N. Jaczkó Olga: Virágzó cseresznyék

Kazinczy-kiadóvállalat, Kassa. Csonkamagyarországon a Studium bizománya. Jaczkó Olga kedvelt és értékelt novellaíró a Felvidéken, ez a kötete bizonyos mértékig igazolja hírét. Technikában és meglátásban csakugyan író, témáiban már kevésbé rokonszenves: túlontúl sötét. Nőíróknál ritka dolog a vigasztalanság ekkora mértéke; végig a kötet tizenhárom elbeszélésén keresztül alig akad méltányos, jó embere; közömbös, rideg, sőt gonosz és ostoba a legtöbb. Talán az írás erejét akarja ezzel megmutatni, író voltának férfias fémjelzését; talán így látja embertársait valóban. A megbocsátó derűs szem azonban még nem az erő hiánya, a jó felfedezése nem a nőíró lebecsülő jellemvonása. Sajnálnók Jaczkó Olgát, ha élete folyásában csak olyan emberekkel találkozott volna, mint az alakjai. A papok züllöttek és kíméletlenek; a tanítónők gonoszak a rájuk bízott gyerekek iránt, férjhez menési vágyukban nevetségesek, titokban szeretkezők. A háború előtti Magyar irodalom egy részének folytatása az ilyen bitumenes írás; reálisnak szokták mondani, a reális élet azonban nem ilyen.

A kötet gyűjtőcíme egyben a legszebb elbeszélést jelenti. Ez a Virágzó cseresznyék című novella mély és tökéletes asszonyi líra; stílusban, erőben, szerkezetben és lélekrajzban tökéletes alkotás. Megoldása is felemelő. Az Október az államfelbomlás ügyes képe egy megértő és szociális érzékű úri fiún át. Az Isten kegyelmében egy férfi-lelkigyakorlat igaztalan következményeit tárgyalja; a férfi a szerzetes korbácsló prédikációjára leköpi, közönségesen leköpi asszony-szeretőjét, hogy később kétségbeejtő lélekforgatagban könyörögjön érte. A Leányintézet című hosszú elbeszélésben a leánynevelő szőröstül-bőröstül embertelen, alig van a lányoknak jó szavuk és gyengéd érzésük egymáshoz. A Sírásó Péterné-ben kitűnően megírja a sírásóné beszélgetését urával megásandó saját sírjáról, de azt már nehezen hitetheti el, hogy négy szál deszkát senkitől ne kaphasson a szerencsétlen sírásó felesége koporsójának.

Jaczkó Olga írói egyénisége mindebből tisztán kialakul előttünk. A társadalmi és erkölcsi nyomor, az ember magára hagyatottsága, a poligám férfi közönye az egy férfit szerető és istenítő nő iránt, ez az írói birodalma. Mosolya nincs. Feszültség van az írásaiban s ezzel az olvasó érdeklődését már kezdetben megnyeri. El nem igazít, magunkra hagy. Később, élete előbbre haladtával átfogóbb lesz a szeretete s a megértés könnyével átszőttebb a szava. A megértés könnye kimossa majd alakjaiból a jót is.

K.

Napkelet 7. évf. 1. sz. (1929. január 1.)

N. Jaczkó Olga: Csendes vágy kályhatűz mellett

Semmi más,

csak egy férfinak

asszonya lenni,

szerelem mézét

kenyerére kenni.

Ünneplőn

enyhe bojtozni

gondsipkájára,

fánkot rózsázni

éhe tányérjára.

Betűt sem tudni…

S ha ő tollat márt,

együgyű szemmel

lelket bámulnia

nagy csodára.

Kosztolányi Dezső: Litánia (1935)

Az én koromban:

zörgött az egekben a gépek acélja.

Az én koromban:

nem tudta az emberiség, mi a célja.

Az én koromban:

beszéltek a falban a drótok, a lelkek.

Az én koromban:

vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek.

Az én koromban:

öngyilkosok ezrei földre borultak.

Az én koromban:

méreggel aludtak el a nyomorultak.

Az én koromban:

kínpadra feküdtek az árva, beteg nők.

Az én koromban:

lélekbe kutattak a lélekelemzők.

Az én koromban:

mint koldusok álltak a sarkon az épek.

Az én koromban:

recsegtek a trónok, a bankok, a népek.

Az én koromban:

mily dalt remegett, a velőkig üvöltő.

Az én koromban:

prózára szerelte a verset a költő.

Az én koromban:

mindannyian ó de magunkra maradtunk.

Az én koromban:

sírtunk, amikor kenyerünkbe haraptunk.

Az én koromban:

nem volt, ki szegény szíveket melegítsen.

Az én koromban:

álmatlanul ült arany-ágyon az Isten.

AISZKHÜLOSZ (Kr.e. 525-456)

A világirodalom első tragédiaköltője Athén polgára volt, azé a városállamé, ahol Dionüszosz isten kultuszából a tragédia műfaja is megszületett. Férfikorában harcolt a perzsa támadók ellen vívott nagy csatákban Marathónnál és Szalamisznál, majd megérte városának a perzsa háborúk utáni évtizedekben bekövetkezett fénykorát. Már életében nagy elismerés övezte, ránk azonban közel száz tragédiájából csupán hét maradt fenn. Öregkorában Szicíliába utazott, ott is halt meg.

Athénban minden évben Dionüszosz ünnepén „tragikus verseny” keretében három költő mutathatta be darabjait. Mindegyik három tragédiát (egy ún. trilógiát) és egy vidám hangulatú szatírjátékot vitt színre. A bemutatókra az Akropolisz tövében lévő szabadtéri Dionüszosz-színházban került sor, ahol az isten szent ligete volt. A színház maradványai ma is láthatók.

A színház közepén lévő kör alakú térség a kar helye. Ezt mintegy a kör háromnegyedében a nézők ülőhelyei vették körül, egyedrészét pedig egy épület (palota vagy templom) homlokzatát ábrázoló díszlet zárta le, melyen kapuk voltak.

A klasszikus görög tragédia egyik feltűnő sajátossága a kar szerepeltetése. Azon túl, hogy a kar részt vesz a cselekményben, ún. kardalokat is előad, énekelve és tánccal kísérve. Ez egyszersmind a dráma tagolását is szolgálta, mivel az antik tragédia nem ismerte a felvonás fogalmát.

Aiszkhülosz Oreszteiája, az egyetlen ránk maradt görög tragikus trilógia. Három önálló, de tartalmilag egymáshoz kapcsolódó tragédiából áll, ezek az Agamemnón, az Áldozatvivőkés az Eumeniszek. (A trilógiához csatlakozó szatírjáték elveszett.) A költő a három drámában a mitikus argoszi uralkodóház, a Pelopidák mondakörének egy részét dolgozta fel. A királyi nemzetséget ősük szentségtörő vétke miatt szörnyű átok sújtja: gyilkos kézzel törnek egymás életére. Az első darab a Trója földúlása után diadallal hazatérő Agamemnón király pusztulását mutatja be. A második arról szól, fia hogyan állt érte bosszút a gyilkosokon, kiknek egyike saját anyja volt. A vérbosszú láncolata a harmadik darabban szakad meg: köszönhető ez az athéni állam jogrendjének, amelynek megteremtője maga Athéna istennő.

Az Oreszteia (mint a klasszikus görög drámák mind) versben íródott. A szöveg nagy részének versformája a hatos jambus, vagyis minden sor hat jambusból áll (a jambus egy rövid és egy hosszú szótagból összetevődő versláb). Különböznek ettől a kardalok: ezek versszakokra tagolódnak, amelyek sokféle, bonyolult felépítést mutatnak, s többnyire párosával felelnek meg egymásnak.

A trilógia bemutatója Kr. e. 458-ban volt Athénban, s a versenyen az első díjat nyerte el. Legújabb magyar fordítását Devecseri Gábornak köszönhetjük.

A leláncolt Prométheusz cselekményét egyedülálló módon csakis istenek cselekedetei alkotják. A darab hátterében a görög mitológia egyik jellegzetes motívuma áll: az egymást követő istennemzedékek harca a világ uralmának megszerzéséért. Ahogy Uranoszt fia, Kronosz győzi le, ugyanígy Kronosz uralmának is fia, Zeusz vet véget, hiába tesz még mindent az apa, hogy gyermekét már születésekor ártalmatlanná tegye. A tragédia szereplőinek viselkedését és szembenállását ugyanakkor nem pusztán csak a nemzedéki hovatartozásuk határozza meg. Prométheusz a titánok egyike, azaz Kronosz generációjához tartozik, de minthogy előre ismeri a jövőt, Zeuszt segíti tanácsával a titánok elleni harcban. A világ újrarendezésében azonban már nem hajlandó engedelmesen együttműködni, és szembefordul Zeusszal. Zeusz megbünteti ugyan, de hamarosan kiderül, hogy saját bukását csak úgy tudja elkerülni, ha ismét igénybe veszi majd Prométheusz bölcsességét. A darab konfliktusuknak azt a szakaszát ábrázolja, amikor Zeusz és Prométheusz egyaránt elzárkózik az őt ért igazságtalanságra hivatkozva a kibéküléstől, de előre vetődik annak a lehetősége is, hogy egymásrautaltságuk kompromisszumra fogja őket késztetni.

Nagyon valószínű, hogy a csak töredékekből ismert Megszabadított Prométheuszban ehhez a tragédiához kapcsolódva jött létre ez a kompromisszum, és a szintén csak töredékesen fönnmaradt Tűzhozó Prométheusszal együtt tartalmilag összefüggő trilógiát alkotott. Vannak azonban olyanok is, akik elsősorban metrikai érvek alapján vitatják, hogy A leláncolt Prométheusz valóban Aiszkhülosz műve lenne. Adatok hiányában bizonytalan az is, hogy mikor íródott a darab; többnyire a Kr. e. 440-es évek derekára teszik.

A művet Trencsényi-Waldapfel Imre fordította magyarra.

1900-ben G. U. Fauré, 1968-ban C. Orff írt operát a tragédia alapján. Külön érdekesség, hogy a német zeneszerző az eredeti görög szövegből állította össze a librettót.

Telekes Béla: A tenger

Föld őskorától földvesztéig él,

Ős léte mégis mindig fiatal.

Hullámzik lomhán s verdesheti szél,

Hajók szánthatják s mérhetik,m i mély,

Csak játszik törpe zaklatóival.

S szívhatja a nap szomja untalan,

Kútfői dúsak, földiek, égiek...

Mély ős források, zápor és folyam...

S dőlhet belé ár még oly mocskosan,

Mindegy! A szenny őt nem fertőzi meg.

S árjába sújthat mennykőmiriád,

Renghet, roppanhat partja, feneke,

Égszakadás, földindulás mit árt

Ő néki? – Új part ölel régi árt

S villámmal ő bán el s nem az vele.

Él, fényben fénylőn, vészben vészesen

S csak ő az úr... Van-e még más oly úr?

... Népóceánok árjait lesem...

Olyan vagy mint a tenger, nemzetem!

A tenger sorsát látom sorsodul.

(Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 7. sz. (1920. április 11. – epa.oszk)