2019. nov. 3.

Szücs Dániel (1812-1884): Garibaldi


 
A nép mely sirban volt egy ezredévig,
Fölkelt, lelket lehelt egy hős belé;
Meghalt a hős, a nép dusan tenyészik,
Mert vérkeresztséggel fölszentelé.
Sötét felhő borult Itáliára,
Ez a siró nép gyászos tábora,
Zug a zápor, mint árvizek folyása, -
Ez egy nemzet hulló könyzápora!
Sirj oh magyar! s hódolj nagy szellemének,
Megesküdött – az eskü szent, örök –
Meghalt, - az eskü, eszme, szellem élnek,
Örökségül birják az üngösök.
Koronákat rakott fölkent fejekre!
Meghalt egy üngben… az már szent ereklye.

Forrás: Veszprémi Független Hirlap II. évf. 23. sz. Veszprém, 1882. junius 10. szombat


Soós Lajos (1856-1902): Szabadban




Szent zsolozsmát zeng a berek csattogánya,
Szerelmet susognak a hüs ányu lombok,
Át karolja lelkem – mint egy édes álom
A tavasz fuvalma, midőn itt bolyongok.
Kanyargó pataknak pázsit szegte partján
Harmat gyöngyöt ringat a virág szűz kelyhe,
Szomoru füzágon mely a vizre hajlik,
Zokog a bús gerle.

Amodább a réten – fontos komolysággal
Párja után lépdel a vándorló gólya,
Kis méhecske zümmög – tarka barka szinben
Röpköd a viránynak ezer pillangója.
Gyors fecskék suhannak át a tiszta légen,
Hangot kap a szellő a juh nyáj kolompján;
Amint a vén pásztor uszitja kutyáit,
Támaszkodva botján.

Barna fürtü lányka korsóval kezében
Keskeny gyalog utról, siet a patakra;
Majd partjához érve, - fodoros szoknyáját
Csintalan bokorba vissza, vissza kapja.
Hófehér bokáját, gömbölyü szép karját
Egész a könyékig, le a vizbe mártja –
Ugy piheg a keble, - hogy vajon mit érez (!)
Csak az isten látja.

Csak az isten látja, - meg a juhász bojtár
Ki ott a füvön elnyujtózva szütkérez,
Mért piheg a kebel félig takart halma,
Az a dobogó sziv, ott belül mit érez.
Tudja ő már jól azt, ismeri már régen
Ha nem mondja is, de megesküdne rája;
Azt kesergi, csendes, holdvilágos estén
Siró furulyája.

Nem is késik tovább, - megsimitva bajszát,
Tulipántos szürét nyakába teriti:
A nélkül, hogy szólna – oda lép a lányhoz,
S a bugyogó korsót gyorsan meg meriti.
Derékon karolja, csókot nyom ajkára
- Elpirul a kis lány, mintha bizony lesnék:
Vállára borulva, azt suttogja, kérdi:
„Ugy-e hogy – szeretsz még?”

Megindulnak együtt, majd szép válik utjok.
Az egyik erre visz –amarra a másik.
Ki – szolgált komondor kullog a bojtárral,
Mintha unná magát, akkorákat ásit.
Megtörik a napnak aranyos sugára,
Távol – setét felhők dagadnak az égen.
„Téritsd meg a nyájat!” Kivált a vén pásztor
Ott, a dülő végen.

S nézem a felhőket, amint emelkednek
Meredek homlokán a forró azúrnak.
Túl a láthatáron – tévelygő villámok
Tüzes ostorai czikázva kigyulnak.
A levél se mozdul, itt még csend a tájon,
Odébb a szél, a port kavarogva hordja,
S el-el kap egy hangot; - ez a menydörgésnek
Fenséges akkordja.

Lebilincsel képed, gyönyörü természet,
Bámulva templomod változó csodáit:
Lelkem – elfordulva a világ zajától,
Kebleden pihen meg – s csupán téged áhit.
Te ragadsz el engem! mosolygó szépséged
És nagy haragodnak fenségében, ujra.
Minden kis füszálban – tégedet imádni
Int, az isten ujja.

Forrás: Veszprémi Független Hirlap II. évf. 22. sz. Veszprém, 1882. junius 3. szombat

Magyar Gyula: Dalaimból


 
I.
Te miattad lettem azzá,
Ami mai napság vagyok;
Te miattad lettem én csak
Oly elhagyott, ütütt-kopott.

Te voltál az oka annak
A tengernyi szenvedésnek;
A melyek míg szivem dobog,
El nem mulnak, - nem enyésznek.

Azok a te szép szemeid,
És az a te piros orczád,
Teremték meg ifju lelkem
Elmulását, - hervadását.

Te lész oka annak is majd,
Ha egyszer majd megtörötten, -
Szomoru füz árnya alatt –
Nyugszom ott a temetőben!

II.
Hogy én a bort ugy szeretem,
Ne rójátok bünül nekem.
Azért iszom, egyre iszom;
fájó lelkem csititgatom.

Nincsen olyan búja másnak,
Mint a minők engem bántnak.
Azt fájlalja ez a lélek
Te miattad amivé lett!

Te vittél a menyországba,
Te miattad lettem árva;
Egykor voltál üdvösségem,
Sötét pokol vagy most nékem!

Visszatér a multak képe,
Néha lelkemnek elébe.
S hogy én akkor ugy zokogok
Annak oka sem én vagyok!

Hogy én a bort ugy szeretem,
Ne rójátok bünül nekem!

Forrás: Veszprémi Független Hirlap II. évf. 21. sz. Veszprém, 1882. május 27. szombat

Hetesi Dániel: Hazám


 
Hazám, örök raboddá lett szivem,
Szeretlek téged lángolón, hiven.
Csak fáj, hogy ez a szeretet nekem
Egyedül könyet s bánatot terem.
Szivem, ha dobban áldva szent neved,
Vérző tövist kap viszontcsók helyett.
Ah, mert virrasztva kinos éjeken,
Halottruhában jövőd megjelen;
És látom, a mint gyilkos férgitől
Az ezredes tölgy koronája dől;
S látom, amint a sir homályibul
A nemzet karja e világba nyul;
És esdekelve kér uj életet
A gyáva, hisz örökké élhetett.
S hallom, mit a történet ajka zug,
Mely igazat mond, soha nem hazud:
„Öngyilkos népek sirja egy pokol,
Hol minden, csak reménység nem honol.”
Pedig hazám, te vak, te gyáva hon!
Szentségtörés ég ám oltárodon.
Az oltárláng, mely mostan itt lobog,
Lidércz fény, mely vezetni sirba fog,
S kik azt az oltárt folyton szennyezik,
A szentségtörők tennen gyermekid.
S édes lehetett anyai tejed,
Hogy ugy szeretik szivni véredet,
Hogy rut nadályként rajtad függenek,
Azok az önző, hitvány gyermekek.
Szegény lelkem kinjában felzokog,
Átkozni tudnám, hogy magyar vagyok.
De átkom hő imába olvad át:
Isten! ki próbálsz nemzetet, hazát,
S a népnek, mely magához hű marad,
Öröktörvényed örökéletet ad;
S a nép, mely megtagadja önmagát,
Sujtó kezedtől nem nyert mást, halált,
Ki átküzdött egy ezredes vihart,
Hatalmas isten, ne bántsd a magyart.
Hisz, hogy kezén láncz és nyakán iga?
E gyáva korhoz tapadt vén oka,
Születni fognak majdan hős fiak,
Küzdők, bemocskolt szent zászlód alatt.
Ne nemzetemre, reám sujtsd tehát
Boszus kezednek büntető nyilát.
S nőjön bár kinom folyton, végtelen,
Ne adjon nyugtot nappal, éjjelen,
Ez Atlasz terhet békén szenvedem,
Csak adj erőt, hogy lé még nemzetem,
Míg jobb idők hős nemzedéke támad: -
Tartsd fönn ez árért addig szép hazámat.

Forrás: Veszprémi Független Hirlap II. évf. 20. sz. Veszprém, 1882. május 20. szombat