Bozzai Pál (1829-1852): Emlékrózsa (1846.)

Majd ha elbucsúzunk

Kedvesem! emlékűl

Szakaszsz ki egy rózsát

Szived érzelmébűl...

Éltető sugára

Forró érzeményem,

Enyhitő harmatja

Szemem könyje lészen.

Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József 1886.

Bozzai Pál (1829-1852): Éjjeli bú (1846.)

Hanyatló szakára, borúlt az éj, de még

Hamvas mécs előttem nehéz lángokban ég...

Sötéten bámulnak négy felől a falak,

Én itt ülök s téged, téged sohajtalak.

Nehéz ez a kebel a fájdalom miatt,

Melyet viszályi közt kellett kiállnia...

S mit mondjak rólad is? lelkemnek egy fele

Neveddel, neveddel, neveddel van tele.

Arczod vonásain hogyha elmerengek,

Lángforrásba jőnek cseppjei véremnek...

Mi az, mi lángba hoz, mi az a szerelem?...

Kérlek az egekre! fejtsd meg te azt nekem!

Mint földhöz a magas, ragyogó csillagok,

Én hozzád annyira, vagy tán messzebb vagyok;

De volnál bár hozzám még kétszer annyira,

Lelkemnek le kéne e tért harczolnia.

Hanyatló szakára borúlt immár az éj,

Körültem csendesség, halk, néma, lassu, mély,

Mély, mint az érzelem, mit szivemben lángra

Lobbantott szemednek égő pillantása.

A mécsem kialudt, de még fen van velem

S ég, bár világot nem derit, a szerelem...

Éjféli homályban hagyjatok bolygani,

Sötétek, sötétek pályámnak utai!

Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József 1886.

Bozzai Pál (1829-1852): Szellemkép (1847.)

Ha multba tévelyeg andalgó szellemem,

A multban képednek árnyékát föllelem,

Majd halvány szellem-árny, majd egy lengő sohaj:

Dúsan és gazdagon lelked vonásival.

A lángzó alkonyat, a hajnal-szürkület,

Rózsákkal festi ki lelkemnek képedet,

És látok arczodon nyiló örök tavaszt,

Mint ifjú képzelet előteremti azt.

Zarándokságimon igy kísér szellemed

S varázszsal átszövi kifáradt éltemet:

Ha multba tévelyeg andalgó szellemed,

Fölkeresed-e ott sugárzó képemet?

A lengő esti szél, mely száll a lomb alatt,

Megviszi-e hozzád bús sóhajtásimat?

S ha bánat, fájdalom zavarja lelkedet,

Titkon nem vallja meg, hogy érez és szeret!?

Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József 1886.

Bozzai Pál (1829-1852): Szép kedvesem (1847.)

Szép kedvesem alszol-e már?

Im elkongott az éjféli harang.

Te nyugszol; az én lelkem tova jár

És messze sötéten az éjbe borong.

Tégedet isteni álmak

Ringatnak nyoszolyádon:

Az én álmaim viharrá válnak

És rajtok a fergetegek nyomait bejárom.

Még egyszer képzeletemmel

Megnézem igéző titkaidat,

Aztán távoznom kell

És visszatérnem nem szabad.

Mosolyganak-é ajkaid?

Mosolygjanak, oh csak mosolygjanak!

Engem többé nem üdvezit

Ez a mosoly, ez a bájos ajak.

E hunyt szem erősebb fényü, mint

Legbüszkébb gyöngye keletnek,

Mely valahányszor egekre tekint,

A csillagok elfeketednek.

És e kebel, hol zajlik és pihen

A lázas szerelem,

És e fő, mely érzéstelen

Most fürdik omolt haja fürteiben!...

Szép vagy, de csábitó vagy;

Álmodban is hazudnak ajkaid,

A szó, mely bűvös ajkadon fagy,

Nem tudja, mi a hüség és a hit.

Te megzavartad álmaim'

S érzelmim csendes tükörét,

És elraboltad romjain

Szivem nyugalmát, mindenét...

Pihenj, pihenj szép kedvesem,

Im elkongott az éjféli harang,

Nyugtodat ne zavarja szellemem,

Mely messze sötéten az éjbe borong.

Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József 1886.