Egressy Gábor: Multak beszéde a jövővel

 

- Tanköltemény a szinmüvészetről –

 

Első óra.

 

Ifjú müvészi nemzedék!

Meglátogatlak téged ismét,

Miként a sirnak vándor szelleme,

Ki félben hagyta dolgát itt a földön:

Azért nincs ott alant nyugalma.

S az éjfélnek csendes óráiban

Elhagyja mély titku honát,

Hogy szeretteit fölkeresse,

és álomképeikbe szőjje

Gyötrelmeit, tudalmait,

Föltárva lelkének baját.

„Oldozzátok fel e csomót,” – sohajt, -

„Melly e sötét csillaghoz kötve tart!

Mi éltemnek is volt feladva:

A szépmű végre lesz-e hajtva?

Ó ne jártam legyen hiában

A szép, jó és igaz honában?”…

-

Idő, te vén boszorkány! mondsza csak:

Nem a pusztának tartok én beszédet?

Sors, te sziklakeblü szörnyeteg!

Hadd lássam rémes arczodat,

Hogy nincs-e rajta gúnymosoly,

Mellyből ezt olvashatni ki:

„Azért vagytok bolygótüzek:

Mert kedvem telik bennetek,

S ha nem tetszik színjátékotok:

Lehelletemtől kialszotok.”…

 

De valjon e kétségek húmora

Nem több-e puszta sejtelemnél?

És ugy áll a dolog:

Hogy a sors és idő

Nem más, mint két szörnyü fegyencz

Az ősvilági tartarusból:

Amaz a régi Sisiphus,

S ez a vén Ixion maga.

És iszonyu rendeltetésök:

Hogy az forogjon, mint ördögszekér,

Mindörökké.

S emez görditsen sziklát a magasra,

Honnan szalassza vissza ismét,

hogy feltolhassa mindörökké.

S e szikla nem más volna, mint az élet,

Népek, világ, emberiség.

S a hányszor mindezek tetőre jutnak:

Mélységbe gördülnek ismét alá.

S ez igy tart véghetetlenül…

Hát igy mulatnak fent, vagy ott alant?

Ez már vérfagylaló mulatság!

No sors, te vén gonosztevő!

Nem cserélek hát én veled.

Mert mégis türhetőbb dolog

Sziklának lenni öntudatlanul,

Mint a ki tolja, ollyan öntudattal,

Hogy a bolondját járja mindörökké.

 

De tán hagynók el e vidéket,

Mert itt soká mulatni nem tanácsos.

A nemtudásnak mély tudása:

Bölcseknek megbolondulása.

Kétségbesés tája ez,

pokolsötét tömkeleg,

Még Fauszt sem járja meg.

Forduljunk nyájasabb tájak felé.

 

A nagy természet szintugy megbetegszik,

Miként az egyes emberek.

De megtevén az apró műszerek

Hű napszámosként szolgálatjukat:

A vér rendes forgása visszatér,

S ujjá születve lép elő

Az óriási szenvedő.

Tehát mi, apró műszerek,

A természet testének fájó része:

Lássunk dolgunk után

Benső törvényeink szerint.

A csillagoknak futniok kell,

Mint a kilőtt golyónak;

Az élőknek pedig mozogniok,

Mert mozgás az élet föltétele.

Milly kábaság önkényt a sirba dölni!

Aludni menni fényes nappal!

Ne féljünk, mert az éj ki nem marad,

S elég hosszú leend, különben is.

-

Veled kivánok társalogni

Jövő szinészi nemzedék,

Mellyet jó kedvében adand az ég

A búskomoly földieknek!

S melly vérünknek levén szülötte:

Pályád e hon határi közt

Leend kimérve, természet szerint.

Szeráfok hangszerével jösz világra,

Hogy égi hangokon hirdessed itt

Igéit a jónak, szépnek s igaznak.

Talán itt is vagy már közöttünk

Mint egy szebb kornak embryója?...

 

És ez eszmék, és e képek,

Mellyek itten irva lesznek:

Szellemed halvány sugára,

Hangja titkos érzetednek,

Melly még mélyen szendereg

Ösztönök pályáiban;

Az eszmélet szemvilága

Pilláit nem nyitva föl még.

S a mit itt fogsz hallani:

Szükséged sem lesz talán rá

Majd ha szellemed kifejlik,

S fölnyitandja sasszemét.

Ámde ismeretlen uton,

Mellyre lépsz, ha kalauz van:

Mint meglátod, még sem árt. 

-

Majd időd beteljesedvén:

Mesterek karába lépsz,

Kik a hangoknak hatalmát

Birják bűvös műszerül.

És a kiknek életében

Megjelennek a nagy órák,

Midőn a lélek szemét

Világosság szállja meg,

S látszanak mult és jövő,

Tulvilági tájaikkal…

Honnan a midőn előjön

A hangoknak mestere,

Gondolatnak képiben,

Tarka látványok mezében,

Átváltozva mindenestől,

S hozva bűbájnak hatalmát:

Szép történetet regél

A halandó embereknek,

Játszva égi dallamot

A kebelnek húrjain;

Dallamában bölcseség

S boldogságnak titka szól…

 

E sajátszerű zenének,

Mint minő a színmüvészet,

Itt a földön párja nincs.

Szebb az és dicsőbb hatásu

Mint mesés varázsu lantja

Orpheusnak, Amphionnak,

Mint Szirének csábdala.

Egy kis alkatrésze annak

Nagy Homérnek Ossziánnak

Égi báju zengeménye.

Gyöngédebb az, mint madárdal,

Mint a szellő lágy fuvalma.

zordonabb s irtóztatóbb

Mint üvöltő fergeteg,

Mint a tengerke zugása,

És csatáknak harsonája.

Ám e hangegyéniségek

A világ orchestrumában

Mind csak egyes hangszerek:

Míg a szinpad nagy müvésze

Mind e hangok összesége,

Egy egész kar ő magában,

Mert az ember keble, mellyen

Játszik, egy egész világ…

És a hány világ van illyen,

És a hány volt kezdet óta,

Nem, faj és egyén szerint:

Szellemébe zárja mind.

Hogy ne volna hát zenéje

Változatban véghetetlen,

És bűbájban mérhetetlen?

 

Ifju bajtárs a múzsák istenében!

Valóság látszatának lészsz müvésze,

Mivel foglalkozásod lényege

Általában emberábrázolás lesz.

Ez abban álland, hogy személyedet

Levetkezed, s alkotandasz belőle

Különböző egyéniségeket,

Mellyekhez eszmét a költészet ád.

Ekkép, a hányszor majd művet teremtesz:

A mű mindannyiszor magad leszesz.

A lélek e csodás nyilatkozása

Épen azért, mert olly sajátszerü:

Annál vadabb fogalmak tárgya mindig,

Minél nagyobb a távolság, e látvány

Eszményi fensősége, s a közönség

Mélységes erkölcsi állása közt.

Azonban ez rád nézve mit se’ tesz.

 

Te, mint müvészetünk igaz jelöltje,

Fel fogsz emelkedni e szép cselekvény

Öntudalmának legfensőbb fokára.

Magas pontjáról műeszméletednek

Belátod a czél s eszközök mivoltát,

Saját képességed határait,

S a jellemalkotás műtételének

Egész benső élettörténetét.

 

Ugy találandod e szerint, mikép

Munkád anyagja ollyan költemény, melly

Egyének keblének történetét

Rajzolja, s olly alakban, melly szerint

Az emberek lelkéből a cselekvést

A jelen pillanat fejleszti ki.

A költemények illyen alkatán

Előadás szüksége van kinyomva,

S mint más akármelly cselekvési terv:

A végrehajtás mesterére vár.*

A mesternek viszont szüksége van

A költő műtervére, mint anyagra.

Egyik a másiknak feltétele.

A szinmüvészet jónak és gonosznak

Tudásának fája.

A virág rajta: szinköltészet,

Ennek gyümölcse: a szinészet.

Miként a szerelem,

Egysége kétnemü sziv érzetének:

Szintugy a szinmüvészet,

Egysége a költőnek és szinésznek.

Személyében kettő, fényében egy.

 

Ez azt mutatja, hogy nem a közvetlen

Természet az, mit vissza tükrözendesz,

Hanem müvészi természet, a melly

A költészetnek rendező kezén

Ment keresztül, s ez olvasztó mühelyből

Salak nélkül, aranytisztán kerül ki.

Földi természetünkből a mit  elvesz:

Azt visszapótolja eszményivel,

A mulandó részt örökkévalóval.

Az igy alkotott emberek tehát

Ollyan növényhez hasonlitanak,

Melly gyökével földhöz ragaszkodik,

De égi tájakon nyílik virága. –

Hanem tekintsük a dolgot közelről.

 

A szinmű egy élet történetéből

A jellemnek nyilatkozványait

Fővonásokban pontositja össze.

Rövid, bevégzett egészet alkot

Azon sajátságoknak öszletéből,

Mellyek különben részenként, esetleg,

S évek folytán szoktak kifejleni.

Egész emberfaj’ s társadalmi osztály’

Közös benső tulajdonságait

Egy kis külön világban vonja össze.

E kis világ saját nevén: egyén,

S ez nem egyéb, mint összes emberi

Természetünknek uj vegyülete.

 

Ez gyökerét jelenti a növénynek,

Melly a természet kebléhez fogózván:

Innen szí életnedvet, táperőt.

És ebben áll müvészetünk alapja,

Természethűsége, életvalósága.

 

Azonban az igy elkészült alak,

- Bármilly tökéletes képmása lesz

A természetnek és valóságnak: -

Csak akkor bir müvészi értelemmel

S erkölcsi becscsel, hogy ha elvet, avvagy

Közérdekü ügyet fog képviselni.

 

Im ez jelenti a növény virágát:

Mert ebben áll a jó, szép és nemes.

Mint a gyökér amott a földi részt,

Az érzékit, a mulandót jelenté:

Ugy emitt a virág, a földfeletti

És halhatatlan részt jelképezi,

Az összeolvadt két elem pedig:

Az eszményivé magasbult valót,

Az érzékihez kötött istenit,

S a különségbe foglalt általánost.

Egységét a természethűn igaznak,

S az erkölcsileg jónak és nemesnek.

 

Ekként fogván fel a szinkölteményt:

Ekként valósitandod azt. Tehát

Azon alak, mellyet magadra öltesz,

Míg egyfelől a legnagyobb tökélylyel

Képmásolandja a természetet:

Addig másfelől elvet képvisel,

S a társadalomnak egyik szent ügyét:

Szintolly tökélylyel testesíti meg.

És igy egyenlő lépést tartanak

Müvedben az eszményi és való.

Áthatják egymást a szép és igaz.

 

Találkozandol költőkkel, kik vagy egyik

Vagy a másik sulypont felé hajolnak.

Kiknek szinpadra irt személyeik:

Vagy puszta szellemek, vagy állatok.

Az az, vagy husok és vérök hiányzik,

Vagy ép testükből az erkölcsi rész.

 

Teremtő hatalmadnak lesz feladva:

Az illy tized-huszadrész emberekből

Kellő egészeket teremteni.

Az állatot szellemmel látni el,

A légi káprázatot testalakkal.

 

Az lesz tehát erődnek mérlege:

Teremthetsz-e majd a költő helyett is?

Fogsz-e alkothatni ott jellemet,

Hol nincs anyag, hol még csak egy vonás sincs

Az afféléből, a mi emberi?

Egyes mammutbordák, avagy fogakból

Miként növesztesz óriásokat?

Magasb értelmet birsz-e kölcsönözni

Aljas, müvészietlen állatoknak?

Avagy viszont: nem lesz-e majd erősebb

Szellemednél a költő gyengesége?

S mint a kit egy vad lóvá változott

Ördög hátára felkötöttenek:

E kisértet nem hurczoland-e téged

Hegyen, völgyön és operenczián tul?

 

Igy e pályára nézve veszve vagy.

Mert az illy általános tájakon,

Az ég és föld között függő müvek,

Hol mindenütt a költő szónokol,

S üres hordóként kong a szenvedély:

Természeteddé változtatandják

Az éneklő, siró, szinfaltörő,

Üres, dagályos, egyhangu modort.

És hogy megteljék a méregpohár:

Korcsmák büzét gözölgő szimüvében

Rosz szellemed mezitláb kergetend

Minden mocsáron keresztül kasul,

S lealjasitand a végső fokiglan.

 

Nemtőd azonban őrködik feletted,

Ifju bajtárs a múzsák istenében,

S korán megtéve azt, mit tenni kell:

Megóv az illyetén elsüllyedéstől.

 

Mint esőt a szomju föld:

Ifju kebled ugy eliszsza

Környező világa minden

Érintéseit, s az élet

Sokszinü nyilatkozását.

Olly fogékony ifju lelked

Mint a kagyló kis lakának

Liliomszin keble, mellyre

Harmat száll a hüvös éjben,

És felfogja tükörében

A szülemlő fénynek és

Gyöngén elhaló homálynak

Szinjátékában szereplő

Hajnalpir szép tünde lényét.

S feljövén az úri nap,

S ott találván a csigának

Kis lakában édelegni

Ím e tünde színeket:

Benn szárasztja képöket,

Égö szégyenpir gyanánt…

 

Nem kerülik ki lesben őrködő

Figyelmedet, sem egyes emberek,

sem a család, sem a különböző

Fajcsoportok s osztályok életének

Rejtelmei. S miként e részletek,

Egészében a társadalmi létnek:

Szintugy berajzolandja majd magát

Szellemednek müvészi albumába

Az élet általános oldalának

Fönséges arcza: nemzet, társadalom,

Az álladalmi lét s a nagy világ:

A föld minden népének társadalma,

És ezeknek élettörténete.

 

De szellemednek dús képcsarnoka,

E tarka fényű zsibongó csoportok,

Még eddig csak sötétben rejlenek,

a léleknek benső kamráiban,

Mint szikláihoz lánczolt Prometheus,

Tenger mélyében rejlő drága gyöngy,

Örök világ, melly a kriptában ég,

Puszta szigetben istenek zenéje,

Hozzáférhetlen bérczek bájvirága,

És túlvilági kerteknek gyümölcse.

Hanem ki fogja most napfényre hozni

Rejtekükből e szellemkincseket?

„Itt a göcs!”……….

Bár költő és itész valál e pontig:

Ám a szinésznek csak kelméje voltál.

E pont az, mellyen meg fog válni majd:

Minő kegyében állsz az isteneknek.

Itt az elválasztó határvonal

A szinmüvészet tulvilága és

Az élet innenső világa közt.

Hol a tulsó partokról ezt kiáltják:

„Jöjj és teremts élő embert, ha tudsz!

Ha nem’ távozz’ isten hirével!

Itt üdvösség számodra nincs.”

 

Hol van toll, véső, ecset,

Szellemed leirhatatlan

Képeit papirra tenni,

Vászonlapra, vagy szoborba?

S minden perczet életökből

Napvilágra hozni, és hogy

El ne szálljanak, lekötni?...

 

E mester: rajtad kívül senki más.

Élő betű, kép és szobor: magad vagy;

Gondolatidnak teste, vére, hangja;

A végtelennek megkötött alakja.

 

„Mint az alvilági szellemekkel

Homér hőse tön: ugy teszesz te is.

Sötét árnyait képzelmeidnek

Szintugy vérrel kell itatnod:

Hogy láthatókká legyenek,

És velünk beszélhessenek.”

 

Itt a kérdés, melly előállt,

Az, hogy a kellő szerek mind

Birtokodban vannak-e,

S engedelmeskednek-e

Szellemed parancsinak:

Hogy saját mivoltukat

Megtagadva, más egyének’

Képmásává váljanak,

S a teremtés nagy müvét

Végrehajtsák emberül?

 

S mivel minden kérdések kérdése

A tehetségek engedelmessége:

Tehát bármilly roppant erőkkel

Lennél megáldva istenek kegyétől,

Nem kell felednek, mikép a szellem,

Bár végtelen, magában czélt nem érhet,

Hogy csak gyarló és véges eszközökkel

Van kapcsolatban, és ez eszközök,

Épen mivel gyarlók és végesek:

Tökéletesbülést igénylenek.

S minél nagyobb s istenibb a szellem:

Annál nagyobb a hézag, melly közötte

S a testi gyarló műszerek között van.

Annál hosszabb és terhesebb az út,

Mit az érzéki résznek tenni kell,

Hogy méltó közlönyévé képesüljön,

S arány legyen mű és mester között.

 

Ugy találandod tehát, hogy

A tökélynek utja hosszu,

Míg az élet olly rövid!

És hogy ifju napjainknak

Van feladva, megszerezni

A tudalmakat, miket

Nem hoz a világra senki

Önmagával, mint Minerva.

A fogékonyságnak és

Fejleménynek e korában

Vajmi megbecsülhetetlen

Minden pillanat, s viszont

Vajmi helyrehozhatatlan

A tilalmas útakon

Könnyelmüen elpazarlott

Testi lelki léterő.

Mert ha megjövend a nyár, hogy

Számon kérje mit müveltél

Ifjuságod májusában:

Vajmi szánalmas dolog

Száraz ágakkal felelni,

Lombok és gyümölcs helyett!

Fáradatlan szorgalom

Kell ahhoz hogy méz legyen

a tavasz viráginak

Összegyüjtött himporából.

Igy Tokaj nemes borának

Napsugár és ápolás kell:

Hogy megérvén és kiforrván,

Ollyan kellemes zamattal

Birjon, és olly lelkesitő

Lánggal, melly világra szóljon.

 

Hogy tehát minden tehetség,

Minden érzék, és a lélek

Minden egyes müszere,

és a testnek minden ize

Illető szolgálatát

Megtehesse, s müködésök

Összehasson: mindeniknek

Külön képezési pálya

Nyittatik, s az iskolázás

Ábéczéjén kezdetik;

Egy természetes fokát sem

Szökve át a fejleménynek.

A különböző tagok

s műszerek müveltetése

Egy irány felé vezessen,

S összehangzólag haladjon.

Egyik rész a másikat

Tul ne nyomja, el ne hagyja.

Mert legyen kiképezett bár

Minden testi lelki műszer

Egyen kívül: e miatt

Béna lesz a szép egész.

 

Lássuk tehát mik lesznek a szinésznek

Természettől kapott kellékei?

 

Müvészetünknkk fő kelléke bennünk:

A képzelő erőnek s érzelemnek

Saját, csodálatos vegyülete.

Az érzelem s a képzelet között

Ollyan benső rokonság létezik,

A melly inkább egységnek mondható.

Egyik a másikkal tapasztalását,

Vagy szabad cselekvési szándokát

Egyszerre közli. Elősegitik ők

Egymás müvét, szintugy a lelki ábrák

Alkotásában, mint a végrehajtás

Gyakorlatában. Sajátságaik:

Találékonyság a képalkotásban.

Fogékonyság a kültapasztalásban,

S érzéki tárgyak benyomásinál.

Ugyszólván: képekben gondolkozás,

Melly alaktehetségnek mondható,

S melly igen közlékeny természetü.

Ezen sajátságok nyilatkozása

A hivatásnak mérfokát mutatja

Az emberalkotás művészetéhez.

E sajátságos lelki szerkezet

Nagyrészt magához illő eszközökkel

Kerül ki a természetnek kezéből.

Rendkivüli hajlandósága van

Mind saját szellemének képeit,

Mind a látott egyéniségeket,

s ezeknek lelki állapotjait

Képmásolni. És minthogy ösztönétől

Ellenállhatlanul unszoltatik rá:

Természetévé válik e cselekvés.

 

Minthogy müvészetünk testhordozással

S beszéddel fejti meg föladatát:

A következő kérdés az, ha valjon

Hang és testalkat képesíthetök-e

Ábrázolni eszményi lényeket?

A hang, az első tolmács és csatorna,

Mellyen lélek és sziv kiömlenek:

Hajlékony, csengő, s nem otromba-e?

Az arcz, mellyen a szellem átsugárzik

Kifejezékeny- és mozgékony-e?

Végre egyenként ugy, mint összesen:

Termet, arcz és hang, alkalmasok-e

Nemes személyiséget képviselni?

-

A gyakorlat pályája megnyilik,

S a szimmüvésznek, fejlődése közben,

Két fő pontot kell tulhaladnia

Míg a czélponthoz ér, hol lenni óhajt.

 

A költemény nyomán képzelt alak

Gyakorlatunk terén elsőben is

Érzelmeinkkel jön érintkezésbe.

 

Az ifjuság természetében áll,

Hogy a tárgyat, mi keblét megragadja,

Hévvel karolja föl. A műnövendék

Lelke szintolly szerelmi átadással

Ömlik tárgyába szimmüvészetének.

A kit személyesit, azon alaknak

Éltével egyesül válhatlanul.

Azonban e ponton még csak magát

Ábrázolja felhangolt állapotban,

Nem ismervén más vezércsillagot

Saját egyéni érzelmén kívül.

S ez a természet műve, nem müvészet.

Itt a szinész még az indulatoknak

Rabja levén, s nem úr azok fölött:

Nem alkothat belőlük más egyént.

Azon szinész, ki e ponton megállott,

Kinek saját érzelme ád irányt:

Csak olly szerepkörben lesz otthonos,

Mellyben saját keble hangulatával

Találkozik, s mellyben eszményvilágát

Kinyomva látja. Illyen a szerelmet,

Barátságot, szép önfeláldozást,

Vallásos vagy honfilelkületet,

Szenvedő erényt és dicső türelmet

Tartalmazó szerepszak.

 

Ez álláspont, műszótárunk szerint

Bár szakügyességnek* neveztetik.

Voltaképen szín- és jellemtelenség,

S épen azért minden kabátba illik,

De életet nem ád csak egynek is.

Általános elvek szólnak belőle,

De miknek nincs alakja, jelleme.

Itt Posa marquis, Hamlet, Mortimer,

Corvinus és Brutus közt nincs különbség,

Csupán jellemmezök színe és szabása,

Legtürhetetlenebb az illy legény:

Ha tükre lángésznak mutatja őt.

Mert akkor, ugy szólván, istent sem ismer.

Bitor kezekkel, s tiszteletlenül nyúl

A legfönségesebb műjellemekhez.

Kizárólag sajátjának tekinti

Minden jeles műben a főszemélyt.

Mind átalános kaptájára vonja,

És mindeniknek a torkára hág.

„Kényuralmát még is mi tartja fenn?”

Nemde ifju bajtárs, ezt kérdezed?...

Nem más mint a szinpad varázsa, és

Ez olly igen  háládatos szerepszak,

Az értelmetlen néptől támogatva,

Melly minden szép elvet, nemes tulajdont,

Mit a szerep tartalmaz, a szinésznek

Tulajdonit, ki azt csak fölszavalván,

Minden érdem nélkül arat sükert.

 

Tehát e ponton meg ne állapodjunk,

Nemde bajtárs a hivek istenében?

E kiskoruság, ez állatszerüség

Helyzetéből emelkedjünk ki, mint

Érett, önálló szellemekhez illik,

Kik tudják, mit, s miért cselekszenek?

 

Az érzelemtől, mellyhez kötve voltunk,

A melly bilincsben tartá szellemünket,

Oldozzuk fel, válasszuk el magunkat,

- S legyen szellemünk urrá ő felette!

Ez átmenet hasonlitand ahhoz,

Midőn a gyermekember férfivá lesz,

S az ösztönszerüség vak éjjeléből

Az öntudat szép reggelére ébred.

-        -        -        -        -        -        -

Az értelem, melly most felül került

Magántermészetünknek féktelen

Árját mederbe kényszeriti, s annak

Irányt jelöl ki, gondoskodva róla,

Hogy szenvedélyünk bősz hullámai

Az illemesnek, szépnek és nemesnek

Partjain tul ne csapjanak soha.

 

A természet teréről, mellyen álltunk

Igy lépünk át a müvészet terére.

A műalaktól, - melly egy volt velünk, -

Külön válván: tárgyul tekintjük azt.

Nem érjük be most azzal, hogy csupán

Magunkat játszuk minden szép szerepben,

De mintha nézői volnánk magunkank:

Hang- és testhordozásunknak mivoltát

Szoros birálatunk alá helyezzük.

Belátjuk ekkor, hogy teljes hatalmat

Kell nyernünk a szerep, mint műanyag

Fölött, egészben ugy, mint részletenkint.

És uralmat kell nyernünk másfelől

A végrehajtó eszközök felett is,

Hogy igy a költő minden czélzatának

Eleget tenni képesek legyünk.

Belátjuk, hogy nem bizhatjuk magunkat

Egy perczig sem pusztán sugalmainkra

A nélkül, hogy érzelmeink fölött

Éber eszméletünk ne állna őrt.

 

Hanem belátjuk azt is, hogy minálunk

Az önszemlének hideg működése

Csak ellenőrködő természetű.

S bár e szemlének tiszte, észrevenni

A műalaknak béna, ferde voltát,

És számot adni arról, a mi benne

Való, szép és helyes; sőt megmutatni

Miért kell ennek igy lenni, s nem úgy:

De birkafő, s madárlábak helyett

Emberiekkel látni el müvünket,

S bármelly hiányzó tagját emberünknek

Ujból alkotni, nem rá bizatott.

A milly kevessé adhat ifjuságot

A tudomány, az élet őszkorának:

Szinmüvészetben szintugy nem vezethet

Czélhoz az észtehetség egymagában.

Vállalatunkhoz mindenik tehetség,

Mi birtokunkban van, egyiránt adózik.

 

Tehát az emberalkotás körül

Az észnek is nagy munkarésze van:

De többet árthat, mint használni képes:

Ha többet tesz, mint illetéke volna.

A képzelet s az érzelem müvén

Szépit, javit és esztergályoz ő:

Hanem kiesztergályozhat belőle

Minden ifju erőt és életet,

Ha buzgalmában mértéket nem ismer.

Hol a müvészet szerfelett tudós,

Hol tulnyomó az észnek működése,

Melly legparányibb részét emberének

Fukar pontossággal csiszolja ki:

Ott csak értelemhez beszél a mű,

S a szív számára nincsen élvezet.

Mert a milly hangot ád a művitel:

A nézőben szintolly hangulatat költ.

Hol ajátéknak minden csínja bínja

Figyelmeztet, hogy az csinálva van;

Hol a számitgató, mesterkedő

Ész nem képes takarni czélzatát,

S a szándékosság mindenből kirí;

Hol hátul áll az első tényező:

Az ifju szívnek hangos dobbanása,

S az életnek forró lehellete,

Melly, midőn a keblet felvillanyoz6za,

Egyuttal édes ámulatban ringat:

Valóban ott mankón jár a müvészet.

Ez eljárás az emberalkotásban

Értelmileg szintolly egyoldalu,

Mint öntudatlan ellentéte:

ama vakszenvedély játéka volt,

Melly meg nem tisztulván az ész kohában,

Erkölcs, jóizlet, józanértelem

Hátrányával hat a tömeg szivére.

-

Eme két szélső pont között tehát

Középen kell igazságot keresnünk.

Azért ifju szinész atyámfia,

Ha benned a különböző erők

Müvészi czélra egyesültenek:

Buzgalmukban ne verjék földhöz egymást,

De gyámolitsák bölcsen egyetértve.

A képzelőerő, s az érzelem,

Műteremtvényöket vessék alá

Az észnek, hogy ez bölcs elvek szerint

Szabályozhassa azt. Viszont az ész

Ismerjen szükséges határokat,

Tudván, mikép ezen határokon tul

a géniusznak kezdődik biralma,

Hol ő járatlan utas, hol tanácsot

Nem adhat, sőt arra szüksége van;

Hol más hatalmak beszélnek, hol ő csak

Tanuló és bámulva hallgató.

 

Eként világos, hogy müvészetünkben

A tényezők teljes öszhangzata:

Életföltétel. Ennél fogva bennünk,

Emberalkotó játékunk alatt,

Legmagasb öntudat, s hő érzelem

Mélyen keresztül fogják hatni egymást,

S a legbensőbb életben forrnak össze.

A mellett,  hogy műszereink fölött

A szépnek és nemesnek öntudalma,

S higgadt itéletünk uralkodik;

A mellett, hogy műjellemünk alakját

A jónak és dicsőnek szelleme,

Elvéhez illőleg dolgozza ki:

E kép, egyuttal viritó szinekben

Kell hogy ragyogjon, mint életjelenség,

Mellyről az észnek óvatos keze

Rendezés közben nem törlötte le

A még ifju természet himporát,

S az önkénytelenség fris harmatát.

Eként, míg az ember, kit alkotunk,

Szelleméhez szólván a hallgatónak, -

A legmagasb eszményi életet,

Jellemekké fagyasztott elveket

Léptet bámulattal ez ész elé:

Addig másfelől az eszményi kép

Itészetünknek edző műhelyéből

Egy szabad képzelet szabad müvének

Könnyüségével jön ismét elő;

S a legvalóbb természet látszatával

Bűbájos élvet ád az érzelemnek,

S a hallgatót, ki e varázstükörben

Természetünknek képein mereng:

A szivnek utján részegiti meg.

- 

Im most vagyunk pontján a szép s igaznak,

Hol a természet a müvészethez

Emelkedett, s ez visszatért ahhoz,

Az ellentételek kibékülének.

S ezen kibékülés ép olly csodás

Mint szép talánya szinmüvészetünknek.

A műjellemet, mint tárgyat kezeljük:

Midőn e tárgy épen magunk vagyunk.

Egyszerre érzünk és nem érezünk.

Az indulat legvégső tájain

Háborgunk, s míg ez történik velünk:

Hidegnyugodtan nézzük minmagunkat.

 

Ez a teremtés álláspontja, hol

Minden érzéki képességeink,

S egész szellemünket lakó erők

Kellő egyensuly pontján állanak,

S mint egy szép dallam, összehangzanak.

-

A hölgy egyéniség általában

Az érzelmek honába tartozik.

A sziv uralma nála tulnyomó,

Míg az értelmiség, mondhatjuk, inkább

Férfinemü elem, mint nőnemű.

Igy, a költészet nőalakjai

Rendesen mind érz6elmileg teremtvék,

S az értelmi sulypont felé csupán

Kivételképen látszanak hajolni.

Tehát a hölgyek szinmüvészetében

Gyakran az érzelmek önkénytelen

Játéka is képes czélhoz vezetni:

Minthogy nőnél a puszta indulat,

Legtermészetibb mivoltában is

Tisztább s müvészibb, mint a férfinál.

Ő a természettel bensőbb viszonyban

És rokonságban élvén, mint a férfi:

Nem szükség magát megtagadnia,

S müvészetben újjá sz6ületnie

Ollyan mértékben, mint a férfinak.

 

Mind e mellett tapasztalás mutatja,

Miként a hölgy magas müvészetében

A tényező nem pusztán érzelem.

De náluk a gondolkozás helyét

Fensőbb sugalmak pótolják; s ezért van,

Hogy játékukban a gondolkozásnak

ŰS magas értelmiségnek látszata

Inkább ezen sugalmak jellemét

Hordozza, mint egy lelki ellenőrét,

Ki mindent lát, hall s tud világosan.

Sőt a végső íziglen átható

Önszemlélet talán levonna ég

E női képek életet sugárzó

Természetéből, és letörlené

Érzelmeikről ama fris zománczot,

Mellyet a pillanat lehell reájok.

 

Tehát a hölgyek vezércsillaga

Müvészetben: a genius maga.

Birtokukban levén az eszközök,

És teljesen uralkodván felettök,

- S ez nálok is csak küzdelem gyümölcse, -

Minden érzelmet biztosan kezelnek

A nőiség körében. Ismeretlen

Magasságu tájakra szállanak

Nemtőjük szárnyain, s képzelmeiknek

Bűbájos alkatu szülötteit

Megtestesülve hozzák vissza onnan.

-

 

Müvészetben az első és utolsó

Törvény: az eredetiség.

Mi nem sajátszerü, egyetlen és uj:

Az nem müvészi. És épen ezért

A hány a teremtő müvészi szellem:

Annyifélekép ábrázolható

Azonegy jellem a szinkölteményben.

Saját szempontjából hat mindenik

Jeles szinész a jellem életébe.

Saját müvészi természetéből

Ád annak uj termetet mindenik.

Innen van, hogy minden  nagy szinmüvész

Uj oldalára vet fényt a szerepnek.

Uj viszonyt, uj vonatkozásokat

Fedez fel abban; szóval oly tulajdont,

Mit a többiek vagy mellőztenek,

Vagy nem helyezték azt kellő világba.

Egy szép vidéknek annyi képe van

A hányféle pontról tekintetik.

A táj mindig egy, csak erdő, patak,

Szirt és völgy állanak máskép szemünkben.

-

Még egy korcsot szükség

megbélyegeznünk,

Rettentő példájára a jövőnek.

Ez egy kórállapot müvészetünkben,

És nem más, mint a fertelmes modor.

Saját kifejezésmódjában áll ez

Némelly szinésznek, s az, nem a müvészet

Elveivel nem egyeztethető meg,

Sem a jellem tárgyi természetével.

Ez a modor sajátszerü ugyan,

S eredetinek mondható, hanem csak

Abban, a mi rosz, törvényellenes,

Idétlen, ferde és jellemtelen.

S mi több, e szenvelgő mód, e czikornya

A hanglejtésbne és testhordozásban,

Koránsem a természetnek hibája,

Hanem csinálva van szándékosan,

S lassan válik természetes szokássá.

A modorban nincs élet és valóság,

Nincs jellem, nincs egéyni változat;

Ez egy üres,kirivó torzminőség,

Mely a szinész müvén végig vonul.

Az ill yszinész az ábrázolni kellett

Jellem elébe tolja önszemélyét,

s azzal folyvást ellenmondásban áll.

És igy megsemisit minden csalódást,

Mert a különbséget ujjal mutatja,

Melly közte és a jellem képe közt van:

Holott ez az, mit feledtetni kell.

A modor, mint müvészek majmolása.

Hasonlit a kölcsönzött vérezethez,

Mellyből a hős tulajdonos hiányzik;

Mert a modor külsőségekben áll.

De míg a nagy müvész külső alakja

Egy mély benső élet szükséges arcza:

Addig e lopott külső, a modorban,

Mint benső lényeg van rendes divatban.

-

Most viradj fel boldogul

A müvészet reggelére

Szép reményü nemzedék!

El kell hagynom tégedet.

Elrepült a bűvös óra,

És a hajnal hirhozója

Szóllal onnan messziről.

Ámde vissaztérek ismét

Gondolatban, érzelemben,

Majd ha szépet álmodandsz

A müvészet ihletében.

Eljövök regélni hozzád

Arról, a mi meg van irva,

Tarka, csilogó betükkel,

És tündéri hangjegyekkel,

Egy mesés, talányos élet

Lapjain, hol irva van:

Merre visz pályád ezentul.

Forrás: Délibáb – Nemzeti Szinházi Lap -  Első félévi folyam. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Emich Gusztáv könyvnyomdája  Pest, 1853.

Petőfiné Szendrey Júlia költeményei és naplói (vége)

Az eredeti helyesírás megtartásával!

Petőfiné Szendrey Júlia

(1828-1868)

  

Naplótöredék.

(Erdőd, 1846-47.)

 

Te ismersz, kedves barátném, tudod, mily kéj volt nekem azelőtt is a legfellengősb terveket s a legelérhetetlenebb fellegvárakat teremteni. Jól tudám, hogy ez mind lehetlenség, mégis mintegy mohósággal üzém tova képzeletem e csodaszülötteit; ez nekem oly jól esett, oly nélkülözhetlenné vált. Méltán róják meg a higadt ész emberei e hasztalan ábrándozást, mert, tudom, én is annyira bele bonyolódtam ez álmodozásba, hogy a való szinte idegen lett előttem, s bár istenem annyi jóban részeltetett, nem tudám azt eléggé élvezni a kába képzelődés miatt. Az ég látja, keveset igénylek, keveset várok az élettől, és sokszor elgondolom, mily boldog lenne tán más az én helyzetemben, s mi sokat birok boldogságomra, mit annyian nélkülöznek, mi után annyian vágynak koromban. Ezt én sokszor szememre hányom, s megkisértem másképen gondolkodni és érezni; néha-néha sikerül is rövid időre, mintha minden anyagi jólétet úgy bensőképen is éreznék, és nem volnának álmaim, melyek szebbek és kielégitőbbek lelkem előtt, de ez erőltetett helyzet, s mint örülhet a vándor, ha – bár szebb és boldogabb országokból – szegény, de saját hazájába ér hosszú távollét után: úgy örülök én is, ha ujra túlcsapongó gondolatimnak engedem át magamat. De most még ez sem elégíthet ki egészen, mert mintha fájna valami keblemben, s az szét akarna repedni, oly éles kínt érezek ott. Ilyenkor térden könyörgenék Istenhez valamiért, de nem találok szavakat ezt kifejezni, s ez nekem még inkább fáj. És lásd, édes barátném, e nyomasztó érzés többnyire mulatságaim közt lep meg, sok emberek körében keres föl, s ekkor forró könnyeket tudnék sirni s avvali tusakodás szinte égeti, emészti keblemet…

 

**

Nem érti senki, másik szivének életét és történetét, csak a külső, felületes életet látják s mily keményen itélnek fölöttünk; pedig ha sokszor tudnák, mily küzdés van bennünk, midőn előttük vigadni látszunk! s hogy a sziv talán épen akkor tartja legszebb lakója kétségbeesett temetését, midőn az ajkak mosolyogva viszonozzák az üres, puszta bókokat. De ha tudnák sem könnyeznének velünk, noha az ő életök is igy folyt le, míg szivök benn oly hideg, oly kiméletlen lett!

Pedig a szív élete az, mi a külsőt meghatározza. Nézzük a leányt, ki – úgynevezett – világbaléptekor, jó volt, mint Isten angyala, szelid és kegyes, mint ezek tiszta, illetetlen, mint bércztetőre esett hó. De ő szeretni kezd, szeretni igazán és lángolón; ábrándozva csügg egész valója az ifjun, ki szerelmét felkölté, s azt tán csak időtöltésből vagy más mellékes érdekekből éleszti, míg ráunván, könnyelműen elhagyja őt, midőn képe és a szerelem oly erős gyökeret vert a szegény leány szivében, hogy azokat, midőn szent szerelmének kijátszását látja, vérezve kell kiszakitania belőle, mert szive  nem szakadhat meg, inkább összehuzódik, elzsibbad, s mint a jég oly hideg, de nem oly olvadható lesz. Mi csoda, ha, midőn látja, hogy belső tiszta boldogsága tán örökre elenyészet, erővel dönti magát a világ zajába, s mohón és kapkodva kutat föl és élvez minden gyönyört, mit csak helyzetében a világ képes adni, s könnyelmüen hallgatja a csapodár ifjakat szerelmet regélni, s mohósággal fogadja esküjöket; jól tudja azoknak hamisságát, mégis örül, ha legkisebb érdeket érez irántok, mert hisz pillanatra ez is ád neki elszóródást; s nem fél kinos csalódástól, mert érzi, hogy szeretni csak egyszer lehet, csak egyest oly igazán és lélekből, hogy elvesztését nem pótolhatja semmi a világon; s ha az ifjú szavai forróbbak és szemeiből mélyebb szerelem lángol, rövid ideig elámíthatja önmagát, viszonérzésről álmodva, de ekkor csakhamar eszébe jut első szerencsétlen szerelme, s az ifjúó, kinek szintigy vélt örök szerelmet olvashatni lelkéből, s ekkor szive feljajdul, s még inkább összehuzódik, és életét még keserűbb, olthatlan fájdalom kiséri, míg azt fölemésztheti. A világ csodálkozva kárhoztatja a leányt, ki rövid napok előtt oly szende és ártatlan volt, és most kaczér, könnyelmüen vig és szabad, kárhoztatja őt, mert nem ismeri a kínokat, melyek belsejében szétdulták csöndes boldogságát; nem akarja átlátni, hogy szórakozása által csak kábulást keres, mely elföldje multjának emlékeit, melyek vérbetűkkel vannak szivére irva, melyek még sarjadásában elölik örömeit. De csak szánhatjuk ezért a világot, mert míg hideg érzésnélküli biráló lett, tán minden egyese hasonló égő fájdalmat szenvedett és küzdött keresztül.

**

Vannak pillanatok az életben, mikor oly megfoghatatlan csüggedés fogja körül az embert és fűzi össze belső világát, hol nem talál egy reményt, mely kecsegtetné, s multjára is keserüséggel gondol, mert a bánat, mit abban talál, csak azt sejti vele, hogy szinte ily jövő vár reá, s ha boldog pillanatit veszi számba, azt érezi, mily rövidek és ki nem elégitők voltak azok, és csüggedése azt sugja, hogy jövőjében még ilyeneket sem fog találni. Látja, mennyi küzdés, mennyi kin, míg egy vágya kielégittetiek, s aztán mily rövid a kéj, mit nyert, mert többnyire akkor nyerheté azt el, mikor lelke a sok küzdésben elfáradt, elannyira, hogy nem képes azt többé egész erejéből élvezhetni, mi előbb oly boldogságot teremtett volna számára. A világnak csak egy percze teszi az ember néha annyira elátkozott életét; csak egy rövid futó pillanat a roppant mindenség öröktől létező életéhez képest, és mégis mennyi fájdalmat, mennyi keservet foglalhat az magában, és képzelt üdveket, melyeknek elérése csak ujabb kinok kutfejévé válhatik.

**

Nem kell-e minden csepp édesért egy tengert keserüséget innom?... De ha már ennek igy kell lenni, tehát hadd ihatnám ki az élvpohár egész tartalmát egyszerre, hogy aztán, mikor a bú foglalná el özönével lelkemet, legalább gondolhatnék a multra, midőn élveztem és tudnám, mi a tökéletes boldogság. Sötét van lelkemben, oly sötét, hogy ha jövőmbe tekintek, egy napra volna szükségem, mely ott a tárgyakat megvilágosítva; mit ér hát a hold, mit a – bár számtalan – csillagok? Fényök világ helyett, csak árnyakat mutatna; s tán rémes árnyékot a szerény illatos kis virág fölött is, mely ott véletlenül fakadna.

 

**

Mint harmat, mely a virág kelyhéből fölszárad a forró nap hevétől, szintugy tünnek el csöndes tiszta örömeink éltünk tavasza után, midőn a nyár égető szenvedélyei, vagy a zord tél fagyos hidege őket örökre semmivé teszi.

Talán nem egyéb a szél megrepedt szivek végsohajánál?... ha figyelemmel hallgatom, mikor tompa zugása a fák között elhangzik, oly kimondhatatlan ke4serv száll lelkemre, mint titkos rokonszenv hasonlelkek zajló panaszai iránt. Vagy talán a sok csalfa szerelmi sohaj visszhangja, melynek mérges fuvallata már sokaknak boldogságát, hitét kapta el visszahozhatatlanul.

**

Nem olyan-e a leány, mint egy viruló rózsatő, melyre minden mellette elmenő jogot tart, hogy, ha neki megtetszik, magának virágaiból szakithasson; s igy az minél járottabb vidéken van, minél pompásabb, annál előbb megfosztják nyugalomvirágaitól, s aztán pusztán és elhagyatva marad, mint bármely közönséges rut gyom. S mégis mily sokszor elégületlenek vagyunk, ha a sors egy csöndes észrevétlen helyet rendel számunkra, hol nem csodálják ugyan tündöklésünket, de nem is kell félnünk, hogy durva kezek könnyelmű gondatlansággal tépjék le boldogságunk virágait. Az igaz, néha érezik a rózsa töviseit, ha az megvérzik őket, de fájdalmok csak ujabb dulásra ösztönzi őket, mert férfiak a teremtés urai, s mi volna tőlük megtiltva?... Övék az élv, miénk a szenvedés…

**

Vannak zeneművek, melyeknek eljátszása vagy hallása, mint titkos tündérkéz vezeti vissza emlékemet életemnek egy-egy elmult örömére vagy fájdalmára, és varázstükörként tünteti föl multamnak kiváló szakait, vagy egyes pillanatait. Most kedvencz darabom egy Etude Chopintől; a hangok benne ugy folynak, simulnak egymásután, mint egy kis patak csillogó habjai, a vidám nyugalom azon egyhanguságával, mely a fáradt, pihenni vágyó léleknek uj erőt, uj életet ád; de ha soká, folytonosan merengünk el rajta, szintoly kábultságba és kimerültségbe sülyeszti az embert, mint a világ legnagyobb zaja. Ha e darabot játszom, pár évvel ezelőtt Bikszádon töltött napjaim jutnak eszembe, mikor órákig ültem a kis patak – a Túr – mellett, és hallgattam, mint merengett el lassú morajjal a multakban, majd vad zugással akarva elhagyni a tán megunt jelent, egy szebbnek képzelt jövő elé szökdicsélt. Annyira értém a patakot, mikor alacsony, virágos partjain – melyek őt gyöngéd szerelmes karjaiként ölelték át – ültem, s ő lelkemnek még addig nem ismert szózatával beszélgetett. E szózat, mint egy távol levő boldogság sejtése, még soká tartott, midőn a Túr bájos csevegését a világnak kellemetlenebb szilaj lármája rég elhangoztatá mögöttem, de végre, mikor sikertelenül vártam e sejtelem valósultát, mint álom, mint bizonytalan ködkép egészen elenyészett. Ha ez Etudet játszom, mindig oly végtelen vágyat érezek, e vidéket még egyszer láthatni. Mily ismerősként beszélgetnénk e kis folyammal! elmondanám neki, mennyi örömem, mennyi bánatom volt, mióta elváltunk.

**

Most elemben vagyok! Az idő zord, mint a valóság; csak egy van benne, mi  álmaimnak viszhangja, lelkemnek barátja, s ez: a szél. Oly rokonhangon beszéli saját változatos életét; beszéli, ismét mennyi tört léleknek fájdalomsohaját kapá el fuvalmai közé… Oh, mint szeretnék a szél karjain egy világot beutazni! Szibéria jéghideg szivével, a sivatag pusztatenger forró leheletével üzném játékom, míg elfáradva, kedves hazámban pihennék meg. Mily panaszolva regél első ifjuságáról, mikot mint lágy szellő hintázta magát a szerelmes rózsa lángkeblén, míg sorsától üzetve kell most neki vad fájdalommal a földet bejárni, míg kétségbe esve tán a tengerben keres menedéket. Elgondolom, ha a szél, mely most e várat látogatá meg, tán előbb egy égbe nyuló bércz büszke fejét ölelé körül, vagy a világtenger hullámaival űzé szilaj játékát, és kegyetlen szeszélyében emberélteket sodrott ajándékul a sovár hullámok közé, most itt van és látja, hogy szivemben is zug a fájdalom, miként ő, és ujra elhagy, hogy egykor ismét megszerezhesse a viszonlátás kinos örömét.

**

A nő, ki nem ismeri a szerelmet, méltán kérdheti a végzettől: miért teremtél engem? A nő élete csak szerelem által lehet becses; csak szerelem adhatja meg ő neki azon dicső kört, melyben élnie boldogság és öröm. Az érzéketlen élete kárhozat; szintugy, mint kinek kebelében az érzelem szelid jóltevő sugarai helyett, annak túlsága által előidézett vad láng él: ilyennek nem lehet valódi boldogsága. Küzdjön ő bár e szenvedélyessége ellen, veszteni fog, és lelkét az egymást űző indulatok mámora fogja rövid és tökéletlen örömekkel kábitani, míg végre kimerülve és elkeseredve látja, hogy sebesebben tüntek az érzelem árjai lelkén keresztül, semhogy azoknak mélyéről gyöngyöket halászhatott volna; és fájdalommal tapasztalja, hogy szilaj rohamaikkal észrevétlenül szaggaták föl lelkének nyugalmát. Nincs jobb az egyszerű, csöndes kedélynél, nem tépi össze önszivét, míg mást boldogit; szenvedély nélkül, de állhatatosabban karolja szivének választottját magához. Nem ismeri az élet gyönyörmámorát, de annak kárhozatát sem.

 

Ábránd. (1847.)

 

Mindinkább távoztak az emberek eredeti ártatlan erkölcseiktől, tiszta romlatlanságukat elfásultsággal cserélék föl és elbizottságukban kihivák eddig csak áldó isteneik haragját, mely nem is késik soká és hatalmának egész sulyával nehezedik reájok.

Mind elhagyák az istenségek a büntetendő földet, melynek halandó lakosai saját kezeikkel tépték el egyszerű zavartalan boldogságuk lánczát, melynek szemeit nem voltak képese4k többé összeforrasztani.

Azelőtt a legparányibb falevélig mindent isteni szellemek őriztek és ékesitettek; mint égen a csillagok, úgy laktak ők mindenhol, mindenben és minden fölött, hogy éden legyen a föld és rajta az emberek élete gyönyör. De most egymásután pusztulnak ki a berkek, kegyek, völgyek, erdők és tengerek, egymásután hagyták őket oda az istenségek és szálltak fel égi lakhelyeikre; velök együtt ment a föld költészete is. A tenger nektárja sósvizzé változott, mert elveszté a szellemeket, melyek benne lakta és illatos hullámaikból ringatva tánczoltak és idézték föl vagy csendesitették le a vészt, csábitó énekeikkel. Az embereket, kik ott találták sirjokat, nem várták többé aranyhajú tündérek, nem vitték őket karjaikban átlátszó kristálypalotákban, hol kéj és szerelem közt tölték napjaikat; mindezek eltüntek és helyettök nem maradt egyéb, mint éhes prédát váró tengeri szörnyek, jéghideg pikkelyű halak és kigyók, vagy a tenger iszapos, mocsaras feneke. – Hegyek és völgyek elveszték tündéreiket és velök szépségöket; kopár puszták tüntek fel, hol elébb csodaszépségű virágok, csillogó tavak fürösztötték a nap sugarait. Kopasz kősziklák meredtek viruló berkek helyett az ég felé, hova azon lakosai távoztak, kik őket oltalmazták a vihar ellen, kik titokteljes pompával ékesiték és ős regék székhelyévé szentelék föl. Magas felhőktől csókolt bérczekről letüntek az isteneknek szentelt lakok, tüzes haraggal nyilt meg a hegy kebele és elsülyeszté kifürkészhetlen rejtekébe királyi székét az isteneknek és megsemmisité annak még nyomát is, nehogy az emberek vakmerő kezekkel illethessék utósó szikráját ama fénynek, mely földre hozta az eget és istenekkel köté össze az embereket. A virágok elveszték ragyogó szineiket, kilehelték illatkelyheiket és eltörülve, illat nélkül halványan folytaták életöket; hisz nem fakadtak többé istenek nyomain, nem hervadhattak többé az ő fejeiken, oltáraikon, mint előbb.

Csak egy szellem nem engedelmeskedett a főhatalom mennydörgő szózatának; ő szebbnek találta a kipusztult földet, mint a számára rendelt fényes égi lakot. Nem követte társait, nem hagyhatta el a földet, mert ő az isteni szellem, fenségének állhatatosságával szeretett, egy porban született és oda visszatérő halandót. Ő nem vette észre, mint veszti el szépségét a föld, mint hidegül a nap, halványulnak a csillagok és hervadnak a virágok. Mind ezek most is olyan szinben tüntek föl előtte, mert most is oly forrón szeretett, mint mikor szépségben, boldogságban egyaránt gazdagon először vonzá őt a föld magához. Halandóságért esdett, hogy örökre egyesülhessen szesrettével, ha már tiltva volt tőle avval halhatatlanságát megoszthatni. Kérelme nem teljesittetett, helyette „légy átkozott” hangzott a magasságból és lett üldözője. „Légy átkozott, - szólt az istenek kara, - sujtson kába szerlemed a föld porához, légy kinzó kisérője azoknak, kik maguk köré vonták hozzánk hasonló szellemedet, légy tántorithatlan hűséggel társuk, míg csak az utósó ember ki nem vesz a föld szinéről. Száműzve maradj az égből örökre és ne legyen nyugtod a földön soha. Ismerjen meg minden ember; de ne legyen állandó maradásod egynél sem. Akinek szivébe szállsz, az tépje szivét és körmeivel ássa ki önvérét, hogy: tőled szabadulhasson; kit átölelsz érezze a pokol kinját és áldozza föl lelkét, életét, hogy tőled szabadulhasson; kinek fejére hajtod homlokod, gyujtsa őrült kétségbeesés agyvelejét és zuzza szét azt, átkozva téged és magát: hogy tőled szabadulhasson. Fényes és fehér gyémántokkal behintett fekete szárnyad röpitsen minden ember felé és ha könnyítni akarsz terheden, nehéz égő sugarú gyémántaidat lerázod, kire azok hullanak, égessék szemeiket lelköknek véres könnyei, melyek megkövülve szálljanak ismét gyémántként szárnyaidra és nehezitsék röptödet. Ne maradj ismeretlen senki előtt, ne kerülhessen ki senki! Végre az emberek nyelvén legyen a te neved: „fájdalom!”

Fájdalomnak hivják az emberek ama szellemet, mely ha sziveinkbe költözik, elűzi belőle a nyugalmat; s ha boldogságot vesztenek, ő foglalja el annak helyét. Egyaránt kivánná megsemmisiteni mindenki és imádkozik, hogy vele többé soha ne találkozzék. Én is ismerlek, oh, elátkozott szelleme a fájdalomnak; engemet is meglátogattál, nálam is kerestél könyört és reményeddel, hogy szeretni foglak, jöttél hozzám; e remény, mely ezer és ezer évek óta egyetlen kincsed, nálam is csalt, mert én is éreztem közellétednek minden kínját és bár szántalak, de szabadulni kivántam tőled. Láttalak fölém repülni, éjsötét szárnyaiddal, láttam hullni róla a ragyogó gyémántokat és éreztem arczomra folyni kinos könnyeimet. Felfogtam szellemed óriási iszonyait és megkisérték minden módon, hogy elüzhesselek. De ki ugy megért téged, ki szellemedet ugy látja, mint én, az nem válhat el tőled egészen; panaszaid, melyekkel lelkemet átkulcsolád, nem hangozhattak el egészen; emléked, mint szellemednek egy része nálam maradt és homályával elboritja lelkemet. Mikor meglátogattál, mikor szivemben laktál, fölvertél szárnyaid szomorú csattogásával álmaimból és helyettök elregélted ama szavakat, melyektől elátkozva bujdosol, keresve menedéket mindenütt, de nem találva azt sehol. Fájdalom a te neved és a fájdalomtól retteg és futni vágyna mindenki, őt kikerülni; mert hol ő van, ott nincs öröm, nincs boldogság. Most is szivemben csengenek ama szavak, melylyel téged űznek; följegyezted azokat nálam, hogy ezentúl bármerre menj, élő emléked nálam madajon; és magad is visszaszállsz hozzám, rám nyomod kínteli csókodat és megsimogatod nyugvó lelkemet, mire föl-fölzajong az ismét és hullámain fölveti a te nevedet: fájdalom!...

**

Hát te mivagy tulajdonkép, te óhajtott, esdekelt vendég, te ezer alakú tünemény, kit örömnek nevezünk? Másképen jelensz te meg a gyermeknek, másképen az ifjú arany álmaiban és másképen az agg hanyatló napjaiban. Gyermekkoromban az volt az örömöm, ha elfoghatám a tarka pillangót, melynek birására kis szivem egész hevével vágytam; vagy ha kis fürge madárkát, vagy piros bábot hoztak s én azokat ajkaimhoz nyomva, kitörő kedvemben tánczoltam velök föl és alá; ez volt akkor az öröm! Később hiába kerestem őt ezen alakok alatt s én bánatos, szomorú lettem, mert nem vettem észre, hogy más kort értem el, nem tudtam, hogy e kornak örömét hol találhatom föl. Azt gondoltam, örökre elvesztettem őt előlem és bár nem voltam boldogtalan, de szivemet kitolhatatlan űr kinozta és nyugtalan sóvárgás kényszeritett elfutott örömeimet keresnem. Meg-megkaptam később, de ködképe szüntelen eloszlott, amint szivemhez szoritottam; és ujra feltünt… ujra csalt maga után… Majd mint fényes napvilágot, mely virágillatot és madáréneket teremt, - majd meg mint tündöklő csillagtengert, - halvány holdsugarat, - felhőtlen kék eget láttalak; és kéjittasan felkiáltottam: ez az öröm! De ez sem tartott soká! Bekalandoztam képzetemmel már eget, földet és ismét öröm nélkül, ismét egyedül álltam. Belévetettem magam a szórakozások csillámló tengerébe, de csolnakom rajta czél helyett örvény felé ragadtatott. Fölkerestem a dicsőség égig nyuló oszlopát; reményeim, mint eleven zöld repkénykarok fonódtak körüle és futottak föl legmagasabb pontjáig, de csakhamar fonnyadtan, száraz levelekkel foszlottak le róla, mert ott sem volt az, mit kerestem. Sok vágy, sok csalódás után elértem a díjt fáradtlan küzdéseimért: sorsom megáldott boldog szerelemmel, ez állandó örömek egyetlen, kifogyhatlan forrásával. Mind magába rejti azt, mit ember élvezett és legtitkosabb álmaimban sejtett; minden alakban feltünik benne az öröm, minden szineken keresztül játszik, mint a szivárvány. Mint szellőtől elkapott ivrágillat borit el, mint oltár lángjából lepattant szikra gyujt áldásként és fölmelegiti szivünknek az évek és a világ érintései alatt elhidegülő dobbanásait.

Nem sovárog-e örömet élvezni mindenki? Nem azért küzdenek-e az emberek, hogy föltalálhassák és megszerezhessék a módokat, mik á ltal ők sajátukká tehessék? nem fáradnak-e éjjel-nappal, hogy fáradságuk diján magoknak örömet vehessenek? Ki jólét, ki fény vagy pompa, ki hír vagy rang által akarja őt magához lánczolni; és hány van köztük, ki nem csalódik?... Hányan hagyják eltiporni szerelmöket, mert ennek sirhalmán keresztül kincshalomhoz juthatnak, mely mindent megszerezhet nekik, benső örömen és boldogságon kívül, mit épen reméltek. Hányan veetik el önkényt, könnyelmüen szerelmöket, mert azt fényes állásukkal, magas rangjukkal össze nem egyeztethetik! És mégis mernek panaszkodni, ha az öröm ölelései helyett, kétségbeesés szoritja össze szivöket!... Pedig nem vált-e már annyira szokássá az ily tett, hogy törvénynek tekintik, hogy kinek szerelme és anyagi hasznok közt kell választani, amazt mellőzve, ez utóbbi után nyujtsa ki kezét. Ha valaki bátor e kőbálványként imádott törvény ellen cselekedni, mint csodás kivételt tekintik, kinek példáját nem merik, nincs erejök követni, mert mélyen alatta vannak, hol a gyávaság mint zsarnok nyomja le őket lánczaival.

És ezért van oly kevés valódi öröm; azért festik annyian arczokra, míg szivök pusztaságában egy szinére sem találhatnak. Föl tehát a szerelem mennyországába! Ha szerelmünk tiszta, fölröpit szárnyaival a magasságba, hova nem juthat föl a nyerészkedő sereg istentelen zaja; honnan nincs hatalom lerántani bennünket, ha állandóak vagyunk, mert ez biztos védünk a lebukhatás ellen. S ha egyszer itt állunk, ha szenvedélyünk győzedelmeskedve hatolt keresztül a próbák tisztitó tüzén: ekkor szomjunk csillapitására megleljük azon forrást, melynek tiszta, átlátszó csepjei örömkönnyek. Miként mi a virágokat egy koszorúnak, úgy fűzi össze a szerelem örömeinket: boldogságnak.

 

Halhatatlanság (1848.)

 

Nem törpül oly szánandó nyomoruvá az emberi ész, mint mikor saját erejéből akarja kifürkészni a lélek halhatatlanságát és a jövő élet minőségét. A kebel legszentebbjében kell lenni érzésnek, mely egyedül mondhatja meg, hogy van élet a siron túl; de ha a hangot elnémitjuk, vagy nem akarjuk hallani, - mert büszkébbek vagyunk arra, mit fejünk által tudunk, mint mire a sziv tanit – akkor hiába folyamodunk az észhez, nem ad ő nyugtató felvilágositást, nincs az ő hatalmában nyugalmat, békét és megelégedést nyujthatni; sőt ha makacsul ragaszkodunk hozzá, fut előlünk, hogy vakmerő kérdéseinktől menekülhessen és akkor elhagy, vagy sötét zavart tömkelegbe vezet, melybe ha tévedünk, előbb találhatunk föl bármit, mint boldogitó bizonyságot. Ebben tévelygünk aztán, míg élünk, várva és rettegve a halált, mely megadja a világosságot, miután hasztalan vágyunk és fáradunk az életben. Én hiszem s hogy nyugodt lehessek, szentül hinnem kell azt, hogy nem enyészet, hanem uj életet cserélünk föl a mostani helyett; hogy nem vagyunk vak eszközei a természetnek, mely csak azért teremt, mert túláradó erejéből ösztönöztetve teremtenie kell s ha végre áthurczolt egy, sokszor oly kinzó, oly fárasztó életen, akkor aztán nyugalmat ad, melynek neve: enyészet; és talán ezt is azért, hogy uj teremtményeinek helyet csináljunk; vagy mert szüksége van porunkra, hogy férgeit táplálhassa, vagy hogy kifogyott erejét vele újra táplálja. És ezért kellene nekünk egy-egy életet átviselnünk, azért tűrni, szenvedni, hogy aztán örökre elenyészszünk, szintugy, mintha örömek között gyönyörtől, boldogságtól kisréve futjuk át rövid napjainkat, melyek ellenben a szerencsétlennek egy-egy örökké-valóságig nyulnak?... Ez nem lehet! Van halhatatlan lélek a testben, van el nem mulható lélek, mely úgy költözik át a földről a másik szebb világba, mint átutazik az ember vadon erdőkön, meredek kősziklákon, eléri utjának czélját, hol egyedülve kedveseivel, kipihenve karjai között, beszéli el nekik a veszélyeket, melyeken át, melyeket legyőzve jutott6 csak hozzájuk. De hogy milyen e más világ? azt szinte oly hiába kérdezi a keresztyén megváltójától, mint a mohammedán prófétájától; mindegyik úgy felel, mint azt a tőle kérdezők állapotja és kedélye várja. De azt, hogy van  más élet, mondja mindegyik: az ó-kor leghomályosabb hajnaláig visszatekintve mindig látjuk a népeket hinni egy más világot, melynek nem létezését, csak minőségét tagadják a különböző fajok s éghajlatok lakosai, kiföstve azt mindegyik maga fogalma és vágya szerint. És ez bizonyitja leginkább, hogy van egy a testnél nemesebb részünk, mit mi léleknek nevezünk, mely Istentől származik, hova bármily hüvely alatt sem változtatható őshiténél fogva visszavágy és vissza fog szállani. Csak egyesek, kik nem tudják fékentartnai szilaj képződéseiket és nem birják más, az emberek és emberiség javát előmozditható kérdések megfejtésére forditani elméjöket, fordulnak önmaguk ellen, tépik ki sziveik meggyőződését, hogy bonczolhassák azt s ha avatlan, istentelen kezeikkel meggyilkolták, szánó mosolylyal ajkaikon, fagyos kétségbeeséssel szivökben kiáltják a mellettök haladóknak, harsány diadalképen: ti szegények! minden mit tesztek, mit hisztek, csalódás, nincs semmi, amit kerestke, nincs… semmi!... semmi!...

Mi vigasztalja hát azt, ki kedvesét elveszti? mi a nőt, ki a férjét eltemeti? kivel egybeolvadnak hitte saját életét, kiért saját boldogságát, mindenét oly örömest feláldozta volna, mert több volt az előtte magában, mint a mindenség nélküle. Mi vigasztalja az anyát, ha sirba teszi gyermekét? a gyermeket, ki iéletének egy része, mert ő adá néki az életet, kihez jövőjének minden perczét köté. Mit tegyen, ha elgondolja, hogy az ott fog fekünni, lenn a sir hideg éjszakájában, egyedül; undok kigyók és férgek martaléka, ki azelőtt édes anyja meleg karjain aludt és ott ébredt föl; kit még a légnek durvább leheletétől is megóvott az édes anyai aggalom. Mit tegyen, ha elgondolja, mi lesz a kis gömbölyű karokból, melyek az előtt oly édesen kulcsolódtak öntudatlan szerelemmel nyaka körül, vagy simultak el arcza fölött? – mi a vidám, nevető szemekből, melyekbe, ha tekintett, föltalálta az élet minden boldogságát? – mi a kis piros szájból, mely oly lágyan tapadt csókoló ajkaihoz? Mit tegyen, ha azt kell hinnie, hogy mind e drága, szent szépségnek csak azért kelle születnie, hogy a föld férgeinek legyen eledele, mik rövid idő alatt, tán mielőtt az enyészet hozzámerne nyulni a gyöngéd tagokhoz, szájaikkal fölemésztik azokat? Tán vigasztalja magát a gondolattal, hogy a természet változhatlan törvénye úgy parancsolja azt s hogy azon változtathatni nem lehet? Szép és megnyugtató vigasztalás!! Nem lázithatná-e föl az embert e hatalom, nem törölhetne-e ki kebeléből mindent, mi ott tűrni és lemondani birná őt? Ti, kik nem tagadjátok, hogy van Isten, miért tagadjátok, hogy halhatatlan lelket és ennek számára egy szebb, jobb életet teremtett? Ha igy lenne, úgy nem imádni való Isten, de átkozni való ördög teremtette volna az embert, hogy legyenek öntudatos lények, kikkel vad szeszélye és kénye szerint játszhassék. sookszor od’adnók életünket kedveseinkért vagy más embertársainkért, föláldoznánk értök mindent, hogy boldoggá tehessük őket vagy bánatjokat enyhithessük. Mi teheti ezt velünk? Legmagasztosabb, legdicsőbb birtoka az emberi kebelnek: a szeretet; s igy van-e szebb, mint az istent úgy képzelni, mint a legfőbb, a legtökéletesebb szeretet, kinek egyedüli czélja minket egykori érdemeink szerint boldogitani? Nem legtermészetesebb, legvilágosabb okoskodás-e az, mely fölülmulja egyenes következtetéseivel a sok hamis tanokat, melyeket alkotnak az emberek, hogy magokat szerencsétlenekké tegyék; habár azt hiszik is, hogy a világ és mindenek fölött egyedül ő birtokukban van a kulcs, mely fölnyitotta előttük a jövőt, hol találtak: semmit… Én hiszem, hogy Isten a szeretet, kitől jövünk és kihez egykor visszamegyünk, ha szivünkben őt mint szentséget megőriztük. És úgy ő, a szeretet, teremthetne-e embert, hogy aztán elhagyja veszni, visszaesni a semmiségbe, honnan őt előhitta? Még is vannak, kik ezt el nem ismerve, mások hitét is ledöntik hitetlenségökkel.

Míg fiatal vagyok, míg minden pillanat uj-uj életet csepegtet belém, addig hza nem ejt is kétségbe e hit, fölszólal, hogy ha másért nem, daczból is ellenálljak kisértő befolyásának és élvekbe folytsam e rémeket, melyeket szült s melyek lerázhatlanul ragaszkodnak eszméletemhez. De majd agg leszek, ha fejem sötét fürtjei megőszültek, ha szivem melegitő tüze kialudt s én, miként sebesen futva elhagytak éveim, oly lassan vánszorogva távozom az élettől, nem birva egyebet belőle, mint puszta emlékeimet! Mit tennék akkor, midőn minden pillanatban közelebb érezném a megsemmisülés sötét jövőjét?Kétségbeesve ragaszkodnám mégis inkább az élethez, ha nem várhatnék is tőle semmit, mi örömet nyujthatna; szebbnek találnám a napot, habár gyönge elhomályosult szemeim nem birnák is el ragyogó fényét, mint amaz örök sötétséget lenn a sirban, csak egy órai fájdalom is iszonyúbb lenne, mint a mennyit két életboldogságért elszenvednék.

 

Ti, kik magatok elüztétek lelkeitekből a boldogitó hitet a jövő élet felől, hagyjátok azt meg másoknak; ha ölni akartok, öljetek meg inkább életet, mintsem ezt kimélve, örökre elöljétek belőle a nyugalmat.

 

Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez (1849.)

 

         Hazám hölgyei! Testvéreim!

         Rövid idő mulva vagy egy szabad haza boldog gyermekei, vagy egy meggyilkolt hon szerencsétlen árvái leszünk. És ha a közelbő elhatározó perczben megóv bennünket a magyarok Istene az elcsüggedéstől, azt ezereknek örömrivalgása fogja követni, amellett tudatja a világgal, hogy közös egyetértéssel harczoló népünknek sikerült szabadságát kivívnia. Drága árt kell bár adnunk, vért és életet áldozunk érette, de ha végre győzünk, győzelmünk nagyszerüsége sokkal felül fogja mulni szenvedéseink nagyságát. Igen, mi nők is, kik ha nem is harczolhatunk a csatatéren, annál többet tehetünk saját körünkben, mi is szilárd lélekkel tudunk most nélkülözni mindent, minek feláldozásával a közös erőt szaporithatjuk; családunkat, vagyonunkat tudjuk önként hozzátenni a nagy árhoz, melyet hazánknak szabadsága kiván.

Elég sokáig maradtunk érzéketlenek hazánk szenvedései iránt; elég sokáig mellőztük honleányi kötelességeinket, most már kétszeresen kell lerónunk tartozásunkat: bünhődnünk az elveszett multért és méltókká tenni magunkat a jövőre.

Nyujtsunk segédkezet lelkes honfiainknak, kik megvetve a halált, békével türve minden nélkülözéseket, őseinkhez méltólag: lelkükben öldöklő fegyverrel léptek ki a sikra, megszerezni honunknak a szabadságot, mi neki szükségesebb, mint nekünk a lég, hogy élhessünk, s a virágnak a napsugár, hogy virágozhassék.

S e nagy czél kivivására szükség van mindnyájunkra, mindazon áldozatokra, melyekre képesek vagyunk! S ezt nem szabad most egy pillanatig sem felednünk, lelkiismeretesen csak igy teremthetjük össze a megkivánt egészet. Ha valaha, úgy bizonynyal most van azon kor, midőn női lelkek s női kezek használhatnak hazánknak. S nem dicső eszme-e ez? használhatni hazánknak, a szép, a dicső Magyarországnak!

Ti sokan, kik már elvesztettétek mindenteket, kik nem birtok egyébbel szenvedésteknél, ti özvegyek és árvák, még ti is áldozhattok hazánknak: áldozzátok föl tétlen kétségbeesésteket, szüntessétek meg keserű könnyeiteket, szünjetek meg lelketrázó panaszaitokkal, nehogy visszarettentsetek másokat, kiknek majd nem leend erejük megvívni az áldozatot, mely tőlük is kivántatik, mert keserveitekben önön jövőjüket vélik látni. Ne tegyétek ily kárhozatossá elhunyt kedveseitek emlékezetét! Sőt szenteljétek meg emlékeiket az által, hogy szeressétek az ügyet, melyet ők mindenek felett szerettek, hogy szerezzetek ez ügynek, melyet ők éltükkel védelmeztek, minél több bajnokot.

Hiszen ti nemcsak magatok gyászoljátok felejthetetlen kedveseiteket, mi mindnyájan, az egész haza, mindazokért, kik e szabadságharczban elestek, minden egyesért, a tietekkel egyesitjük imánkat és könnyeinket, de egyszersmind átkot is mondunk gyilkosaikra. Igen! Ti is mondjatok átkot és esküdjetek boszut, álljatok boszut a szabadság ellenségein, mert ezek voltak annyi dicső honfinak, siratott tieiteknek gyilkosa. Mennyire csak hatáskörötök terjed, mindenfelé buzditsatok, lelkesitsetek, hogy minden egyes ember halála száz uj harczost teremtsen, hogy minden egyes embereinkért százankint lakoljanak elleneink. Ez, ez hozzátok, meggyilkolt honfiak özvegyeihez és árváihoz méltó bánat és boszú! hozzátok, a büszke Magyarország büszke leányaihoz!

Elesett kedveseitek szelleme egyesüljön lelketekkel, tartson föl szenvedéstekben és erősitsen meg benneteket, hogy hazátokhoz méltóan viselhessétek fájdalmaitokat s ösztönözzön veszteségteket iszonyuan, de méltóan megboszulni. E boszura áldását adja a magyarok Istene és biztosit sikerülése felől.

Mi lenne belőlünk, mi gyermekeinkből, ha hazánkat veszni hagynónk!? Mily irtóztató sorsunk lenne, ha mint idegen elveszett árva gyermekek bujdosnánk idegen országban! Vagy, ha rabszolgákként kellene fejünket ellenségeink – majdan kényuraink – előtt meghajtnai, kik fejünkre és gyermekeink fejére tennék lábaikat, hogy porig alázzanak bennünket s arczulcsapnák azoknak maradékit, kiknek előbb apját, rokonait meggyilkolták. Hiszen hazánkban csak enmagunkat szeretjük, hazánk sorsa a mienk s mieinké!

Nemünk nem használ karjával, testi erejével hazájának, de annál többet használhat befolyása és lelkesitése által. Mi halhatunk kedvesünk, férjünk vagy gyermekeink által, ha őket buzditjuk, ha kétszeres szerelemmel vagyunk övék, miután hazájuk iránti kötelességüket hiven teljesiték. Szóljon a leány igy kedveséhez:

„Mutasd meg irántam való szerelmedet hazádat most jobban feleségednél, hagyd el most őt, mondj le a családos élet édes örömeiről, míg a haza szenved, míg ez véres könnyeket hullat, mert megakarják őt szabadságától fosztani s ha segitetted kivivni az ő szabadságát, akkor jőjj epedő szivemre, jőjj forró karjaimba, ölelésem akkor gyönyörteljesebb, szerelmem üdvözitőbb leend.”

S az anya, a boldog anya, ki most egy erőteljes ifjat nevezhet fiának, szóljon igy hozzá:

„Menj most, menj szeretett gyermekem, anyád áldása száll reád, ha intését, ha forró könyörgését meghallgatod: hazádban engem oltalmazz, küzdj a hazáért, mintha érettem küzdenél, érettem, ki neked az életet adtam, ki szivem alatt hordoztalak, ki enéletemmel, szivem vérével tápláltalak. Menj én édes gyermekem, anyád szelleme, szerető lelke lesz veled; menj segits megmenteni a hazát, boldoggá tenni anyádat, mert ő nem örülhet, nem ismerheti a nyugalmat addig, míg a haza nem örül, míg a haza nem szabad. Ha azok közt léssz, kik a hazának megváltásában részt vesznek, nemcsak anyai szeretettel, de honleányi büszkeséggel foglak szivemhez ölelni és fiamnak nevezhetni; de ha szavamat nem követed, akkor többé sem hazád, mert ezt meg nem érdemelted, sem anyád, mert ez nem ismer el fiának.”

igen, testvéreim! A hon megmentése legyen most a czél, mit szerelmünk megnyerésére vagy megtartására kedveseinknek kitüzünk; csak úgy legyünk övék, ha ők a hazáé.

De még ezenkivül más teendőink is vannak: ápolni a megsebesitett, a beteg hazafiakat, ruházni a szegényebbeket s azoknak családját segiteni, kik a hazát védelmezvén egyetlen keresetmódjukat, melyből övéiket tartották, voltak kénytelenek elhagyni. Ne engedjük őket honszeretetüknek áldozatul esni. Ily nép, mint a magyar köznép, megérdemli, hogy tehetségünk szerint könnyitsük állását, midőn a közös szabadságért küzd. Ha eddig durva és tudatlan maradt népünk, annak nem ő maga, hanem elnyomói, szabadságunk ellenségei voltak okozói; s e nép minden durvaságában és tudatlanságában is nagy és hatalmas volt, mert hosszú századokon át megbirta őrizni romlatlan lelkében a hon és szabadság szeretetét, mitől őt ellenségei nem tudták megfosztani, bár erre minden ördögi mesterséget felhasználtak.

Elég világos példa erre, hogy a szabadságnak első szikrája is mindjárt felvilágosodottabbá tevé népünket; miről meggyőződhetünk, ha elgondoljuk, hogy előbb a magyar csak kétségbeesésből csapott föl katonának, most pedig némely kis faluban nem maradt más honn, csak az örege és apraja. S ezek azok, akikre most gondol kell viselni, ezeket segiteni, mert sem az öreg, sem a gyermek nem végezheti kellőleg a mezei s egyéb munkát, minek következtében aztán a szegénysorsuak inséget szenvednek, hogy honszeretetüket az övéiknek nyomoruságával, tán éhhalálával kell megfizetniök, mintha bünt követnének el s ennek következtében csoda lenne-e, ha ellankadnának, mielőtt a nagy munkát bevégezték volna? ha elkeserednének, mielőtt fáradtságuknak gyümölcsét, az aranyszabadságot élvezhették volna? Ezeket szinte segithetjük, ezekre szinte kiterjeszthetjük gondoskodásunkat. Némileg enyhithetnők a bajt az által, hogy minden helységben, minden városban alakulnának női társulatok, melyek czéljokul, a harczban levő szegénysorsuaknak családjait segiteni tüznék ki. Nem adakozhatnánk-e erre a legnagyobb, legtisztább örömmel? nem válnék-e e körül tett fáradtságunk valóságos gyönyörré, ha a könnyebbségre, az inség enyhitésére gondolunk, melyet ez által eszközölhetnénk!

 

*) Ajánljuk a t. olvasónak, hogy A Naplót a könyv végén levő kommentáló és kiegészitő jegyzetekkel együtt olvassa.)

Forrás: Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán VII. füzet 1909. – Petőfiné Szendrey Júlia költeményei és naplói. Összegyűjtötte és bevezetéssel, jegyzetekkel ellátta Bihari Mór. – Szendrey Júlia arczképével. Budapest, 1909. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása