Szabó Lőrinc: Kettős vereség

Oldoztad, még fonva, a szálakat,

melyek kötöttek! Bújtál, mosolyogtál,

menekültél s hirtelen föllobogtál,

ahogy soha: mint őrjítő zamat

(s mint saját szünete!) szította vad

boldogságod az iszony: rabja voltál,

s nem tudtuk, s áldozata: a titoknál

jobban ölt a leplezés!... Ami vagy,

mind csak agyam tükörjátéka már,

emlék és álom, az hoz-visz, halál

s élet közt, köztünk, egyetlen futár;

az súgja ma, hosszú búcsúd mit érzett:

amit azóta én: a vereséget.

A tiedet!... S mondd velem: az enyémet!

Gyóni Géza: Az én papságom

Hajdan bókos alázkodással

Templomok ajtaján zörgettem.

Hajdan igét és igazságot

Hirdetni támadt furcsa kedvem.

Mellem nagy, áradó zúgással

Egy más világ hitétől duzzadt.

Ki sem önthettem, már elűzött

Szemforgató farizeushad.

Ijedt, megdöbbent sikoltása

Belevágott a zsoltáromba.

Pedig, ki pusztán barangoltam,

Oázt dicsérni tudtam volna.

Mellem nagy, áradó zúgással

Egy más világ hitétől duzzadt.

Egy szebb világ... de itt a földön

Adassék búsnak és koldusnak!

Dermedt tíz ujj ne kulcsolódjék

Napi kenyérért mindhiába.

Derűs ajkon hadd hangozzék már

Békesség-áldás, boldog hála...

Ah! Gipszangyalok sose láttak

Hálás, szent arcot, oly pufókot,

Mint amikor mögöttem zajjal

A templomajtó becsapódott.

Móricz Zsigmond: Zsoltárok könyve - CXXIII. Zsoltár

Nyomorúságban veszteglők

Szemeimet Hozzád emelem,

Ki lakozol mennyben Istenem!

Mint szolgák a gazdát figyelik

S szolgálók az úrnő kezeit:

Jehova úgy vészünk mi körül,

Amíg rajtunk lelked könyörül.

Könyörögni hajt az alázat,

Mert gyalázat rajtunk, gyalázat.

Csúfolkodnak vélünk a dúsak,

Legyaláznak gőggel koldusnak.

Gyóni Géza: Itthon

Boglyakemencés, gerendás szoba,

Fakó Luther-kép, pár arasznyi ablak,

Keményhitű papoknak otthona,

Nekem komor, játéktalan tanyám,

Ünneptájon meglátogatlak.

Úgy zendül még ma is az ige,

Apáim ódon, bibliás beszéde,

Minthogyha szívem még gyermek szíve,

S az arcom is még gyermek arca volna,

Mely ámul s lángol szent mesékre.

Imádságkezdést int fehér falon

És mellet veret főhajtó alázat.

A havas úton imám mormolom:

Én hazug, beteg, gúnyos istenem,

Hagyjuk fehéren azt a házat.

Heine, Heinrich: Hétköznapi, szürke mennybolt

Hétköznapi, szürke mennybolt!

A város a régi látvány!

Bamba s gyászos, amilyen volt,

képe lenn az Elba hátán.

Hány hosszú orr, mit ha fújnak,

bosszant, mint valaha régen,

s szemforgatva meglapulnak,

vagy pöffeszkednek kevélyen.

Isteneid hogy imádom,

gyönyörű Dél, tiszta kék ég,

mióta a társaságom

ez a klíma s e szemétnép!

(Ford.: Kálnoky László)