Szent zsolozsmát zeng a berek csattogánya,
Szerelmet susognak a hüs ányu lombok,
Át karolja lelkem – mint egy édes álom
A tavasz fuvalma, midőn itt bolyongok.
Kanyargó pataknak pázsit szegte partján
Harmat gyöngyöt ringat a virág szűz kelyhe,
Szomoru füzágon mely a vizre hajlik,
Zokog a bús gerle.
Amodább a réten – fontos komolysággal
Párja után lépdel a vándorló gólya,
Kis méhecske zümmög – tarka barka szinben
Röpköd a viránynak ezer pillangója.
Gyors fecskék suhannak át a tiszta légen,
Hangot kap a szellő a juh nyáj kolompján;
Amint a vén pásztor uszitja kutyáit,
Támaszkodva botján.
Barna fürtü lányka korsóval kezében
Keskeny gyalog utról, siet a patakra;
Majd partjához érve, - fodoros szoknyáját
Csintalan bokorba vissza, vissza kapja.
Hófehér bokáját, gömbölyü szép karját
Egész a könyékig, le a vizbe mártja –
Ugy piheg a keble, - hogy vajon mit érez (!)
Csak az isten látja.
Csak az isten látja, - meg a juhász bojtár
Ki ott a füvön elnyujtózva szütkérez,
Mért piheg a kebel félig takart halma,
Az a dobogó sziv, ott belül mit érez.
Tudja ő már jól azt, ismeri már régen
Ha nem mondja is, de megesküdne rája;
Azt kesergi, csendes, holdvilágos estén
Siró furulyája.
Nem is késik tovább, - megsimitva bajszát,
Tulipántos szürét nyakába teriti:
A nélkül, hogy szólna – oda lép a lányhoz,
S a bugyogó korsót gyorsan meg meriti.
Derékon karolja, csókot nyom ajkára
- Elpirul a kis lány, mintha bizony lesnék:
Vállára borulva, azt suttogja, kérdi:
„Ugy-e hogy – szeretsz még?”
Megindulnak együtt, majd szép válik utjok.
Az egyik erre visz –amarra a másik.
Ki – szolgált komondor kullog a bojtárral,
Mintha unná magát, akkorákat ásit.
Megtörik a napnak aranyos sugára,
Távol – setét felhők dagadnak az égen.
„Téritsd meg a nyájat!” Kivált a vén pásztor
Ott, a dülő végen.
S nézem a felhőket, amint emelkednek
Meredek homlokán a forró azúrnak.
Túl a láthatáron – tévelygő villámok
Tüzes ostorai czikázva kigyulnak.
A levél se mozdul, itt még csend a tájon,
Odébb a szél, a port kavarogva hordja,
S el-el kap egy hangot; - ez a menydörgésnek
Fenséges akkordja.
Lebilincsel képed, gyönyörü természet,
Bámulva templomod változó csodáit:
Lelkem – elfordulva a világ zajától,
Kebleden pihen meg – s csupán téged áhit.
Te ragadsz el engem! mosolygó szépséged
És nagy haragodnak fenségében, ujra.
Minden kis füszálban – tégedet imádni
Int, az isten ujja.
Forrás: Veszprémi
Független Hirlap II. évf. 22. sz. Veszprém, 1882. junius 3. szombat
