2024. márc. 18.

Baja Mihály: Az ősi templom

 

Falumbeli öreg templom,

Jaj, de régen láttalak!

Megölellek a lelkemmel,

Százszor is megáldalak.

 

Messze jártam s míg mögöttem

Tűnt a völgy, a hegyorom:

Mint az édesanyám képe,

Úgy kísértél, vén torony.

 

Messziről jöttél utánam,

Lassan, észrevétlenül

S mikor elhagytak az álmok,

Nem maradtam egyedül.

 

Máskor meg, ha csüggedeztem,

Te kanyarodtál elém,

Mindig fölfelé mutattál

S nem hagyott el a remény.

 

Mindig hívtál, mindig vártál

S míg sok évem elszaladt,

Hol közelről, hol messzünnen

Kongott hű harangszavad.

 

Most megálltál és bevártál:

Árnyékodban pihenek,

Úgy érzem, hogy hazaértem,

Mint anyjához a gyerek.

 

Tárd ki szárnyas, pántos ajtód,

Nyisd ki kebled belsejét,

Itt bent minden oly világos,

Ott kint minden oly setét.

 

Ismerősként üdvözölnek

Régimódi fapadok,

Fölcsendül egy régi zsoltár,

Én meg sírva fakadok.

 

Zengi fönt az öreg kántor,

Orgonánkat búgató,

Halk játék a zengő-bongó,

Szíveket símogató.

 

Ott szunyókál az öreg pap,

Míg a szószéken, felül,

Prédikál a fiatalja

Hívő-rendületlenűl.

 

Hol van már a jó öreg pap?

S mind a többi hű rokon?

Elköltöztek jobb hazába,

Rózsa nyílik sírjokon.

 

Kérdem ezt is, kérdem azt is,

S míg kimondom a nevet:

Odakint a temetőben

Egy-egy fejfa integet.

 

Ám kik egykor ifjú fővel

Templomoztak itt velem,

- Szent mezőn az újkalászok –

Sorba mind megismerem.

 

Oh mi szép, hogy él a régi

Tűzhelyen a hű parázs,

Kit gomolygó szél kapott el:

Visszahozza e varázs.

 

Élsz fajomnak ősi törzse,

Dús a lombod, leveled.

Bár maradnék én is, én is,

Mindörökre itt veled! –

 

Falumbeli öreg templom,

Jaj, de régen láttalak!

Megölellek a lelkemmel,

Ezerszer megáldalak.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1939. 251. kötet

Sík Sándor: Hold a havason

 

A téli dombok pártakoszorús

Fehér fejükkel várakozva állnak.

Az útszélen a néma fenyves-árnyak

Tűin dermedten csüng a csilla zúz.

A szánkanyom a végtelenbe húz.

 

Az alkonyat a mély völgyekbe holt,

Még visszazajlik felhők rezge szélén,

De fönn a nagy havas oltári élén

Ezüst sátorrá gyúl a szürke bolt,

S feltündököl az óriási hold.

 

A mindenség imára csendesűl:

Csak a fenyőfák éber orma reszket

És a hógyöngyös négyágú keresztek

Csörrenve rezgetik meg szent fejük,

Mint adoráló templom-csengetyűk.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1939. 251. kötet

Bárd Miklós: Bár fényes álmom…

 

Bár fényes álmom végképp semmivé lett,

Kicsinyes sors! Már megbékülve véled

Tekintek én az égre.

Érzem, szívemnek nem lehet panasza,

Volt dús aranya, volt virágos tavasza

S egy nagy gyönyörűsége.

 

Ó, szerelem, te én gyönyörűségem,

TE diadalmas annyi szenvedésen,

Te egy igaz valóság!

Fogyó időm borútlan, tiszta napja,

Ó, maradj még fönn, ne siess nyugatra,

Itt nyílnak még a rózsák.

 

Ragyogj alá ez őszülő világra!

Hol a dicsőség? mely Pazar sugárral

Ily gyönyörűn befesse

Bíborral hajnalát, fényözönnel napját

S majd rózsaszínre csendes alkonyatját,

Mielőtt jő az este?

(Turjaremete, 1897.)

 

Forrás: Budapesti Szemle 1938. 248. kötet

Bárd Miklós: Csillaghullás

 

Csillaghullás volt, sűrű csillaghullás,

Bár földi nagyság egy se halt bele,

De úgy fordult, hogy két kis cérna csillag

Kék atillámra fölbiggyeszkede.

Hullott aznap a csillag özönével,

Hozta a rangot, méltóságokat,

„Magas nap” volt, és – nékem i meghozta

Rég kiérdemelt káplárságomat.

 

Királyi névnap, - az ágyúk dörögnek,

Az ezred egy gombig plén-parád,

Kis biztatás és elhiszem, hogy nékem

Rendezték e nagy ceremoniát.

Nekem harsognak diadalt a kürtök,

Engem köszönt az ágyúdörrenés,

Víg dáridóval szállt alá az este,

Nagy ünnep volt – csillagkeresztelés.

 

S hogy vége volt a víg keresztelőnek,

Csillagos éjjel ballagék haza.

Feledve mindent, elbűvölt mint régen

A tiszta fényes nyári éjszaka.

És lelkem újra szárnyat bontva szállna

A magasba, de törve hulla le,

Ne is tekints rám égnek tiszta lánya,

Leszálltam én a föld porába, - le.

 

Az égnek legszebb csillagát szerettem,

Tekintetem most fel hozzá ragad:

Te égi láng, óh rejtsd el én előttem

Tündöklő fényes tiszta arcodat.

Félek, a lelkem újra elbűvölnéd,

S én hadd feledjek, - sorsom mást hozott,

Ne lássalak, hogy ragyogónak lássam

A fényeskedő cérna csillagot.

(Hajduböszörmény, 1879.)

 

Forrás: Budapesti Szemle 1938. 248. kötet

TS’AI YEN kínai költőnő tizennyolc verse

 

1.

Verőfényes, virágos volt a mult.

Aztán hazámra balsors tornyosult.

 

Kegyetlen ég zúdítja ránk a bajt,

A föld kegyetlenül a bajba hajt.

Fegyvercsörgés riaszt mindenfelől,

Nincs itt menekvés kín s halál elől.

Puszták felett por, füst az égig ér:

Hún őrcsapat fogolyhadat kisér.

Igazság nincs, a jognak vége van,

Nincs út kitérni, minden hasztalan.

Ki hallaná a balsorsból szavam?

 

Hurjaim hún kürtszóra zengenek.

Kicsorduló kínom ki érti meg?

 

2.

S most árvaság a sorsom,

Had zúg és ló nyerít,

Pusztán haddal vonulni

Parancsszó kényszerít.

Hazám felé az útat

Ködös csúcs zárja le.

Homokból tornyok épít

A pusztaság szele.

A húnok, mint a kígyók,

Vadak s kegyetlenek,

Bőrpáncéllal, nagy íjjal

Büszkén feszítenek.

 

Megpattanásig vertem kobzomon

A második dalért a húrokat.

Haló vággyal, tört szívvel sorsomon

Sírok sokat, sokat.

 

3.

Elhagytam Kínát, ékes földemet

S lakásom most a húnok sátra lett.

Sírok vesztett család és rang után,

Ó, nem születni jobb lett volna tán!

Körűl a sok gyapjú s nemes-gunya

Az én szememnek dísztelen s csunya,

Rá nem vehetnek, bármi is legyen,

Hogy rossz-szagos juhhúsukból egyem.

A bőrdobokat éjjel is verik,

Szünetlenül peregnek reggelig.

Pusztán a szél vadúl végighasít

S tábort s utat porral homályosít.

 

Mult-siratás és fájdalmas jelen

Daloltattak harmadik dalt velem.

Egy percnyi nyugtot nem hagy bánatom.

Lesz-é, hogy egyszer fogytát láthatom?

 

4.

Nincs nappalom és nincsen éjszakám,

Hogy meg ne látogatna szép hazám.

A földnek számtalan lakója van,

Egy sincs közöttük ily boldogtalan.

A bajban, mit ránk ég haragja mért,

Megszűnt a rend, nép nem követ vezért.

Szabadulásom nem lehet soha,

Rabul fog itt e vad nép tábora.

Minden szokatlan, furcsa itt nekem,

Hogy’ is szokhatnám itt meg életem?

Az én lelkemmel nincsen itt rokon,

Ki értené meg árva bánatom?

 

Erőm a kínban tántorogva fogy,

A végzet-súlytól lelkem összerogy.

Elénekeltem már négy versemet,

De csak növeltem szenvedésemet.

 

5.

A vadkacsák indulnak dél felé,

E vad földről hírt hadd küldök velük.

Megjönnek északról a vadkacsák,

És mintha földem hangját hallanám.

Olyan felhős magasban szállank át,

Hogy ékjüket alighogy láthatom.

Hasztalan sohajtok, szenvedek,

Az én kínomnak enyhülése nincs.

 

Redőbe vonva két szemöldököm

A holdat nézem s játszom kobzomon.

Ötödik dallá gyüjtöm hangjait,

S lelkem bolyongva jár a dal-nyomon.

 

6.

A pusztán megfagyott a zuzmara,

A zord hidegben annyit szenvedek.

Az éhségem hiába kényszerít:

A sajtjaikból enni nem tudok.

Éjjel a part-emésztő árvizek

Félelmetes zúgását hallgatom.

Reggelre túl az óriás falig

Elöntve látom mind az útakat.

A mult napokra sírva gondolok,

Jaj, visszatérni többé nem lehet…

 

Hatodik ének. Fojtó fájdalom

Kezem megbénította kobzomon.

 

7.

A nap lement s a bús szélben körűl

Riadva ébred hún-ország zaja.

A kínt, mely lelkem megragadja most,

E vad földön kinek beszéljem el?

Komor s magányos pusztaság felett

Kigyúl a jeltűz végtelen sora.

Gyengének, aggnak erre nincs helye,

Csak izmos, ifju ember él meg itt,

Hazám mezőit és patakjait

A hún vidékhez nem hasonlitom.

A messzi sík, amerre lát a szem,

ökörcsordától, juhnyájtól nyüzsög.

De víz kiszikkad, rét taroltan áll,

s ló és ökör füvet másutt keres.

 

A bosszuságé hetedik dalom:

Az életet tovább itt nem birom.

 

8.

Ha a felséges ég a földre lát,

Mért nem könnyíti sorsom nagy baját?

Ha szellemekben bölcs erő lakik,

Mért kárhoztatnak rab sorsára itt?

Barbár hún férjet mért ad most a menny?

A szellemek mért bánnak így velem?

 

Vigasztalást keresve, bánatom

Tudós zenéjű dallal altatom.

De jaj, mihelyt az ének véget ér,

A fájdalom szivembe visszatér.

 

9.

Az ég s a föld örök s határtalan,

Mint ők: balsorsom, búm véget nem ér.

Az élet álma gyorsan illanó,

Gyorsabb a hajnal lába nem lehet.

Rendeltetésem megtiltotta, hogy

A boldogság derítse sorsomat.

Az elveszített ifju évekért

Az ég magasát sírva vádlom.

Oly mély a kéklő égi boltozat –

Hogy’ is juthatna hozzá jajszavam?

A kék üresben, pusztaság felett

Csak füstöt látok, füstöt s felleget.

 

Kilencedik dalomnak vége van,

A bánat verse; jaj, visszhangtalan.

 

10.

S szüntelen ég a nagy fal tűz-sora

S a csatatéren nem lesz csend soha.

Kapukra dűl a dúló áradat,

És este szél süvölt a hold alatt.

Szülőhazám be messze, messze van,

Kiáltással keresni hasztalan.

S nekem hangom már halk sírásra sincs,

Lélekzetem lefogja kín-bilincs.

Sorsom reménytelen, száműzetés,

S jaj, végtelenbe síró szenvedés.

 

Sírtam, hullattam véres könnyeket.

A tizedik dal könnyek veres lett.

 

11.

Mi a halál félelme, nem tudom,

De életembe sem kapaszkodom.

Magamat mégis el nem veszthetem,

míg egy cél sugarazza életem.

Az lelkesít, hogy egyszer, úgy lehet,

Meglátom újra drága földemet.

Ha itt halok meg, sírba itt esem,

Megsemmisűlök végérvényesen.

 

Ó csillagok! Hún sátorbolt alatt

Megvolt a nász. Világra hoztam két fiat,

Gondozom őket, óvom, szoptatom,

S bár itt születtek, pusztán ,északon

Mindegy nekem:

Szeretem őket, két kis gyermekem.

 

Bár tizenegyedik dalom

Zenéjében panaszkodom,

Enyéim ők, el nem hagyom:

A húsunk, vérünk egy nagyon.

 

12.

Keleti szél, tavaszos, langyos, jó idő.

Ragyog a fény. A császár küldi, tőle jő

A földünket derítő béke-nap.

Hún harcosok dalolnak és kurjantanak.

Megjött a béke, nincsen többé ütközet.

Egyszerre csak hír érkezik s örömkövet,

Szabadulást hoz: ezer unciát,

Hogy megfizesse váltságdíjamat.

Ó boldogság! Hazámba visszatérni már szabad,

A császár arca újra megragyog nekem!

Jaj, kín! elhagyni, mindörökre el

S nem látni többé két hún gyermekem!

 

Örömmel harcra kelt a fájdalom

Így született meg tizenkettedik dalom.

Maradni? Menni? Mind a kettő kínos. Ó,

A kettőt együtt tenni volna jó.

 

13.

Sírjak? Szép Kína vár. Indulhatnék vígan.

Magamhoz szorítom két hún fiam

És ruhájukra könnyem hullva-hull.

A követ itt van, már kérdez, keres,

Lovai várnak nyughatatlanúl…

A jajgató szó elhal ajkamon…

Örökre vélük lennem kellene

S én mégis mindörökre itt hagyom!

A napfényt már fátyol takarja el.

Gyermekeim, már menni, menni kell.

Honnan találhatnék majd szárnyakat,

Hogy eljöhessek s megtaláljalak?

 

A két lábam nehéz, szívem beteg,

Minden lépés messzebb visz tőletek.

Pusztul a test, a lélek elrepül.

De él szerelmem győzhetetlenül.

 

Lázasan sírt az ujjamtól a lant,

A tizenharmadik dal úgy fogant.

Kettészakítva lelkem és szivem.

Jaj, ezt a kínt nem érti senkisem.

 

14.

S most Kína földjét újra láthatom.

De hol maradt két drága magzatom?

A tehetetlen vágy nyugtot nem ad,

Csak látásuk csitítná szomjamat.

Jaj, mindenütt, ahol csak ember él,

Borút öröm követ mindenkinél.

A nagy világom egy van csak: magam,

Aki szünet nélkül boldogtalan.

 

A hegy magas, a róna végtelen,

A viszontlátásunk reménytelen.

Csak mélységes magányu éjeken

Mutat meg egy-egy álomkép nekem.

Magamhoz vonlak, megszorítalak,

Lelkem csupa kín s ujjongó öröm.

Felébredek és hordom kínomat

A megszokott körön.

 

Tizennegyedik dal. A két szemem

Könnyekkel van teli.

Forráshoz vissza nem térhet folyó,

Lelkem sem tud felejteni.

 

15.

Tizenötödik ritmusom siet,

Ki tudná most követni röptömet?

Idegen harcos nép között

Hún sátor volt lakom.

Kértem, reméltem és az ég

Hazavitt egy napon.

S most ismét Kínában vagyok

S vidulnom kellene,

De jaj, új kínt borít reám

Az új gond fellege.

De jaj, új kínt borít reám

Az új gond fellege.

a tündöklő csillagsereg

Nekem komor, sötét.

Anya- fiúk: hogy’ bírjuk el

A válás végzetét?

Felettünk egy az égibolt

S nincs kapcsunk, nincs utunk.

Örökre eltépett szivek,

Egymáshoz hogy’ jutunk?

 

16.

Tizenhatodik dal. Gondolatom

Bús ritmusára kóboroltatom.

 

Ó messzeségben élő gyermekek,

Egész világ választ el tőletek!

Ha száll a nap s a hold túl megjelen,

Elnézik egymást messziről s reménytelen.

Találkozás nincs, jól tudom, de – jaj nekem –

Tudás mit ér, ha őket nem feledhetem?

Elpengetem a zengő húrokat,

S a fájdalomnak kobzom hangot ad.

 

Kína ölel. Elhagytam két fiam,

Szegény szívemnek most új kínja van.

Vért sírva vallatom a kék eget:

Mért éljek, ha csak kínnal élhetek?

 

17.

Tizenhetedik dal. Szivem beteg.

Úttalanok az óriás hegyek.

Eddig a honvágy volt mindig velem,

Most két fiamért sírok szüntelen.

 

Sárga virágú ürmök északon,

Holt ágak, lomb-halott az ágakon,

Hullt ember-csontok őszi réteken,

Rajtuk a kardok mély vágáshelye,

Suhogó szélben hull a zuzmara.

A nyár is borzongással van tele.

Itt ember, állat elbágyadva jár.

Kiéhezett, elnyűtt, erőtelen.

Ki mondaná meg, hogy meglátom-e

Én drága városom, szülőhelyem?

Zokogásomtól dalom elakad.

Ablakomnál iratom magamat.

 

18.

Északról szól a hún kürtök szava,

Ritmusra fogta kobzom dallama.

Nem lesz tizenkilenc dal… Elcsitúl,

De zeng echója múlhatatlanúl.

A muzsika s a dal szépségei

A természetnek drága kincsei.

Örömet bú és bút öröm követ,

Megzengetik az érzékeny szivet.

 

Szép Kína földje és a hún mezők,

Időjárás, szokás: különbözők.

Az ég s föld két végére így vetett

A sors szegény anyát és gyermeket.

 

A kín, hogy sorsom így bánt el velem,

Akár a menny mélysége, végtelen.

S a hat elem, a Mindenség-csoda

Választ jajomra nem küldhet soha.

 

Franciából fordította: Áprily Lajos

 

Forrás: Budapesti Szemle 1938. 248. kötet