Nemes Nagy Ágnes: Félelem

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Csak sorolom, csak számolom naponta,
hörögtető álomból riadok,
készülődöm még iszonyúbb koromra,
simogatom sovány, meleg karod.

Kint söröztünk az aquincumi kertben,
réteges emlék, gyönge, őszi ég,
elmotyogtam egy gyerekkori versem:
“Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,

sárgul a lomb és minden perc utolsó,
illir táncosnő köldökét riszálja,
a gyom között latin szabásu korsó,
biciklit hirdet kétméternyi tábla,

langyos a lég, a füst is tündököl,
a vonaton szöllő-szagú kosár,
a sűrű illat hajunkra ömöl,
csordultig érett, s szétbuggyant a nyár.

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekeren
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen -
s maradj velem.

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.

Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.

Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

(1937. július-augusztus)

Dsida Jenő: Én hívlak élni ...

Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra,
ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni...

Kosztolányi Dezső: Vigyázz

Vigyázz.
Ez a nagy pillanat.
Egy ember jön feléd, bemutatkozik,
már tárja kezét, most lát legelőször,
rád néz,
és elviszi majd az arcod, a hangod,
s őrzi.

Lélek csak az ember a többi
emberek lelkében,
törékeny gondolatokból faragott,
száztitkú, halovány emlék,
mely néha a fellegekig magasul.
Légy méltó e testvér
áhítatos várakozására,
s remegjen által a tudat,
hogy most történhet valami,
ami még nem volt,
mióta áll a világ,
s Isten kezében se reszketett úgy
sáranyagod, mint most
az ő kezében,
ki megteremt igazán,
fényből, szeretetből,
Ő, a te rokonod,
Ő, a te Urad, Istened.

Nézz rá,
büszkén s alázatosan is,
mint aki megszületett és aki meghal.
Ne félj.
Röpítsd feléje a te életed
s egyedülvalóságod, mely neki
oly idegen,
hogy beleborzong
és megért.
Légy őszinte, tiszta, bátor.
Adj példát.
Szemvillanás csak, s kész a bűn,
és az örökre tart,
örökre büntet,
öngyilkos haraggal,
és összetöri az emlékedet,
téged.

Ne hazudj.
Ne halj meg.
Élj benne.
Ez a nagy pillanat.
Vigyázz.

Várnai Zseni: Megyek feléd…

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.

feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.

KARÁCSONY BENŐ (1888-1944?): Napos oldal

(regényismertetés)

Gyulafehérváron született Klärmann Bernátnak. Kolozsváron élt és alkotott mint Karácsony Benő, s végül Klärmann Bernátként halt meg egy koncentrációs táborban. (Talán Auschwitzban, ahogy többen is tudni vélik.) Azoknak a Cserépfalvi kiadásában 1947-ben megjelent Magyar mártír írók antológiájá-ban szereplő szerzőknek tragikus sorsában osztozott, akik ízig-vérig magyar írók voltak mind nyelvükben, mind gondolkodásukban, mind érzelmeikben, mégis zsidóként pusztultak el.

Karácsony Benő egyébként sem tartozott a sors kegyeltjei közé. Romániai magyar íróként – csak az első világháború után kezdett el publikálni – jóval kisebb figyelemben részesült a korabeli Magyarországon, mint amekkorát érdemelt volna, s mint amekkorában a vele rokon s azonos színvonalú magyarországi kollégák részesültek. Az erdélyi kritikusok jobbára csak fanyalogtak, mert fanyar humorát, iróniáját illetlennek, majdhogynem szentségtörésnek ítélték az adott helyzetben, vagyis az elszakítottság reménytelenségében. A publikum egyébként nem sokat törődött azzal, hogy Karácsony túl könnyűnek találtatott a kritikusi mérlegeken, és lelkesen, sőt hálásan fogadta az ügyvéd író zamatos nyelven, élvezettel és élvezetesen megírt regényeit. Persze ez a közönségsiker nemhogy kedvezően befolyásolta volna a szigorú ítészek álláspontját, ellenkezőleg, még fölényesebb hangot ütöttek meg.

„Nem azzal vétkeztem én, hogy népszerű vagyok (voltam?), nem, nem vagyok!, mindennek ellenére, nem kívánatos emberként is? Vagy az lenne bennem az ’olcsó’ (…) hogy szeretem ezt a büdös életet? Mindegy, most már mindegy, csak megbocsáthatatlanul érdekel: magvas, pesszimista és olvashatatlan műveket kellett volna írnom a kritika kedvéért? Ha így van, rosszul van. Nem vagyok jós, de meg merném jósolni, hogy nincs messze az idő, midőn nem lesz bűn az érthető szöveg és az élet szeretete. Ha csalódnám, felkötném magam (stílusosan: ama fűzfára!)” – írta Osvát Kálmánnak, az egyetlennek a „komoly emberek” közül, aki igazán méltányolta és értékelte írói kvalitásait, az egyetlennek, aki később monográfiát szentelt volna Karácsony Benőnek, ha hirtelen jött halála nem akadályozza meg ebben.

Karácsony Benő nem sejthette, hogy ha a korábbi szempontok elvesztik is érvényüket (ahogy megjósolta), jönnek majd helyükbe újak, amelyek alapján életműve megint csak elmarasztalható. 1848 után mind Romániában, mind Magyarországon túlságosan kispolgárinak minősült, sőt a legkeményebb ötvenes években, ha egyáltalán szót vesztegettek ár, akkor közveszélyes cinikusnak bélyegezték. Bár 1956 után a hazai kiadóknál már meg-megjelentek művei (sőt Romániában is), Karácsony Benőnek az irodalomtörténet változatlanul adósa egy, őt a rágalmak alól tisztázó, ideológiáktól mentes, alapos irodalmi szempontú elemzéssel, azoknak az értékeknek a megmutatásával, amelyek mindig léteztek, ha nem is vettek róluk tudomást.

Karácsony egy színművel, úgynevezett polgári drámával indul (Válás után, 1923), majd 1924-ben egy novelláskötete jelenik meg Tavaszi balladák címmel Marosvásárhelyt. Első regénye a Pjotruska (1927). Főhőse az önéletrajzi ihletésű Balthazár György vidéki újságíró. Érzékeny, jó szemű hírlapíró, aki a társadalmi igazságtalanságokat nemcsak meglátja, de szóvá is teszi, s ezért számtalanszor meggyűlik a baja a kisváros hatalmasságaival. Balthazár mégis révbe jut; befutott író lesz, és boldog házas

A második regény, az Új élet kapujában (1932) már kesernyésebb hangvételű vagy inkább fanyarabb, mint a Pjotruska; Tunák Árpád mint háborús rokkant, mint férj és mint mérnök, aki felkarolná a rászoruló szegények lakásgondját, bizony kemény tapasztalatokra tesz szert. Mégsem adja fel, hogy átjusson a napos oldalra.

A Napos oldal (1936) a legsikerültebb Karácsony-regény. Hőse, Felméri Kázmér szobrász és életművész csak nagy kerülővel jut el az annyira vágyott napos oldalra. Sokszor becsapja a látszat, s ameddig nem próbálja ki a rosszat, nem mindig ismeri fel, hogy már jó helyen volna. Szerencsére derűje, humora, egészséges életszemlélete jó iránytű, és elvezeti az igazi napos oldalra, a természetbe.

A Napos oldal után Karácsony megint egy darabbal jelentkezik, ezúttal egy vígjátékkal (A rút kiskacsa, 1937), mert ő sem adja fel. Az 1940-ben kiadott Utazás a szürke folyón című regény főhőse, Sebestyén, a patikussegéd mintha tanult volna Balthazár, Tunák és Felméri tapasztalataiból, s másképpen, másban, de mindenképp a természettel eleve szoros kapcsolatban keresné a boldogulás útját. Az utolsó, 1946-ban, tehát már posztumusz megjelent regényében, A megnyugvás ösvényein címűben a falujába visszatért Felmérivel talákozunk, aki végül megtalálja élete értelmét egyrészt a természettel kötött új kapcsolatában, másrészt fia nevelésében.

Karácsony Benő – művei tanúsága szerint – megrögzött moralista volt, de nem az idealisták, hanem a realisták közül való, aki azért meg tudta őrizni toleranciáját, veleszületett devianciáját, s ami egyedülálló: jól fejlett mizantrópiája ellenére – vagy inkább mellett – derűjét, mi több, humorát is mindvégig megtartotta.

HENRIK IBSEN (1828-1906): Peer Gynt – A vadkacsa

„Ellenkezőleg!” Úgy mondják, halálos ágyán ezt a szót mondta ki utoljára. Egész élete kérlelhetetlen tiltakozás volt minden megalkuvás, élethazugság, önáltatás ellen.

Henrik Ibsen a norvégiai Skienben született. Családja elszegényedett, s korán dolgozni kényszerült. Első drámáját (Catilina) 1850-ben írta. Több évig színházaknál dolgozott mint dramaturg és rendező, s az itt szerzett tapasztalatok birtokában indulhatott el drámaírói pályáján. Első darabjainak bukása után ösztöndíjjal Németországba és Olaszországba utazik, s csak 1891-ben tér haza. Életének utolsó évtizedében jutott fel a siker csúcsára; hazájában és Európában ünnepelt drámaíró lett.

Első, polgári drámái után a Brand (1866) és a Peer Gynt (1867), e két drámai költemény hozza el számára az elismerést. Brand szenvedélyes hittel ragaszkodik az ideálokhoz, Peer Gynt menekül előlük. A középső korszakában írt „társadalmi színműveiben” (A társadalom támaszai, 1877; Babaszoba, 1879; Kísértetek, 1881; A vadkacsa, 1884) olyan hősök jelennek meg előttünk, akik már látják a nagy ideálok megvalósíthatatlanságát, mégis megpróbálnak síkraszállni értük. Öregkori műveiben (Hedda Gabler, 1890; Solness építőmester, 1892; Ha mi, halottak, föltámadunk , 1899) a szimbólumok kapnak uralkodó szerepet, amikor az író már érzékeli a közéleti cselekvés kilátástalanságát.

Ibsen az 1867-ben írt Peer Gynt című drámai költeményét eredetileg nem is színpadra szánta. Művének anyaga több síkon mozog egyszerre: a valóságban és a képzeletben; többféle stílus, szabálytalan verselés jellemzi a szöveget. Falusi életkép és látomás, szatirikus jelenetek, paródiák követik egymást; a valóságos szereplők mellett többféleképpen értelmezhető szimbolikus figurák lépnek színre. Mindez nagyon megnehezíti a színpadra állítást. Mindezek ellenére a Peer Gynt nagy színpadi karriert futott be. A mű központi problémája az individualizmus, a polgári világ új parancsa, a „Légy önmagad!”. Peer Gynt bejárja a világot, s egy életen át igyekszik önmagához eljutni. Amikor úgy érzi, hogy célba ért, a Nagy Görbe – a konvenciók, a társadalmi szabályok tömege – mindig kerülő utakra, megalkuvásokra kényszeríti. Mert Peer mindig visszariad a következetességtől: csak azt vállalja, ahonnan még van visszaút. Soha nem lett önmaga, s élete végén Solvejg várja a nagy vándorútról visszatérő, megfáradt öregembert. – Norvégiában 1876-ban mutatták be először. A műhöz Edvard Grieg írt kísérőzenét, amelynek egyes részletei (Aase halála, Anitra tánca, Solvejg dala) máig ismerősen csengenek. Első magyar fordítását Erdélyi Károly készítette 1904-ben, és a budapesti Magyar Színház mutatta be először 1920-ban.

Az 1884-ben írt A vadkacsa Ibsen alkotói munkásságának középső szakaszában keletkezett. A mű alapkérdése: milyen kapcsolat van a társadalmi valóság és az eszmények között? Lehet-e élni hazugságok nélkül? A mű főszereplője, Gregers Werle még úgy gondolja, hogy érvényesíthetők az ideális követelések másokkal szemben. A feltétlen idealizmus híve, Werle tragikomikus figurává lesz a darabban, mert az eszmények már nem szentek, önmaguk iróniájába fordultak. A Hjalmar családot Werle nem teheti boldoggá, mert az ideális követelések Hjalmarék számára már semmit nem jelentenek. Aki megfosztja őket jótékony élethazugságaiktól, az gazember, az csak romlásba dönti őket. A padláson fészkelő vadkacsa (talán az élethazugság szimbóluma) életben marad, de a kis Hedvig elpusztul. Csak a cinikusan erkölcstelen öreg Werle és Sörbyné valósíthatják meg Gregers eszményeit, mert ők mindent elmondanak egymásnak múltjukról. Mindezek ellenére Ibsen nem tagadja meg az ideáloktól a szépséget, amíg azok a magányos ember álmai, szép illúziói. A vadkacsának életben kell maradnia, hogy Hjalmarék is élhessenek. Erre Hedvig sorsa figyelmeztet. – Ezt a művet először Gerő Attila fordította le magyarra 1899-ben, az összes dráma modern fordítását Hajdu Henrik készítette el.