2022. jún. 6.

Serestély Béla (1883-1968): A hó, a hó…

A hó, a hó, a hó, a hó…

 

Égi szita szitálja lassan

és hull és hull és egyre hull,

angyalpárnákból lágy pihék

szállongnak szakadatlanul,

égi kezek csak egyre ontják

befödve gyászt és vét és pompát

csak hull és hull, mindegyre hull

s már minden fehér hóba ful:

a háztető, a rét, a domb,

toronytetőn a fénylő gomb,

a temető, a szántóföld

fehér halotti leplet ölt,

az országút, a híd, a tó,

mind, mind vakitó, tiszta hó,

a templom és börtön felett

halld hancurozni a Telet,

hogy pattan csípős ostora,

belé reng kórház, oskola,

a hó mint pajkos, rossz kölök,

a két szemed közé röhög

s mint csintalan, vásott gyerek

veled szünetlen incseleg,

arcodba vág, nyakadba hull

és paskol irgalmatlanul,

szegény, fázós, didergő fák,

mint posztot álló katonák

míg Tavasz káplár úr nem int,

hóköpenybe strázsálnak kint,

őrizte ők az utakat,

hol csilingelő szán szalad

az ólomszürke ég alatt,

honnan a hó szakad… szakad…

Már napok óta egyre hull

és szünetelni nem akar,

és bitófát és Golgotát

egyforma szűzlepel takar,

és erdőszélen őz nyomát

és tolvajét, ki lopni járt,

fehér leplével elfedi

a hófehér hó egyaránt,

szekér, ha máma erre jár,

holnapra nincs nyoma se már,

mert szüntelenül hull a hó,

a hó, a hó, a hó, a hó…

 

Ó tiszta hó, ó szűzi hó,

veled az Úr lelke izent,

e szűz fehérség jaj de jó

és jaj de jó e szűzi csend!

ó szálljatok lágy hópihék,

nyílj ablakomon jégvirág,

csak így tudom elhinni még,

hogy van egy tisztább, szebb világ,

ahol  a könny, a gyász, a vér,

a bűn s erény: fehér, fehér…

Ha jön a kékszemű Tavasz,

e csélcsap, ifjú, vad kamasz,

úgyis mindennek vége már

és jön a lucskos, sár a sár

s a kék, mosolygó ég alatt

egy csepp fehérség sem marad…

Ó áldott, szűzi, tiszta hó,

mindig igy élni volna jó,

bűnt nem tetézve szüntelen,

- fehéren, tisztán, bűntelen…

 

Forrás: Magyar nép IV. évf. 49. sz. 1924. dec. 6.

 

Petres Kálmán (1887-1927): Én szeretem a szülőföldem

 


Én imádom a szülőföldem’,

Kis madárházunkat a sorban,

S a kertet, ahol játszva törtem

Piros rózsákat gyermekkorban.

Én imádom a szülőföldem’.

 

Nekem testvérem ott az erdő,

Ha szellő zúg a fákon végig,

A lombsirása hozzám eljő

S a szivem rája mindig vérzik.

Nekem testvérem ott az erdő.

 

Az én örömem most is ott van,

Valahol künn a faluvégen,

Hol aranyszárnyu lepkét fogtam

A puha fűben réges-régen,

Az én örömem most is ott van.

 

És kicsordul a szemem könnye,

S lelkem föléjük sirva tartom

Mind mind az emlék drágagyöngye,

Hegy, völgy, patak, virág a parton.

És kicsordul a szemem könnye.

 

Vigyenek oda vissza holtan,

Ha messzi hullna rám az éjjel.

Gyermek a Nyárád mellett voltam,

S egy székely házból jöttem én el.

Vigyenek oda vissza holtan.

 

Forrás: Magyar nép IV. évf. 51-52. sz. 1924. dec. 25.

Szigethy Ferenc (1892-1969): Falusi téli délután



Mogorva téli délutánon

Benyitok egy kis paraszt házba,

Az asztalnál egy öreg ember

Feltett süveggel ül pipázva.

 

Az asztal mellé ülök én is

S csendes beszéd indul közöttünk –

Az öreg bort hoz s egy pohár bort

Szokásból egymásra köszöntünk.

 

Aztán mindig több lesz a témánk,

Bővebb szavu lesz a beszédünk

S mit már tenni kellene itten,

Arról mindenről elbeszélünk.

 

S kívül az utcán néma csend van,

Nem is érzik, hogy ott kint élnek –

A falra nézek: áll az óra –

Itt áll az óra s áll az élet.

 

Forrás: Magyar nép IV. évf. 51-52. sz. 1924. dec. 25.

P. Jánossy Béla (1883-1945): Karácsonyi ének

 

Szivünk a rontó fergetegben

Földig lerombolt hajlék,

Szenved ezernyi vérző sebben,

Mit vágott vad vihar s jég…

Keressük, ami enyhet ád

Szivünk ezer sebének.

Ajkunkon, hajh, alig fakad

Szent karácsonyi ének…!

 

A lelki béke szép honából

Vak sorsunk messzi űzött:

Kis Betlehem csillaga távol…

Nincs cél, remény, kitüzött.

Hol, merre mentő csónaka

Dúlt létünk tengerének…?

Ajkunkon miért is hangzana

Szent karácsonyi ének…?

 

Szépségeink fáiról letarlott

A gazdag, régi pompa,

S hol eddig vig öröm viharzott,

Könnyben úszunk naponta.

Széttörve kincses rejteke

A boldog lelki Énnek…

Szivünkből óh, felzenghet-e

Szent karácsonyi ének?

 

De ime, Betlehem varázsa

Titkon megejti lelkünk,

Szűnik fájdalmunk vad marása

S egy percre tán – felejtünk…

Enged szivünk a csillogó,

Szállongó hópihének

És felzendül a zokogó

Szent karácsonyi ének…

 

Hömpölyg a dal, mint folyam árja,

Viszi ezernyi vágyunk,

Felé mutat biztatva, áldva

Karunk, melyet kitárunk!

Ize lassan megédesül

Könnyeink sós vizének…

Óh harsogj, s el ne csendesülj

Szent karácsonyi ének!

 

Betlehem áldott jászolában

Fekszik a mi reményünk!

Erőnk a hit mély igazában

S a vaksötétbe’ fényünk!

Célunk, jövőnk, egy mindenünk:

Letörhetetlen élet!

Ezt harsogod fennen nekünk

Szent karácsonyi ének!

 

Mosolyg a jászol fejedelme

S szivünk bimbóba pattan.

Piciny kezét felénk emelve

Ugy hiv, hiv szakadatlan…

S ha menvén, jámbor pásztorok,

Útjaink oda érnek,

Zengjen ezernyi hű torok

Szent karácsonyi ének!!!

 

Forrás: Magyar nép IV. évf. 51-52. sz. 1924. dec. 25.

Janicsák István: Este

 

Este ha éj szele

száll a tavon,

ülnek a békák

hallgatagon.

 

Nézik a holdat, az

éji csodát,

tőle remélnek

több vacsorát.

 

Forrás: Kis Ujság LXVII. (1.) évf. 29. sz. 1989. dec. 14.

Kántor Péter: Valami ház

 

Sohase látszik, mindig csak sejlik,

tégla, habarcs, mész építik, rejtik.

 

Ami hozzáér, rakja és rontja,

amíg elkészül, magát lebontja.

 

Volna, ne volna, miféle forma?

néha kibukkan szöglete, orma.

 

Elijeszt, izzaszt, kicsuk és bezár,

közel és távol egyre megy, bevár.

 

Mérnöke futkos, semmi se biztos,

tervrajza firka, tervrajza titkos.

 

Munkát hoz, hírt hoz, csurom verejték,

ezt most elejtsék azt most emeljék.

 

Vakolat potyog, reccsen egy satu,

miért nincs nyitva a szárnyas kapu?

 

Szanaszét kövek, kupacok, boglyák,

egy sarokvasért túrják, kotorják.

 

Forrás: Kis Ujság LXVII. (1.) évf. 29. sz. 1989. dec. 14.

Fazekas Lajos: Az elveszett föld

  

Nyakába húzta a kenderkötelet,

melyet lovának, vagy ökrének sodort,

azokat búval szélnek eresztette,

s agyonlövette az öreg komondort.

Mire vigyázna? – Kicsi gazdaságát

ujjai közül tépték, mint a szelek

- mikor rárohan a mezőre az ősz –

fa ágairól a rongy leveleket.

 

Istállójában pár tyúk kotkodácsolt,

éles ekéje vasán rozsda-térkép;

a vályú előtt szemet csörgetett, így

csalta disznaját – adóra lemérték.

Szalmakazalba fölszúrta kaszáját,

- a száraz nyélre hajlott eleget.

Padlása üres, semmije se maradt,

zsákjaiból port rázott s egeret.

 

Átgondolta jól, hogy mit kell tennie,

szíve nem bírt már semmit elviselni,

a percet sem, mi fájdalmat hozhat még;

egy fához kiment a sötétben, semmi

neszt nem hallott, a falu aludt, de – élt.

Reggel hír riadt szét… pár férfi jött le

a fák közt, levettük… S úgy éreztük mégis:

az elvesztett föld bánata megölte.

 

Forrás: Kis Ujság LXVII. (1.) évf. 29. sz. 1989. dec. 14.