A hó, a hó, a hó, a hó…
Égi szita szitálja lassan
és hull és hull és egyre hull,
angyalpárnákból lágy pihék
szállongnak szakadatlanul,
égi kezek csak egyre ontják
befödve gyászt és vét és pompát
csak hull és hull, mindegyre hull
s már minden fehér hóba ful:
a háztető, a rét, a domb,
toronytetőn a fénylő gomb,
a temető, a szántóföld
fehér halotti leplet ölt,
az országút, a híd, a tó,
mind, mind vakitó, tiszta hó,
a templom és börtön felett
halld hancurozni a Telet,
hogy pattan csípős ostora,
belé reng kórház, oskola,
a hó mint pajkos, rossz kölök,
a két szemed közé röhög
s mint csintalan, vásott gyerek
veled szünetlen incseleg,
arcodba vág, nyakadba hull
és paskol irgalmatlanul,
szegény, fázós, didergő fák,
mint posztot álló katonák
míg Tavasz káplár úr nem int,
hóköpenybe strázsálnak kint,
őrizte ők az utakat,
hol csilingelő szán szalad
az ólomszürke ég alatt,
honnan a hó szakad… szakad…
Már napok óta egyre hull
és szünetelni nem akar,
és bitófát és Golgotát
egyforma szűzlepel takar,
és erdőszélen őz nyomát
és tolvajét, ki lopni járt,
fehér leplével elfedi
a hófehér hó egyaránt,
szekér, ha máma erre jár,
holnapra nincs nyoma se már,
mert szüntelenül hull a hó,
a hó, a hó, a hó, a hó…
Ó tiszta hó, ó szűzi hó,
veled az Úr lelke izent,
e szűz fehérség jaj de jó
és jaj de jó e szűzi csend!
ó szálljatok lágy hópihék,
nyílj ablakomon jégvirág,
csak így tudom elhinni még,
hogy van egy tisztább, szebb világ,
ahol a könny, a gyász, a vér,
a bűn s erény: fehér, fehér…
Ha jön a kékszemű Tavasz,
e csélcsap, ifjú, vad kamasz,
úgyis mindennek vége már
és jön a lucskos, sár a sár
s a kék, mosolygó ég alatt
egy csepp fehérség sem marad…
Ó áldott, szűzi, tiszta hó,
mindig igy élni volna jó,
bűnt nem tetézve szüntelen,
- fehéren, tisztán, bűntelen…
Forrás: Magyar nép IV. évf. 49. sz. 1924. dec. 6.
