Féja Géza: Pannoniai János

Janus Pannonius

Mátyás korán elhunyt pécsi püspöke e korszak tagadhatatlanul legkiválóbb költője. Csodagyerek volt, kiben az élet háromszoros lánggal égett, s hamarosan el is égette egészen. Latinul írt s lírai lénye csaknem csírájában elpusztult, de ez a csíra, ez a keménylevelű kis virágbimbó gazdag lehetőségekről beszél.

Ifjúságát Olaszországban töltötte s örök sóvárgás élt benne az olasz műveltség után, költővé mégis a magyar föld tette. Ha nem jön haza, talán örökre utánzó marad.

„Ezt a csomó epigrammát küldöm a mély Duna mellől

hol csupa jég a határ s zajlik a víz komoran.

Gyönge sorok, de azért ne csodálkozz rajtuk! e föld itt

barbárabb s ez úgy is érzik a műveimen.

hidd el a környezet is befolyásolhatja a költőt

s az, hogy hol született, érzik a vers ütemén.”

Úgy küldte e sorokat Csezmiczei János, mint panaszt, pedig éppen ez a barbárabb föld színezte egyéniségét eredetivé. E keserű-forró honi élmény húzta le őt az új klasszicizmus csillogó közhelyeiből az emberi mélységekbe. A latin irodalom színgazdagságában jelentéktelen utánzó maradt volna, mint a legtöbb humanista költő. Itthon azonban mélyen felrázta őt az emberi fájdalom.

Idézett verse annyiból is nagyon érdekes, hogy felfedezte a környezet hatását az irodalomra. Nagyszerű szellemi villanás ez és János költészete tele van ilyen villanásokkal. Ezért is szerette az epigrammát, amely igen alkalmas arra, hogy az ilyen villanásokat megörökítse.

Belső tüzeitől hamar elégett teste és életihletek s kínlódások váltakoztak benne. Ha elszunnyadt az ihlet, föltört az elfojtott emberi szenvedés, megszólalt az agyoncsigázott, félig már elégett test, megdöbbentően őszinte hangon:

„Nézd e nyütt tagokat, nincs bennük erő, csenevészek,

renyhe a sár, amiből mesteri kéz faragott.

Hol csupa jég a kezem, lüktet a láztól a bőröm,

nap-nap után ez okoz gondot, olyan beteges!

Nátha gyötör folyvást, a fejem zug és belesajdul,

majd a két szejmem ég s könnyezik, annyira fáj…

Sokszor a vér is elönt, gyulladt a vesém s ha a gyomrom

dermedten didereg, májamat őrli a láz.”

E kétségbeesett emberi panasz végére azonban leheletszerűen finom elégiai vágyat helyez: a további élet vágyát, élni akar, de mint virág, erdő, madár vagy méhecske, nem az életet, hanem az emberi sorsot unta meg. Ösztönösen feltörő pogány vágyakozás ez. A reneszánsz és a humanizmus embere rájött, hogy az ember mennyire és milyen örökletesen pogány. De új pogányság volt ez, mely a kereszténységet is magában ringatta. A középkori világrend tekintélytiszteletével, szellemi zártságával, középkori életformáival folyt a harc, s nem emberies tartalmával. E harcból Pannoniai János is kivette a részét, ő is elsősorban új korszak felé menetelő ember volt, de eredendő kereszténysége s humanista szelleme együtt vezették el a szenvedő néphez:

„Istenem, ó ki nagy őr vagy az égben, a csillagokon túl,

nézz le szeliden e csúf földre, hol őrületes

harc, szomorúság dúlja a békét s csörgeti kardját

Mars is, amerre rohan. Pusztul az élet Uram!

Áldd meg e földet, Atyám, nyugalom kell végre a népnek,

Fájnak a harci sebek s oly szomorú a halál!”

Nála jelentkezik először a magyar táj élménye, a végtelen téli mezők, lápok, mocsarak, befagyott folyók s hóval befútt utak vidéke. S vad érzéki lángolás mellett a szerelemnek ama keletiesen finom leheletszerűsége, amely mindvégig ott él a magyar lírában.

Pannoniai János részt vett egy mozgalomban, mely Mátyás király ellen irányult, menekülnie kellett a király haragja elől s bujdosása közben nemsokára elérte a halál.

A fordításokat l.: Berczeli A. Károly: „Magyar költő magyarul” c. könyvében.

Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t. Csehszlovákia 1900.

Féja Géza: A reneszánsz – ember

Mátyás király

Mit teremtett a humanizmus és a reneszánsz Magyarországon? Elsősorban két nagyszabású és korszakalkotó teremtményéről kell beszámolnunk: Mátyás királyról és a humanista történetírásról. Mátyás király alakja eszménykép és iránytű volt korszakok szellemi élete számára. A humanista történetírás pedig tovább építette és kiszélesítette az udar történelmi és birodalmi hagyományát.

Mátyás király igazi reneszánsz ember volt s elsősorban testi és lelki életének páratlan összhangja tette azzá. Fölszabadult, izmaiban, erejében, rejtelmes belső gazdagságában gyönyörködő, az életet finom örömökkel élvező test. Vidám, egészséges, elpusztíthatatlan ösztönök táplálták óriási szellemi erőfeszítéseit és hatalomvágyát. Történetírója, Bonfini azt írja róla, hogy testéből többször különös illat párázott, mint Nagy Sándoréból. Nem csupán az udvaronc hízelkedése ez. Bonfini azt akarta éreztetni, hogy Mátyásban milyen ragyogó értelmet nyert a szép emberi test.

Pályája tüneményes volt. Családja a mélyből, csaknem az ismeretlenségből sugárzott elő néhány nemzedék előtt. Mögötte véres tragédiák árnya sötétlett. Friss, őserejű vér lüktetett benne s a szerencse két kézzel segítette. Nagy szelleme természetesen s bámulatos eréllyel helyezkedett bele a királyi méltóságba. Friss vére pedig lehetővé tette, hogy emellett nagyon ember maradjon. Minden ebédjét magasröptű viták fűszerezték, a pohár mámora közben szellemi mámorok nyíltak ki, de ebéd előtt benézett a konyhába is. Keménykezű uralkodó, méltóságteljes minden mozdulata, de a „cseh hadjáratban hiányzott neki a szükséges pénz, ezért tehát szavakkal és holnapra vonatkozó ígéretekkel tartotta fenn hadseregében a lelket. Amikor a zsold kifizetésének napja elérkezett, amelyet már nem tudott ígéretekkel tovább halasztani, a gyalogos és lovaskapitányok kockázásában vett részt: egész éjjel játszott és folyton nyert. Tízezer aranyat nyert azon az éjszakán és még mielőtt tovább vonultak volna, kifizette belőle katonái zsoldját.” (Bonfinius)

A reneszánsz-ember legfőbb ereje az egyéniség varázsa. A középkor megkövesedett életformái lassan repedezni és omlani kezdtek, szelleme félig-meddig már kihűlőben volt. A merevedni készülő emberi életet Európa-szerte a reneszánsz egyéniségek óriási forrósága mentette meg. Mátyás is éltető és melegítő nap volt, pótolhatatlan egyéniség a magyar sors számára. „Midőn a magyarok az annyi eredménnyel felruházott királyt elvesztették, hirtelen akkora félelem fogta el őket, hogy úgy érezték, mintha a királyukkal együtt bátorságukat, erejüket, merészségüket, a magyar nevet is elvesztették volna. Sőt ezzel kimutatták, hogy inkább kaptak ők a királytól erőt, bátorságot és bölcsességet, mint az tőlük” – írja egyik humanista történetírónk.

A reneszánsz ember szélsőségeket bírt egyesíteni magában, ezért gyakorolt olyan átfogó emberi hatást. „Attila óta először vette rá a nyakas magyart az engedelmességre”. Mátyás király, de ugyanakkor demokrata is volt, széles rétegekkel érintkezett, ajtaja nyitva állott, emberek egész tömegét emelte fel a mélyből. Óriási pompát fejtett ki s egyszerűen öltözködött. Nagy műveltsége mellett közvetlen emberi hangon beszélt és írt. A kemény hadvezér a táborban is szívesen áldozott a szerelemnek, amiért Pannoniai János versben dicsérte őt. Egyéni életét is korlátlan szabadsággal intézte, de mélyen vallásos volt, sőt babonás: „semmibe sem fogott a horoszkóp tanácsa nélkül”.

Egyénisége nyomában legendák és mondák szállottak. Alakja teremtésre ingerelte a szellemet. Sikerült a magyar birodalmi gondolat értelmévé emelkednie. Szellemi hatása századokat sugárzott be s elöntötte az irodalmat és a népköltészetet, az egész magyar lelket.

Irodalom: Kardos Tibor: Magyar reneszánsz írók

Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t. Csehszlovákia 1900.

Féja Géza: A humanizmus

Vitéz János

A királyi udvar Mátyás király korában nemcsak a magyarhoni műveltség központja, hanem otthona az egész közép-európai kultúrának is. A középkor szellemi határait és korlátait feszegető humanizmus szívesen húzódott meg a világi vagy a véle rokonszenvező egyházi udvar védőszárnyai alatt, ahol a klasszikus ókor élményétől megittasulva a teljesebb és korlátlanabb emberi életet élhetett, műveket és életstílust alkothatott. A műveltség alulról induló szerves felépítése még ismeretlen fogalom volt, de az udvarban a humanista szellem nap és csillag lehetett. Pályát futhatott be és ragyoghatott. S a humanista és a reneszánsztól ittasult szellemeket többnyire elsősorban a nagy pálya izgatta.

A humanizmus egyelőre teljesen nemzetközi mozgalom volt, hiszen a nemzetközi keresztény műveltség leváltását, vagy átszínezését akarta. Nyelve elsősorban a latin nyelv, melynek itt Közép-Kelet-Európában megvolt a maga különös jelentősége: az egymás mellé sodródott, sőt egymásba nyúló népek számára a természetes életközösség és kultúrközösség nyelve lett.

Az első magyar humanista udvart Vitéz János, a későbbi esztergomi érsek alapította még nagyváradi püspök korában. Mátyásnak már csak ki kellett szélesítenie ezt a hagyományt, ami annál könnyebben ment, mert Mátyásban forró latin vonzódások éltek, s kortársaitól meg nem értve, eleitől fogva tudatosan közép-európai politikát csinált. Cseh király és osztrák herceg is volt. Kancellárjai magyarok, csehek, osztrákok s németek is voltak, udvarának közép-európai levegője s közismert bőkezűsége idevonzotta a vándorló humanistákat.

A humanista szellemek együttműködésének módja: a vitatkozás, a szónoklás és a levél volt mindenek felett. az élőszó kultusza lobogott magasra, a túl bő humanista egyéniségek mindenek felett a szónoklás zuhatagában törtek ki. A humanista, mint korszakalkotó emberi nyugtalanság „kalandos életet” élt, országok, udvarok, hatalmak között forgott. Egyéni életük is az  új  emberi korszak egyelőre szinte kielégíthetetlen nyugtalanságát példázza. Író, tudós, diplomata és szónok a legtöbb, mert országokon átnyúló pályát csakis az egyéniség csillogásával, a lélek sokarcú kibontakozásával lehetett befutni.

Később felvetődött közöttük a szellemi társulás gondolata is. Celtes Konrád a dunai tudós társasággal kísérletezett, mely szellemi igényt tartott egész Kelet-Közép-Európára. De milyen szellemi területeken dolgoztak a humanisták elsősorban? Egyetemes volt náluk a világegyetem iránti érdeklődés. Nagyon izgatta valamennyit az állampolitikai gondolat. Az udvar légkörében természetesen az uralkodónak szellemi tápláló forrásai és igazolásai akartak lenni. Megelőzve a reformációt hittudományi munkáikban már vitatták és hirdették az emberi ész fontosságát a középkor gyermeki, alázatos hitével szemben. Költőik többnyire a klasszikus költészetet korszerűsítették. Érzéki verseikben a test lázad és követel sok százados lefojtottság után. Írtak történelmi műveket díszes ünnepélyes prózában; klasszikus hasonlatoktól és ragyogó szónoklatoktól hemzsegő dicsőítő hősköltemények rendszerint ezek, de a mindennapok sziporkáit és csillámlásait is szívesen megörökítették. Egyes képviselői már áttértek a latin nyelvről a magyarra. Báthory László, pálos szerzetes lefordította a Szentírást, de műve elveszett s fennmaradt Magyar Gábor neve, ki latinul és magyarul és Gergely deáké, ki magyarul verselt. Műveikből azonban, sajnos semmi sem maradt.

A magyar humanizmus irodalmi útja nem állt meg Mátyás udvarában. Hatása több százados hatás lett s legelsősorban is az egész szellemi folyam beleömlött a protestáns korba, tehát a legközvetlenebb jövőbe, s eleven vérkeringés volt időkön keresztül minden magyar íróban. Mátyás alakja pedig egyre nőtt eközben, az irodalomban éppen úgy, mint a néplélekben.

Irodalom: Kardos Tibor: Magyar reneszánsz írók. Csánki Dezső: Mátyás udvara. Békési: Magyar írók Hunyady Mátyás korábann s Ábel Jenő idevágó értekezései.

Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t. Csehszlovákia 1900.

Féja Géza: Az első magyar biblia

Vizsolyi biblia

Az egész Szentírást először Tamás és Bálint deákok fordították magyarra, kik 1438 végén, vagy pedig 1439 elején futottak Szerémségből Moldvába, mint husziták Márkiai Jakab pápai vizsgálóbiztos üldözése elől. Fordításukból csak részletek maradtak reánk.

A középkor óriási katedrálisán az első repedést ugyanazon kinyilatkoztató könyv okozta, melyre az egész középkor épült: a Szentírás. A hatalmas katedrálisban az alap, a gyökér kérdése izgatott egyre többeket. A XV-ik században útnak indult egy szellemi áramlat, melynek a Szentírás közvetlen emberi élményt jelentett, s ezt az élményt szegezte a tekintélyre épülő középkori szellemi katedrális ellen. E mozgalomban jelentős szerepük volt a világi elemeknek, ezért világias vallásos mozgalomnak is nevezhetjük. A hívő keresztény lelket tekintették zsinórmértéknek, s a keresztény lélek jogait hirdették a tekintély rendjével szemben. A hívőt egyenjogúnak vallották a pappal.

E mozgalom prófétája a csehországi Husz János volt, kit Zsigmond király-császár végeztetett ki a konstanzi zsinaton. Husz vallásos reformjai nagy hatást gyakoroltak a magyar papságra is. Tamás és Bálint papok az ő tanítása nyomán fordították le az egész Szentírást anyanyelvünkre, hogy a keresztény hívők közvetlen élményévé lehessen.

A magyarság azonban a kitárult bibliából elsősorban szociális igazságot merített. A magyar huszitizmust, mint vallásos mozgalmat, Márkiai Jakab hamar megtörte, de a világias vallásosság nyomán a XV-ik században megindultak országszerte a parasztlázadások. Pozsony megyében Balázs bíró, Nyírségben Márton bíró parasztserege nőtt ki a földből, Erdélyben pedig Budai Nagy Antal állott a mozgalom élére. A husziták csehországi mozgalmaival szemben, melyek már-már a vagyonközösség elvét hirdették, mértékletesség jellemzi e magyar mozgalmakat. Budai Nagy Antalnak egészen komoly sikerei voltak kétszer is megverte a nemesi seregeket s Kolozsmonostoron egyességet kötött a nemességgel. Az egyezség rendezi a püspöki tized ügyét, biztosítja a jobbágyok szabad költözködési és végrendelkezési jogát. Legérdekesebb pontja pedig a következő. „Évente az Úr mennybemenetele ünnepe előtt minden falunak, vagy mezővárosnak két-két okos örege gyűljön össze a Bábolnahegyen avégett, hogy megtudják, nem sértette-e meg szabadságukat valamelyik nemes. A történtekért senkit ne vonjanak felelősségre (t. i. a lázadásért). Keressék meg a szent királyok leveleit s ha megtalálták, a szent királyok adta szabadság lépjen életbe, ha nem, a most kötött egyezség lesz irányadó mindörökké”. Az egyezségben a parasztság tehát csupán jogainak biztosítását követelte, együttműködésre ajánlkozott s fölvetette a parasztországgyűlés tervét. Később a nemességnek sikerült levernie a parasztokat, s a kolozsmonostori egyezség megsemmisült.

A világias vallásos mozgalom nálunk nem öltött határozott alakot, de mélyen átjárta az egész magyar életet. Előkészítője a protentántizmusnak éppen úgy, mint a Dózsa-féle lázadásnak. Az ő méhében kezd a Szentírás az emberi nyugtalanság és teremtő hevülés forrása és melegágya lenni. Reá hivatkozva és támaszkodva alakul ki nálunk az újkori ember és a társadalmi tudat. Mígnem az Ige könyve, a Biblia, a XVI. század vallási forradalmán keresztül Károlyi Gáspárnak, az „istenes vénembernek” fordításában szellemileg és nyelvileg ismét konzervatív erővé nyugszik.

Irodalom: Tóth Szabó Pál: A huszita mozgalmak és uralom története Magyarországon. Meg kell jegyeznünk, hogy Tamás és Bálint pap bibliafordításáról a  fenti álláspont a legelfogadottabb. Vannak azonban vélemények, melyek szerint az első magyar biblia nem a huszita mozgalom terméke.

Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t. Csehszlovákia 1900.