E.O. (Elemér Oszkár): Zola és Tolsztoj

 Émile Zola

Tolsztoj

(…)

I. Zola E.: Fécondité

A „Fécondité” költőjével kezdjük, mert az ő philosophiája a század legjellemzőbb szellemi irányzatának közvetlen eredője. Költői termék egy sem tükrözi vissza oly híven a század speciális gondolatait és érzelmeit, mint a Termékenység könyve.

A haladás útja, a boldogság útja tisztán áll előttünk. Keresni se kell, hiszen rajta megyünk, száz esztendeje már, hatalmas, szinte csodálatos léptekkel. Nem új utakat mutat a költő, csak a régiekről igyekszik a torlaszokat elgördíteni.

A boldogság útját a tudomány jelölte ki s ára a munka. A becsületes, a verejtékes, a kitartó munka. E fogja megszerezni a kültermészet fölött teljes uralmunkat, azután magunk és a társadalom fölött. A hit és a metaphysika problémáit hagyjuk; nem vezetnek eredményre. Csak mindig előre a tudomány útján, könyvtárakban, laboratóriumokban, ipari műhelyekben, lépésről-lépésre, fokról-fokra, előítéleteket rombolva, anyagi és szellemi javakat termelve, mindit tovább, a világot mozgató erők minél teljesebb ismeretéig. S mindig előttünk a gyakorlati cél: az emberi boldoság minél teljesebb foka.

S a Fécondité csak egy lépés tovább ebben a szellemben. Ember bízzál munkádban és a tudományban! Nem hagynak el. Ne korlátozd a termékenység leghatalmasabb ösztönét. Nincs túlnépesedés. Ellenkezőleg, minden újszülött a földön csak egy-egy diadal a kültermészet felett, egy-egy előharcosa az emberi boldogságnak. Mert van élelmiszer a földön elég, van műveletlen terület elég, megszámlálhatatlanok azok az erők, melyek egyszer az ember szolgálatába helyezve a javak productióját oly mértékben fogják emelni, mint mi akarjuk.

Nézzétek a hőst, Matheu Fromen-t! Mint rokonának, egy gazdag gyártulajdonosnak szerény alkalmazottja húsz éves korában nőül veszi tizenhét éves szerelmét. Munkás karjánál, bátor szívénél és kiművelt agyánál egyebe nincs. Marienne is szegény, de szép, erős, egészséges és szerelmes. És bátran nekimennek az életnek, dolgozva és szeretve. Mikor a gyerekek egymás után jönnek a világra s a hivatalnoki fizetés kevésnek bizonyul, Mathieu és Marianne nem óvatoskodnak s nem elég „okosak”, hogy utódaik számának korlátozása által a rendelkezésükre álló anyagi eszközökből megélhessenek.S bár a férfi a környezet hatása alatt ingadozni kezd, az asszony az erőtől duzzadó, termékeny, hatalmas, szerelmes asszony őt újból meghódítja a termékenység munkájának.

Elhagyva Parist, egy terméketlen, lakatlan földterületet: termékeny viruló Kánaánná varázsolnak. Vagy nem is varázsolnak; hosszú, kitartó, fárasztó, bátor munkával hódítanak meg minden talpalatnyi földet. Minden év egy új kis embert hoz a világra és megszerzi számára a létét biztosító földet.

Nagy Jenő: Hesse Hermann

(…)

Hesse az újromantikus költőknek ahhoz a fajtájához tartozik, amelynek képviselői ki tudtak nőni a „honművészet” szák kereteiből és a világ, az emberiség nagy kérdéséig emelkedtek fel. Romantikája nem a bécsiek álarca, nem az értelem agyafúrt elaltatása, hanem szerkezeti sajátság, aminthogy verseinek egyszerűsége is belső bőség, gazdagság és időnként sejtelmes mélységeket ragyogtat fel (Unterwegs, Die Musik des Einsamen, Ausgewählte Gedichte)

Az irodalomtörténetek Hesse fiatalkori írásait (Camenzind Péter* (* magyarul is megjelent), Unterm Rad, Gertrud, Roszhalde) – hogy csak a legfontosabbakat említsük -  Keller prózai műveivel, verseit pedig Mörike költészetével kapcsolatban szokták említeni, írói egyéniségét pedig kortársán, Strausz Emilen próbálják felvázolni.

Költészetének alaphangját az egyéni átérzésből és átélésből fakadó lírai hang adja meg. Mindegy, hogy mit ír, vers, novella vagy regény, mindenütt magáról az egyedülálló, magára maradt Emberről ír:

„Seltsam im Nebel zu wandern!

Leben ist Einsamsein,

Kein Mensch kennt den anderen,

Jeder is allein.”

„Tudom – írja egy másik helyen -, hogy nem vagyok elbeszélő. Amit most elbeszélésnek neveznek, nem mást, mint a tevékenykedő emberek közti történésnek a megrajzolása; mi azonban a magányos Egyén ábrázolásának szükségét érezzük.”

A magánosság, az élet zajától, az időből az időtlenségbe való menekülés hajtja Camenzind Pétert a művészetek honába, Olaszországba, ahol a zajos Párizs után Assisi Szent Ferenc magánya nyugtatja csak meg és menti meg az életnek. A sokkal komorabb kicsengésű Unterm Rad című regényében Giebenrath János, a fiatal Hesse hasonmása, nem képes az élettel felvenni a küzdelmet, és lelkileg összetörve a tudomány áldozata lesz.

Az első háború szörnyű élménye még jobban elidegenítette Hesse-t a világtól és a valóságtól. A középkori miszticizmuson át Buddha és a brahminok tanításához menekül, és az ó-kínai bölcselet kérdései ejtik rabul. Az aszkéta, buddhista Siddharta, hasonló című regényének főhőse, és a Steppenwolf modern Werthere mutatják Hesse háborús élményének irányát: a Szép és Nemes az Alsóbbrendűvel vívott küzdelemben könyörtelenül megsemmisül. Ez Hesse legmélyebb emberi élménye.

Ebben a borús hangulatú költészetben csak ritkán bukkanunk reménykeltő, bátorító hangra,  amely azonban sehogy sem tudja velünk feledtetni Hesse-nek az életben való nagy csalódását. Új hazája Svájc, ahová 1912-ben telepszik át a Bodeni-tó mellől, mintha új színt vinne költészetébe. Élénk figyelemmel kíséri a háború utáni fiatal nemzedék mozgalmát és ennek az újraéledő ifjúságnak már ezt írja zászlójára: „Ne féljetek! Legyen bátorságotok sorsotok hordozásához, viseljétek sorsotok!” (V. ö. Demian: Die Geschichte von Emil Sinclaires Jugend, Zarathustras Wiederkehr), Knulp, a nyughatatlan csavargó is. Siddharta* „európai” párja, boldog megelégedéssel vallja meg halála órájában az Istennek, hogy „minden jól van és úgy, ahogy lennie kell!” (Siddharta* - magyarul is megjelent).

Ilyen Hesse szellemi vándorútjának iránya. A világ elől elzárkózó ember tévelygése a középkori miszticizmuson és a keleti filozófia útvesztőin át Istenig. A megrajzolt alakokban Hesse áll előttünk. Amiről írt, azt át is élte.

Magatartását, az utóbbi évek mozgalmaival szemben tanúsított közömbösségét és pártatlanságát félremagyarázták és visszahúzódással meg individualizmussal vádolták, Hesse pedig nem tett mást, csak éppen nem változott meg. Maradt a tiszta emberi érzés és a humánum költője.

Forrás: Erdélyi Múzeum 1947. 52. kötet 1-4. füzet

Egy középkori Sibylla-vers régi magyar irodalmunkban

Az Erdélyi Múzeum-Egylet könyvtárának régi magyar könyvei között van egy unikum, mely 1649-ben jelent meg Brever Lőrinc lőcsei nyomdájában; e mű címe: „Az Sibyllának jövendöléséről, és Salamon királynak böltseségéről, s-tsuda dolgok tételekről,mellyel löttenek; és kik még lejendnek ítélet nap előtt. Németből magyarra fordíttatott Gyirwa Wentzel által.” A könyv töredékesen maradt reánk, közepéről és végéről nehány levél hiányzik.

Ez a Sibylla-vers, amely antik, keresztény és nemzeti elemekből szövődött össze és nyert verses formát a XVI. sz. második felében, a középkornak egyik legkedveltebb és legelterjedtebb termékét közvetítette a magyar irodalommal. Századokon át csaknem változatlanul számtalan lenyomatban élte népszerűségét, mely a német irodalom területéről a holland, dán, svéd és a magyar szellemi élet környékére is áthatolt. Így a közvetlen forrás megjelölése nehéz. Szerző egy Magdeburgban 1538-ban nyomtatott példányt használt és ennek segítségével a hiányos magyar szöveg hézagait is kiegészítette.

A vers az első emberpár bűnbeesésének és a paradicsomból való kiűzetésének történetével kezdődik. Az elaggott Ádám fiát a paradicsomba küldi, hogy az élet fájáról hozzon neki gyümölcsöt. A fiú azonban a paradicsom kapujában az angyaltól egy zöld ágat kap, melyet apjának sírjára ültet. E fát Salamon király temploma építéséhez akarja felhasználni, de Isten ezt nem engedi meg, mire egy patak fölé helyezik pallónak. Sibylla jósnő Salamon királyhoz érkezik. A pallóban felismeri az „élet fáját” és nem lép rá, amiért Isten megjutalmazza. Sibylla megjövendöli Krisztus születését és halálát. Keresztje épp e fa lesz. Azután Salamonnal együtt terjedelmes jövendölést mond a XVI. század német császárairól. Végül az Antikrisztus uralmáról és a világ végéről értesülünk.

Ez a Sibylla-vers könnyen felismerhetőleg több elemből áll s ezeket Sibylla személye tartja egybe. Eredete szerint ez a Sibylla nem más, mint Sába királynő, akinek személye a keresztény világnézetben fogant Sibylla Tiburtina alakjával forradt össze. Ugyanebből a népszerű középkori tiburi Sibyllából, akinek mondai személye a művészetet is sokszor foglalkoztatta, másolta le a versszerző a szellemtörténeti szempontból rendkívüli jelentős császárjóslatát. A versnek ez a motívuma nem egyéb, mint a népek messiási hitének az idők szelleméhez módosult változata,amely szorosan összefügg a középkor eszkatologikus hangulatával. Ránk nézve azért is nevezetes,mert az apokaliptikus spekulációktól távol eső magyar szellemtörténetben a népek életében nagy szerepet játszó császárjóslatoknak egyetlen magyar nyelvű emlékét tartotta fenn számunkra. Ehhez járul még a középkor legmélyebb rétegeibe nyúló két legendai motívum. Egyik a paradicsomi életfa misztikus felfogásából sarjadt, a bűnbeesés és a megváltás szimbólumának költői szépségeit összekötő szent kereszt legendája, amely ragyogó pompájú életét még a Krisztus előtti időkben kezdte meg s középkor századaiban bontotta ki teljesen. E motívumnak egyik legsajátságosabb változata került a Sibylla-versünkbe. A másik legendai mozzanat, amely szintén jellemzően színezi e középkori verset, a 15 csodajel legendája. Pontosan megállapítható forrása szerint Gyirwa Vencel e versében az utolsó ítélet csodajeleinek legősibb tradícióját ültette át a magyar eszkatologikus irodalomba.

E Sibylla-vers tehát, melyben az ó- és középkori lélek érzelmi és gondolatvilágának nagy problémái, kínzó kétségei és megnyugvást kereső sóvárgásai csapódtak le, élénken színezi nemcsak a XVII. századi elbeszélő irodalmunk egyhangúságát, hanem jelentős vonásokkal gazdagítja, a szerző megállapítása szerint, szellemi életünknek a nagy európai közösségbe torkolló jellemvonását is. Indokolt volt tehát, hogy az EME unikum Sibylla-versét György Lajos alapos tanulmánya függelékéül betűhíven kiadta.

(György Lajos: Egy középkori Sibylla-vers régi magyar irodalmunkban. – rendes tagtól. Székfoglaló értekezésül felolvasta 1929. évi febr. 8-án. 1929. Dunántúl R. T. Egyetemi Nyomdája Pécsett. – A Szent István Akadémia Nyelv- és Széptudományi Osztályának felolvasásai. Szerkeszti Várdai Béla osztálytitkár. I. kötet, 4. szám . (8-r. 101+2 lap.)

Dr. Rajka László

Forrás: Erdélyi Múzeum 1930. Új folyam 1. (35.) kötet 1-3. sz.

Dr. Rajka László: Jókai román tárgyú novellái

Az 1848-49 lázas eseményei után Jókai egyelőre pihenni kényszerült. A még alig huszonöt éves ifjú azonban természeténél fogva sem lett volna képes arra, hogy napjait tompa kétségbeesésben, tétlenül töltse el. Alig volt a nagy író életében korszak, amelyben többet tanult volna, mint az 1850-es évek elején, amikor a született művész határozott ösztönével figyelte meg a magyar nép faji sajátságait, éppúgy a vele együtt lakó többi népekét is; amikor hozzálátott a vándorló tréfák és anekdoták összegyűjtéséhez; és mindezek mellett nagyszabású történelmi tanulmányokat végzett, sokkal szélesebb körűeket és alaposabbakat, mint ahogyan azt az eddigi kutatás általában föltételezte. Érdekesen bukkannak előnkbe Jókai tanulmányai munkáinak tükrében: 1851-től kezdve sorra jönnek: Cserei,Gibbon, a nagy francia anekdota-gyűjtemény, Bethlen János, majd Hammer-Purgstall óriási méretű török történelme és az akkor frissen megjelent Poujoulat-féle török történelem német fordítása. Ez csupán szerény választék, mert egészen biztosan jóval nagyobb az anyag, amelyet Jókai alig néhány év alatt nem csupán fölületesen, hanem sokszor meglepő alapossággal átkutatott. Egyik-másik műnek a terjedelme is óriási; így Gibbon, vagy pedig Hammer-Purgstall figyelmes átolvasása önmagában is nagy munkát kíván. Mi fordította Jókai figyelmét éppen ebbe az irányba? Ennek magyarázata talán nem nagyon nehéz. A szabadságharc után sok magyar menekült külföldre; a menekülés útja pedig csupán Törökország felé volt nyitva s ez az ország ebben az időben még közvetlenül határos volt Magyarországgal. Törökországban régi hagyomány parancsolta a menekültek felkarolását: Kossuth és társai szíves vendégszeretetre találtak. Lassanként hírek érkeztek a kibujdosottaktól, életük olyan szoros kapcsolatban állott e bomladozó birodalom belviszonyaival, hogy az érdeklődést a török szokások és erkölcsök, történelem és nyelv iránt önkéntelenül is felkeltett. A magyar nábob-ban Kecskerey a kor divatjának hódol, amikor török inast tart és vele törökül beszél. Jókai romantikus képzeletét módfelett izgatta a rejtélyes Kelet. Az általános érdeklődést még fokozta az 1853-ban kitört orosz-török háború, amelyben csaknem egész Európa a törökök pártját fogta. Mennyivel melegebb érdeklődésre számíthatott a törökök ügye a magyaroknál, akik amúgy is gyűlölettel és fájdalommal gondoltak szabadságuk eltiprójára, a törökökkel szemben álló oroszra. A török események azonban szoros kapcsolatban állottak az ott élő keresztény népek történetével, hiszen Törökország akkor még – legalábbis papíron – magába foglalta a Román Fejedelemségeket és Szerbiát is, a mai Bulgária pedig tökéletesen be volt kebelezve az akkor még óriási terjedelmű birodalomba. A török történelem tanulmányozása egyet jelentett a román, szerb, bulgár és görög történelem főbb mozzanatainak ismeretével. Innen indul ki Jókai érdeklődése a román nép iránt, ebben az időben ismerte meg a Román Fejedelemségek történetének egyik fejezetét, amelyet azután ismételten felhasznált román tárgyú novelláinak keretéül.

Jókai első román tárgyú novellája az 1853-i orosz-török háborúról írott könyvében jelent meg A bojár-leány címen 1855-ben.* (* Jókai Mór: Véres könyv. Először megjelent három kötetben Pesten 1855-ben. A Nemzeti Kiadásban: Véres könyv. Csataképek a keleti háborúból. Bp. 1894. A Nemzeti Kiadás XIX. kötete. A novella ez utóbbi kötet 268-288. lapjain található.) A bevezetőben ismertetett vonásokat jellemzően igazolja.

Küriáki Sándor Havasalföldön lakott, ahol előkelő főúr, bojár volt. Részt vett 1825-ben a hetéria küzdelmeiben. Az ő testvére adta ki magát Jordaki helyett a kolostorban,mire lefejezték. A fejét megváltotta és eltemette. A felkelés szerencsétlen vége után elvonult a világtól. Hat fia volt és egy leánya: Neszte. 1853-ban azzal jöttek hozzá fiai, hogy nagy hadjáratot indított az orosz a török ellen, ütött a bosszú órája. Erre az ősz Kuriáki azt hitte, hogy itt a harc, „mely a román népet felszabadítja s olyan úrrá teszi ismét opál földén,amilyen volt a nagy Bazarád alatt!” Örömmel üdvözölte az oroszokat, gazdagon megvendégelte őket és fiait harcra késztette. A lakoma alkalmával Neszte hárfakíséret mellett elénekelte a szép Lienka regéjét. Ez arról szólt, hogy a várnai ütközetbe ment a magyar király, Hunyady János és Drakul vajda. Ennek leánya volt Lienka, aki a király mellett lovagolt és vele együtt esett el.

A nagy lelkesedésben Neszte felajánlotta, hogy kémkedni fog az ellenfél táborában. Minthogy anyja lengyel nő volt, ő maga is kitűnően tudott lengyelül és kiadta magát menekült lengyelnek. Tisztnek öltözve átkelt a Dunán egy lélekvesztőn és kikémlelte a törökök állásait.

Egy napon Giurgiuban* (* Jókainál: Dsurdsu) időzött a szép Neszte egy kávéházban több tiszt társaságában. Egyszerre lármát hallottak, egy embert vittek veszteni. Egy csolnakos volt; a törökök ugyanis minden csolnakot összeszedtek, hogy a kémkedést megakadályozzák. Nesztét egy tiszt karon fogta és kényszerítette, hogy jöjjön el a látványosságra. Neszte azonnal megismerte, hogy ez az ő csolnakosa, akit bizonyára utána küzdöttek. Az utolsó pillanatban az ember ráismert és Nesztére mutatott. Neszte azonban kihasználta a pillanatnyi zavart és azt állította, hogy az őt karon fogó tiszt a kém. Nehány perc alatt a Duna partjára sietett és a vízbe vetette magát. Bár üldözték, megmenekült és elérte a túlsó partot, ahol elájult. Itt a kozákok megismerték,hogy leány és erőszakoskodni kezdettek vele. Neszte azonban a kozákot saját pisztolyával lelőtte és megmenekült. Nagy fáradalmak után hazaért, s megdöbbenve látta, hogy kastélyuk rom. Egy öreg jobbágy sírva mesélte el, hogy az oroszok összevesztek Küriákival és egész családját lemészárolták, kastélyát pedig felgyújtották. Az orosz tábornok semmit sem tudott a Küriáki család vesztéről. Így Neszte felkereste és behatóan tájékoztatta, hogy milyen az ellenfél állása. Ez a tájékoztatás azonban félrevezetés volt. Az oroszok a hamis adatok alapján megvívták az olteniczai ütközetet és borzasztó vereséget szenvedtek. Küriáki leánya pedig kolostorba vonult.

Ez a novella jellemzően mutatja Jókai felfogását és tárgyi ismereteit a román viszonyokról. Amit itt téved, az végigkísérte összes hasonló körből vett novelláiban; amit a románokról elképzelt vagy elgondolt, azt később is hűségesen megismételte. Jókai voltaképpen egy jelentős román történelmi eseményt ismert: Ypsilanti felkelését és ezzel kapcsolatban Tudor Vladimirescu forradalmi mozgalmát. Ezt emlegeti is mindjárt novellája elején, de az évet nem jegyezte meg jól magának –meglátjuk, hogy ez a hibája ismételten visszatér -, és úgy vélekedett, hogy ezek a mozgalmas események 1825-ben történtek.* (* A helyes évszám 1821) Jókai további működése szempontjából igen érdekes, hogy már itt említi Jordaki szerepét, hősi halálát egy kolostorban, szóval a hetéria mozgalmának egyik leggyászosabb eseményét.

Históriás ének Bocskay Istvánról

A Zichy-család zsélyi levéltárának – mely eddig is oly gazdag tárháza volt irodalmunk múltjának -, egy erősen rongált verskézirat töredékéhez jutottam boldogult Jakubovich Emil levéltári igazgató szívességéből. A kézirat 28. ívrét nagyságú lapból áll, melyen alapos nyomot hagytak az idők.

A históriás ének egy összefüggő eseménysorozatot tárgyal: Bocskay István erdélyi fejedelem dicsőséges életét az álmosdi ütközettől (1604) tragikus haláláig. A Tinódi-féle krónikás hűségével mondja el a történelem közismert eseményeit s azokhoz alig fűz valamit, legfeljebb egy-két eseményen módosít. A kézirat annyira megrongálódott, hogy közlése is csak töredékesnek mondható. Égés és rothadás nyomai fedezhetők fel rajta. Sorsáról semmi közelebbit nem tudunk, sem azt, hogy miképpen került Erdélyből – ahol a megírás helyét kell kétségtelenül keresnünk -, a felvidéki Zsélyre, sem pedig azt a még érdekesebb kérdést nem tudjuk megnyugtatóan megoldani, ki írhatta, ki volt a szerzője? Ha Bocskay közvetlen környezetében keressük a szerzőt, akkor Czobor Mihályra, a Chariklia első magyar feldolgozójának személyére, esik tekintetünk, mint aki az egyetlen költő volt a fejedelem udvarában. Erre enged következtetni az is, hogy a históriás énekben Czobor többször is szerepel, viszont a versfők titka megfejthetetlen marad. Az ének, feltevésünk szerint, három részből állhatott; ezekből csak az utolsó, a harmadik maradt a legteljesebben ránk. A históriás ének szereplői mind közismert nagy férfijai voltak a XVI. századnak, közöttük a legnagyobb, a főhős: Bocskay. Az ő egyénisége van legjellegzetesebb vonásokkal kidomborítva, különösen ügyes hadi taktikájára világít rá az ismeretlen szerző élesen. Jelentősége, hogy ez az utolsó históriás ének, amelyben országos érdekű esemény van feldolgozva. Stílusa köznyelvi, s érdekes, hogy az e-ző és ő-ző nyelvjárás keverékének tekinthető, ami egyúttal Czobor Mihály szerzőségét is erősen támogatja, aki tudvalevőleg nem volt erdélyi származású.

A históriás ének csonkán is jelentős irodalomtörténeti alkotás: Bocskay István életének és korának egyetlen korabeli költői emléke. Jelentős azonkívül művelődéstörténeti szempontból is, öltözeteinek és a Bocskay koronájának színes, Pazar leírásával, úgyszintén a korabeli szokások és erkölcsök szemléletes megjelenítésével. Verselése eléggé döcögő, de bizonyos leírásbeli alakító készséget nem lehet szerzőjétől megtagadni. Milyen érdekesen írja le Bocskaynak a töröktől való megkoronázását, a résztvevők alapos és hű bemutatását adva, vagy az ének legértékesebb részében milyen eleven személetességgel tárja fel a fejedelem utolsó napjait, szörnyű halálát és temetésének regénybe illő színességét.

Itt közöljük az eredeti szöveghez betűhíven a Bocskayról szóló éneket, 25. lapjának facsimiléjével, ahol éppen a datálása található. Az egész Bocskay-ének Erdély történetéből veszi tárgyát, annak legérdekesebb szeletét dolgozza fel. Erdélyi színekben gazdag nyelvi, irodalmi kincse a magyar XVI-XVII. századfordulónak.

Nemetek Jüvessét úr fj érti vala,

az Vitézeknek Hirre atta vala

minden felöl nép vgan reja füt vala

gültön gül tabora sokasül vala

Kassa felöl Jacab János jü dobolüa álla

sep taraskokat vontattatnak alla

bockaj Istüant ök keresik vala

pec hadaüal ösüe sallottak vala

Magjar Vitezek mind kesen walának

egj akaratüal (ök) el Indülanak

………….. ozd…….nemetek valanak

………………….salongüa villagnak

……………………….. alulagnak

………………. allat kjaltanak

………………el cüdalkozanak

……………marjat kjaltanak

…………………….wiüanak

…………..el Hullanak

……………….datanak

mingjart nemetek romlani foganak.

Sőrniü Halalt ot nagj sokan vallanak

es fogsagra bennek sokan Jütanak

pec Jánosüal vr fiak Hozatanak

magjar vitezek őrőmben walanak

……….asoknakis nagj sepen vot vala

………….sa eperies bartfa szeben vala

….. varossanakis leüel szol wala

kiknek kigjelmet az casarnak ajanlja vala.

Hajdü witezek azzok kozeül valanak

kiket hül ernek esketnek hodoltatnak

mindent bockaj samara esketnek

nimet partossokat ölnek fosztnak emesztnek

Az casarnak is Irra kigjelmes vala

fogadassat az magjarhoz io………

lattiük orsagünknak uio…

ki legj nagjob hitben….

Ennis ajanlom kegjelmes…..

hozzatok valo jo akarat…..

az úr isten kj vezerlj…..

holtomig nektek ajanlom……

Varasok ezzekrül tanacko……

niomorült allapottiok…..

az vr fjuak nagj io valast Jranak

Istennek ezzekrül halat adanak

Minden fele var megjeknek Jrata

kegjelmes voltat az casarnak ajanlja

….. föv ürunkban vket megj tarttja

….. az casar úr kevannia

Jo akaratüal feienkent valanak

urrak közzül kik egj tanacon voltak

mert nemel nemet miat büt es sok kart vallottak

josagok püstült es nagj summat attak

Bockaj Istüan fejedelem wala.

Illes Hazj vitez nari pal vala

Homonnaj balint Homonnaj görgj’ vala

magoci ferenc cakj istüan vala

Az nagj sagos batori istüan wala

ki nagj cendessegben ciak halgat vala

mert az orsag H.s biraia vala

casar pecetj latlajaban alj vala.

Batorj Gabriel Rakolcj Szidmond vala

giüla fj laslo Rakolcj laios vala

preni i… preni gjörg vala

preni….. az melik pal üala

Köztük kataj ….. kjlüt hozot vala

Job ez vilagra ne sületet volna

kancellariüs urünk titossa wala

ki miat vegreis essek halala.

Casar caüsi azzonban jütanak

kences Kassabankiket bocatanak

nagj szep öltözöt Jancarok valanak

casar ajandekiaüal be szallanak

Erdelj vajdanak bockait mondgjak

magjar orsag kirallianak.

bockaj kiralnak mondjak…

Rendet aluan …………..

Az bőtkös basa egri basa vala

casar kencebül mind úr fjak vala

allaüalokat kapalni küld vala

dengelegj mihalj mellette (?) vala

Casar saüaüal v azt mondgja vala

ha valahonnot ellenseg tamadna

kegjelmes uram míg feiün fen allana

budaj tomosüarj egri basa nem hadna.

Pencet hatalmas casar nem kemellj

neki segjcceget melled…..

mert az magjar nemzetet nagjon szeretj

hiüsegedet tüled jo neüre vesi

Tistessegüel ajandekot el veüek

feüdelmünküel …. wrrak megjköszönek

nagj hiüsegeket ez mellett Jgjrek…

casar köuetj azt Jo neüen w…..

Ezzek wttan sok………..

Iten gözni be  Jrni mind mj, …..

Dünan tül es Jnnet mind mi essek

mit megj ertettem azrül emlekezzünk

Ezzen közben nemetek kesültenek

basta görgüel sokan gjülekeztenek

borsod var megjeben fesket vertenek

magjarokual megj wjni igekeznek

Balaz ot ciak gorsan gonossül iara

vak merőseg ot nekj nem hasnala,

mast bokornak velne az viadalba

ellenségtül félj mind végjg az viadalba,

Sok io segjn legint balaz ot veste,

ü magais fogsagban essek weze

bizodalmat ezzel nemetnek szerze

ez hir halüan töb nemet gjüle ösue,