Emil oleslav Lukác (1900-1979): A rue Saint Sulpice-en

Ma vonz a távolság s a közel messze van.

Mintha csak ma volna, mintha csak ma megint,

úgy érzem illatát, haja arcon legyint,

a rue Saint Sulpice-en.

Ötödik emelet, rozoga szobácska

és sárga függönyök, szögletes bútorok;

ott van még? Ő? Igen? Akire gondolok?

a rue Saint Sulpice-en?

Tán „Adoremus” zúg a vén dómban ma is,

A kapus is, akit otthagytunk egykoron,

a régi és mint hajdan, álmosan borong,

a rue Saint Sulpice-en.

Talán a vázában is szagos szekfűk égnek.

Talán tűz is lobog a régi tűzhelyen.

Csak valaki nincs ott, valaki nincs jelen,

a rue Saint Sulpice-en.

Ford.: Petneházy Ferenc

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet II. füzet. Kassa, 1942.

Ágoston Julián (1909-1969): Vagyunk még, testvér!

Ezer bal-kezdés közt koldússzegényen

úszik az árral életcsónakunk;

pedig az utunk más volna: merészen

szembe az árral! Kevesen vagyunk,

s azok is erre-arra kötve állnak,

vagy nekitámolyognak a nagy árnak…

Mennénk, amerre hív a messzi kongás,

de lábunk földbe, rögbe ágyazott

s vetésünkre a poklok egyre ontják

a dudvát, férget, piszkot, gaz s gyomot;

s mire kinőne álmunk szent harangja:

szívét kitépik, s – nincsen csodahangja.

Testvér, Testvér, a vad viharban állok

csillagtól-fosztott rémes éjtszakán

egyedül. Élő-holtjaim: az álmok,

vágyak… Magam sem élek már talán;

Testvér, de hangom, jajjom még a régi:

a holtakat még újra fölidézi!

korhadt szívekkel nem szállunk vitába,

nem átkozunk meg fejfát, temetőt,

de aki hisz még hegytoló csodákban,

jelenjék meg a szíveink előtt

s nyujtsa kezét. A szíve lesz a lámpa,

s üszköt dobunk a dermedt éjtszakába…

Fölgyújtjuk még e földbefúlt világot!

Csak páran, - de most mondom már: vagyunk!

Ha eddig e föld annyi csodát látott,

egyet talán még mi is mutatunk.

Testvér – tudod! – az építéshez hit kell:

előre hát kigyúlt egy-szíveinkkel!

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet II. füzet. Kassa, 1942.

Szénássy Barna (1913-1995): A gazdag Bolyai-irodalom

  

Ma, amidőn a nemzeti öneszmélés tartalmas könyvek útján iparkodik a magyarsággal és a világgal elismertetni a magyar szellemi élet nagyságait, amikor tudósok és írók egymással vetélkedve állítanak emléket nemzeti nagyjainknak, felvetődik a kérdés, miként áll a dolog két világhírű matematikus büszkeségünkkel, a két Bolyaival? Milyen művek állítják a nemzet elé a két tragikus sorsú magyar lángelme életét és hogyan iparkodnak életük példáját az utókor számára gyümölcsöztetővé tenni? Tehát nem a Bolyai-szakirodalomról akarunk szólani, hisz ez a szélesebb olvasóréteg számára nehéz, sőt érthetetlen, hanem a népszerűsítő Bolyai-életrajzokról és tanulmányokról. A két Bolyai matematikai munkásságának szakirodalma – a hazai és külföldi egyaránt – meglehetősen gazdag és azt mondhatjuk, ezen a téren ki is merítették a kérdéses területet. Sokkal nehezebb dolog azonban a nagyközönség számára írni matematikusokról életrajzot és ilyen ű kapcsán ismertetni matematikai eredményeiket. Hiába, a matematikus élete rejtett élet, a matematikus voltaképp a szimbólumok és formulák között él. Csak az értheti meg őket, aki maga is érzi azokat az elvont problémákat, amelyek az ő életüket tartalmassá tették. Ilyen megérzés nélkül is lehet ugyan róluk könyveket írni, azok azonban üresek lesznek, adathalmazok, minden különösebb tanulság és érték nélkül. Amíg tehát egy matematikusról szóló szakdolgozat szerzője elegendő, ha csak szakember, addig az életrajz és népszerűsítő munka összeállítójának szakembernek és írónak kell lennie egy személyben.

A két Bolyairól magyar nyelven eddig öt terjedelmesebb életrajz jelent meg. Időrendi sorrendben a legrégibb Bedőházi könyve (Bedőházi János: A két Bolyai. Élet- és jellemrajz. Marosvásárhely, 1897). A könnyed, gördülékeny és emelkedett stílusban írott munka legfőbb érdeme, hogy meglehetősen sok olyan adatot őrzött meg a két matematikusról, melyek azóta talán veszendőbe mentek volna. Az összegyűjtött adatok azonban minden válogatás és kritika nélkül kerültek a könyvbe, így igen sok téves véleménynek lettek a forrásai. A szerző, mint a marosvásárhelyi ősrégi kollégium mennyiségtan-tanára, gyermekkorától magában hordta a város két nagy fiának képét, munkája nagy szeretettel készült, de a tárgyilagosságtól sok helyen távol áll. Nagy hiánya még, hogy bőven szól az apáról,Bolyai Farkasról és aránylag rövid részt szentel a sokkal nagyobb fiúnak, Bolyai Jánosnak. A könyv ma már eléggé ritka.

Az előbbi Bolyai-könyvnél sokkal értékesebb és manapság is aránylag könnyen megszerezhető Bolyai-életrajz a Stäckel-é. (Stäckel Pál: Bolyai Farkas és Bolyai János geometriai vizsgálatai. Németből fordította Rados I. Budapest, 1914.) A szerző igazi német alapossággal nézett források után és írt meg mindent. Ismeri a két matematikus munkásságát is, értéküket és helyüket az elfogulatlan és széles látókörű szemlélő tárgyilagosságával tudja megjelölni. Munkáját főként ez teszi igenértékessé, csak az a nagy nehézség, hogy a könyv javarésze inkább a szakembernek szól, és így a laikus számára nehezen érthető. A magyar fordításban is megjelent munka az egyik legértékesebb és legszebb elismerése két matematikusunk sokáig kellően nem méltányolt munkásságának.

A nagyközönség számára leghasználhatóbb és legszebb Bolyai-életrajz Dávid Lajostól való. (Dávid Lajos dr.: A két Bolyai élete és munkássága. Budapest, 1923.) A szerző figyelembe véve az előbbi két könyv hiányait – amint megjegyzi – azoknak írt életrajzot, akiket főként a két matematikus sorsa és jelleme érdekel. ezek mellett azonban az olvasó tájékozódást szerezhet a két matematikus munkásságáról is. A munkának igen nagy érdeme, hogy – bár nem matematikusok számára készült –egy pillanatig sem téved a népszerűsítő matematikai művek gyakori hibájába: a pongyolaságba és pontatlanságba. Amit ír, az hibátlan és élvezetes, akár az életrajzi, akár a matematikai részt nézzük. A szerző nagy gondot fordít az adatok helyességére és az írás szépségére. A mindvégig emelkedett stílus, az adatok tökéletes megbízhatósága, a forrásmunkák teljes felsorolása és a Bolyai-kutatás további útjainak kijelölése egyaránt a magyar irodalom egyik legtökéletesebb életrajzává teszik ezt a szép könyvet. Kár, hogy az eddigi kiadások már fogytán vannak és egy újabb kiadásról eddig nincs tudomásunk.

Annak, aki csak felületesen is ismeri a két Bolyai regényes életét, tragikus magyar sorsukat, lehetetlen, hogy ne villant volna az agyába: milyen regényes téma. A fantázia sem tud olyan szomorú sorsokat elképzelni, mint amilyen a két matematikusé volt. Ez a meggondolás ihlette Barabás Gyulát is, midőn egymás után két regényt is írt a Bolyaiakról (Domáldi jegenyék. Budapest, 1936. Révai; Köd a Maroson. Budapest, 1940. Singer és Wolfner.) Barabás Marosvásárhelyen született, gyermekkori emlékei között őrizte a Bolyaiak képét. Ezért él olyan eleven erővel műveiben a két magyar géniusz, a két művész és matematikus elme. Az író azonban nem matematikus és így könyveiben elsősorban a művész Bolyaiak jelennek meg, igaz, hogy a szakkérdések iránt érdeklődők nem is regényben fogják kíváncsiságukat kielégíteni.

Tulajdonképp a két Barabás-regény műfaját nehéz is meghatározni. Regénynek túlságosan igazak, életrajznak kissé regényesek. Látszik, hogy a szerző alaposan ismeri a Bolyai-irodalmat, a két híres matematikus levelezését és némileg matematikai munkásságukat. Mindezeket azonban főként az előbb ismertetett három Bolyai-könyv alapján, úgy, hogy ezektől elszakadni nem tud. Az avatott író rutinjával rajzolja meg azt a világot, amely a két különböző, sőt különc matematikust összeköti: a matematika világát. Az első regényben az események zöme Bolyai Farkas körül csoportosul, míg a második főként Bolyai János életét és Orbán Róza iránt érzett tragikus szerelmét írja le. A két könyv tehát kiegészíti egymást, értékükből nem sokat von az sem le, hogy néhány mindkettőben szereplő részt is találunk.

Ha egy nem szakember a mindennapi élettől olyan távol álló világ megrajzolásához fog, amilyen a matematikavilága, esetleg többet árthat, mint használ. Az író fantáziája ugyanis olyan vonásokkal aggathatja teli a szereplő személyeket, amelyek kedveznek ugyan a regényességnek, a tárgyilagosságtól azonban igen távol vannak. A laikus olvasóban egy ilyen írás csak zavart kelt, a képet, melyet esetleg más források alapján már kiformált a szereplő személyekről, az ilyen munka csak összekuszálja. Barabás Gyula két regényének legnagyobb érdeme, hogy írójuk megérezte a téma nehéz voltát és az igazság talaját nem hagyja el.

Íme a nem nagyszámú, de a mondottak alapján klasszikusnak nevezhető népszerű Bolyai-irodalom. Milyen szép volna, ha minden magyar bejárná azt az öt lépcsőt, amely aztán a két magyar lángész megismeréséhez és értékeléséhez vezetne. Milyen hatásos lehetne az a nevelő- és lendítőerő, amelyik életükből árad!

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.

Honti Lajos (1900-?): A Szinva partján

 

Látod Kedves – ez itt a Szinva,

mely átfolyik a városon

halkan, lopva, mint a tolvaj,

ki a lopott kabáttal átoson

a lépcsőházon, hogy a századba érjen,

hol nyugodtabb a rendőri szemtől…

ez a kis patak is szalad,

minél előbb kint legyen a réten,

kiszabadulva a városi szennyből,

ahol már udvarlói várják

- mint vasárnap övéi a kis cselédet –

a mezei füvek és virágok,

kik oly szépek és szelídek

és őt oly némán csodálják,

mint ahogy most én is Téged.

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.

Bíró László: Gáspár bácsi zsiványt fog

  

Jószagú apró virágát dús fehér csokrokban hozza a bodzfa. Hűs is kerül a tövében. Szénát igazít hát öreg Gáspár és leheveredik rája.

Még zümmögve játszódnak a méhek virágról virágra. Nincs még este, hogy gond nélkül pihenne. Pedig tehetné ettől, mert vasárnap délután van. A tiszteletes úr is, akinél a hetvenkettőből huszonnégy évet szolgált az öreg, átment a jegyzőhöz másminő bibliát forgatni, mint amilyennel az Istent szolgálja kenyeréért… De csak nem szakad le a gond az öreg nyakáról, amely vagy két napja telepedett oda, s nem hagyja nyugton pihenni.

A kertben járt akkor, hogy friss lucernát tépjen a tiszteletes kisasszonyka fehér nyulainak, amikor meglátta a nyomokat a kerítés tövében… Valaki bejárogat a portára. Nem elől a kapun, mert abban csepp hiba sem volna, de hogy itt jön a kerítésen át, már valami huncutság van benne.

Ezért heveredett le most Gáspár bácsi a bodzfa tövébe, hogy lesődjön. Fel se kél onnan, míg nyakon nem csípi a semmirekellőt, aki minden bizonnyal a méhesbe rejtett szűzdohány szagára vetemedett erre.

Keményen járatja a szemét hol a kerítés felé, hol meg a méhesre. Innen lehet mindenfelé. Úgy választotta meg, mint odakint a fronton, ha figyelésre került. Fegyvert is rejtett maga mellé a bodzfa bokrába: a kéveadogató kétágú villát. Meg van hát elégedve nagyon a választással.

A széna, meg a bodzfavirág illata nehézzé teszi a vigyázást. A méhek is szórakoztatják a lelkét munkásdanával. De azért csak zsiványfogás lesz ebből, mert ellenszegül az öreg akarata s nem hagyja lecsukódni a szemét.

Napsugár berzenkedik az orra hegyén. Hajtaná el, mint a legyet. De hogy nem megy, húzódik arrább, ahová nem szállhat.

A széna, a bodzfavirág s a méhek csak nem hagyják…

Egyszer csak furcsát lát az öreg. A kerítés tövéből, ott, ahol a nyomokat lelte, felemelkedik valaki. Nemigen ismer rá Gáspár bácsi, pedig a szeme még igen jól szolgál. És ahogy nézi kimeredő szemmel, a szájába dugja amaz begörbített mutató ujját és éleset füttyent. Erre még egy másik is felemelkedik arrább.

- Tyű-haj! A zsiványok!

Döbben rá az öreg az igazságra. Azok meg már gázolják is a lucernást errefelé.

- Hé, megálljatok, aki lelke van a jóapátoknak!

Védené ellenük a lucernást, mert olyan, mintha igen nagyon a szívére taposnának. De még indulóban benne reked a hang, mert még egy harmadikat is meglát úgy tíz lépéssel arrább. Nehéz léptű, nagy marcona alakok. Még ráadásul puska is van a kezükben. Nem volna jó hát kikezdeni vélük. Most már csak lapul és hengeredik beljebb a bodzafa alá, hogy menekedjen az észrevételtől. Vacog a foga is, mintha fázna, pedig verejtékes a homloka a nyári naptól, amely hogy lehengeredett a szénáról, újra rátalált.

Erre tartanak azok ind a hárman. Most megállnak. Tanakodnak. Hallani a beszédüket, mert erre hozza a szellő.

- Te eriggy, bújj meg ottan a krompli fődön! A szárak eltakarnak. Nem lelhet rád senki. Ha meg te látnál valakit, hogy jönne, jelezd…

Mondja a legdurvább képű a legvékonyabbnak. Az indul is menten a kijelölt helyre. Ez sem igen vékonyka legény, mert ha a másik kettő kitenne kettőt-kettőt, ez sem igen adná alább egy és fél embernél. Így hát még inkább megborzad benne a lélek.

- Csak azt tunnám, mit tervelnek…

Töpreng el némán. Még a szuszt is visszafojtja, úgy várakozik. Nem kell soká tenni ezt sem. Már hallja is. De ne hallaná inkább! Keserves igen, amit mondanak azok.

- Eriggy előre a méhes iránt, én meg addig megkerülöm hátra. Erre kén’ lenni a vén betyárnak… Iszen csak egyszer akadjon kézbe, majd nem rejtegeti többet előlünk a dohányát!

- De mástól se igen hinném, mert most összemorzsoljuk e’ kicsit!

Mutatja a tenyerén a másik, mint ahogyan a pipába készülő dohánnyal szokták tenni.