Ismeretlen szerző (Ervin?): Yoléhoz

I.
Sokszor elmerengek, sokáig tűnődöm,
És fáj lelkemnek az ébredő gondolat,
Miként a galynak fáj a gyümölcs az ágon
S meghajlik, s letörik édes terhe alatt.

Tűnődöm, küzdök a nehéz gondolattal,
Melly az én borongó lelkemet átjárja,
És aztán sokáig le nem csendesülhet
Az én beteg szívem emelkedő árja.

Mi az a gondolat, kérdezem magamtól,
A mi éjeimnek magányában viraszt,
Mi a napok gondja között is feltámad?
Tűnődöm s nem merem, oh, megnevezni azt.

II.
Reád gondolok. És mért ne mondanám meg?
Miért tagadja azt, hogy miként a madár,
A melly epedéssel délre tart sietve,
Gondolatom hozzád látogatóba jár?

És miért tagadjam, miként a gondolat,
Melly elkeres, a sziv sötétlő borúja,
Miként az sohaja a titkolt reménynek,
A sziv kibocsájtott galambja, hollója.

De a gondolat, melly hozzád zarándokol,
Meghozza-e nekem ágát a reménynek?
Vagy mint annyi remény, ez egy is elhervad,
S a lelkemben élő képek elrepülnek?

Elrepülnek? És, ott hol most a vágy rezeg,
Hol epedéssel él a sziv indulatja,
Egyedül a bánat ül le, mint az éjfél,
Ha a napvilágot az éjjel kioltja?

Egyedül a bánat? S mint villámsujtott fa,
Melly lombtalanúl áll az országút mellett,
S mellynek árnya alá nem vonul a vándor,
Egyedül álljak majd, kit minden elfeled?

Mint villámsujtott a, mellyre nem száll madár,
Ekként elfeledve, álljak elhagyottan?
És reményeimnek gazdag tavaszára
A hideg tél jöjjön, ridegen fagyottan?

Vagy bevilágítod e bánatos kebelt,
Melly mint a temető, a sírok hazája,
Hol a multban annyi öröm szenderült el,
S hol sötéten áll a boldogság fejfája?

Vagy mi volna hát e bűbáj szemeidben,
Ha te lángolóan nem tudnál szeretni?
A hideg gyémántnak ezertüzű fénye,
Melly villog az éjben, de nem tud hevítni?

Mi volna e mosoly? Csalfa meleg sugár,
Mellyre napvilágra jön földből a virág,
Hogy a jövő perczben ismét hó takarja?
De hisz mindegy: elfagy, vagy tövén féreg rág.

III.
Reád gondolok. És mért ne mondanám meg,
Még akkor is, hogyha révedező szemed,
Az emlékezésnek tündérfátyolában,
Fel nem ismeri majd halvány bús képemet!

Még akkor is, hogy ha a fa levelében,
Melly sárgultan fog lehullni lábaidhoz,
Reá nem ismernél hervadt örömemre,
S tekinteted nekem majd csak bánatot hoz.

Reád gondolok, reád, gyűlölj vagy szeress,
Miként a fa éghez emeli karjait,
Ha permeteg húll le tikkadt lombjaira,
Vagy villám hasgatja a fának ágait.

Egy szót, csak egy szót! De jobb talán ha hallgatsz,
Jobb ha ábrándoknak örülhet a lélek,
Ne szólj, ha nem szeretsz, engedd, hadd reméljek,
Ne szólj, ne szólj, mert én szavaidtól félek.

Ha meg nem nyíl az ég a remete előtt.
Ki imádkozással borúl a kereszthez,
Az é g nem tépi ki a remete hitét,
Nem mondja neki, hogy elkárhozott s elvesz.

Forrás: Délibáb Nemzeti Szinházi Lap. Első félévi folyam Martius 13. XI. sz.  Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája Pest, 1853.