Károlyi István (1806-1859): Talány

A jó természet még soha

Senki iránt olly mostoha

Nem volt, mint én irántam:

Születést alacsonyt adott,

s még az életadó napot

Sem engedé hogy lássam!

Igy én kétszer bóldogtalan,

Eltaszitott s világtalan,

Mint egy nagyszerü árva,

- Kit minden öröm elhagyott,

S mint egy kész, született halott –

Siromba valék zárva.

Sohajték: bárcsak egy hitvány

Porszem volnék, vagy egy sovány

Fűszál, vagy undok féreg!

De sokszoros sohajtásom,

Keserves siránkozásom

Semmi lény nem hallá-meg.

Nap – s örömtelen életem

Felvidithatni úgy véltem,

Ha annak önfényt szerzek.

Mert – higyétek-el, - a remény-

Vesztett kunyhókban is, erény-

Bimbót, nemritkán leltek. -

Boltom meg nyilt, s a napsugárt,

Mellyet lelkem ohajtva várt

Meglátám; s megförödve

E fényárban, százszor jobban

Tündöklöm most, mint siromban,

Hol el valék temetve.

Napok jöttek, napok multak,

Bánat-könyűim lehulltak

Arczomról, s most kincs gyanánt

Tartnak a nagyok lakában,

Királyok palotájában

S a putrikban egyiránt.

**

Ha a szerencse alacsony

Pólczra helyez téged,

Hidd-el, hogy onnan ki eme

Erkölcsi jellemed.

Forrás: Szünórák, mellyeket különböző korú gyermekek mulatságaúl szerzett Károlyi István. Pesten, 1845. Nyomatott Trattner-Károlyi betűivel. Úri útcza 453.

Károlyi István (1806-1859): Vezúv

Lászlónak, - atyja minap

Valamit igére,

Azt, hogy: „elviszi egykor

Nápoly vidékére.”

László, - ki még eddig csak

Szobában utazott, -

Nagyobb kedvvel vevé most

Kézbe a földrajzot.

**

Egy hónap mulva, László

Már a kocsiban ül,

S bámul hogy más tájt is lát

Majorházán kívül.

De még ennél is jobban

Csudálkozik azon,

Hogy a föld, sokkal nagyobb

Mint a földabroszon.

**

Már mind két zsebe tele

Van naranccsal, s ha bár

Nem mondja is, jól tudjuk

Hogy Olaszhonban jár.

Nápolyba ér, s az utczán

Lát sok Lazarónit,

Kik, - mint gólya a kigyót-

Nyelnek makarónit.

Tovább menve, a tengert

Meglátja s hajóit;

Bőriböl majd kiugrik,

S kiáltja: „beh jó itt!”

Egy kúp-hegy is szemébe

Tünt, a mellynek alja

Zöld, de tetője kopasz,

Tövét tenger nyalja.

Lányok jőnek, s kosaruk

Naranccsal van tele,

Mellyeket a hegyóldal

Fáiról szedtek-le.

Ezek mennek, s utánok

Megint egy kis leány;

Áh! de ez fut, s kezében

Béget egy kis bárány.

„Édes apám!”- mond László –

Miért fut e leány?

Tán megbetegedett a

Kicsi fehér bárány?

Ni! ni! hogy mozog a föld!

Veszi észre apám?

Mint mikor hátát rázza

Az én kis paripám.

Hát ebből a faluból

Miért szaladnak-ki

Az emberek? tán őket

Kergeti valaki?

Hát ezen füst miért jő

A hegy tetejéből?

Vastagabban ömlik,mint

A mi kéményünkből!!

Jaj! ugyan mi az apám?

Már tűz is rohana

Belőle ki, mondja meg

Kérem honnan van a’?

Bum! nagyot lőtt, s egy követ

A légbe feldobott!

Tudom már mi! hajó jön!

Azért ágyúznak ott.

**

Nem találtad-el fiam

A láng s moraj okát,

Ez a hires Vezúv, melly

Most ép tüzet okád.

Szándokom volt, hogy meglásd,

Most már mi is sebbel

- Míg a lávát nem ontja –

Siessünk innen el.

**

Mire a kocsis lovát

Sebesen befogta,

Láva-özön a napnak

Fényét is elfogta.

László remegve mondá:

Apám! menjünk vissza,

Jobb hon, hol foly a Duna

Dráva, Száva, Tisza!

Forrás: Szünórák, mellyeket különböző korú gyermekek mulatságaúl szerzett Károlyi István. Pesten, 1845. Nyomatott Trattner-Károlyi betűivel. Úri útcza 453.

Károlyi István (1806-1859): Tükör (párbeszéd)

Fiú.

Mért mondád jó apám

Anyámnak,

Hogy a „tegnap” tükre

a „ma”nak?

Atya.

Nem de? a tükörben

Meglátod,

Ha mocsok érinté

Kis arczod?

Fiú.

Igen! a tükörben

Meglátom,

Ha hogy elpiszkolám

Az arczom.

De azt nem hallottam

Sohase,

Hogy péntek, szombatnak

Tüköre.

Atya.

A lélek tükre az

Kis fiam,

Megmagyarázom, de

Figyelj rám!

*

Ha tükörben nézed

Testedet,

Meglátod azt, de nem

Lelkedet.

*

Jó voltál-t tegnap?

Ma nézz-be

Tegnapi tetteid

Tükrébe.

*

És igy tudni nagyon

Ohajtnám,

Jó vóltál-e tegnap

Kis Bélám?

Fiú.

Honnan tudjam én azt

Jó apám:

Volt-e panasz, vagy nem,

Tegnap-rám?

Atya.

Megsimogatta-e

Arczodat

Tanitód, ha végzéd

Dolgodat?

Kis húgod, ha vele

Künn játszál

Vig volt? s szánt ha tőle

Távozál?

Kebléhez szoritott

Jó mamád

Ha mondál neki „jó

„Éjszakát?”

A haragos Bandi

Szánt téged,

Midőn tegnap lábad

Megsértéd?

A szomszéd kutyája

Csóválta

Farkát, midőn Bélát

Meglátta?

Ha hogy „igent” mondhatsz,

Úgy nem volt

Tegnap lelked arczán

Semmi folt.

Fiú.

Szépen czirógatá

Arczomat

Bácsim, midőn végzém

Dolgomat.

Örült húgom, vele

Ha játszám;

Bús volt, midőn tőle

Távozám.

Nyájasan megölelt

Ha mondám:

„Aludjál csöndesen

Jó anyám!”

Komoly arczú Bandi

Szánt engem,

Mikor lábamat meg –

Sértettem.

A Duncsi is, mikor

Megláta,

Farkát már távolban

Csóválta.

Atya.

Most látom kis fiam

Hogy a kép

- Melly lelkednek arcza, -

Tiszta, szép.

Ezen, atyád szive

Örvendez.

Jer! hadd szoritsalak

Keblemhez!

Forrás: Szünórák, mellyeket különböző korú gyermekek mulatságaúl szerzett Károlyi István. Pesten, 1845. Nyomatott Trattner-Károlyi betűivel. Úri útcza 453.