(Az eredeti helyesírás megtartásával!)
(Mutatvány Vojtina Ars
poeticá-jából)
Tele vagyok, dallal
vagyok tele, -
Nem, mint virággal a rét kebele,
Nem, mint sugárral, csillaggal az ég:
De tartalmával a „poshadt-fazék;”
Vagy mint csatorna, földalatti árok,
A melybe nem csupán harmat szivárog –
Tele vagyok. Nincs türni mód tovább:
Feszít a kóranyag, a durva táp.
Olvastam egy pár száz kötetre ment
Regény-, beszély-, poéma-speciment:
Kit meg ne rontson aztán ennyi zöld, s
Ne rágjon ennyi éretlen gyümölcs! –
Melyből világok lettek, a chaosz,
Bennem hasonló zür támadt ahoz –
Hemzsegve tarkán „mint a beteg álma:”
Lássuk, e zürből ha valami válna.
Költő leánynyal,
borral nagyra lát:
Tőlem ne várja senki már dalát.
Bort legfölebb ha néha megiszom;
S a szerelem? – rég volt az! rég bizon”.
Én is szerettem, (oh, ez édes emlék
Szivemre most is oly enyhítve ömlék!)
De halkan, zaj ne’kül – mint a virág
Egymásra hajlik, és hangot nem ád
Midőn felpattan illatos pora
S elönti a kéj boldog mámora.
Egy mukkomat se” hallád, vaksi hold!
(Látta-e, nem tudom, vagy ott se’ volt;)
Nem kiabáltam a természetet
Csak érzém, mit szivembe ültetett;
S midőn szerelmet a leánynak esdék,
Nem oly szagú volt, mint a nyomda-festék.
De a hazáról...?
Ugy van, a haza!
Zengjen felőle hát a dal, nosza!...
Késő az is:mi haszna lelkesül
Az ember, ha középen bele sül!
De meg mit érne gyöngéd
szó nekik,
Midőn - - - - - - - 1)
Midőn legszebb virág a mályva-rúzsa
Köténybe rejti kis bokrát a múzsa.
Volt a hazáról egy-két énekem.
Bágyadt, igaz, s „örömtől idegen:”
De honfi keble érzé a panaszt,
A csöndben, éjben jól kivette azt;
S a fájdalomban, mely elfojtva sirt,
Önfájdalmát lelé, s hozzá azt irt.
Sebet tör a dal, de balzsamteli
Ujjával ismét béhegeszteli.
- - - - - -
Én már ezentúl ilyetén gyalog
Versen – csak így pálczán lovagolok,
Zúg, sistereg, szédül szegény fejem:
Nincs odafent, szárnyas lovon, helyem.
S azóta, hogy nem mondtam éneket,
„Mély hallgatásban torkom elrekedt” - 2)
S mint hangjavesztett opera-dalár,
Lettem éneklőből – énektanár.
**
Mendacem oportet esse
memorem:
Költőnek ezt ajánlani merem.
Nem épen tisztes, de derék szabály:
Versembe jól fér, s a mellett – talál.
Azaz – magyarra téve a szavak:
„Költő, hazudj, de rajt’ ne fogjanak;”
Mert van egy példa, hogy: a sánta eb...
A sánta költő még keservesebb.
Hazudni rút. Ez ellen a morál
A társas illem egyként perorál:
De költőnek, bár lénye isteni,
Nemcsak szabad: szükség fillenteni!
Avagy felettünk nem hazud az ég,
Bolttá simulva, melynek színe kék?
A támadó nap burka
nem hazud?
S fejünk felett, min jár, nem ál az ut?
A csillagok hullása nem csaló?
Távol hegy, erdő kék színe való?
Szivárvány hídja nem csak tettetés?
A látkör széle nem csúf rászedés?
A délibáb, midőn vizet csinál,
melyben torony, fa ketté szelve áll,
Lebegve orma, tótágast az alja:
Hát nem szemed, szomjad ingerli, csalja?
Minden hazugság, földön a mi szép:
Csontváz, ijesztő a valódi kép:
Azt vérrel, hússal ékesiteni
Jer, jer költő!... hazudva-isteni!
Győzz meg, hogy a mi látszik,
az való:
Akkor neved költő lesz, nem csaló, -
A mint nem az volt
rég az átheni,3
Malacz-visítást tudva színleni;
Ellenben a pór, a ki szür alatt
Ríkatta disznát és kuhin maradt,
Bár a visítót gúnyosan emelte,
A hallgatók füttyét megérdemelte.
Mert a közönség érzé,
hogy amaz
Ugy rí, miként legtöbbször
a malacz:
Míg a valódi –
csont és vér noha –
Tán ugy sikoltott, mint másszor soha.
Itt a különbség: hogy e látszatot
Igaz nélkül meg nem
csinálhatod;
Csakhogy nem a mi részszerint
igaz, -
Olyan kell, mi egészben,
s mindig az.
Tán nem való, hogy ez s ez ugy esett,
Tán ráfogás a felhozott eset:
Mátyás király nem mondta, tette azt:
Szegény Tiborcz nem volt élő paraszt:
Ránk, a nejével, megvénült falun,
Sohsem dühönge többé a szarun,
Evett, ivott és végre – elalún:4
De mit nekem a való,
ha ez esetben
Bánk törpe lesz, Mátyás következetlen?
Ha semmi évszám, krónikás adat
Engem le nem győz, hogy nem tett vadat?
Nekem egész ember kell, és király,
Vagy férj, nejéért a ki bosszut áll,
S ember-, király-, meg férjben az egyén:
Csip-csup igazzal nem törődöm én.
De bár egész s örök, - ugy puszta-nyersen
Föladva nem segít valód a versen.
Itt kell már a szabály: „költő, hazudj!”
Nem olyan ám mind, hogy belőle tudj:
Mert van sok eszme, igaz
fogalom,
Mitől előre borsódzik dalom:
Az egyszeregy, bár
meg nem dönthető,
Képzelmi szószszal bé nem önthető,
Sem oly igazság, min függ a peres;
Sem a rideg tan, elvont, rendszeres,
Vond bár kívül reá költői mázad:
A pőre tartalom fejedre lázad;
Vagy mint midőn az óriás boa
Nagy martalékkal hömpölyög tova,
Gímet rabolván, vagy bölénytinót,
Fél testtel a mely még száján kilóg,
Hét-számra hordj’ az ágbogas fejet,
Vélné az ember, egy erdőt evett,
Hét-számra látni, hogy szerv- és idomra
Különböző táppal vesződik gyomra:
Ugy jár az istenadta költemény
A nyers igazzal, mely daczos, kemény,
Csakhogy sokára sem emészti meg:
Marad nehéz, feloldatlan tömeg.
Akarsz repülni? hát csak rajta: höss!...
Hanem szárnyadra ólomsúlyt ne köss;
Bár fontos a
földszint némely való:
Ott fenn, a híg-ban,
nem neked való;
Kivéve, hogy ha tán bölcsen rakod
- Mint léghajóba –
megmért súlyagod:
Már tánczol a gömb,
mint betyár lova,
Kit nem bocsát a csárda oszlopa,
Már fel s alá kapkodja üstökét,
Hogy elszakítsa izmos köldökét,
Recseg az oszlop, enged a kötél,
A tenger néző szívszorongva fél
Hogy felnyilallik a könnyű golyó
S egy percz alatt eltűnik a hajó –
El, végtelen világokon keresztül
A semmibe, örökre, mindenestül...
De te nyugodtan ülsz még a kosárba’,
Előtted óra, és a perczre várva
Midőn kiálthatsz: a kötélre! vágd! –
S többé a földdel semmi czimborád;
Ám érzi súlyát a szélházi gömb,
Megemelinti, és azt mondja: ”öhm!”
Lassan, nehézkesen ugy szárnyra kel,
Mint bérczi sas, ha nagy vadat czipel.
És ím előtted ég és föld kitárul,
Nézhetsz föl és le a közös határrul:
De, hogy ne szálljon vakmerőn veled,
A léghajót csinján mérsékeled,
S midőn egekben így zarándokol:
Azt sem felejted: „hátha lebukol!”
Ily czélra megjár a bölcselmi
eszme
Különben annyi, mint
ha kárba veszne; -
S a mit tapasztalsz,
a merő igaz,
Neked valóság,
egyszersmind nem az.
Vásár az élet: a földnek lakossa
Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa,
Ad-vesz, czivódik, ordít és kaczag,
Por, sár megöl, megfojt a hagyma-szag;
S ha kételkednél, hogy mind ez való:
Lépen bök egy rúd, eltaszít a ló: -
Mit gondolsz? ha énekbe öntenéd,
Ugy, mint van, e sok mozgó pecsenyét,
Ha e vásárból egy karéjt levágva,
Belé illeszthetnéd a dalvilágba:
Mit gondolsz: nyerne a költő vele,
Hogy ily igazzal
zsúfolá tele?
Hogy macskástól-ebestül átvevé
Azt, a minek árnyéka
az övé?...
Állok Dunánk szélén, a pesti parton:
Előttem a kép, szindús üde carton:
Felhő s hegy által a menny kékje csorba,
A nap most száll le a városmajorba,
Büszkén a Gellért hordja bársonyát,
S fején, mint gondot, az uj koronát,
Lenn a Tabánban egy toronytető
Gombjának fénye majdnem égető,
Míg fenn a Mátyás ódon temploma
Szürkén sötétlik, múlt idők roma,
És hosszu rendje annyi sürü háznak
Fehérlik sorba’, mint gyepen a vásznak;
Alant a zölden-tiszta nagy folyam,
Mint egy smaragd tó bérczek közt, olyan,
Meg nem legyinti szellő s föcske szárnya,
Csak mélyén lüktet forradalmas árja,
Felszíne tükör, és abban, mikép
Tündéri álom, az előbbi kép
Tisztára mosdva, felfordítva ring,
Mint lenge kárpit, a merő fal ing,
Ábrándos lelkem a hullámba mélyed,
Vágyban elúszva búvárlom a mélyet:
Itt, itt a nymphák! itt a cháriszok!...
Az utczán por, bűz, német szó, piszok. –
Nem a való hát: annak égi mása
Lesz, a mitől függ az ének varázsa,
E hütlen hívség, mely szebbít, nagyít, -
Sulykot bizony nem egyszer elhajít;
Ez alkonysúgár, mely az árnyakat,
E köd, mely nőteti a tárgyakat,
E fénytörődés átlátszó habon,
E zöld, esős lég egy május-napon,
Ez önmagánál szebb, dicsőbb természet:
Egy szóval ... a költészet. (stb.)
1) Itt és alább egy kis invectiva van, a költőietlen
hazafi-frázisok ellen. Hangosabb időben volt írva, most elhagyom, derültebb
napokra.
2) Dante
3) Ismeretes adoma a malaczrívást producáló atheneiről, s a
parasztról, ki igazi malaczczal lépett föl.
4) Elaluvék. Régi forma, tréfából használva.
Forrás: Szépirodalmi
Figyelő II. évf. 1. szám 1861. nov. 6.
