A
nap lenyugodott. Valahonnan messziről, mint fájdalmas sóhajtás zúgott fel a
szél.
A
két férfi az udvaron tett-vett. Az egyik tömzsi, napégette arcú, éppen olyan,
mint a környék többi parasztja, úgy méri végig a másikat, kötekedő tekintettel,
mint aki gonoszul készül a haddelhaddra. Fölemelte a gyalut s az udvaron
szétszórt deszkákból kihúzott egyet.
-
Szóval, nem adod – szólalt meg a paraszt. Nem akarta megérteni, hogy már
elhangzott az utolsó szó.
Nem
kapott választ. Már régóta álltak itt s jót is, rosszat is mondottak egymásnak.
Az alkonyat már rájuk terítette szárnyát s a lovak, kik a parasztot a kapu
előtt várták, türelmetlenül horkantottak. S ő egy lépésnyire megint csak
megállt, mintha azt hinné, hogy a másik ellenállása csak kemény göröngy s elég
jobban belevágnia az eke vasát, hogy szétmálassza s aztán mehet tovább.
-
Dejszen tudod, hogy megfizetem – próbálkozott újra -, apánk oly hirtelen halt
meg s a doktor megengedte, hogy már holnap eltemessük. Jól elférne benne. Ez
éppen jó volna neki. Apánk olyanforma volt, mint te. Jól el tudna benne
feküdni.
Az
asztalos már gyalulni kezdett, mintha a másik már nem is volna jelen. Különben
ismerték egymást. A paraszt a szomszéd faluból volt s együtt jártak a
konfirmációs órákra. Ezért is tegezték egymást. Nem felejtették el a tiszta
gyermeki szív szent örömét, amelyet akkor az élet még nem ölt ki belőlük s
amellyel az első Úrvacsorára készültek.
-
Ha legalább megmondanád, kinek csinálod – dohogott a paraszt, akinek fúrta az
oldalát, hogy az asztalos miért nem akarja odaadni a koporsót. – Bogaras fickó!
Miattad, a te szeszélyed miatt kell bemennem a városba. Kérdés, kapok-e ilyet,
vagy üres kézzel kell hazajönnöm. De – tört ki belőle egyszerre – bizonyisten,
többet senkit se küldök hozzád. Megérdemled, hogy éhen pusztulj.
-
Megmondtam, hogy egy másikat csinálok neked.
-
De arra már nincs idő – vágta vissza mérgesen a másik.
-
Akkor menj utadra.
-
No – fújt a paraszt a méregtől -, ezt nem felejtem el.
Elment.
Csend
maradt utána. Az idegen eltűnt a porban, melyet a szekere kavart föl. Ő meg
eldobta a deszkát és a koporsóhoz lépett. Rátette kezét s mozdulatában annyi
gyöngédség volt, mintha cirógatni akarná. Még ma befejezi s akkor már semmi sem
lesz az útjában.
Lépéseket
hallott maga mögött. Az öccse volt, kivel egy födél alatt lakott. Nem nézett
hátra. Minek? Hónapok óta élnek így, szó nélkül, egymás mellett, gyűlöletes
harcban s most haldoklik benne az, ami még egymáshoz fűzte őket.
Nem
mozdul. Hallgatódzik. Öccse léptei kemények, nehezek, kegyetlenül döngenek,
mint egy-egy ökölcsapás, mely vért fakaszt. Szíve gyorsabban ver, valahol az
agyában érzi ezeket a lépteket, belevágnak a testébe s hol messziről hallja
őket, amint csöndesen kopognak, mint az esőcseppjei a tetőről, sunyin
közelednek hozzá, mint a bosszú ravasz suttogása, hol megint borzalmasan
közelről, mintha azok a lábak, azok a komisz bakancsok el akarnák tiporni, be
akarnák zúzni a mellkasát,meg akarnák semmisíteni dühöngő gyűlölettel.
Leült
a földre a koporsó mellé s folytatta a munkát. A furcsán visongott, mintha
távoli erdők fájdalmát, elhaló vágyait panaszolná. Lábakat lát maga előtt, egy
kisfiú csupasz két lábát, fürgén ugrándoznak körülötte, mintha mindig csak
táncolnának, könnyedén, alig érintik a földet. Ez a bámész szem kisfiú, aki itt
ugrál körülötte, volt valaha az ő öccse. Az évek a kis gyereklábra szöges
bakancsot adtak s lelkébe egy férfi kemény gyűlöletét ültették.
