Új Aurora

 

MIPSz Almanach az 1923. évre. Szerkesztette dr. Dobai János. (Pozsony, 1923.)

Elszakított testvéreink szava szól hozzánk e könyvből, mely elsősorban Petőfi szellemét köszönti, de egyben a képzelet és emlékezés másfajta virágaival sem fukarkodik. A címe szinte varázskulcs, melynek érintésétől feltárul az idők kapuja s az olvasó elé a serkentő példák egész sorát idézi. Kisfaludy Károly és társai becsvágyó lelkesedésének tüze lobog föl előttünk, melynek fényénél íme most gond sújtotta véreink gyülekeznek. És ki merné kérdezni, hogy lesz-e elég erejük követni a száz év előtti próbát. Szép könyvök, mely külső kiállításában is méltó az indítékhoz, minden sorával elárulja, hogy írói hű gondozói az árván maradt oltárnak.

Zrínyi, Széchenyi, Petőfi, Madách és Gárdonyi alakjai elevenednek meg tollaik alatt, vigasztalásul és erősítésül a sors csapásaitól lesújtott nemzedéknek. Versben és prózában, a szívhez és észhez szólva ápolja e tartalmas kötet lelkes gárdája a jobb jövendő egyedüli zálogát: a megértés és összetartás gondolatát. Tanulmányok, mesék, novellák, könnyebb és nehezebb fajsúlyú költemények váltogatják egymást azzal a nemes célzattal, hogy legalább nyelvünk szépségeinek varázsa enyhítse némileg azt a mindnyájunk lelkét emésztő, fájó sebet, melynek gyógyulását oly nehezen várjuk.

A Dobai Jánostól évkönyv módjára szerkesztett, Petőfi arcképével díszített s a magyar nőknek ajánlott kiadványban a naptári részen kívül harminchárom szerző negyvennyolc közleménye köti le érdeklődésünket. Köztük a szerkesztő öntudatosságát dicséretesen jellemző előszó s a centenárium alkalmából írt sorai és Zrínyi szellemét idéző, meg Gárdonyira emlékező avatott cikkei mellett egyebeken kívül Ölvedi Lászlónak, a pozsonyi Toldy-kör pályázatán jutalommal és Aixinger Lászlónak dicsérettel kitüntetett Petőfi-ódái teszik becsessé az alkalomszerűség jegyében fogant kötetet. Az itt említettek, továbbá a költői kísérletekkel szereplő Szeredai-Gruber Károly, Horváth Dani, Kersék János és Wallentinyi Dezső egyszersmind az Évkönyv legbuzgóbb, legtöbb darabbal szereplő munkatársai. Verses műveik – bár formában és hangban lépést tartanak a fejlődés újabb irányával s érzésben és tartalomban is simulnak a jó értelemben vett korszerűséghez, - lélekben hű letéteményesei a tisztes hagyományoknak.

Hasonló elvi alapon állanak műveik bizonysága szerint a kötet többi verselői. Holly Jenő, Tamás Lajos,Borka Géza, Simon Mihály, Pál Imre, Sziklay Ferenc, Szíjj Ferenc, Telek A. Sándor, Bézay Zoltán. Különben, hogy miféle vizeken eveznek, az kitűnik Kersék Jánosnak Öreg hegedős című, ihletforrásában a Vén cigány-ra emlékeztető verséből:

Dévény kapujánál betört a nyugat,

Ami szép volt, mindent megtagad;

Amit mi imádtunk, mindent legyaláz,

Új eszmék a dalban: mámor, pompa, láz.

A jövőben bízó költő azonban nem esik kétségbe, mert noha érzi az idők súlyát és sorstársaira gondolva a Ráchel siralmát visszhangzó, Mária menekül felírású költeményében Heródes korának képe is megborzasztja lelkét, nem válik kishitűvé és bátran hirdeti, hogy „Nem fúlhat a vérbe: az Ige, az Eszme”.

Az Évkönyv többi derék közleményei vagy a céltudatos ismeretterjesztés szolgálatában állanak, vagy szórakoztató olvasmányok, főképp novellák. Szerzőik helyzetéből s magyar lelkéből sarjadzó közös vonások jellemzik az Évkönyvnek többnyire igen élvezetes írásait: faji öntudat, az anyanyelv szeretetteljes kultusza, csüggedést nem ismerő erős hit és önbizalom. Olvastukra lelkünket valami jóleső melegség járja át, melynek hatása alatt megnyugvással érezzük, hogy szenvedéseink túlsó osztályosai méltósággal viselik sorsukat s hogy kezükben jó helyen van a fenyegetett magyar műveltség zászlója. Hálás, testvéri köszönet érte mindannyiuknak!

Baros Gyula

Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.

Bartóky József: Télben (könyvismertetés)

(Budapest, 1923. Franklin-Társulat)

Bartóky József elbeszéléskötetének címe: Télben. E későn fellépett írónknak ez új gyűjteménye határozott emelkedést mutat az Őszi esték-kel szemben. Míg első elbeszéléskötetében a mondanivaló olykor másfelé siklik, mint amerre elindult, s a történetnek néha két centruma is van; s míg témái amott néha talán igenis szürkék, - e novelláiban szerkezeti elsiklás már ritkaságszámba megy, s tárgyai, mondanivalói is erőteljesebb merészségűek. A forma rövidsége itt is sok elbeszélésből leszelte azt, ami szélesebb kiterítésben bizonyosan hatásosabb lett volna, de a kötet nem egy darabja újabb novellairodalmunk java terméséhez tartozik. Nagy melegséggel, nemes hangon elmondott történet a legtöbb. Különösen érdekesek paraszttörténetei, melyekben eredeti megérzéssel véteti velünk észre, hogy a magyar nép lelke távolról sem annyira robusztusan és primitíven egészséges, mint gondolnók, hogy igen sok álmodozás, meglepő differenciáltság és jó adag komplikáltság húzódik meg benne. E tekintetben különösen Az apja fia c. elbeszélésre mutatunk, amely egy parasztfiú lelkének démoni mélységeibe világít be, s a Szekeres Juli meséjére, melyben egy mesekedvelő, ábrándos parasztasszonyt mutat be, anélkül persze, hogy ennek az alaknak bármi köze lenne régi népszínműveink csináltvirágszerű parasztleányaihoz. Többi történeteiben is sok érdekes vonást találunk, sok megkapó lelki képet; búr úgy gondoljuk, hogy az író néhol kelleténél józanabb és prózaibb képzeletű. Ezt oly esetekben érezzük kizökkentőnek, ahol a szerző fantasztikusabb elemekkel, látomásszerű csodákkal dolgozik. Ily helyeken eszébe jut az olvasónak, hogy az író a nyilvánosság elé mint fabulaíró lépett, akinek a csoda nem misztikum, hanem valami magától érthető, kézzel kitapintható valóság. Ami azonban a példázatos fabulákban helyén van, sőt konkrét tárgyú novellában az életszerűség erényével azonos. stílustalannak tetszik ilyenféle elbeszélésekben, melyeknek elgondolásában pedig Bartóky annyi eredetiséget tanúsít.

A harmadik elbeszélés-kötet az elszakított Erdélyből került át. Balogh Endre marosvásárhelyi ügyvéd munkájának címe: Hajótöröttek (Kolozsvár, 1922.) Tartalmaz – végre! – egy hosszabb ábrázolású novellát és öt rövidebb rajzot. Örömmel üdvözöljük a szerzőt a szépírói munkásság terén, mert úgy látszik, erős tehetség. Különösen a lelki problémák felvetésében és bemutatásában mutatkozik igazán otthonosnak.

Első, hosszabb elbeszélése, a Fehér rügy, egy hadifogságból vakon hazakerült székely gazdát mutat be. A parasztot felesége megcsalja, mire elkergeti és újra nősül. Egy fiatal, még szinte gyereksorban lévő leányt vesz el. A leány meggondolatlan viselkedésű teremtés. A férfiban felébred a féltékenység, amely éppen vaksága miatt gyanakvóbb, szilajabb és emésztőbb a szokottnál is. Ennek részletező és megkapóan igaz bemutatásában van a novella eredetisége. A többi kisebb rajzban is hasonló tehetség jelei látszanak, csak az utolsó, az Örök élet kissé erőszakoltan keserű. Valamennyinek hőse gyötrődő, sorstaposott ember, akiket a szerző nem valami szenvelgett impassibilitével, hanem velük dobbanó szívvel rajzol meg. Mintha írói modorában – anélkül, hogy hatásról akarnánk beszélni – volna valami az ő nagy földijének, Petelei Istvánnak embermeglátó és ábrázoló módjából. Elbeszélő sajátságai közül csak az hat zavaróan, hogy sokszor futtában érint, halványra mos olyan vonásokat is, amelyek pedig a történetnek megértéséhez okvetlenül szükségesek s indítékait így itt-ott némi homály borítja. Stílusa kifejező, erőteljes, de mintha néhol keresetten eredeti akarna lenni, s éppen e keresettség miatt nehézkessé válik. Mondataiban a szólamok rendje sokszor ötletszerűen önkényes, s a világos tagolást mintha olykor szándékosan kuszálná zavarossá. E külső és belső formai hibák az íróban talán nem is gyökereznek mélyen, inkább akarattal magára öltöttnek tetszenek. Levetkezésük nagyon könnyű lehet, s akkor Balogh Endrét úgy emlegethetjük, mint a jelesebb magyar elbeszélők egyikét.

- bs -

Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.

Vargha Gyula: A bronz bika

Ephézusban Peryllosz, egy ügyes,

Nagyhírű, ámde ádáz bronzműves,

Gyűlölködő, irigy, nyakas pogány,

Keresztüldőzsölt lakoma után

Mámoros fejjel álmot álmodott:

A nagy cirkuszban állt. Minden padot

Szorongásig megtöltött a tömeg,

Egy pont felé feszültek a szemek,

Hol dús bíborban arany trónusán

Az isten ült, a császár, Hadrián.

Alant két sorban gladiátorok;

Halált, halált rivallt ezer torok,

A sok keresztyén szíjakkal gorombán

Lekötve ott nyögött a szín porongján.

Most ő, Peryllosz, megnyit egy kaput,

Azon ki gyorsan egy bronz bika fut,

Bömbölve fújja párálló tüzét,

Szarvával mint a polyvát szórja szét

Mind, az egész bús keresztyén hadat.

Orkánszerűen tetszés-zaj riad,

De mozdulatlan ül nagy Hadrián

S gúnyos moly kél büszke ajakán.

Peryllosz ébred s töri a fejét.

Eh, Ephézusban van bölcs, jós elég,

Álomfejtő is egy egész sereg…

De álma titkát egy se fejti meg.

Egyszer csak, nem sokára, híre jár,

Hogy jön a császár, nincs is messze már;

Agyán egy gondolat cikázik át,

S azonnal önt egy roppant bronz bikát.

A jó hír mint tavaszt hozó madár száll;

Lázban egész Ephézus: „Jön a császár,

Jön az új Zeüsz, a béke boldog őre,

Minden görög kegyelmes jóltevője.

Templomok kelnek, szobrok is, nyomán

Virágba hajt művészet, tudomány

Görög az ajka, lelke is görög,

Oltárinál ezer pap könyörög,

A régi szép olympi istenek

Reánk mosolygva letekintenek,

Az áldozat-füst ég felé siet…

Tied vagyunk mind, nagy Caesar, tied!”

Örömtől ittasan ujjong a nép,

A várva-várt amint a partra lép,

S ő, a hatalmas, a világ ura,

Jóságosan tekint szolgáira.

Mindenkihez nyájas, leereszkedő,

Még az előtte reszkető

Keresztyénekhez is kegyes.

E sas-szem, arcon át, szívekbe les.

Császár előtt peryllosz megjelen.

„Derék görög, mi dolgod van velem?”

„Az istenek között te legnagyobb,

Dicső felség, én Peryllosz vagyok,

Bronzművesek legelső mestere.

Hírem-nevemmel Ázsiánk tele,

Csupán az átkos keresztyén had az,

- Koldus alázat, mégis csupa dac –

Művészetem mely balgán megveti.

Sőt istenink sem istenek neki,

Keresztre vont gonosztevőt imádva,

Nem isten néki maga nagy Diána…

Az istenek szobrát ki megveti,

Még trónod is, bizony, ledöntheti.

De mit Néró megtenni nem tudott,

Te könnyű szerrel végrehajthatod:

Nagy bronz bikát formáltam mesterül,

Mint a trójai ló, üres belül,

A cirkuszban állítsd a nép elé,

Dobass egy-egy keresztyént is belé,

Rakass alá nagy máglyát tölgyhasábból,

Hang bőg ki majd az izzó érc hasából,

Az a fülön be, a lelkekbe tör,

S minden gonosz hóbortot elsöpör.”

A császár ajkán gúny villámlik át:

„Holnap mutasd be hát az ércbikát.”

A cirkusz egy megáradott folyam,

Amint Peryllosz álmodá, olyan.

Midőn az imperátor megjelen,

Üdvriadalba tör ki hirtelen

Az egész cirkusz, százezer torok.

Lenn a porondon gladiátorok,

S a bronz bika ott áll a legközépen.

Vad izgalom viharzik át a népen.

Félelmes ez a támadó vihar,

Mindenki őrjöng, öklöt ráz, rivall,

Keresztyénekre tűzhalált kívánva.

Hangzik szünetlen: „Nagy a nagy Diána!”

De most feláll és int az imperátor,

S mint tengerár Pozejdon szigonyától,

A harsogó zaj úgy lecsöndesül,

Szavára szomjas valamennyi fül.

„Világ gyeplőjét tartják e kezek,

Görög nép, halld, igazságot teszek.

Midőn Peryllosz ily csodát kovácsolt,

Gonosz démontól kért gonosz tanácsot;

Kijár a méltó jutalom neki,

Saját művét maga próbálja ki.

Megérti most, hogy nem tervelt hiába,

Vessétek őt az ércbikába!”

Lobog a láng a fényes érc alatt,

Tüzesedik a szörnyű érc-alak,

S rettentő hang üvölt ki a bikábul.

Megdermed a nép. Az agy belekábul.

Lehelet és a szívverés eláll…

A vad vonítás gyengül. Vége már.

Hamvad a tűz s még egyre tart a csend

De most az imperátor hangja cseng:

„Elég, betelt az istenek haragja.

Zúzzátok szét az érc-bikát darabra!”

Leszállt az éj, elcsöndesült Ephézus,

S száz ajk susogja: „Hála, hála, Jézus!”

Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.