Paula Preradovic: Alkony a dominikánusok keresztfolyosóján

Ott fenn az égnek mély-kék négyszögén

Cikázik szét veszett-vad fecskehajsza,

Jaj-surrogásuk, mint lelkek panasza,

Kik nyögnek lenn a kárhozat ölén.

Nagy-néha egy-egy lesurran ide,

Hol törvény most az új május parancsa,

S arany terméstől roskad száz narancsfa,

De tova űzi ijedt, kis szíve.

Fáradt saruban sok fehér barát

Jár fel-le benn az ódon folyosón

S mormolja csendben az Úrangyalát.

És egyikük – szép álom! – eloson…

Az öreg kútba nagy veder merül

S a bús narancsok arca felderül.

Ford.: Vitnyédi Német István

Forrás: Vigilia 1935. 3. kötet

Illyés Gyula: Rózsák a rácson

Megyek a utcán, a villasoron,

tűzvész dühe csap ki az ablakokon,

Láng a szobákban? Nem! Nem. Csak a ház

előtt a sok kis kert lett lobogás.

Rózsa, futó rózsával teli ág

lángol ki a kertek rácsain át,

lángnyelvek, vagy arcok, kivörösödött

orcák, piros öklök a rudak között,

föllázadt, megannyi véres-szemű rab

karja csavarja a rácsrudakat,

némán, beleadva minden erőt,

hogy csak a szín, az a lángszín üvölt,

mennyi kitátott szájú virág,

mennyi üvöltő némaság,

mennyi pecek-feszítette ajak

a májusi ég tág boltja alatt –

megyek az utcán megkötözött

eszelősök cella-sora között,

s viszem a – már nem fiatalon –

viszem a szívemben vad tavaszom.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 32-33. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Sík Sándor: Homoki felhők (Bajor Erdő, 1935. július)

Gránit hegyek alkonyatában

Némán hullámzik a tó.

Ez a mohos fal, ez a lándzsás erdő,

Ez az acél víz olyan ríkató!

Gondolataim szöcske ballonát

Erőszakos kezekkel visszatartom:

Nem, nem, itt nem akarok sírni,

Ha nem sírtam otthon a Tisza-parton.

Elhessegetek mindent, ami fájó.

Szállj rám, szelíd szél, gombaillatú!

Nem akarom, hogy az eszembe jusson

A Csorba-tó meg a Szent Anna-tó.

Az édes Balatonra gondolok,

A Rákos-menti fűzeket sóhajtom

És a legszebbet, a legszomorúbbat:

A felhőket a zsongó Tisza-parton.

Aranypárás alföldi alkonyok,

Felhőcsodáló mély tanyai csendek,

Rozsillatú, almaillatú szellők,

Homoki felhők, hozzátok esengek.

Felétek fájdít ez a néma tó

És ez a mozdulatlan gránit alkony.

Gomolyogni, lengeni akarok,

Mint a könnyű felhők a Tisza-parton.

Alföldi felhők, gyönyörű csodák,

Színesebbek a gazdag délibábnál,

De jól el lehet veszni bennetek,

Mikor az emlék, amikor a vágy fáj!

A kérgestalpú ácsorgó magyar,

Kinek a földön nincs ügyére pardon,

Az égből kap bennetek enyhülést,

Ha elhever a forró Tisza-parton.

Ti jóságosan játszotok vele,

Jóllakatjátok szegény szeme-száját,

Mutattok neki tündérszépeket,

Atilla kincsét, Mátyás palotáját.

Írtok aranyat, akár az igazság,

Rózsát, akár a boldog-ember-arcon:

Mindent ami szép, mindent ami nincs

Álmodhatunk az álmos Tisza-parton.

Lesz még szőlő é lesz még lágy kenyér!

Meghalt a Krisztus az esettekért is!

Akár a dacos felhők odafent,

Úgy tornyosodik bennünk az azértis.

Az aranyos jövőt a sima ég

Elébünk bontja, mint egy tiszta karton;

Teleírjuk arannyal: tetteinkkel.

Hősök vagyunk a felhős Tisza-parton.

Felhők, akik az Arber-csúcs felett

Most álmatag bíborban megjelentek,

Az otthoniak küldenek talán,

Hogy elhozzátok a tiszai csendet?

Hogy a könnyet, amely az idegenben

Olyan régóta szorongatja torkom,

Elsírjam meghitt árnyatok alatt,

otthonosan, akár a Tisza-parton?

Forrás: Vigilia 1935. 3. kötet

Kálnoky László: A tearózsa

A tearózsa sápadtan hever,

sárga villanyfényt szórnak rá a körték,

mint egy szűzlány, ki este lefeküdt,

de kéjgyilkosok álmában megölték.

Szépívű szára lanyhán hajlik el,

kelyhe tövén áttetsző, halovány pír,

mint fogak helye a fehér nyakon,

ahonnan vérét szívta ki a vámpír.

A kertben valaki letépte reggel;

fáj nézni, s az asztalról nem veszem le,

mert nem mozdulhat addig semmi el, míg

lefolyik a sötét helyszíni szemle.

A tettes künn az éjben bujdosik,

s itt meztelenre vetkőztetve fekszik

az áldozat, és úgy vizsgálom én,

mint hivatásos és komor detektív,

s találok környékén, ha kutatok,

egypár lábnyomot s ujjlenyomatot.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak  31-32. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Rainer Maria Rilke: A kánai menyegző

Tudott-e lenni más mint büszke arra,

ki őt a Legkisebbet felemelte,

vagy jöttén nem jött-é önkívületbe

a mély s nagy éj, a roppant dolgok anyja?

Vagy nem lett tán az eltűnése napja

oly hirtelen s csodásan glóriás?

őt hallgatón nem hulltak ámulatba

a legbölcsebbek s hangjától a ház

nem lett-e szinte újjá? Óh talán

százszor parancsolt most is önmagára,

hogy fel ne törjön örömének árja,

mert némán ülhet Fia oldalán.

De mégis ím, hogy itt e nászi asztal

mellett váratlan elfogyott a bor,

ránézett s kérte őt egy mozdulattal,

majd meglepte, hogy nemmel válaszolt.

Csak a vonakodó csoda után s csak későn

jött rá, hogy ő, óh maga küldte őt

a Kereszthez, - hisz Fia a Csodatévő

ki ott áll már az áldozat előtt,

mely rája vár. Ez meg van írva régen,

De ő az asszony nem sejtette, nem,

a rátört édes és mély büszkeségben

elment mellette észrevételen.

A dús és ékes asztalnál hol ültek,

örült velük és még nem látta ott,

hogy minden könnycsepp, mely szemébe gyűlhet,

e borral együtt vérré változott.

Ford.: Ijjas Antal

Forrás: Vigilia 1935. 3. kötet