat a verseket, amelyek „máról holnapra” nyomon kísérték 1931 óta a spanyol forradalmi fejlődést, s olyan egységet teremtettek „költészet és történelem” között, amilyent az újabb spanyol költészet addig nem ismert. Éppen dél-amerikai fölolvasó-körútjáról érkezett vissza, s azonnal belevetette magát a forradalmi cselekvésbe, olyan kulcspozícióban, mint az Antifasiszta Értelmiségi Szövetség titkára. Ha Elégiájának címében úgy siratja el a nagy barátot, mint „aki nem a saját halálával halt”, óhatatlanul olyasfélét is jelent, hogy önmagát kicsit úgy tekintette, mint aki nem a saját életét éli.
A száműzetések költője
A saját életét élte. Ha műve Lorcáéval – mióta alig húszévesen, a nagyra hivatott generációk kora egymást-keresésében találkoztak – annak tragikus haláláig szorosan összeforrt, mintegy ellenpontos kiegészítéseként, Lorca halála után annak egyenes folytatása lett. Ikertestvéri közelségük, immár szétválaszthatatlan irodalomtörténeti duójuk, a benne megnyilatkozó, élesen elváló két szólammal, arra is figyelmeztet, milyen felületes és gyakorta vétkes gyakorlat egy korban valamely költői irányt, kifejezésmódot önkényesen a „kor” egyedüli adekvát kifejezésének tekinteni, s ily módon elmarasztalni, „másodlagossá” degradálni más irányokat. Mintha egy kor valóságát, a napok hangulatát, egy nemzet fő törekvéseit, egy nép mozgalmait egyetlen hang, akár a legnagyobb és legárnyaltabb is, képes lehetne egymagában hordozni. Soha különbözőbb két könyvet, mint például a lorcai Cigányrománcok s a vele csaknem egy időben (1927-29) íródott és napvilágot látott Alberti-könyv, Az angyalok. Melyik fejezi ki a kor hangulatát és aspirációit? Nyilván a kettő együtt, s hozzá még a többiek. Alberti jogos büszkeséggel mondhatta el nemrégiben a Lettres Francaises-nek adott nyilatkozatában ifjúkorának e fő művére visszatekintve: „Úgy érzem, Az angyalok az a könyv, amely legjobban jellemzi országunk forradalom előtti helyzetét abban az adott pillanatban, amelyben íródott.” De nem mondhatná-e el Lorca (ha élne), s nem mondja-e el helyette az utókor ugyanezt éppilyen joggal a Cigányrománcokról?
Az angyalok egy emésztő száműzetés költeménye, a legkínzóbb, az önmagunkból való száműzöttségé, melyben az elveszett ifjúság utáni honvágy összefonódik a szenvedélyesen keresett s egyelőre nem talált érdemes életcél vágyával. De annak a költőnek, aki később az immár negyedszázada tartó valóságos száműzetés énekese lesz, mintha csak kezdettől erre a szerepre készült volna, már az ifjúság elvesztése sem az első számkivetettsége volt. Az volt már maga az ifjúság is. Első könyve, mely a szerencsés ifjú költőnek egy csapásra megszerezte a hivatalos elismerést (a Nemzeti Költői Díj formájában) s a legkülönb kortársainak megbecsülését és barátságát, ajtót nyitott a korabeli, nagy fellendülés előtt álló spanyol irodalom legelőkelőbb termeibe, ritka módon jellemző címével méltó előhangot ad egész költészetéhez: Tengerész a szárazföldön. Azóta befutott pályájának távlata valóban prófétikusan szimbolikussá avatja ezt a pálya kezdetén önmagának adományozott elnevezést. Igen, az a sors jutott neki, hogy tengerész legyen a szárazföldön, angyal a paradicsomból kizárva (és egyben ember az angyalok harcának középpontjában), festő a költészetben, harcos a harc lehetőségétől elszakítva, a honszerelem emésztettje idegenben. S az, hogy e sokszoros száműzöttség helyzetéből adja sajátos és megragadó lírai képét korának.
A tenger. Jaj, a tenger
Első „elvesztett”, vagy el se nyert paradicsoma a tenger. A Cádiz melletti születésű, gyerekkorától tengerrel ismerős és tengerre vágyó ifjú alig serdül fel, s betegsége máris száműzi messze a tengertől, a hegyek közé, az ibér félsziget szárazföldjének kellőt közepébe. (Zárójelben? ha a nosztalgia olyan alapállása a léleknek, az is, ami egykor színtere volt. Azok a Guadarramai Sierrák, amelyek közül az ifjú költőt olyan szívszorító vágy vonta a tenger felé, harminc év múltán épp oly fájdalmas vággyal fogják magukhoz vonni majd a Parandi dalokban:
Mégis, én a szélzúgásba
messzi vonatokat hallok
robogni Guadarramába.)
A betegség egyszerre szakítja el az egészségesek világától és a tengertől. A hegyek és a betegség kettős rabságában sajátos módon egyesül az emberiség képzetében úgyis ősrégtől fogva összeforrt tenger és szabadság. Ez veszi ki a t4ehetségesen induló festő kezéből (18 éves korában már kiállítása nyílt a madridi Ateneóban) az ecsetet, és adja kezébe a tollat.
Tollat, amely egyelőre nagyon hasonlít az ecsethez. Egy délszaki plain-air népélet pittoreszk alakjait és díszleteit festi elénk, játékos, röpke vonásokkal. A nosztalgia itt még csupa játék, csupa gyermeki képzelet, a fájdalom is a mosoly élénk fényeiben villan fel. Festői vers ez, de ugyanannyira zenei is. A XVI-XVII. századi andalúz népköltészet és Gil Vicente hagyományos dalformáit költi újjá, az újramondásnak azzal a játékos-ironikus metamorfózisával, amely a XX. századi irodalom egyik széleskörűen használt módszere, nemcsak a költészetben, hanem a regényben és drámában is. Realista és népi hang ez, de valami tündéri stilizáltság játszik benne, a népélet valóságos alakjai közé észrevétlenül keverve a fantázia látszólag semmiben sem különböző figuráit; a nagyon is hétköznapi tengerparti algaárus így lesz egyszeriben egy tenger alatti kert kertészlányának udvarlója, s így van, hogy észre se vesszük, mikor a gyertyaárus megszokott portékái közé „gömbölyű felhőket” és „arany csillagokat” csempész előttünk.
A kor a zenében a modern balett kivirágzásának korszaka. S a szárazföldre szorult kis tengerész akár egy napfényben fürdő színpad szólótáncosa is lehetne; pergő dalai Alberti és Lorca atyai barátjának és mesterének, Manuel de Fallának (és Ravelnek és Sztravinszkijnek) rafinált folklórját idézik. Amily egyszerűek látszatra, oly sokrétűek kor születő művészi formáihoz és új közérzéséhez való vonatkozásukban. A maguk egyszeri, a balett mellett bábjátékra, operára is utaló formájával, egyszerre fejezik ki a kora ifjúság s a háború utáni fellélegzés naiv-játékos életörömét azzal a fenyegető felhanggal, amelyben már a közelgő válságok mélysége kísért. Könnyed műfaj, „szerencsésen felületes hangvétel”, ahogy egy kései kitűnő bírálója, L. F. Vivanco írja, messze még az intellektusnak attól a drámai erejétől, amely a költő érett korát jellemzi, mégsem érdemtelenül érte már ekkor az osztatlan siker, melynek legszebb pálmaágát a kor nagy költőjének, Juan Ramón Jiméneznek az ifjú költőhöz intézett levele nyújtotta át. „(A tengerész a szárazföldön) elejétől végig... a szépségek szakadatlan hullámverésének partvidéke, hasonlóan a Cádizi-öbölhöz, az illatok, tajtékok, párák és zenék csodálatos áradása. Kedves és mosolygó Albertim, ön immár véglegesen följutott a szépség... árbockosarába” – írta.
Kezdetben ez a tenger, ahol az ábrándos gyerek számára élni-halni egyformán gyönyörűségesnek és kívánatosnak tűnt, nem csupán az egészséges szabadság vágya, amelyből a beteg fiatalember kizáratott; súlyos irodalmi örökség is, a szimbolisták tárgytalan sóvárgásának mindig megújuló rekvizituma. A könyv beköszöntő szonettje, a baudelaire-i mottóval is jelzett baudelaire-i hangütésével, még inkább annak a hosszú sornak egyik utolsó darabja a modern költészetben, melynek örökre villogó gyémántjai a Baudelaire Utazása, Mallarmé Tengeri szele, Rimbaud Részeg hajója voltak. De ez a későszimbolista utóhang itt csak kiindulópont; oly egyedül áll a könyv és Alberti egész költészete élén, mintha csak tiszteletadás volna a mesterek előtt, mielőtt megtagadjuk őket.
A tenger, a jelképes és a valódi, a költőt egész pályáján végigkíséri. De közben a korai, a szomorúságában is kitörően vidám, gyermeki sóvárgás tragikus ellenpontokat kap. Az olyannyira áhított tenger, amelynek a spanyolok nyelve – nyilván mindentudónak képzelve, mint görögök Teiresziaszt – kettős nemet tulajdonít, s amelyet Alberti naiv-himnikus fokozással – és magyarul lefordíthatatlanul – egyszerre mindkét nemében aposztrofál – El mar, La mar. – El mar.! Solo la mar! – később kegyesen meghallgatta a költő forró és intug ismételt könyörgését. De kicsit úgy, mint Racine-nál a kegyetlen istenek, akiknek „gyakorta épp dühük hallgat áldozatunkra – s bűnünkre büntetés legfőbb kegyük gyakorta.”
Antillákra megyek én a
tengerek keserü ménta-
illatával.
Alig egy évtizedet kellett várnia, hogy e vágya beteljesedjék. De milyen étizedet! És milyen lett a beteljesedés! Az áhított déli tengerekre nem a szárazföld béklyóiból boldogan szabadult rab szökött ki, hanem a levert forradalom honából elüldözött harcosa. Sorsa a tengeren túli számkivetés lett, éppen fordítottja a romantikus nosztalgiának. Ezentúl immár nem a kósza, ismeretlen messziségek kábító fűszerét jelenti számára az elérhetetlen tenger; hanem a hétköznapi, jól ismert, s immár még elérhetetlenebb hazai félszigetet ölelő habokat.
s Alberti költészetének érett kora egy másik nosztalgiáé lesz, amelyet játékos egyéni romantika helyett tragikus történelmi realitás feszít: a honvágyé. A száműzetés utáni első művei egyikében, az Arión címmel egybefoglalt laza futamokban megint a tengert idézi. Más hangszerelésben – a dl helyett tömör-aforizmatikusan – újra megjelennek itt a korai tengervariációk újabb változatai, de a gyermeki vágyak megcsúfolásáért ilyen szemrehányó keserűséggel:
Sose mondtad, tenger, cádizi tenger,
tetők tengere, gyerekkori tenger,
hogy egyszer másik, távol partjaidra
kell jönnöm, tiltott tenger, sírni érted,
tetők tengere, gyerekkori tenger.
S a drámai költészet minden kiélezett hatását megcsúfolja a sors kegyetlen színpadi rendezése (melynek teljességét számunkra átélhetően persze mégiscsak a költészet, ez esetben az alberti-i honvágyköltészet képes érzékeltetni): a költő előtt a világ minden útja, földje és tengere nyitva áll, kivéve azt az egyetlen – most oly emésztően vágyott – szárazföldet, ahonnan valaha oly emésztően elvágyakozott. A Florida fedélzetén íródott költemény, „szemben a spanyol partokkal”, épp ezért lehet Alberti költészetének egyik csúcspontja, mert mögötte egy egész élet vágyainak és beteljesedéseinek oly tragikus disszonanciával összekeveredő éles szólamai zengnek:
Feszülő dús vitorlákkal vigyázlak
e hajó lassú habjain lebegve,
ez erkélyen, mely ringva újra elvisz
s messzeragad szerelmedtől, anyácskám.
Arkangyali honvágy
A szárazföldön rekedt kis tengerész dalai s a rákövetkező két kötetnek az alaphangot tovább variáló versei egy apolitikus lélek kifejezői. S a költő annak mutatkozik még a rákövetkező súlyosabb kötetében is, mely ugyanúgy egy spanyol költői hagyomány modern-ironikus feltámasztásának jegyében fogant, mint az előbbiek, csak egy gyökeresen eltérő hagyományéban, teljes fordulatot téve a reneszánsz népi klasszicizmusától a XVII. század barokk ezoterizmusa felé. 1927: Góngora születése háromszázadik évfordulójának s az ifjú spanyol értelmiség „Góngora-csatájának” éve. Az új nemzedék, Lorcával és Albertivel az élén, a maga szabadságharcának első, még teljesen a költői forma mezében vívott csatájára indul, mikor Góngora unalmas és érthetetlen klasszikussá silányított zsenijének feltámasztásáért küzd. Bármily burkoltan is, e csata már a nemsokára bekövetkező polgári forradalom előhírnöke, az értelmiség tüntetése Primo de Rivera fasiszta diktatúrája ellen. Alberti már gyerekfővel tévedhetetlen stílusérzéke és verskészsége játszi könnyedséggel öltözik át a népdalok tarka, lenge jelmezéből a barokk szintaxis nehéz arany fegyverzetébe. Keze alól kerülnek ki a század leggóngoraibb szonettjei és terzinái; de a méltóságos régi mértékek és régi témák egészen a burleszkig eltorzulnak a beléjük öltöztetett legmaibb szavak és gondolatok ellentétes feszítésétől. Mintha valaki páncélingben teljes könnyedséggel charlestont járna.
S e játékos-öncélú hermetizmus közben egyetlen versben újra feltűnik a régi népdalhang, csak egészen más fekvésben, súlyos fordulatok és nehezen kitapintható mondandók ígéretét és fenyegetését sejtetve, a később elhatározóvá váló cím alatt: A pallér-angyalok.
Az angyalok – a költő ötödik kötete – egyik csúcsa lesz az egész század spanyol nyelvének és költészetének. Szinte pártkülönbség nélkül annak ismeri el a spanyol és világirodalmi kritika. Vége a fiatal Alberti könnyű perdülésének. A népdal messzi múltból feszülő kötelein játékos iróniával lebbenő kötéltáncok, a góngorizmus bonyolultan modernizált balettje egy roppant világnézeti és érzelmi válságnak ad helyet, amely alatt nem mesterségesen nagyított játékmélységek, hanem a kor nagy kérdéseinek valóságos és vészes szakadékai tátongnak. A tét immár nem a minél meglepőbb mutatvány, hanem az élet, mindenestül.
Mi az az „elveszett paradicsom”, ez a végzetesebb száműzetettség, amelyet a könyv talányos prológusában sirat a költő, s amelyet „fény nélkül” keres „mindörökre”? Az ifjúság lenne csak, amelyből valóban nincs angyal, aki „megvilágíthatná a visszautat”? De ha csak az ifjúság volna... Az egész élet sötétült el, amely eddig oly eleven színekkel ragyogott körülötte. Lélek és test egysége, az ember otthona a szülötti tájban, biztonsága az egész, bánataival és gondjaival együtt is elfogadott létezésben – mindez, mintha sohase lett volna. S a kifejezés, a művészet, amely oly híven szolgált már a kezdő ifjúnak, egyszerre megtagadja szolgálatait. A költő „világ végére”, a maga világának végére ért.
És ebben az egyéni világvégben, ha a költői tudat maga még nem is – paradox módon épp ez teszi világvég-érzését oly intenzívvé – a költői kifejezés már egy egyetemesebb világvéggel érintkezik. Az angyalok ezért emelkedik túl a válságköltészet európai szokványainak még a jobb részén is. Egy heroikus küzdelemre készülődő nép fojtott harci kiáltása a csapattá rendeződés előtt.
Az angyalok mély emberi és világnézeti válságának feltárásához nagy morális bátorság, de a költői eszközöknek nem kevésbé bátor átalakítása kellett. Szinte semmi sem maradt meg itt Alberti korai verseinek könnyű vívmányaiból. A rég oly Pazar színekben felidézett spanyol táj díszletei mintha színpadi süllyesztőben tűntek volna el: csak a drámai küzdelem sötét és névtelen benső tájai élnek. A kor azelőtt egy-egy ügyesen modern szóval egy csapásra felidézett képe egy végsőkig objektivált költői nyelv fojtott időtlenségébe vész. S a hetyke személyiség, aki nemrég még a kis tengerész matrózblúzát öltötte fel előttünk, vagy a „mafla Rafael” egészséges öngúnnyal rajzolt képében tetszelgett, „lakatlan testté” válik, melyből kiszállt a lélek, porig égett, megsemmisült személyiséggé, amelynek izzó zsarátja apokaliptikus mitológiák imbolygó képeit vetíti a sötét falakra.
Egy későbbi és magasabb síkon a rimbaud-i krízis ismétlődik meg: az alkotó művészé az imperializmus korában, aki egyszerre borzadva ébred rá, hogy az külön világ, amelynek mindenható demiurgosza volt, nem a való világ, s minél tökéletesebb önmagában, annál messzebb kerül az igazitól. Rimbaud nagy felismerése szükségszerű volt, s azóta egyre szükségszerűbben merül föl a polgári indulású művészben, s korunk minden jelentős alkotója, a maga módján, átélte ezt a válságot. S azt lehet mondani, korunkban minden jelentős művész pályája azon méretik le, keres-e és miképp keres e válságból kivezető utat. Megnyugszik-e benne, mint megoldhatatlanban, vagy megpróbál kitörni belőle. „Alberti mindenekelőtt azoknak a költője – írja érdekes és objektivitásra törekvő elemzésében C. M. Bowra, az oxfordi egyetem poétikaprofesszora -, akiknek rá kellett ébredniük az élet tökéletlenségére, de ahelyett, hogy ezen siránkoztak volna, a vele való bátor és becsületes szembeszállást választották”. Az angyalok egy olyan roppant intellektuális erőfeszítés képe, amely nem a világ eleve elfogadott megismerhetetlenségén és megváltoztathatatlanságán feneklik meg, hanem önmaga tragikusan felismert válsághelyzetén, amelyből kiindulva valóban nincs lehetőség a világ megértésére. A helyzeten kell tehát változtatni. A költemény homályai, értelmen túli és értelem alatti hangjai s azoknak eveláló ereje éppen e bennük és mögöttük érzett szenvedélyes intellektuális élethalálharcból fakadnak. S ezzel túlmutatnak önmagukon.
Mert minden elsüllyedt sivatag után marad még egy végső a z u t á n...
Igen, sokaság voltam
Merre mutatnak? Már Rimbaud tudta, hogy csak egyfelé lehet: changer la vie. A forradalom felé. Alberti Spanyolországa közvetlen annak a küszöbére érkezett. Bármilyen ezoterikus költeménysorozat is Az angyalok, belső tüze átizzítja zárt falait. S ha a válság tüzében magát érezte felégetettnek, közben – a költészet és az értelem győzelme! – neki sikerült felégetnie a falakat, amelyek a világtól elzárták. Az angyalok polgári kritikusai is egyetértenek abban – ha némiképp megütközve is -, hogy Az angyalok költője, nem sokkal műve megjelenése után, teljes emberi és költői mivoltában a szocialista forradalom oldalára állt; s abban is, hogy ez végül is törvényszerűen történt.
Alberti útja ettől kezdve a szocialista forradalmi költő útja lesz; az is marad mindvégig. Hol ritka szép párhuzamossággal futva Lorcáé mellett, mint a Költő New- Yorkban és a 13 sáv és 48 csillag szinte egymásra felelő verseiben, vagy a Torreádorsirató mellé a Látlak és mégse látlak elégiáját állítva, hol kiegészítve Lorca forradalmian izzó, de a konkrét forradalmi tartalomtól tartózkodó líráját A költő az utcán nyílt kommunista költészetével. Alberti költészete a harmincas évek első felében teljes gazdagságában mutatja azt a költőt, aki mély egzisztenciális (s az egzisztencializmushoz közel jutott) válságából kilábolva sem adja fel egy percig sem kényelmesen az átélés emésztő intenzitását, amelyet a válság kifejezésében megszerzett magának. hanem – természetesen más hangvételekben – de ugyanezt az izzó költői erőt őrzi az otthonra találás kifejezésében is. Nem szárnyaszegett és megkopasztott Múzsáját – mint az sajnos, sokszor megtörténik -, költészetének pompázatos madarát bocsátja önnön meggyőződése és a forradalom rendelkezésére. Nem vigasztalja magát a józan közmondással. Semmit sem akar elveszteni a réven, abban a reményben, hogy valami rejtelmes vámon majd visszaszerezheti. Minden gazdagságát magával hozza. Csak végig kell nézni e kor költeményeinek teljes változatosságán, az Extremadurai gyermek dalától a torreádor-elégia sűrű plasztikáján át a forradalmi napok krónikásának oldott költői beszédéig.
De – különös, megfellebbezhetetlen sors – az eddig önként vállalt száműzöttséget most a történelem rója rá. A Spanyol Köztársaság bukása a spanyol értelmiség legjavát, köztük az érte küzdő művészek egész élcsapatát emigrációba kényszeríti. Ez az emigráció immár nem benső és nem képzelt: a lehető legkézzelfoghatóbb. És olyan, amely már nem magánügy, egy nagy közösség ügye. Ennek a közös száműzetésnek legnagyobb költőjeként áll előttünk Alberti.
Száműzetése kettős: egyszerre szakadt el hazájától és az aktív forradalmi harctól. S költészetében e két veszteség eggyéfonódik – megint csak az örök szimbólum, a tenger képét öltve magára. Mivé lett a késő-romantikus elvágyódások tengere? A Baudelaire szimbólumából a Petőfi szimbólumává:
Szép volt hullámnak lenni,
a nép felcsapó áramának.
*
Igen, sokaság voltam... Habja közt, mint
tömérdek tenger, a tied közt,
egy hang voltam, ki zengve zengtem.
Szinte magától adódik, hogy a nosztalgia költőjének kései nagy műve az emlékezés jegyében születik. Az emlékezések az élő messziségre a sokszoros száműzetést szenvedő költő kiteljesült éneke, amelyben gazdag életet nyer minden, amiből kirekesztetett. A tizennégy szótagos spanyol alexandrinus rímekkel fel nem tartóztatott, széles, kitartott ütemeiben minden ott él, amitől a költőt megfosztották: még az ifjúság is, a szerelem feledhetetlen találkozása önnön örökkévalóságával a „híres romok között”, egy holdsütötte nászi ágy, az andalúz alkony, a „fájdalmas és hatalmas” távoli haza dicsősége és gyalázata: minden, ami volt, s – az emlékezés emberi csodája – egyszerre még az is létezővé válik, ami csak lehetett volna: a szerelem „ott, ahol sohase volt”.
De közben még egy számkivetés várt leszámolásra. Még egy nosztalgia, amelyből a kor egyik legsajátosabb versgyűjteménye született: A festészethez. Vannak az „életes” irodalomnak olyan kizárólagos propagátorai, akik a kultúra témáját szeretik a költészetben „másodlagos”-nak tekinteni, nem véve észbe, hogy a kultúra az embernek éppolyan elementáris cselekvése az idők kezdetétől fogva, mint minden egyéb, hogy történelmének éppoly elidegeníthetetlen, ha nem éppen a legelidegeníthetetlenebb része. Ott, ahol a kultúra az emberi egzisztencia mélyébe ágyazva él, ahol az alkotó intellektus a művészet alkotásaiban le tud nyúlni, addig a legmélyebb gyökérig, ahol az ember művészetteremtő ereje eredendően összefonódik életet és történelmet alakító egész lényével, ott az alkotás maga újabb, éppoly eredeti költői alkotások forrása lehet, mint minden egyéb. Ilyenné válik Alberti A festészethez írott óda- és elégiasorozatában. Mindazt, amit a festészetet ifjan elhagyó festő nem festhetett meg, most a festészet történetét és a festészet alkotói folyamatát belülről újraélve, megírta. S olyan könyv született belőle, amely a költő csúcsteljesítményeihez, a kor költészetének javához sorakozik.
A változatlan költészet
A száműzetések folyton megújuló, véget nem érő sorozatában a költő számára mégis van állandó otthon: mestersége és művészete. „Egyetlen tenger”, amely „sohasem hagyta el”: a költészet:
velem együtt hazátlan,
velem együtt bemocskolt s felmagasztalt,
te velem együtt számkiűzött...
A költészet mindig vele maradt, mert a költő sosem adta fel a szellemi készenlétnek, a sose lankadó teljes-emberi érzékenységnek azt az erőfeszítését, amely a költészetnek egyetlen éltetője. Az Egy nap története című prózai napló szép dokumentuma ennek a sosem szűnő harcnak, amely egy pillanatra sem ismeri az oly gyakori megalkuvást: az „eszmeiség” rovására a „művészetnek”, vagy a „művészet” rovására az „eszméknek” tett engedményt. Mindig egyszerre akart lépést tartani kora vezérlő eszméivel és azokkal a homályos érzületekkel és érzékenységekkel, amelyek azokat körülveszik, s azokkal az eszközökkel, amelyeket a művészet egyetemes fejlődése körötte – és részben általa – kialakított korunkban.
Kezdettől fogva maga és a világ kifejezésére tört, de – illetve éppen ezért – mindig elsődleges kutatásának tárgya volt a forma. A költészet minden modern eszközét felhasználta, de sohasem feledte, hogy a művészet csak az emberi történelem egészébe fogódzva alkothat újat. S tudja, hogy a forma, amelyet az emberiség, a nemzet, a nyelv hosszú fejlődés során alakított ki, nem egy nemzedék munkája, s egy nemzedék munkájával nem lehet helyettesíteni. Milyen pontos kifejezését adja ennek egyetlen könnyed szakaszban, mely a Paranái dalok között foglal helyet:
Nem átallom szabni versem
régi formájú dalokra.
Hisz a vers gyorsabban évül,
mint a forma.
Mint minden igazi nagy alkotó, a formáknak ebbe a századok kialakította anyagába fogódzott, hozzáadva a magáét, megforgatva egyet a maga korongján is, rajthagyva a maga mesteri ujjnyomait, hogy így hagyományozza tovább az időben.
Intellektuális költő. Más szóval a költészetet nem valami korlátozott érzelmi vagy ösztön-kifejezésnek érzi, hanem a teljes ember egész modern érzékenysége foglalatának. Költészete így az értelmezett érzelemnek és életté lényegített gondolatnak az a bonyolult vegyülete, amit egyik mestere, az előtte-járó nemzedék nagyja, Miguel de Unarmuno egyetlen oly szerencsés verssorba foglalt:
gondol, aki érez, érez, aki gondol,
s amely – ha szabad a fordító személyes vallomásával befejezni – számomra a legismerősebb és legközelállóbb a költészetben.
SOMLYÓ GYÖRGY
(Forrás: Rafael Alberti: Az ismeretlen angyal – Válogatott versek 5-20. old. – Európa Könyvkiadó Bp., 1962.)
