Karinthy Frigyes: Találkozás egy fiatalemberrel (+ elemzés)

Jókedvű voltam, sok mindent elfelejtettem, körülményesen meggyújtottam a szivarom, és nekivágtunk az Andrássy útnak. Én szép és drága feleségem mosolygott rám a fátyol alól, én szép kedvesem, aki, íme, szeretett, és megengedte, hogy szeressem.

A fiatalemberrel a Duna-parton találkoztam, hat óra felé. Elment mellettünk, már alkonyodott akkor, nem vettem észre. Már húsz lépésnyire lehetett, mikor hátulról megpillantottam. Egyszerre elhallgattam, és zavart nyugtalanság fogott el. A karcsú derék egy rakodóhajó hátteréből vált ki élesen, de mégis, azt hiszem, a lépéseiről ismertem rá. Kicsit kopottak a ruhák. A kezében széles füzetet vitt. Tizennyolc vagy csak tizenhét éves talán... még haboztam, nem mertem elhinni... el akartam fordulni, de egyszerre éles nyilallás vonaglott át a szívemen, és utána oly heves dobogás fogta el, hogy meg kellett álljak. Egy mozdulatát láttam meg, amint a kezét felemelte, és maga elé tartotta, ó jaj, rettenetes, ez volt a kéz, még a vágást is megismertem rajta, amit a tornateremben...

A feleségem csodálkozva nézett rám, és én hebegve mondtam:

- Kérlek... várj rám... beszélnem kell ezzel a fiatalemberrel...

És otthagytam őt és előresiettem. Nemsokára aztán meglassítottam a lépteimet. Már alkonyodott. A fiatalember nem fordult meg. Tudta, hogy mögötte vagyok. Nyugodtan ment tovább, egy hajókötélkőnél nyugodtan megállt, és a csendes Duna felé fordult s nézett át, messze a hegyek felé. Borzasztó zavarban voltam, a torkom köszörültem. Melléje álltam, hogy észrevétessem magam. Lopva a száját néztem, mely fiatalabb és keskenyebb volt még, mint az enyém. A szeme nagyobb és világosabb. Ó, ő volt az. És a füzet a kezében, a régi füzet... amit a szekrényem fenekére tettem és elfelejtettem... Nehéz, szorongó izgalom volt ez.

- Hát... nem látsz?... - mondtam végre halkan.

- De igen - mondta, de nem fordult felém.

Zavartan hallgattam. Aztán elszégyelltem magam. Nevetséges. Egy tizennyolc éves fiatalember! A találkozás különös, de fel kell találjam magam. Elfogulatlan leszek. Örüljön, hogy alkalma volt meglátni engem.

- Azonnal megismertelek - mondtam hangosan -, amint elmentél mellettem.

- Tudom - mondta.

- Hát mért nem jöttél oda? Nem vagy kíváncsi rám?

Nem felelt. Ideges lettem.

- Jó, tudom, milyen tartózkodó és gőgös vagy. De látod, ennek semmi értelme... Hidd el, rájöttem, hogy semmi értelme... Majd elmagyarázom neked... Magad is belátod majd, hogy nem maradhattam tartózkodó és gőgös... De hát miért nem nézel rám... Nézd, bajuszom van... Huszonhat éves vagyok... De furcsa vagy. Haragszol rám?

Nem felelt. A szája keserűen összehúzódott.

- Eh!... - mondtam. - Ez a nagyszerű hallgatás! Jó, jó, emlékszem már... Hát aztán? Örökké nem csinálhatja azt az ember. Né, még talán szemrehányásokat teszel. Ugyan kérlek, a nagy hallgatásod nem olyan nagy dolog... Nem látom, hogy sokat használt neked... A ruhád nagyon szánalmas, édes fiam. És sovány vagy. Már engedj meg, nem tudnék ilyen ruhát felvenni... Na, mi az! Sírj egy kicsit, kapsz egy krajcárt!

Most nézett rám először. Keményen rám nézett, a szemembe. Aztán megint elfordult.

- Sokat beszélsz - mondta szárazan.

Megsértődtem.

- Ó! Ugyan! Nagyon tökéletesnek képzeled magad. Igenis, beszélek, mert tanítani akarlak... érted? Végre, idősebb vagyok nálad... és én azóta sokat láttam... és sokat tapasztaltam... te gyerek vagy... mit tudod te...

Egyszerre elcsuklott a hangom, lehorgasztottam a fejem, és egészen halkan és zavartan mosolyogtam, és halkan és zavartan felemeltem a kezem, és zavartan mosolyogva suttogtam:

- ...Hát mit tegyek?... hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett... én próbáltam... de igazán nem lehetett...

Most felém fordult. Elgörbült szájjal, gyűlölettel nézett rám.

- Hol a repülőgép? - kérdezte rekedten.

Zavartan dadogtam:

- Hát... mit tegyek... feltalálták... Farman... a Wright-testvérek... nem voltam ott... De hidd el, ők is elég jól csinálták... egész jó, aránylag... lehet vele repülni...

- Látom - mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. - Hol az Északi-sark?

Lesütöttem a szemem:

- Valami Peary elérte... Kérlek, hát nem volt időm... te tévedtél... nem lehet mindent... én akkor az egyetemre jártam...

- Úgy - mondta.

Aztán:

- Hol a büszke és szabad Magyarország?

- Kérlek alássan... igazán furcsa vagy... dolgozunk rajta... én is... de az nem megy olyan hamar... az embernek élni is kell.

Hadarni kezdtem:

- De látod... azért én igyekeztem... hogy legyen valami abból... amit neked, megígértem... írtam ám. Elég jó dolgokat írtam... Nézd meg csak kérlek a kirakatokat... a nevem ismerik... jónevű vagyok... ahogy te akartad... és az emberek eléggé tisztelnek... És látod, könyveket is írtam... ahogy te elgondoltad... nézd csak... itt van egy... elég jó...

Idegesen kapkodtam ki a zsebemből egyik könyvemet, amiben humoros rajzok és novellák vannak, és mutattam neki.

- Nézd csak... elég jó...

Egyetlen pillantást vetett csak a könyvre, nem nyúlt utána.

- Igen, láttam már - mondta kurtán. - Elég jó.

Kinyújtotta a karját az alkonyodó láthatár, az elgörbülő hegyek felé.

- Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött?

Elpirultam.

- Hát, kérlek... azt nem lehetett... Azt nem lehet három felvonásban megcsinálni... Te tévedtél... A szürke láthatárt nem tudja eljátszani egy színész... aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj... és nem is tudnék elkészülni vele... Hanem írtam erről egy csinos szonettet... egy előkelő revü hozta... és tetszett... és azóta jobban fizetnek...

Nem felelt. Komor hallgatásba merült, tekintete eltűnt a távolban. Akartam még mondani valamit, megmagyarázni, hogy milyen fiatal ő... de homályosan emlékeztem rá, hogy ilyenkor, mikor így néz, nem lehet őt zavarni. Egyszerre eszembe jutott a feleségem, és nyugtalankodni kezdtem.

- Kérlek... - mondtam - jöjj velem, bemutatlak a feleségemnek. Ó, ennek örülni fogsz. Nagyon szép asszony... értékes, nagyszerű nő... látod... és én meghódítottam... szeret engem... látod... vagyok valaki... ahogy te akartad...

Most rám nézett, és a szemében végtelen gúny volt.

- Meghódítottad - mondta. - Ugyan! Ó, milyen büszke vagy rá! Te mentél hozzá és meghódítottad!... A várkastély leszállt a hegyről, és ostrommal bevette a völgyet!... A tölgy meghódította a folyondárt, és szerelmesen körülcsavarta... Miért nem jön ide a feleséged?

Összehúztam a szemem.

- Ostoba vagy - mondtam. - Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok, és megismertem az életet. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne!

Egészen mellém állt, a szemembe nézett. Most láttam meg sűrű és barna haját.

- Nem akartam megismerni az életet... azt akartam, hogy az élet ismerjen meg engem... Igaz, engem mindenki kinevetne, és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek... De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!... te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi... és hogy nekem van igazam... és hogy nem nevetséges, amit én mondok... te tudod, hogy nekem van igazam... te szegény... te kicsi... te senki... Merj a szemembe nézni...

El kellett fordulnom; a helyzet ostoba és kínos volt. Ő lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan, gondolkodva indult meg...

Percek múlva, halkan tudtam csak megszólalni:

- Hová mész? Maradj... - suttogtam. De nem fordult már vissza. Csak a szavát hallottam még, távolról:

- Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé...

Ezeket nagyon messziről hallottam már, és a karcsú alak vékonyodott, elfolyt, felemelkedett. Még néztem, azt hittem, hogy látom, de aztán rájöttem, hogy a vörös égen egy vékony felhő lebeg csak.

A feleségem türelmetlen lett.

- Ki volt ez a fiatalember? - kérdezte.

- Egy régi ismerősöm - mondtam neki zavartan. - Kedves fiú...

- Igen - mondta a feleségem kicsit élesen. - Csak rossz modora van. Miért nem mutatkozik be? Pedig feltűnően hasonlít hozzád.

Aztán idejöttünk a kávéházba. Nehéz kedvemről lassan oszolt el a görcs.

A téma szép - mondtam magamban, felvidulva. - Versnek kicsit hosszú volna. De egy novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikusan. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit.

Papírt kértem, és rövid habozás után leírtam a címet: "Találkozás egy fiatalemberrel..."

És csak tompán fájt már a seb.

***

Komáromi Gabriella: Karinthy Frigyes: Találkozás egy fiatalemberrel

Ez a novella sose marad ki a tankönyvekből. És ott van a között a néhány mű között is, amelyet a leggyakrabban emlegetünk a szerzőről szólva. Kulcsnovella. Karinthys a javából! Úgyszólván minden porcikáját elemezték már – a gondolatoktól az írásjelekig. Az ilyen művet újraolvasni és fél az ember, hátha oda lesz az a bizonyos régi élmény.

De az újraolvasás nem jár csalódással. Ellenkezőleg: revelációkkal. Egyszer csak kivillan valami a szövegből, ami eddig nem látszott, agy nem volt fontossága. Például az első találkozáskor – tizenhat éves voltam – észre se vettem, hogy a megvetett, „leírt” felnőtt csak huszonhat éves. Valószínűleg azt gondoltam, eben a korban illik már megváltani a világot. Bizonyára a mai gimnazista se akad fenn a tényen. Most meg rezignáltan rácsodálkozom. Arra is, hogy az eddigi elemzések milyen keveset törődtek vele. És revelációként hat, hogy másképp olvassuk a novellát, ha már az életműnek is olvasói vagyunk. Sok mindennek felhangja lesz, egy mögöttes nyelven megszólal valami más is. Korábbi, későbbi művek fénytörésében látjuk az elbeszélést. Egy-egy motívum az asszociációk láncreakcióját indítja el bennünk. Felidéződnek a Lógok a szeren kamaszábrándjai vagy agy Karinthy-vers (A gyermek mostanában nyugtalan). A novella hátterében megjelenik Karinthy gyerekkori naplója, és hitelesíti az álmokat. Az olvasat kontextuson kívüli elemekkel gazdagodik. A rádöbbenéseink közé tartozhat, hogy ennek a novellának az életműben sajátos helye van.

A Találkozás egy fiatalemberrel (1913) az első jelentős, maradandó és igazi Karinthy-novella. A korai novellák társaságában bizony van mit bámulni rajta. Ami előtte, körülötte született (1906 óra), azzal keményen elbánt az idő. „Nem egészen érett”, „nem éppen jó” írások – jegyezte meg a már kötetben is megjelent novellák némelyikéről Karinthy monográfusa, Szalay Károly. Kíméletes véleményéhez hozzáfűzte, hogy a napilapok hasábjain „gyönge” írások is lapulnak. A kezdő novellista úgy kísérletezett, mint a Tanár ú kérem nebulója. Lelkesen, de kevés sikerrel. Karinthy akkoriban érdekes témákat hajszol. Azt is mondhatnánk, hogy: kiagyal. A groteszk és morbid határán játszódó elmekórtani esettanulmányok, a bersoni, freudi álommagyarázatok ma már érdekesnek se mondhatók. Akkoriban azok voltak. Ami igaz, az igaz: szerzőnk gyermekkori naplójának töredékeit sokkal nagyobb élvezet olvasni, mint a pályakezdő újságíró tárcáit, novelláit. A Találkozás egy fiatalemberrel a nagy kivétel.

Mindennek nem mond ellent, hogy ennek a novellának a szerzője már híres ember. De nem a novella, hanem a paródia, az irodalmi karikatúra műfajában lett azzá az 1912-es évben. Már ott van a háta mögött az Így írtok sikere. A novellában bizonyára ezzel a kötettel büszkélkedik. „Elég jó” – veregeti vállon egy kurta dicsérettel kamasz önmaga. Kevesli a teljesítményt. Pedig nem az. Karinthy 1913-ban huszonhat éves, akárcsak novellabeli mása. Ma azt mondanánk, előtte az élet. Ő meg már hátranéz. – Úgy készít számadást, mint a hatvanéves Arany az Epilógusban („Mily kevés, amit beválték...”)? Vagy mint a harmincöt éves Kosztolányi a Boldog, szomorú dalban („... nincs meg a kincs, mire vágytam...”)? Az egyetemes írói-költői tematikában réges-régi közhely a megvalósítatlan álmok, tervek fájdalma. Vajon ez a közhely lappang a huszonhat éves Karinthy novellájának mélyén? Nem hinném. A Karinthy-novellák alapanyaga mindig ötlet, sohasem közhely. Így van ez a Találkozás egy fiatalemberrel című novellában is.

„Az ötletek, amelyekre apró munkái épülnek, váratlan villanások – írja Kardos László -, amelyek fényében egy pillanatra szakadékok válnak láthatóvá...” A novellaépítő ötlet itt a „mi lenne?” egyik variációja. Karinthy sokszor, sokféleképp forgatja ezt az ötletet. Mi lenne például, ha az ember visszafelé élhetné le az életét? (Tanulság) Mi lenne, ha egy csecsemő félóra alatt aggastyánná szakállasodna? (Örvendetes fejlődés) Mi lenne, ha egy Mars-lakó Pestre kerülne? (Levél az Űrön át) És mi lenne, ha egyszer találkoznánk kamaszkori önmagunkkal? Vajon mit mondhatnánk egymásnak? (Találkozás egy fiatalemberrel) – Már gyerekkorában is játszott az ötlettel. „Hejh, csak 6 vagy 5 évet ugorhatnék (sic!) vissza. Gyereknek lenni!” – írta 11 évesen a naplójába.

Karinthy minden ötlettel halálosan komolyan játszik. Közben hagyja, hogy sok mindenki és sok minden hasson rá. Bergson, Freud, Strindberg, a filozófia és a pszichológia, a biológia és a technika, a szecesszió és a dekadencia. Nemcsak a repülés, az álmaink és az ösztöneink titokzatossága ejti rabul, de korán megérinti a halálmítosz, az elmúlás is, akárcsak nemzedéktársait. „Mint aki sínek közé esett.../ És általérzi tűnő életét” – írja A szegény kisgyermek panaszaiban a huszonhat éves Kosztolányi. A huszonéves Karinthyt pedig szüntelenül az kísérti, hogy valami végképp elveszett, hogy valamiről elkésett, lekésett. Ennek az érzésnek is köze van az elmúláshoz, az eltűnt, visszahozhatatlan időhöz. (Az idő múlása nem az öregkor küszöbén érinti meg, amikor illik számadást csinálni. Egyébként Kosztolányival együtt nem is volt módja megöregedni.) Ez az ünnepelt humorista egyfolytában szorong és szabadkozik. A Találkozás egy fiatalemberrel felnőtt hőseként ugyanúgy, mint a Tanár úr kérem lapjain. Mindez korántsem csupán a kor divatos közérzetéből való. Rájátszik persze az is. De szorongott ő már a gyerekkori naplóban is, anyja halála révén a veszteségérzést is korán megismeri.

Korjelenségeket emlegettünk. A gyerekkor euforikus felfedezése is az. Egyszerre van köze a szecesszió motívumkincséhez, a szimbolizmushoz, a freudizmushoz – persze különböző mértékben. De a gyerekséghez, kamaszsághoz való vonzódás Karinthy alkatából is fakad. Az a naplóíró kölyök holtáig ott él benne. Meg-megszólal. Akárcsak Kosztolányiban a „szegény kisgyermek”, akiről 1911-ben ezt írta: „az élményeim ma is gyermekélmények, és a szenzációim gyermekszenzációk”. De hát benne élt az „ordító, toporzékoló”, szeretetet követelő gyerek József Attilában is. – Karinthynak különösen jól állt a gyerekszerep. Sose nőtte ki. Ragaszkodott hozzá. Szerette. A kamasz alteregó volt a számára, a jobbik énje. Írásművészetének egyik legfontosabb toposza lett belőle. Mondandója volt vele. Merészen 20. századi! Ahogy Kosztolányinak, Csáth Gézának vagy József Attilának. – Élt ez a toposz korábban is. Akkoriban már közel százéves! Dickenstől Csehovig, Jókaitól Mikszáthig az ártatlanság, a tisztaság, az őszinteség, a kiszolgáltatottság szimbóluma a gyerek, a kamasz. Az irodalom nagyszabású trükkjeihez tartozik, hogy igazán a gyermeki szenvedés kiált az égig. Ez később sem felejtődik (l. Nyilas Misi!). Csakhogy gyilkosként sincs rettenetesebb, mint a gyerek (l. Csáth Géza: A kis Emma, József Attila: Iszonyat). És a szorongás is gyerekben a legszánalmasabb. Igazságérzetben nincs kérlelhetetlenebb, fölényesebb, mint a kamasz. Mint például Karinthyé elemzett novellánkban. A toposz századunkra árnyaltabb és jelentésgazdagabb lett. Az elemzett novellában morálfilozófiai tartalma is van. Ez a novella konfliktusát is áthatja.

A történetben nem kevesebb, mint a „sollen” (kell) és a „sein” (van) feszülnek egymással szembe. A dramatizált számonkérésben a kamasz képviseli az elsőt, a felnőtt a másodikat. A kamasznak 100 szó elég ahhoz, hogy elmondja: Mégis mindezt meg kellett volna csinálnod. Valóra kellett volna váltanod az álmaidat. – A felnőtt 400 szóval magyarázza a bizonyítványát. A summája ennyi: „Hát mit tegyek?” Hidd el, nem lehetett. Ez van! – Kardos László utánaszámolt: a felnőtt magyarázkodását 90-szer szakítják meg írásjelként pontok. Az újra és újra felbukkanó három pont fokozza a szaggatottságot, a zavart, a hebegést, habogást, dadogást. A kamasz szövegében ugyanez az írásjel (...) mindössze 20-szor szakítja meg a mondandót. Ez is kifejezi, hogy a jobbik én fölényesen ül törvényt. Morálisan a kamasznak van igaza. Mindvégig. Kettőjük közül ő a szabad. Mégpedig a bergsoni értelemben: cselekedetei, álmai, vágyai teljes személyiségéből fakadnak. A felnőtt a lehetőségek korlátaihoz igazítja ábrándjait. Szinte természetes, hogy a kamasszal szemben a felnőttnek bűntudata van. Bár vannak mentségei, de gyáva és megalkuvó. A kamasz bátor. „... a művésznek a bátorsága ez, amely az örök gyermekiség akadályt nem ismerő szabadságával és korlátlan fantáziájával túllát az ismeretlen igazságokon... nyugodt gesztussal világokat fog át...” – írta a Találkozás egy fiatalemberrel című kötet első kritikusa (Nyugat, 1913.). Az amúgy mások által is ködösnek nevezett eszmefuttatásból ebben a citátumban kiragyog valami lényeges, ami már a Tanár úr kérem (1916) novelláit is sejteti. Egyébként a Találkozás egy fiatalemberrel olyan, mintha az említett kötet előhangja volna. Megírván a novellát, 1913 és 1916 között Karinthynak nosztalgiái támadtak arra, hogy gyakorta visszalopakodjon a kamaszkorba. Már tudja, hogy „nem volt jó kimenni onnan”; hogy „minden másképpen van”, mint gondolta; és hogy annak a hajdani kamasznak, aki volt, mindennek ellenére mégiscsak igaza van.

Klasszikus novellának nevezzük a Találkozás egy fiatalemberrel című írást. Krízishelyzetet mutat fel. Hirtelen, váratlan fordulattal minden más megvilágításba kerül. Feszült a történéssor, erős, rugalmas a váz, csattanóra épített a szerkezet. Sok okból drámainak is nevezhetjük, de azért ezt mégiscsak vegyük fontolóra! Lehet, hogy a szituációban levő cselekvési lehetőségek túlságosan is hamar kimerülnek. Lehet, hogy csak látszólagos a dialógus drámai mozgása, hogy van konfliktus, de nincs összeütközés. Lehet, hogy a dolgok nem változnak ellenkező előjelűre, hogy még sincs fordulat. Pedig ez utóbbit nagyon is ígéri a novella. Igencsak bevált fogásokkal él.

Ennek a történetnek az arisztotelészi poétika szellemében van eleje, közepe, vége. Annak rendje, módja szerint. (Újabb érv a drámaiság mellett, hiszen mindez kellék.) A „dráma” mindig teljes, befejezett cselekmény. A történet kezdete, az első négy sor olyannyira a pozitív értékvilágra, a kellemesség szférájába hangolt, hogy szinte mérget vehetnénk rá, szerencséből szerencsétlenségbe fordul a dolog. A kezdet szinte idilli. Minden a szerző kollaboránsa eben: a szavak jelentése, a jelzők szépsége, az indázó szecessziós mondat, a fokozó ismétlések, a narrativika bensőségessége az egyes szám első személyű közlésmód révén. Ez az idill lélegzetnyi, még idézni is lehet: „Jókedvű voltam, sok mindent elfelejtettem, körülményesen meggyújtottam a szivarom, és nekivágtunk az Andrássy útnak. Én szép és drága felesége mosolygott rám a fátyol alól, én szép kedvesem, aki, íme, szeretett, és megengedte, hogy szeressem.” Ami ezután jön, azzal mindezt ellenpontozza.

Filmszerű képben jelenik meg a fiatalember, a 17-18 éves kamasz. Filmszerű jelenet a találkozás is. Előbb árnyékban tartja szerzőnk a figurát, aztán közelképeket vág egymás mellé. Látjuk a kamasz karcsú derekát, széles füzetét, a vágást a kezén, a száját, a szemét. Az író hangokat és mozdulatokat rögzít („... torkom köszörültem. Melléje álltam...”). Pontos a kép. A novella felnőtt hőse megbizonyosodhat afelől, hogy az alkonyban, a Duna-parton hajdani önmagával találkozott. Eközben a kellemesség szférája oda lesz, csupa negatív töltésű szó és kifejezés jellemzi a szövegvilágot (például: „kopott”, „rettenetes” és „ó, jaj”, „zavart nyugtalanság”, „éles nyilallás”, „heves dobogás”, „szorongó izgalom” és mindenütt „nem”-ek!)

A párbeszéd csak fokozza ezt („... elcsuklott a hangom”, „lehorgasztottam a fejem”, „motyogtam”). A felnőtt legjellemzőbb szavai a „nem lehetett” és a „zavartan” („.-... zavartan motyogtam, és halkan és zavartan felemeltem a kezem, és zavartanLógok a szerenben! Jókai hősei hozzá képest tucatemberek, drámájának 500. előadását tapsolják a Nemzetiben, és mint egyszerű gyarmatot Magyarországhoz csatolja Angliát. – De időzzünk egy kicsit a gyerek Karinthy ábrándjainál! 11 éves korában írta: „belőlem még minden lehet!” 1899. február 1-jén így rögzít néhány jövőbeli napot: „1934. június11.: Budapest legünnepeltebb embere vagyok! Ah! Az egész világ ugrál körülöttem. Nem is értem, mit bolondulnak olyan nagyon a repülőgép után!” (Ha nem is ő találta fel, de 1931-ben a repülés iránti szenvedélyes rajongással kipróbálta már a Zeppelint.) „1936: El kellet(!) csatában esnem, végzetem így akarta... E sorokat Karinthy Frigyes, az „Ihla” feltalálója írta, Várna mellet(!), végső óráiban.” (Ha meggondoljuk, az agyműtét évében vagyunk, az „utazás” a koponyája körül a végső óra is lehetett volna.) Kamaszábránd volt a szép feleség is. 1912-re álmodta boldog házasságát (1913-ra lett valóság, Judik Etel, azaz Boga megjelenik a novellában). A fikció és a valóság nem is esnek egymástól olyan nagyon távol. mosolyogva suttogtam...”). A kamasz nyugodt, magabiztos, úgy kell belőle kihúzni a szót. Eleinte legföljebb annyit mond, hogy „De igen...”, „Tudom”. Aztán megjön a szava, s egyre inkább a felnőtt hallgat. Dadog, hebeg, habog. – „Hol a repülőgép? „Hol az Északi-sark?” „Hol a büszke és szabad Magyarország?” „Hol a nagy szimfónia?” – kéri számon a fiatalember. S felnőttünk mit it válaszolhatna erre? Azt, hogy „feltalálták... egész jó... lehet vele repülni...”. Vagy azt, hogy „valami Peary elérte”, hogy „dolgozunk rajta... nem megy olyan hamar...”, „nem lehetett...”. Beletörődött, feladta. Az álmok és a valóság konfliktusát elaltatta. – Eszünkbe juthat, hogy az Északi-sark felfedezésénél, a repülőgépnél, a nagy szimfóniánál a gyerek Karinthy se adta alább. A naplója dokumentum. Micsoda álmok lettek ebből a nyersanyagból a

Ez a novella nem érhet úgy véget, hogy a felnőtt megrendül, visszatér hajdani álmaihoz, és keblére öleli a kamaszt. Ez a lehetőség nincs benn a szituációban. A „sollen” és a „sein” között ott a szakadék. Egy fantasztikus találkozás alkalmával megpillantjuk. Nincs rajta híd. A kell és a van, az álmok és a valóság konfliktusa feloldhatatlan. Elaltatjuk, elsikkad. – Az összeütközés a novellában mindössze ennyi: „... te senki... Merj a szemembe nézni...” És egy bombasztikus mondattal örökre eltűnik a kamasz: „mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg – mondja - ... írd meg ezt a találkozást!” (Karinthy nem szenvedhette a stílusromantikát, de néha nem tud szabadulni tőle. Fölényes, morálisan győztes kamaszunkhoz egyébként illik ez a teatralitás.) A fordulat elmarad. A feloldás se nem drámai, se nem idilli. Ironikus. „A téma szép” – mondja magában hősünk, és felvidul. Egy kicsit megrendült az imént, de múló érzés. Csak tompán fáj.

A téma tényleg szép. Nem fog rajta az idő. Bizony jó lenne találkozni azzal a rossz modorú kamasszal, aki valaha voltunk! Legalább egyetlenegyszer. De mit is mondhatnánk neki?

***

KARINTHY FRIGYES (1887-1938) író, költő. Csodagyerek az irodalomban, rossz tanuló az iskolában. Tizenöt éves korában regénye jelenik meg, később mindent ír: a verstől a kabarétréfáig. Jellegzetesen nagyvárosi és 20. századi. Szenvedélyesen érdekli a technika és a tudomány. Humorista, homo ludens, pedig az életét tragédiák kísérik. Gyermekként veszíti el anyját, ifjú házasként feleségét, később a nővérét, végül eltemeti legjobb barátját, Kosztolányit. A második felesége orvos, Bőhm Arankának hívják; fiai közül a költőt Gábornak, az írót pedig Ferencnek.

Jelentősebb művei: Így írok ti (1912), Tanár úr kérem (1916), Utazás Faremidóba (1916), Hőköm színház (1921), Capillária (1929), Nem mondhatom el senkinek (1930), Utazás a koponyám körül (1937), Üzenet a palackban (1938.)

(Forrás: Huszonöt nagyon fontos novella - Művek és műelemzések - Lord Könyvkiadó, 1997., 254-263. old)

Péterfy Jenő (1850-1899): Jókai

V.

Jókai mint pszichológus. Jókai fejlődése. A jövő regénye. Befejezés.

(Részlet)

Láttuk, mennyire gonosz fátuma Jókai alakjainak a gyönge pszichológia. Nem volna teljes a kép, ha néhány vonással meg nem mutatnók, hogy a fátum magára a költőre is kiterjed. Jókai hősei a részletekben össze nem függő, lélektani egység hiányával levő alakok. Ez a költőre vonatkoztatva annyit tesz, hogy Jókai tulajdonképpen improvizálja alakjait, helyzetről helyzetre. Bizonyos tekintetben e rögtönzés bélyegét látni meséin is; nála a mese nem fejlődik költői következetességgel, hanem szeszélyesen csapong s hatásokat keres, melyeket csak a pillanat rögtönözhet az egész rovására. E szempontból Jókai költészetét csakugyan improvizált hatások költészetének lehetne neveznünk¹ és éppen nem csodálkozhatunk, ha néha valami kedvenc eszme, tetszetős ötlet, meglepő humoros vagy tragikai fordulat kedvéért áldozatul esik a mese valószínűsége, az alakok belső egysége. Mondanunk sem kell, hogy ily körülmények között maga az egész regény is csak hevenyészett dolog benyomását teszi, hol a részek aránya, egymástól függése egészen az író kényén fordul meg. Pedig a regény olvasásánál a legkiválóbb élvezetekhez tartozik, ha a véletlen játékában is ott látjuk a szükségszerűséget, amint az események szálait fonja s végül csomóra köti. Ez élvezetről Jókainál le kell mondanunk; regényei fejlődését inkább kötetszám szerint mérhetjük, s újabban rendesen a hatodik kötet jelöli a vég kezdetét. Miért nem a harmadik vagy a tizenkettedik? – Ki tudja! Valószínűleg, mert hat – több a háromnál; a hetediktől pedig már elijedne az olvasó. Szabad-e itt a gyakorlati emberre is utalnom? A vátesz mellett egy kissé az augurra, a divatos íróra, aki tudja, hogy hat kötete úgy elkel, mint három? Meg sem közelíteném a dolgot, de maga Jókai jogosít föl rá, midőn például elmeséli nyilvános ülésen ² a bámuló ellenzéknek, mennyi regényt kell neki évenkint megírnia, hogy csak lefizethesse adóját. A rosszakaratú kritikus ilyenkor azonnal a kötelességtudó honpolgárt dicséri, és mód nélkül sajnálja, hogy a jeles író kötelezettségének nem aranybányákból, hanem képzelme robotjával tesz eleget.

Különben aki oly könnyen ír, mint Jókai! Aki lelkét pihenteti,³ mikor regényen dolgozik! És mégis! A mesés termékenység átka Jókain is beteljesül; regényein a gépszerűség bélyege mindinkább kinyomódik, s a költő úgy tűnik elénk, mintha a múzsák fizetett hivatalnoka volna, kinek akták helyett évenkint bizonyos kötetszám regényt kell földolgoznia. Mert végre a leggazdagabb erű rögtönző is kimerül; már ismételt dolgokat újra ismétel, meséibe észrevétlenül régi alakjait csúsztatja, sőt mesét is más csak előbbi meséi szálaiból sző. Ilyenkor azután a költő intuíció helyébe a körmönfont számítás, a természetes könnyűség helyébe a virtuóz puszta ügyessége lép. Ez ügyességgel nem ritkán lépést tart az író becsvágya; azt hiszi, halad, mert minduntalan maga magán túltenni törekszik. S az eredmény? Csak az eredeti hibák nőnek arányban a költő becsvágyával és gyorskezűségével. Pedig újabban a virtuóz mellett a filozófus is kifejlődött Jókaiban. Ma regényeibe, többi rögtönzései mellé társadalmi, etikai problémákat is rögtönöz, és szeszélyes alkotásainak,m int mondani szokás, mélyebb alapot vetni törekszik. Ó ezek a regényekbe belefújt problémák! Mintha a gyönge pszichológia már eleve képzeletivé nem tenne minden megoldást! S mintha a társadalmi diót törő regényíróból nem a könnyed és ez esetben könnyelmű fabulator rína ki legerősebben! Sőt problémás költőnkben, kihez a „gondolat halványsága” oly kevéssé illik, még a mesemondó is veszt eredetiségéből.

Ha a kabinetek titkait, bankárok műveleteit, politikai imposztorok cselszövényeit, a nagyravágyó klérus fondorkodásait, a hadsereg szállítói szörnyű gazemberségeit regényesíti; ha szép géniusza a Cagliari hercegekkel, Caldarive márkinőkkel érintkezik⁴: jó szelleme, eredetisége egészen elhagyja, és Jókai, igen, Jókai regénye a legszebb intenciók dacára tőszomszédja lesz a „Sensations-roman”-nak, és lehet benne olvasni a korszerű társadalom nagy imposztorainak rútságait, mint akár valami colporteur-hozta olcsó füzetben. Természetesen kevésbé borsozott kiadásban, mert Jókai mindig gondol arra, hogy énekesnői, rouée-i viselt dolgait tizenöt éves lánykák is olvashassák.

Jókai legalábbis akar olyan nagy moralista lenni, mint amilyen mesélő. Újabban írónknál a filozófussal egész természetesen a problémafejtő is föltámad. Az Egy az Isten végszavában egy csomó történeti jegyzet után a következő sorok állanak: „Igazolnom kellett (a jegyzetekkel!), hogy az eseményeket nem a véletlen, nem a vakeset, de valóban egymással küzdött erkölcsi ellentétek következetes harca idézte elő; mely erkölcsi tusa érezhető volt a családi tűzhely magányától elkezdve egész a csatatérig, s kiterjedt a kormányzat magaslatáig, mindenütt követelte áldozatait, romokat hagyott maga után, s végződött az egyik fél teljes bukásával; s amely bukás annál nagyobb volt, mert a hatalom korlátlan birtokában levő eszme vezetőit rántotta le a porba.” Nemde szépen fejtegeti Jókai regénye alapeszméjét? S mégis mit bizonyítanak e sorok? Csak azt, hogy az író műve „valószínűségét” nem a regénnyel, hanem az odabiggyesztett semmitmondó jegyzetekkel akarja bizonyítani; s végül azt, hogy a korszerű „Cultur- und Sittengemälde” zsargonja már Jókai regényébe is behatott.⁵

A problémákon kívül Jókai újabban nagyon megszerette Verne természettudományát is, és amint regényeiben találkoztunk – szerencsére ritkán – titkos ajtókkal, süllyesztőkkel és a regényromantika e4gyéb bútorzatával; pozitív korunk ízlésének megfelelőleg most természeti titkok süllyesztői nyílnak meg előttünk; képzelődésünk öröme nem többé a lovagvár, hanem az ichor lesz és a repülőgép. Jókai a pszichológia terén kezdettől csodatevő volt: most már a természetben is mágus; s így nincs mit bámulnunk rajta, ha képzelmével a jövő században csakugyan megteremti a millenniumot. A prózai embert csak az bántja, hogy mindez a költészet nevében, a költői szabadság nevében történik. – Különben nem érdektelen megfigyelnünk, hogy már Jókai első nagyobb művében⁶ föllelhetjük azon természettudósok típusát, kik újabb regényeiben a világot átalakítják. Csakhogy ott még ironizálja Jókai Rónayt, ki örökké égő lámpáson, repülőgépen töri a fejét; ma már trónusra ülteti. Hanem igaz! azóta a természettudományok nagyot haladtak és – az író is!

De nem tudom, hol kalandosabb Jókai, ha új csillagot keresni a mindenségbe röpül, vagy ha történetét nyomozni idegen országokba száll? Különösen e ponton mutatkozik az, mit, még Jókainál is, erőltetettségnek, túlzásnak lehetne neveznünk. Azért szinte sajnálom, hogy Jókai Turgenyev hazájába tévedt⁷, Puskint vette regénye hőséül. A mesés Oroszország! mily hatkötetes mesévé válik még Jókainál! Anyrgin költője – a szokásos történeti jegyzetek dacára – groteszk, félelmesen komikus, opera-balettszerű történet középpontja lesz. Csakugyan mintha zenétlen operát hallanánk, s fantasztikus bábok táncolnának előttünk. A „költő” egyebet sem, tesz, mint görögtüzet gyújt, a színpadi világítást eszközli, s díszleteket fest. Csakhogy a görögtüzet Jókai már sokszor meggyújtotta, e világítást sokszor használta, s a díszleteken is csak a rikító színek az újak. Ha meg is haragszanak, ki kell mondani: Jókai a kölcsönkönyvtár számára írta orosz rajzait. Azért nem állítjuk, hogy könnyen utánozni lehetne, hanem a genre, az mégis sokat levon ily féle művei értékéből. Ugyan e regényében az író Puskint, valamelyik őse puszta neve után a karthágói Hannibáltól származtatja le. A „jegyzetekben” ugyan elmondja, hogy ez nem igaz, hanem mégis: „regényben szebben hangzik”. A regény csupa ilyen hamis, operai „szebben, félelmesebben, csodálatosabban hangzik” gyűjteménye. Igazán szerencse, hogy Jókai romantikája rendesen csak külsőségekben puffog el; rikító színű, de nem mérges.

Hanem a rikító szín újabban annál jobban elömlik az író stílusán, leírásain. A hiperbola szelleme, mely Jókai hőseiben kísért, amott is mutatja erejét. Hogyan pompázik például az a leírás, mellyel orosz regényében a Néva átadását rajzolja! Mintha a finom árnyalatok, az egyszerű részlet iránt egészen érzékét vesztette volna: képzelme csak a vörös színre hevül. Mily más képet ad az Új földesúrban a Tisza kiöntéséről. Az igaz, a Tisza nem a Néva, hanem az író mai modora sem az akkori. Az új földesúr leírása mellett a részletek elevenségére, tiszta kirajzolására nézve hamarjában csak Stendhal „Waterlooi csatáját” (mesteri leírás!) említhetném. És mily nyugodt a rajzoló keze, mily finom számítással fűzi a részleteket egésszé! A számító Jókaiban ma talán még nagyobb, hanem a hatásvadászó is. Ma egészen a „nagyszerű” rajzára adta magát: épp azért virtuóz képein mindig a műhely bélyegét látom; megérzik rajtik a „parti pris”⁸.

És érezni lehet azt az írón, valahányszor nagyon messze kalandozik a múltba, vagy idegen országokba, távol hazájától. Jókain újra bebizonyul Antacus meséje: ő is akkor legerősebb, ha „itthon” marad. Midőn regényében valami közelmúlt esemény képezi az eszmei középpontot, melynek rajzában a genre-szerű mellett a hazafi pátosza és humora is szabad tért nyithat magának: akkor Jókai igazán eredeti, sokkal eredetibb, mint mikor problémákat megold, vagy egy kissé Vernét utánozza. Ilyenkor még hiányos pszichológiája is érdeket nyer a kutató előtt. Amint az öreg Dumas könnyű regényei a francia „naturel”-t elevenen tükrözik: úgy mutatják Jókai művei is élénk színekben a magyar típus vonásait. Jókai irodalomtörténeti fontosságát, úgy hiszem, nem kis részben e ponton kell keresnünk.

S innen talán rövid áttekintést vethetünk a viszonyokra, melyeken Jókai írói pályája áthaladt. A kiindulónál Jósika romantikája és a népies irány behatása áll; a kalandos hajszája és a költészetben a magyar eredetiség zseniális ébredése. Jókai első regénye (Hétköznapok, 1846) mint a kélt behatást élénken bizonyítja. A forradalom tüzében a romantikus és népies elem Jókaiban mintha összeforrott volna. A forradalommal szembe4n költőnk a „lelkesülőkhöz” tartozott; azon ifjakhoz, kik az eszményt azonnal átvették az életben, kik legalább percekre, azt hivék, hogy történetet csinálnak, ha a francia forradalom jeleneteiért lelkesülnek, s akik előtt a politika csak a költészet egy alfaja volt, az élet pedig szónoklat, lelkesülés, önfeláldozás, a hősiség bravúrja. Az ilyen idők emberei nem csoda, ha mindenért lelkesednek, csak az egzakt pszichológiáért nem. S ha még regényírók is, kik kezdettől a romantika befolyása alatt állottak, soha többé jeles pszichológusok nem lesznek.

Majd meg azon idők következtek, hol „elbuktunk és aludhattunk”. Jókai azok közé sorakozott, kik az alvó álmait szövék a nemzeti múltról, a magyar faj erejéről: mulattató, bátorító, búfelejtő álmokat. Regényeiből a bizalom, a remény, az erő érzetéből fakadó humor beszélt. Az olvasó mesét kért, s Jókai tudott elevenen mesélni. Szigorúbb pszichológia szükségét se az író, se olvasói nem érezték.

Megint fordult a kocka, s miért nemzedékek reménykedtek, amiért szenvedtek: az most előttünk áll, nem álom többé, hanem valóság. Az utóbbinak nincs olyan mutatós külseje, mint az álomnak;> az ébredés után jön a kiábrándulás. Az élet iskolájában nem röpülhetünk, még a járást is tanulnunk kell. Jókai e fordulatot is tükrözni akarja regényeiben, s bányászai, gyárosai nagy szóval s még nagyobb tettekkel hirdetik a komoly munka, a férfias meggondoltság, a lassú művelődés hatalmát. Hanem megtagadhatja-e Jókai eredeti irányát? Kissé ideológus, s nagyon romantikus marad, ha még úgy adja az Országházban az „öreget” s pszichológiája báró De Manx módjára kúszik a fellegekhez, ha a költő még úgy az életbe tekint. Irányának hőse most is csak renommista nagyember, kinek minden tagja külön mozog: s az író sem tehet róla, hogy ilyen hőssel a regény valósága végre is csak félig humoros, félig patetikus tréfasággá lesz. Egy kis gyanúm van, hogy ezt maga az író is jól tudja.

Hanem, most már, úgy gondolom, másféle pszichológia ideje is elérkezett. A magyar regény ne csak a „délibábot” tükrözze, hanem igazán jelen társadalmunkat. A regény ne csak az író játéka legyen, hanem tanulmány is: „étude”, mondaná a francia. Várjuk azt a regényírót, ki a magyar embernek, a nemzet törekvéseinek, társadalmunk fejlődésének realisztikus mértékét veszi. Ez nem fogja a magyart oly nagy természettudóssá tenni, mint Jókai, s nem fogja megengedni neki, hogy egy csapásra egész földrészből virágos kerteket varázsoljon; ennek hőse se dicső apostollá, se nagy fölfedezővé nem lesz, hanem megtanulja jobban becsülni az akadályokat, melyek az életben a törekvések elé gördülnek. Ez a regényíró nem szuperlatívuszokból, költői ötletekből fogja megalkotni jellemeit, hanem a valóság szövetéből; föltünteti bennök az eredeti természet hatalmát, az indulatok játékát, a viszonyok befolyását. Különösen mélyebben fogja rajzolni a rosszat, s fölmutatja azt a csodálatos összefonódást, mely azt az életben a jó tőszomszédjává teszi. Élesebben fogja látni a különcségeket, a kinövéseket, a lélek elvadulásait. – A magyar regénynek „új embere” így nem lesz többé a genre sujtásaival földíszített hiperbola, nem lesz ezermester és vívómester, hanem lesz – sokkal művészibb tárgy. Ily fölfogás mellett megmarad humorunk, csakhogy mélyebb lesz; szatíránk, csakhogy élesebb lesz; pátoszunk, csakhogy valódibb lesz. Folyton ez a hős bántja képzelmemet; s ezt okozza az olvasó, ha Jókaival szemben talán egyoldalú valék.

*

Láttuk Jókaiban a pszichológust. De hol marad, kérdezhetik, a kitűnő elbeszélő, a népies nyelv mestere, a jeles festő, kinek néhány rajza a legkiválóbb írókéval versenyezhet? S nem érdemel-e külön fejezetet Jókai humora? Egész külön dolgozatot. Hanem most az egyszer úgy voltam Jókaival, mint botanikus valami növénnyel; megfosztja a szép virágkelyhet minden ékességétől, hogy jobban megláthassa egy-egy rejtett szálát. Barbár munka, de nem érdektelen, legalább rám nézve nem. S épp azért bocsássa meg az olvasó, ha szinte feledők, hogy egyik élő költőnkkel van dolgunk; néhány pillanatra Jókai Mór nem volt előttem egyéb, mint az a hetven-nyolcvan kötet regény, melyet tőle olvastam.

1) Csakhogy az improvizátor mellett nem szabad felednünk Jókaiban az ügyes számítót sem. Ő kezdettől tiszta tudatával bír a hatásnak, melyet előidézni akar, s kitűnően ismeri annak eszközeit is, annál gondtalanabbul játszhatnak azután ötletei. Hogy számításaiban gyakran naiv, nem változtat a dolgon.

2) 1880. decemberi beszéde

3) Az Eppur si muoveban Jenőfi mondja ezt a költő helyett. Az ilyen véletlenül ejtett kis szavak néha nagyon jellemzőek. Kiváló regényírókat lehetne idéznünk, kiknél az írás igazi kényszerűség, fájdalmas munka volt. Flaubert igazán beleizzadt, hányta, veté magát szobájában, ide-oda futkosott, mielőtt gyakran két-három sort is le tudott írni. Néha egy szóért éjjel ágyából felszökkent. Balzac alakjaitól szabadulni alig bírt. Az utcán nem is emberekkel, hanem regénye alakjaival találkozott. Nálunk Kemény is fizikuma egész megrázkódásával dolgozott. Egy kicsit mindig életökből is adtak regényeiknek. Ez esetben a munka nem pihentetett, hanem emésztett. Az alakok könnyű kihámlása az író képzelméből gyakran csak azt mutatja, hogy nem kellett érettök mélyre leszállani. Jókait leghamarabb az öreg Dumas-sal lehetne összevetni, ki mindenesetre nyugtalanabb volt, ha jó omlettet kelle készítenie, mint mikor hőseit párbajra bocsátá. Artagnanról tudta, hogy az úgy táncol, amint ő fütyül, hanem az omlett könnyen elromolhatott volna.

4) Egy az Isten

5) Mellesleg megemlíthetjük, hogy írónkra egyáltalán veszélyes dolog, ha regényeit elő- vagy utószóval ellátja. A kritika ilyenkor sokszor elhagyja, mintegy bosszút áll, hogy az író különben is nem egyszer ötödik keréknek tekinti. Például keresve nem mondhatnánk hibásabbat Jókai költészetéről, mint ő maga az Elátkozott család végszavában. Az Egy az Isten epilógusában pedig a történet és költészet viszonyáról elmélkedik, s az a bátorsága van, hogy elmélkedése eredménye gyanánt a történet komoly múzsáját a „Venus vulgivaga”-hoz hasonlítja. Nem tudom, mit szólna pl. egy Kemény Zsigmond ilyen hasonlathoz, bizonyos, sehogy sem tetszenék neki.

6) Hétköznapok

7) Szabadság a hó alatt

8) A modorosság bélyegét újabban Jókai stílusa is mutatja. Néha hosszú lapokat tarkáz a sok terminus technicus, a sok csodás idegen szó. Az ember hamarjában nem tudja, meglepni vagy megtréfálni akarja-e velök az író az olvasót. A jövő század regényét gyakran „Lexicon” nélkül érteni sem lehet. Az is sajátsága Jókai stílusának, hogy néha egyetlen egy gondolat egy sereg hasonlatot, történeti reminiszcenciát, adomát kerget maga előtt. Oly valamit érzünk, mintha soká forgatnánk kaleidoszkópot.

Péterfy Jenő (1850-1899)

Középiskolai tanár, kritikus, esztéta. Fel nem derített okból öngyilkossággal vetett véget életének. Nagy világirodalmi és filozófiai műveltségű s zene és festészet iránt is fogékony elme, ragyogóan színes és ötletes stiliszta.

Legértékesebb művei a Dante-ról, Kemény Zsigmondról, Eötvös Józsefről, Jókairól szóló irodalmi, valamint a tragédiáról és a tragikumról írott esztétikai esszéi (a tragikai vétség elmélete ellen). Nem szárazon „tudományos” értekezések, hanem átérzett és művészien csillogó esszék ezek, fájdalmasan éreztetik, hogy kivételes szellemű írójuk csak töredékes művet hagyott maga után.

Évekig dolgozott egy nagy görög irodalomtörténeten, de ebből csak részletek készültek el, köztük a szép Aristophanes-tanulmány.

Összegyűjtött munkáit a Kisfaludy Társaság adta ki három kötetben, majd színházi és irodalmi bírálatai újabb három kötetben a Magyar Irodalmi Ritkaságok sorozatban jelentek meg.

(Forrás: A magyar irodalom a századfordulón 162-177. old. – Tankönyvkiadó Bp., 1962.)

Váci Mihály

(Nyíregyháza-Ókisteleki szőlő, 1924. december 25. - Hanoi, 1970. április 16.) költő, műfordító.

Nyíregyházán tanítóképzőt végzett, majd tanyasi iskolában tanított. A II. világháború idején segédszolgálatos katona volt, a háború után kollégiumi igazgató lett. Ifjúkorától betegeskedett (katonai szolgálat közben kapott vesebetegségből eredő fertőzés a lábára ment, később pedig tüdőbajjal küzdött), gyenge szervezete miatt folyamatosan a halál árnyékában élt. 1949-ben felkerült Budapestre, ahol a Tankönyvkiadó munkatársaként szerkesztői munkákat végzett. Első versei 1955-ben jelentek meg az Új Hang c. folyóiratban, s ugyanebben az évben megjelenik Ereszalja c. verseskötete, melyet a kritika is figyelemmel illet. 1958-ban hat versét beválogatják a Tűz-tánc c. antológiába. Az 1961-ben megjelent Mindenütt otthon c. kötete országos érdeklődést kelt, s már nemcsak a kritikusok, hanem az olvasóközönség is felfigyel költészetére.

A hatvanas évek első negyedétől számítható művészetének szokatlanul nagy népszerűsége: számos rendezvény szinte nélkülözhetetlen költeménye egy-egy Váci-vers. Az irodalmi közéletben is aktívan részt vész: az Élet és irodalom munkatársa, majd halálág az Új Írás folyóirat szerkesztője. 1963-tól haláláig országgyűlési képviselő. Sokat utazik külföldre, ezek az utazások hatással vannak gondolkodására és költészetére egyaránt. Kulturális delegáció tagjaként Vietnamban érte a halál. Halála után vita indult megítéléséről, bár folyamatosan jelenhettek meg kötetei. A rendszerváltás idején a bírálók hangja erősödött fel vagy elhallgatták. Személyét és munkásságát átértékeli halála után 34 évvel kiadott 1956-os naplója, költészetének új távlatait egyes verseinek biblikus értelmezése adja. Székesfehérváron iskolát neveztek el róla, a Váci Mihály Ipari Szakképző Iskola és Kollégiumot, és egy Nyíregyháza melletti településen is,Tiszavasváriban, a Váci Mihály Gimnáziumot.

Költészete tematikusan igen sokrétű és újító volt, formailag azonban meglehetősen hagyománykövető (szabadverset pl. nemigen írt). Verseiben - különösen a fiatalabb korában írtakban - megjelentek a kommunista, szocialista köntösbe burkolt társadalmi témák, a korai Váci Mihály nyugodtan nevezhető „proletárköltőnek" (aligha kétséges, hogy maga is így gondolta), azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez többet jelent, mint a kor sematikus brossúraköltészetét. Ez a téma mindvégig megmaradt, de emellett megjelentek más témák is: mint pl. a gyökerek: az otthon és a család, az önéletrajzi elemek, valamint az olyan modern és „emberi", a proletárköltészettől idegen témák, mint a szerelem, az öregedés, az emberiség és az egyén jövője, az elidegenedés stb.

Versei többségének maradandósága és a Kádár-rendszer ideje alatti, szinte csodálatos népszerűsége ellenére, Váci mára félig-meddig elfeledett, méltatlanul mellőzött költőnek tekinthető.

"Proletár értelmiségi"-nek indult: falusi, sőt tanyasi tanító volt a Nyírségben. És voltaképpen "proletár értelmiségi" maradt világéletében: sose szakadt el a legnehezebben élők gondjaitól, és ezeket a gondokat mindig a tanult ember értelmével élte át. Tizenkilenc éves korától huszonnégy-huszonöt éves koráig szinte szakadatlanul beteg volt, nem is egyféle kórság pusztította. Végül is olyan megrongált vesével lábalt ki az ifjúkori veszedelmekből, hogy mindhalálig tartó magas vérnyomás tartogatta számára a minden pillanatban bekövetkezhető halált. Jól tudta ezt, és többnyire mosolygással emelkedett a veszélytudat fölé. Egy ízben egy nála idősebb írónak, aki megjárta a világháború tűzvonalait, kávéházi asztal mellett azt mondta: "Te sem voltál kisebb életveszélyben, te is ismered a minden pillanatban bekövetkezhető halál lehetőségét, és te is derűsen tudsz nézni a világba. Ahhoz pedig igazán semmi köze másnak, hogy a magánbajokat odabent hogyan reagálja le az ember; kifelé az a fontos, hogy a többiek hogyan élnek. A többiek gondja az érdekes. És ha egyszer azután az ember egyik pillanatról a másikra meghal, igazán mindegy, hogy huszonhat évig élt-e, mint Petőfi, vagy százegy évig, mint Dzsambul. Az a fontos, hogy ameddig él, mit csinál, mit ír, és kinek ír." Ez a söröspohárral a kézben elmondott, méghozzá mosolyogva mondott vallomás a Hungária kávéház asztala mellett önkéntelenül összefoglalt, de következetesen vállalt ars poeticája és "etica poeticája" volt.

Ízig-vérig szociális költő volt, a közösség szószólója, lírai publicista, aki közben a szelíd és érzelmesen átélt magánéletnek, szerelemnek, hétköznapi perceknek finom poétája is tudott lenni. De hangja kritikussá, haragossá, ha kellett harsogva vádlóvá vált, ha szembenézett a közösséget fenyegető bűnnel, hanyagsággal, közömbösséggel. De nem volt olyan árnyalt benső érzelem vagy dühöngést kiváltó felháborodás, hogy amit versben leírt, az ne legyen a legszélesebb rétegek számára is közérthető és a legkényesebb nyelvtan- vagy verstanszakértő számára szabatos.

A szó stilisztikai értelmében nem volt "modern" költő. Nyelvezetének mindvégig őrzött népi gyökérzetéhez gazdagítva járult a városi ember népnyelve, de mindig választékos ízléssel. Tartózkodott a közönségességtől, és a költő népnevelő feladatai közt tartotta számon a jó ízlésre nevelést is. Politikai kérdésekben talán a legszókimondóbb volt kortársai között, de nyelvezetében példaszerűen szemérmes. Verstanilag pedig kifejezetten konzervatív volt: magyaros ütemei magyaros ütemek, jambusai igazi jambusok, rímei valódi rímek. Meggyőződéssel hangoztatta, hogy a klasszikusainktól örökölt formakincs a legalkalmasabb arra, hogy a költői mondanivaló közérthető legyen, és megragadjon az olvasó és a hallgató tudatában. És éppen ez, a közérthetőség volt a számára a legfontosabb. Azt fogalmazta meg, amit köztudatba vinni kötelességnek tartott, és mindig úgy, hogy olvasva is, hallva is világos legyen, mit közöl, és miért akarja közölni közlendőjét a költő. Stilisztikai demokratizmusa közelebb állt a Petőfi-Arany-Tompa-nemzedék hagyományához, mint későbbi klasszikusainkhoz. Jól ismerte és mélységesen tisztelte Adyt, mégjobban ismerte és szíve szerint szerette József Attilát és Radnóti Miklóst, ismerte, becsülte, de igazán nem szólt szívéhez a Babits-nemzedék formaművészete. Politikailag Ady és József Attila a példaképei közé tartozott, de formai hagyományai régebbre nyúltak vissza.

Modern szocialista eszmevilága stilisztikailag-prozódiailag közvetlenül csatlakozott a XIX. század költészetéhez. Egyszer mondtam is neki, hogy Ábrányi Emil francia forradalomért lelkesülő századfordulói pátosza vagy Endrődi Sándor kuruc indulatokat idéző múlt század végi formabiztos költészete az igazi közbülső láncszem Petőfiék demokratizmusa és az ő demokratizmusa között. A közben eltelt évtizedek európai és hazai izmusai, vagyis az Adytól József Attiláig és Radnótiig terjedő korszak stilisztikai háttérelemei - amelyeket jól nyomon lehet követni Váci kortársainak formagenealógiáján - egyszerűen kimaradtak az ő költészetéből. Kemény realizmusát még csak nem is kísértették meg a szürrealista elemek. Ugyanakkor nem volt klasszicizáló, idegen volt tőle az öröklött formákkal eljátszó parnasszizmus is. A világos forma, a megértést segítő ritmus, a fülelőre váró rím a publicisztika jó hatású eszköze volt az ő számára.

Így aztán formai fejlődésről alig-alig beszélhetünk költői történetében. Már kiéretten jelentkezett 1955-ben (harmincéves volt akkor). Fegyelmezett önkritikával csak akkor lépett költőként a világ elé, amikor kezében volt már a kifejezés számára minden szükséges eszköze. Addigra volt már tanító, kollégiumi vezető, minisztériumi tisztviselő, lektor a Tankönyvkiadónál. Otthon volt már az irodalomban, és tisztában volt költői feladatával, amikor első verse, majd hamarosan első lírai kötete megjelent. És nemsokára, szinte példázva, hogy mennyire a XIX. század hagyományainak modern, pártos, szocialista, de mégis tudatosan hagyományőrző folytatója, 1957-ben epikus költeménnyel, a Nincsen számodra hely című, kötetnyi terjedelmű verses regénnyel jelentkezik. Már a cím is Vörösmartyra utal, habár éppen Vörösmarty gomolygó látomásossága egyáltalán nem tartozik az ő személyes hagyományai közé. Egészen más vonal a költészetünkben a Vörösmarty-Ady-Juhász Ferenc nevével jelölhető látomásosság, mint az a demokratikus közérthetőség, amely a Petőfi-Vajda-Ábrányi-Szép Ernő vonalon készíti elő Váci Mihály együttérzését a nagy tömegek, a szegények, az igazságra szomjazók igényeivel.

Díjai
• József Attila-díj (1956, 1962)
• Kossuth-díj (1965)

Ereszalja. Versek. Bp. 1955, Magvető.

Nincsen számodra hely! [Két elbeszélő költemény.] (Ill. Váci András.) Bp. 1957, Magvető.

Bodza. [Versek.] Bp. 1959, Magvető.

Mindenütt otthon. Versek. [Bp.] 1961, Szépirodalmi Kiadó.
[Utánny.] 1962, Szépirodalmi Kiadó.

Tvardovszkij, Alekszandr: Egyre messzebb. Elbeszélő költemény. Fordította Váci Mihály.
Bp. 1962, Európa Kiadó.

Szegények hatalma. [Versek.] Bp. 1964, Magvető.

A zsezse-madár. 1960-64. Tanulmányok, cikkek, vallomások. Bp. 1964, Szépirodalmi Kiadó.

Kelet felől. [Válogatott versek.] (Ill. Hincz Gyula.) Bp. 1965, Magvető.

Akác a forgószélben. Válogatott versek. (Ill. Váci András.) Bp. 1966, Kozmosz Könyvek.

Eső a homokra. [Versek.] (Ill. Váci András.) Bp. 1968, Magvető.

HALÁLA UTÁN MEGJELENT KÖTETEI

A sokaság fia. [Posztumusz versek.] Sajtó alá rend. és utószó: Váci Mihályné.
(Raszler Károly két rajzával.) Bp. 1970, Szépirodalmi Kiadó.

Százhúszat verő szív. Válogatott versek. 1955-1970. Vál., szerk. Váci Mihályné Juhász Mária és Mátyás Ferenc. Bev. Illyés Gyula. (Ill. Váci András.) Bp. 1971, Magvető.
2. kiad. Bp. 1973, Magvető. 3. kiad. Bp. 1975, Magvető. 4. kiad. Bp. 1976, Magvető - Szépirodalmi Kiadó.

Toldi feltámadása. Összegyűjtött prózai írások. Szerk. és bev. Simon István. Bp. 1972. Szépirodalmi Kiadó.

Váci Mihály válogatott versei. Vál., bev. Garai Gábor. Életrajz és jegyzetek Váci Mihályné Juhász Mária. Bp. 1974, Kozmosz. (A magyar irodalom gyöngyszemei.)
2. kiad. Bp. 1977, Kozmosz.

Jegenye. [Vál. Írások, versek.] Szerk. Váci Mihályné Juhász Mária. Bev. Arató Ferenc. Bp. 1975, Tankönyvkiadó.

Utazás Bürokronéziában. (Szatirikus költemény.) Bev. Garai Gábor. (Ill. a szerző.) Bp. 1978, Magvető.

Váci Mihály összegyűjtött művei. Bev. Illyés Gyula. Bp. 1979, Magvető. 2. kiad. Bp. 1982, Magvető.

Fecske, fecske, könnyű fecske. [Gyermekversek.] Vál., szerk. Farkas László. (Ill. Zsoldos Vera.) Bp. 1980, Móra Kiadó.

Értelmes terhek alatt. Válogatott versek. Vál. Váci Mihályné Juhász Mária. Bp. 1984, Szépirodalmi Kiadó.

A jövő irgalmáért. Válogatás Váci Mihály verseiből. Vál. Függ Zsuzsa. (Ill. Sonkoly Tibor.) Nyíregyháza, 1984, INFORM GMK.

Rózsák a jégen. Válogatott prózai írások. Vál., szerk. Váciné Juhász Mária. Bp.1990, Magvető.

Valami nincs sehol. Válogatás Váci Mihály verseiből. Vál., szerk. és bev. Finta Éva. Miskolc, 1994, Felsőmagyarországi Kiadó.

Valami nincs sehol. Váci Mihály, Simon István és Garai Gábor vál. versei. Vál., szerk. Baranyi Ferenc. Bp. 2003, Papirusz Book Kiadó.

Lobogó jegenyék. Ismeretlen napló 1956 októberéből, versek és vallomások. Vál., szerk. és bev. Tasnádi Gábor. 18 oldal képmelléklettel. Bp. 2004, Közdok Kiadó.

Pirók, télen. Gellérthegy, Lágymányos tájékairól. [Versek, próza, beszélgetések stb.] Vál., szerk. Ladányi András és Tasnádi Gábor. (Ill. Molnár József és Váci András.) Bp. 2005, Váci Mihály Kör.

A Napló. [Hasonmás kiadvány Váci Mihály 1956-os naplójáról.] Szerkesztette, a borítót készítette és a bevezető tanulmányt írta: Ladányi András. Kiadja: Váci Mihály Társaság Kulturális Egyesület, Nyíregyháza; Váci Mihály Kör, Budapest. Készült: Beregi Nyomda, Vásárosnamény. Nyíregyháza, 2006. október 23. 54 oldal.

KÖNYVEK, BIBLIOGRÁFIÁK VÁCI MIHÁLYRÓL

ROSZSZIJANOV, O[leg] (K)[onsztantinovics]: Hudozsesztvennaja individual'noszt' v szovremennoj vengerszkoj poezii. Juhász (Ferenc) Simon (István) Váci (Mihály) Moszkva, 1969.

TEZLA, Albert
Váci Mihály. Bibliográfia. Hungarian Authors. Cambridge (Massachusetts, USA). 1971

KOVÁCS Sándor Iván
Váci Mihály. [Kismonográfia.] Bp. 1972, Akadémiai Kiadó. (Kortársaink.)

RAITTILA. Anna-Marija: Keskipäivän pilvi. Runoja-(VÁCI Mihály): Hiekassa jaban.
[Runoja.] Helsinki. 1972. Kirjayhtymä.

SOMOGYI Jolán szerk.
Váci Mihály (1924-1970). Emlékezések és szemelvényes, illusztrált bibliográfia. (Ill. Váci András.) Nyíregyháza, 1974, Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár.

VARGA Józsefné szerk.
Írások Váci Mihályról. (Bibliográfia -1971.) Nyíregyháza, 1974, Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár.

KÁRMÁN István szerk., tipográfia
"Szegénység hatalma". Váci Mihály emlékest [alkalmával], Vác, 1978. május 20. Váci Mihály sajátkezű karikatúráival (2 old) és Váci András 32+3 grafikájával. Vác, 1978. Híradástechnikai Anyagok Gyára

VÁCI Mihályné, id.
Legyen munkátokon áldás! (Visszaemlékezések.) Bp. 1981, Magvető. (Tények és tanúk.)

MARGÓCSY József szerk.
Váci Mihály emléknapok Tiszaszalkán és Nyíregyházán 1984. december 8-án és 10-én. (Varga Józsefné: A Váci Mihályról szóló irodalom, 1971-1985; emlékezések, tanulmányok.) Nyíregyháza, 1986, Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár.

LADÁNYI András
Váci Mihály, "Élj tiszta tüzeidben". Interjúk, [dokumentumok.] 33 oldal képmelléklettel. Nyomdacoop, Budapest, 2000.

TAR János szerk.
Váci Mihály élete képekben. Nyíregyháza, 2002 ?

TAR János
Mi igaz, és mi nem? Váci Mihály életével kapcsolatos ellentmondások és tények. Nyíregyháza. 2004, Grafit Nyomda "R Kft.

TOLDI Éva
A szegénység, a szelídség és a szolgálat lírikusa. Váci Mihály biblikus költészete. [Tanulmány és versek.] Bp. 2004, Vasas-Köz Kft.

LADÁNYI András
Halotti maszkoddal kezemben. Kiadja a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár, Nyíregyháza; Váci Mihály Társaság Kulturális Egyesület, Nyíregyháza; Váci Mihály Kör, Budapest. Készült: IMI Print Nyomda, Nyíregyháza. Nyíregyháza, 2006. 464 oldal.

Forrás: www.vers.hu/

Shakespeare: VIII. Szonett

Ki Zene vagy, mért bús a zene néked?
Méz nem ront mézet, kéj új kéjre vár
Mért szereted azt, ami kínnal éget?
Mért fogadod gyönyörrel, ami fáj?

Ha egybezsongó ütemek kimért
Frigye, összhangja bántja füledet,
Mind csak korhol, szelíden, amiért,
Nőtlen, te, rossz a társas-éneked.

Halld, egymásnak mily édesen felelget
Kölcsönös rendben s hitvesként a húr,
Mint mikor férj s a boldog nő s a gyermek
Dala egyetlen dalammá simul:

Szövegtelen dal, s dús egysége csak
Azt zengi, hogy magadban senki vagy.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Shakespeare: VII. Szonett

Nézd, mikor emeli égő fejét
Keleten a kegyes fény, a szemek
Feléje fordulnak s a visszatért
Szent felségen hódolva csüggenek;

S mikor, mint erős, érett ifjú, a
Meredek égi ormon halad át,
Még mindig földiek imádata
Figyeli arany zarándoklatát;

De mikor a csúcsról, mint gyönge agg,
Fáradt szekerén éjnek dől megint,
Alacsony útjára már nem tapad
A régi hűség, s másfelé tekint:

Dél s este közt téged is megtagad
A tisztelgő szem, ha nem lesz fiad.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Lengyel Laura: Hódy Tamás temetése

Recsky Gábor végigolvasta a gyászos újdonságot, meg a tárcát is, mely a kiváló, fiatal író halá­láról adott hírt. Olvasás közben egypárszor el is homályosodott a szeme. Olyan megindító volt ez a tárcacikk az ő keserű, vad, fájdalmas hangjával. A kétségbeesés bátorságával kiál­tot­ta ki, a mit a közelállók csak súgva rebesgettek, hogy a szegény Hódy Tamás szerencsét csinált a halálával; pár hónap múlva szörnyűbb sors várt volna reá: az őrülés. S akik látták már ezt a szörnyű rémet álmukban megjelenni (s ugyan melyik író ne látta volna), azoknak nem kell magyarázgatni, hogy a halál is lehet jótétemény és megváltás.

A cikk fájdalmas, elkeseredett hangon így szólt tovább:

„Igen, a szegény Hódy Tamást már évek óta fojtogatta ez a rém, mely elől nincs más menekülés, mint az azilum, hová eljutott. Nem akarunk tetemrehívást csinálni temeté­séből. Nem kiáltjuk az ország fülébe, lelkiismeretébe: gyertek, nézzétek, így pusztul el a magyar iró! Agyonhajszolva, kifáradva, agyának erejét, szívének tüzét, lelkének hitét szétforgácsolva, eltördelve, királyi büszkeséggel, koldus könnyelműséggel közibetek szórva! Elmondhatnám, hogy szegény Hódy Tamás gaz rágalomnak állította azt a hazug­ságot, hogy a rabszolgák föl vannak szabadítva; de nem akarok vádolni senkit, ő maga is panasz nélkül hajtotta járomba a fejét és ment, ment, de már maga sem hitte, hogy előre... Keserűbb pillanataiban meg is átkozta a tollát, mert szolgálni kellett vele, holott ez szuverénebb szimbóluma magánál a koronánál is. Mindegy... A komédiának vége. Ha úgy tetszik, tapsolhattok, szegény Hódy Tamásnak nagyon mindegy. Nem sokat törődött a tapsaitokkal, mert ajándékozni akart nektek és nem élni belőletek. Azért pusztult el harminc éves korában. Ha kedvelném a frázisokat, a tehetségét, a hozzá fűzött reményeket, az irodalmat emlegetném, de kicsordul szememből a könny és siratom, fiatal harminc éves életét. Nem érette imádkozom, a ki meghalt, mihozzánk legyen könyörületes az Úristen, mert így hagytuk elpusztulni.”

Recsky Gábor letette a lapot és néma megilletődéssel bámult maga elé. Jólelkű, fogékony szívű ember volt, akit védtelenül talál a betű hipnózisa. Ez a gyászoló cikk, oly tűzzel és fájdalommal volt megírva, hogy Recsky Gábor megint befordította a lapot és megnézte, hogy mikor is lesz hát a szegény Hódy Tamás temetése? Aztán nem sokat habozott, hanem elha­tározta, hogy ott lesz a végtisztességadáson.

Talán nemcsak a halott iránt érzett mély megindulás késztette erre. Recsky valaha, fiatal jogász korában, irodalmi ambíciókról álmodozott. Joggal-e vagy jogtalanul, ki tudná azt ma már megmondani. De a múzsa olyan veszedelmes fehérszemély, hogy még kacérkodni sem tanácsos vele. Legjobb, ha az ember úgy éli le életét, hogy nem találkozik vele, de ha egyszer feltűnt a szeme előtt, isten bizony nem muszáj vele csókolózni, elég a csókjára vágyakozni, már az is egész életére boldogtalanná teheti az embert.

Recsky Gábort nem tette éppen boldogtalanná. Az irodalmi álmok mellett is erős, elszánt akaratú ember volt és mikor apja halála egy reális, biztos kenyért adó pályához szólította, el­temette magában az irodalmi álmokat. A temetés nem ment éppen fájdalom nélkül és nem is vezetett rögtön eredményre. Az utcán, ha járt, még gyakran dúdolt magában ábrándos, szerelmes verseket. Néha szíve lüktetésében érezte a ritmus csábító, mámoros zenéjét, máskor ölelkező rímek csattogtak a fülébe, de ez a kísértetjárás egyre ritkább lett s végre szerencsésen meg is szabadult tőle. S nem maradt meg egyéb belőle, mint valami gyöngéd szeretetbe oltott ártatlan irigykedés, az irodalom munkásai iránt.

Minden új név, minden feltűnő tehetség érdekelte. Néha el is szomorodott, mikor látta, milyen káprázatos gyorsasággal repül fel egy-egy új rakéta, ott tündöklik, ragyog a magasban, mindenki lelkesedve tapsol neki - s mindenki közömbösen nézi, mikor szétpattan és beleesik újra a sötét éjszakába. Kegyetlennek, szívtelennek találta ezt a játékot, de aztán megnyugodott abban, hogy fényleni, ragyogni, tündökölni rövid ideig is édes, mámorító, földöntúli boldog­ság lehet.

Recsky Gábor elhatározta, hogy fölmegy a Hódy Tamás temetésére. A temetésen rögtön meg­ismerkedik az új irodalom egypár kiválóbb nevével. Rég vágyott már erre az ismerkedésre, de gyerekesnek találta vágyát, most azonban megvolt a kegyeletes alkalom.

Forró nyári délután ment ki a Kerepesi úti halottas-házba. A ravatal körül vagy tíz-tizenkét ember lézengett, fáradtan, kedvetlenül, homlokukat törülgetve. Recsky kivette óráját, azt hitte korán jött, de meglepetéssel konstatálta, hogy már tíz perc sem hiányzik a szertartásra kitűzött időből.

Észrevette, hogy figyelmesen nézik, hát egy magas, barna úrnak bemutatta magát. Kezet ráztak és kisült, hogy a magas, barna úr annak a lapnak vezércikkírója, hová szegény Hódy Tamás is dolgozott.

- Az urak kissé késnek, - kezdte Recsky a társalgást.

- Előre tudtam, - mondta a vezércikkíró, vállat vonva, - nem képesek ezek az emberek egy negyedóránál tovább érdeklődni valami iránt.

- Ha ez a valami egy kollégájuk halála? - hüledezett Recsky.

- Ha édes apjuk, anyjuk halála, akkor sem, - felelt vállat vonva a politikus. - Különben nyár van. A házas emberek szabadságon vannak. A többi meg kártyázik.

- Szervusz! Hát te mégis eljöttél?

Egy kopasz, kövér úr közeledett feléjük, a politikus bemutatta őket egymásnak:

- Gál Ferenc szerkesztő, Recsky Gábor táblai bíró.

A szerkesztő is a melegről panaszkodott. Aztán arról beszélt, hogy ez a sok szenzáció mind Hódy Tamásnak való téma lett volna... Milyen kár... Hirtelen átmenettel erősen szidni kezdte a fiukat, kik mindenünnen lemaradnak. A politikus megint csak vállát vonogatta, kijelentvén, hogy ő előre tudta mindezt. Miért nem rendelkezett a szerkesztő. A fiatalabb generációt ki lehetett volna parancsolni, hogy ne tíz-tizenkét ember lődörögjön itt szégyenszemre.

A szerkesztő dühös volt és majd hogy egymásba nem kaptak, ott a ravatal mellett, mely különben el volt borítva a jóbarátok és újságok koszorújaival.

Recsky elszorult lélekkel nézett és hallgatott. Most jött be a gyászoló család. A halott apja meg két bátyja. Nagyon sápadtak voltak és szemmel láthatólag minden erejüket arra fordították, hogy a torkukat fojtogató zokogást visszafojtsák.

- Nem volt családja? - kérdezte Recsky a politikust.

- Sokkal lelkiismeretesebb ember volt ő, mintsem megházasodjék, - védelmezte elhunyt barátját a publicista.

A pap is megjött és kezdetét vette a szertartás. Időközben még párszor kinyílt az ajtó és a gyászoló gyülekezet megint több lett nyolc-tíz emberrel.

A szertartásnak vége volt, s még mindig nem volt több bent harminc embernél. És a harminc ember is zavarodottan nézett egymásra. Szemmel láthatólag röstellték magukat.

- Végre is valakinek beszélni illenék, - mondta a szerkesztő, - hiszen csak nem engedjük igy elvinni.

A politikus húzódozott, de végre is fölállt, hiszen igaza van a szerkesztőnek, igy nem engedhetik elvinni.

A milyen kelletlenül állt föl, olyan szép tüzes és poétikus volt beszéde. Megmámorosodott a saját hangjától, könnyek szöktek a szemébe. Recsky nagyon sápadt volt, semmiképpen sem bírta elhinni, hogy ugyanez az ember pár pillanattal előbb, még ő mellette vonogatta a vállát.

A halottat letették a sírgödörbe, egypár koszorút utána hajítottak, a többivel telirakták a sírját. A kis gyülekezet nagyon meg volt indulva s Recsky Gábor látta, hogy egyetlen szem sem maradt szárazon, mikor búcsút integettek a sírnak. Elgondolkozva ment előre, csak arra riadt föl, mikor kiérve a temetőből, a vezércikkíró beszélni kezdett.

- Látom az arcán, hogy meg van döbbenve. Nem akarom, hogy igazságtalan legyen a fiukkal szemben, a kik elmaradtak. Lássa, ha a temetést rögtön a halál utáni negyedórában lehet esz­közölni, akkor itt lennének ők mindnyájan. De a szegény Tamás halála óta már két nap múlt el, azóta, hogy is mondjam csak, megszűnt aktuális lenni. Nem szívtelenek ők, csak sok dolga van a szívüknek. Minden pillanatban ezer meg ezer új impresszió ostromolja. Soká nem élhet egy. De míg él, igaz és erős, higgye el. Olvasta azt a sirató tárcát, az az ember valóban sírt, míg írta, igaz, hogy most kártyázik, de végre is, tesz ez valamit, mondja? Egy pillanatig érezte a fájdalmat oly igazán és erősen, mint csak ember érezhet. Szegény Tamás író volt s ő maga is jól megértené az ő temetésének szomorú pszichológiáját.

Recsky elgondolkozva bámult maga elé.

- Én mégsem így képzeltem a Hódy Tamás temetését.

- Oh, ők sem így képzelték, higgye el! Ha mindjárt az első negyedórában el lehetett volna temetni a szegény fiút... De hiába, két napot kellett várni! Két nap, - Istenem, - maga az örökkévalóság...

Toldalagi Pál: Délelőtti szélcsönd

Ó, hajnal, hosszú nevetés,
szétrezgő színek, ének és
dajkáló nők a fák között.
Gyerekkocsijuk itt zörög
a ház előtt, a homokon, –
feléjük barnul homlokom,
amint kihajlok s nézek egy
öreg leányt, ki erre megy.
Felhők felül, alatt a zöld.
A nap, akár egy nagy letört
elalvó rózsa, úgy tüzel.
Nevetve fut ernyőivel
tíz-húsz hatalmas és fehér
gyerekkocsi s a zöldbe ér.
S rikolt a fürj a tarka fán,
kacsázva jár a vén leány
s a tornyokon a fákon át
házunkig küldi dallamát
az új harang, a nagy betűs.
A fény egy könyvcímet betűz.
Átnézi lassan képeit
s akár a vén leány, oly szelíd!

(Vasárnapi Újság, 1936. jún. 28., 8. sz.)

Toldalagi Pál: A lány és a macska

Mint karcsú hölgyek ébrednek a fák
és sóhajuk a lomha légbe olvad.
Arany tükrébe megnézi magát
s laza függönyét bontja bánatos nap.

Hűs szellő zörrent nádtetős tanyát
és sárgapelyhes csirkehad a korhadt
vályút kutatja nagy-csipogva át.
A kút mögött egy bodza-féle sorvad.

Nyílik az ajtó. Tétován kilép
a borzashajú, nagylábú cseléd.
Kerek szeme álmos, kíváncsi-kék.

Nyomában setteng lomposan a macska,
puhán toppan a földre csöppnyi talpa
s szürke szemében még az éjjel ég.

(Forrás: Tükör 1936. 3.sz.)

Kosztolányi Dezső: Károly apja (1904.)

Károly nagyon hasonlított az apjához. A teste, a lelke egy volt vele. Magas homlokáról, sasszeméről mindenki az anyjára ismert. Az öreg Károly - őt is így hívták - egykor híres szobrász volt, kiről egy darab óta sem a társulattudósítások, sem a napilapok személyhírei nem hoztak semmi hírt. Pár év előtt még tagja volt több képzőművészeti és irodalompártoló társa­ságnak, azután megunta a tagsági díjak fizetését, zsémbelődött a tűrhetetlen reprezentálásokra, és kimaradt mindenünnen. Az egyesületi könyvek nagy, vonalozott lapjain kihúzták a nevét, s szép betűkkel melléje írták: kimaradt.

Az öreg járása roskatag lett. Vésőit eldobta, szobrait és tervvázlatait felvitette a padlásra, s a márványtömböket belepte a vastag, közönyös por. Házisapkát csináltatott magának, s rogyó léptekkel, ásítozva járkált a kihalt portán. Mindenütt halálos csend volt. Fia Párizsban tanult. A rendetlen műteremben nem csengett és kacagott a dallamos márvány, mely dacos kedvvel, de vajszerű lágysággal engedett a tolakodó vésőnek. A legyek zsibongtak benne. Reggeltől estig tétlenül járkált a házban, mint egy nyugalmat nem találó vadállat, s unalmában százszor is útba ejtette az elhagyott műtermet. Mindennap eltávolított valamit belőle. A múlttal való szakítás lassan, de végzetesen és halálos bizonyossággal következett be. A mintákat összetörte, a fehér, könnyű munkakabátokat elajándékozgatta, s végre az egész termet átalakította kártyázó szobává. A régi barátait unta, s azok viszont őt nem állhatták. Talált helyettük olyanokat, akik százával ajánlkoznak az összetört nagyságoknak: dologtalan pénzkirályokat, tartalmatlan naplopókat, magához hasonló szerencsétlen kiábrándultakat, akikkel borozgatva eltölthette a végtelennek látszó napokat.

- Te Károly!.... - szóltak hozzá a nyugalmazott bankigazgatók, míg az öreg művész lassan, szomorúan bandukolt hazafelé.

Fiát nagyon szerette. Zsenge gyermekkorától fogva vele beszélgetett, és ő vezette be őt a művészet titkaiba. Diákkorában nagy sétákat tett vele a szagos mezőkön, az ébredő tarlókon, s lelkesedve magyarázta neki, mint szelídíti meg a diadalmas ember a makrancos göröngyöt. Megvárták a nap felkeltét, aztán hazamentek. A parasztok idegenkedő tisztelettel emeltek kalapot a két furcsa, fakó bársonykabátban járó úriember előtt, s titokzatosan súgták egymás fülébe:

- A művészek...

Reggel otthon, a kertben megteáztak, azután felkötötték poros, fehér kötőjüket, s fütyülve, oly könnyedén, mintha csak kőművesmunkát végeztek volna, vágták a fehér, csengő anyagot. Eközben a park lombjaiban felébredtek a madarak, s az első madárszóval rendszerint belépett Károly anyja, hogy köszöntse a javíthatatlan reggeli munkásokat. Az öreg, ha jól vált le a törmelék, kacagott, mint egy pákosztos diák, s bukfencet hányt a földön. A kopott szalonkabát csupa por lett. A cigarettafüsttől alig látták egymást.

Négy év után először lépett a fiatal Károly a szülői házba. A hosszú, fekete redingotban sová­nyabb­nak és sápadtabbnak látszott, mint azelőtt, s úgy tetszett, mintha valami szigor borulna sötét fürtjei közül kikandikáló nagy homlokára. Orra nyúltabb s arca férfiasabb és erősebb kifejezésű lett. Szemében tetterő égett. Az öreg közönyös dolgokról beszélgetett vele, míg a kocsi hazafelé gördült.

- Mennyit költöttél?

Károly a viszontlátás izgatottságától alig jutott szóhoz, s röviden, határozottan felelt.

- Hazahoztad a sárga takarót?

Károly összerezzent, s meglátszott rajta, hogy másról szeretett volna beszélni. Minden porciká­jában még a lázas párizsi év művészi izgalma vonaglott.

Mikor a kocsi megállt a zöld vaskapu alatt, anyja kitárt karokkal repült elébe.

A kertben terített asztal várta őket vacsorára.

A fiú rémülve, először hitetlenül, később elborzadva tekintett apjára. Majd sajnálta, majd meg­vetette. A műteremben gyakorta megfordult, s órákig ült egy helyben, míg magára lehetett. De amint jöttek a barátok, elment hazulról, mert velük is éppoly szívesen beszélgetett, mint apjával. A város másik részén rendezett be magának egy kis műtermet. Ha hazament, atyja minden mozdulatában és szavában talált valami gáncsolni valót, valami alantast és nyárs­polgárit. S gyűlölni kezdte őt. Érezte, hogy ezek a néma-tétlen napok őt is meg fogják látogatni, s összeborzadt.

Egyszer este elvitette az apai házba bőröndjeit, hogy párizsi csecsebecséit és szobrait megmutassa. Azt hitte, ezekkel felrázhatja apjának lelkét. Beszélt a francia bronzszobrokról, Lemaire-ről, dicsőítette Rodint - mindhiába. Az asztalra rakta a fényes, csinos és drága szobormásolatokat.

Az öreg unta magát. Csak látta, de nem nézte a kis márványtömböket. Cukrot kért a teájába.

Károly a farnesei Herkulest vette ki, boldogan magyarázta neki az anatómiáját. Csakugyan fölséges jelenség volt. A fáradt bajnok komoran, erőteljesen dőlt az oszlopra. Izmai hullámosan dagadtak, s örök életkedvet leheltek. Látszott, hogy még annyi munkát elbírt volna, mint amennyit eddig elvégzett. Alig bírt szóhoz jutni.

- Ó, mi művészek is ilyen Herkulesek vagyunk! Én is ezt éreztem, mikor elfáradtan ledőltem a párizsi manzárdom szűk ágyára. Ilyen pihenést nem lehet ingyen venni. A hivatalnok, a napszámos nem így pihen. Tudják is azok, mi a nyugalom. Dehogy tudják! Csak a Herkulesek tudnak ily komoran, ily istenien tétlenkedni, akik elvégezték tizenkét munkájukat, s bánatosak, hogy vége van hatalmas erőfeszítésüknek. Ó, nézd apám, ezt az... ezt az Istent. Ez Zeus fia...

Sokat beszélt még a Louvre-ról, művészbarátairól, a színházakról, nagy terveiről, s főleg a mai kor hitvallásáról: az emberben élő erőről, mely egy új kort nyit meg, s hatalmasabb újításokat hoz a szellemvilágba, mint a francia forradalom egykoron a társadalmi életbe. A tekintély, a pénz, a hírnév semmivé fog törpülni e szó előtt: energia. Ez a boldogság, ez minden. Királyok fogják porba vágni érte silány koronájukat. Szavait mély csend követte.

Károly komoran ment el műtermébe.

Ezután a szülők már bizalmatlanul tekintettek fiukra. Különösen az apa. De azért most is szerette. És tisztelte. Az összetört, tehetetlen, sokat evő és sokat alvó ember félt ettől a világban naggyá nőtt óriástól, kit maga nemzett. Félt a saját vérétől. Eszébe jutott a hitrege Zeusza, aki atyját megölette, s aztán a trónjára lépett.

Minden bizalmas közlekedés megszakadt közöttük, s csak a mindennapi dolgokról beszéltek egymással. A fiú oly fölénnyel szólt hozzá, mint egy öreg, derék inashoz, aki a családhoz tartozik.

Sokszor azonban nem is felelt együgyű kérdéseire. Az anyja sokat sírt. Kísérletet tett, hogy a két embert közel hozza egymáshoz, mert nem látta, hogy milyen nagy űr választotta el őket. Azt hitte, hogy csak idegességről és szeszélyről van szó. Kedvébe járt fiának, s sírva panasz­kodott, hogy apja elkeseredésében mindennap leissza magát, s akkor hangosan zokog.

A fiú némán meredt maga elé, s azt mondta, majd keres módot, hogy meggyógyítsa őt.

Nagyon szenvedett. Sokat virrasztott, szüntelenül töprengett és kétkedett. Pillanatokig azt hitte, hogy atyja még él. Mert az ilyen életet halálnak tartotta. A rothadás bűzét érezte közelé­ben. A pityókos öreg gyakran eléje támolygott álmaiban is, amint majszosan, mint egy rossz gyerek, hempergett a fűben, sáros ősz hajjal, egy borosüveget lóbázva sovány kezében.

Ilyenkor fölugrott az ágyból, fölrántotta az ablakot, és segítségért akart kiáltani. Torkán akadt a szó, homloka kopogott és lüktetett. Félt, hogy megőrül. A fejét belemártotta az udvarból hozott jeges vízbe, s hóval dörzsölte le lázas testét. Megsemmisülve nézett a nyugalmas, nagy aranycsillagokra, s alig várta, hogy jöjjön a reggel ködével, zajával, kocsizörgéseivel. Később nem is kísérelt meg lefeküdni, meggyújtotta lámpáját, és cigarettázott. Valahogy meg akarta menteni azt az iszákos, agg művészt.

Nem sikerült semmi sem. Mikor elzárták előle az italt, a vén cselédnek odaadta az aranyóráját, csakhogy bort kapjon. Újabban a pálinkára is rákapott.

Egyszer reggel felé, lázkínos, hosszú virrasztás után, vígan ugrott föl Károly a karosszékéből, mint akinek egy pompás ötlete jön. Elsápadt. Az eszme lassan érett meg agyában. Egy pillanat előtt még valami halvány, öntudatlan derengés volt, s most már vakító, gyilkos világosságban állott előtte.

- Vagy... - dadogta halványan. Az ajkai idegesen reszkettek.

Sietve megmosdott, szépen megfésülködött, s kiment a parkba. Megvárta atyját, míg felöltöz­ködött, s boldogan átölelte.

Beszélni kezdett vele.

Az öregember értelmetlenül mosolygott fiára, mint a rosszakaratú, ostoba emberek az idealisták lelkes beszédére. A borszag dőlt a szájából. A fiú szomorúan beszélt hozzája. Meg­félemlítette. Erélyesen lépett föl. A megvesztegetett cselédeket elbocsátotta, ágyát apja szobájába vitette, s az egész ház vezetését magára vállalta. Semmi szeszes italt nem adatott neki. Nagy tekintélyre tett szert, s apja úgy félt tőle, mint a kutya a gazdájától.

Az öreg magába szállt, zordon lett. Keveset evett, nem dohányzott, s lassan visszanyerte öntudatát. Korán kelt, ide-oda lézengett, míg a fia a padon francia könyveket olvasott. Halálosan unatkozott.

Károly eleinte alig mert atyjára nézni. Annyira sajnálta. Aztán lassan közeledett feléje, s megsimogatta ősz haját, mint az engedelmes gyermeknek szokták. Az ősz hálásan nézett rája, s bizalmasan és - annyi idő után - őszintén beszélt a fiával. Görcsösen magához ölelte. Türelmet­lenségről, unalomról és ismét unalomról beszélt neki, s kért tőle bort, nagyon sok bort. Fehéret, vöröset. Olyat, mint a vér. Vagy pezsgőt, amely habzik, zenél és gyöngyöz és friss pezsgéssel muzsikál a hideg poharakban. Pálinkát, amely olyan kellemesen döng a fülünkben. Rumot, sötétet, vérvörös rumot, amely trombitál... Károly összeráncolta borzas szemöldökét, s az öreg ijedve dőlt hátra, mert azt hitte, hogy nyomban megüti. Fia azonban komolyan és szelíden intette. Krisztusi szelídséggel feddette a fölemelt mutatóujjával. Megfogta remegő kezét, s vigasztalni próbálta. Beszélt jövendő életükről, mikor újra kijárnak majd a mezőre, és vésőcsengés fogja zajossá tenni a néma házat.

Az öreg sírt.

Mikor lecsillapodott, azt mondta, hogy gyengének érzi magát, s szeretne lefeküdni. Csakugyan egész nap fáradt és kimerült volt.

Károly másnap már vezetgette a kert kavicsos útjain. Könnyű föladványokat adott föl neki. Futtatta, ledörgölte érdes, hidegvizes ruhákkal.

De apja ereje és életkedve mégse tért vissza.

Egy este arra a gondolatra jött, hogy megkedvelteti vele a kerékpározást. Úgy gondolkodott, hogy ezáltal nemcsak erőt gyűjt, de ha sikerült megszerettetni vele, azt is remélte, hogy teljesen leszokik káros szenvedélyéről, s visszavezetheti őt az életbe, s talán abba a légkörbe is, mely egyedüli eleme volt. Orvosi könyvekben, pszichopatológiai szemlékben sok oly esetről olvasott, mikor egy erőszakolt, mesterségesen növesztett, jóirányú szenvedély legyőzi a károst, a rombolót, s a beteg teljesen meggyógyul.

Rögtön rendelt két óriási versenygépet.

Pár nap múlva a reggeli szürke órákban már tanította kerékpározni. Először igen lassan ment a dolog. Az öreg letaposott cipőivel fonákul hágott a kengyelre, s ügyetlen, lötyögő lábai gyakran a kerekekbe keverődtek. Egyszer úgy leesett, hogy majdnem elájult, s másnap a világért sem akart a nagy kerekű, zúgó szörnyhöz közeledni. Végre csellel fogott ki rajta Károly. Megígérte neki, hogy kap egy pohár bort, ha engedelmesen tanul, sőt pezsgőt is ígért neki, ha egyszer majd elhagyja. Összeszorított fogakkal és lihegő mellel kapaszkodott rá a nyeregre, s bámulatos szívóssággal írta a lefurkózott porondra a köröket. Szépen haladt, s kedvét növelte, hogy fia megtartotta ígéretét. Az országúton vak sebességgel nyargaltak. Az öreg sokszor elhagyta a fiát.

Egyszer valahogy kezébe kapott egy nagy üveg rumot, s két hajtásra teljesen kiitta. Kábultan rogyott le a díványra, és hányt. Oly rosszul lett, hogy orvost kellett hívatniok. Az orvos chlorál­hidráttal mesterséges alvást igyekezett előidézni. Minden kísérlet sikertelen volt. Üldözési rohamai jöttek. Félt mindenkitől. Azt hitte, hogy bőrén egerek, békák és tetvek másznak. És sírt, zokogott, bőgött. Az ágyneműit, az ingét föltépte, félt a megfulladástól s a haláltól. A fiát ölelte meg egyedül.

Azt szerette. Megismerte. Látta, hogy ez ő. A szobrász. A művész. Az új életre kelt isten­ember. A jobb fele. S mostan a reménysége. Károly megtudta az orvostól, hogy nincs semmi reménység. Azt tanácsolta neki, hogy vigyék szanatóriumba.

- Azért - mondotta -, mindent meg kell próbálnunk. A baj alapos gyógyításáról természetesen szó sem lehet, legfeljebb csak halálos kínjait enyhítjük. Pár hét múlva úgyis vége mindennek. Egyébként...

Az orvos vállat vont. Károly határozatlanul meredt a padlóra. Azután elvált az orvostól, s újra bement a betegszobába, honnan csuklás, hörgés, üvöltés hallatszott ki. Anyja kétségbeesetten törte a kezét, s jegestömlőt rakott a beteg fejére. Az öreg a padlóra vágta, és kacagott.

Mikor Károly belépett, elcsendesült és bánatba merült. Újra elfogta a sírás, s mint az őrültek a lucidum intervallumban, látta magát undok, állati betegségében. Fiát úgy magához ölelte, hogy majd megfojtotta.

- Mentsetek ki ebből a szemétből... Vigyetek kifelé... kifelé... mint a forgó, nagy kerékpárok... A hosszú, hosszú küllők... Ki... ki, ki innen.

Károly kiment a folyosóra.

Némán, gigászi árnyak közt gubbasztottak a nagy versenygépek. Óriásiaknak tűntek most neki. Táltosoknak, acélsárkányoknak... Megolajozta mind a kettőt, szétszedte, kitisztította. Azután újra a betegszobába ment.

Mikor feküdni tért, még egyszer megnézte a kerékpárokat. Mozdulatlanok voltak. A szobából a kifáradt beteg egészségtelen, sípoló hörgése hallatszott. Sötéten nézett az ajtóra. Aztán megveregette a gépek nyergét, mint ahogy az induló zsokék a kényes telivér paripák nyakát szokták, versenyek előtt.

Másnap indultak kifelé. Károly egész éjjel nem aludt semmit. Anyja éjféltájban még hallotta izgatott lépéseit, aztán elfáradva lefeküdt, s mély álomba merült. A beteg lélegzet nélkül aludt; a lázfoltok eltűntek arcáról, s élettelen, lárvaszerű, petyhüdt fehérség suhant rá. Az ajtó nyitva maradt.

A fiú majd a pincében, majd a padláson botorkált. A pincében egy pókhálós, zöld üveget kotort ki a homokból. A padláson előkereste apjának fehér dolgozókabátját, s ő is magára öltötte azokat a ruhadarabokat, melyekben egykor együtt dolgozott vele. Sok helyen lyuk tátongott rajta. A moly ette ki. Erős naftalinszag terjedt a szürkülő padláson. A szegény, vékony, szenvedésektől gyenge fiú rádőlt egy oszlopra, hogy el ne essék.

Aztán lejött. Fehér, könnyű ruháit meglebegtette a hajnali szél.

Egy cseléd kinézett az ablakon, s hirtelen ijedve csapta be. Azt hitte, valamilyen kísértet jár az udvaron. Ez a fiatal-öreg arc a reggeli levegő fagyosságában nagyon hasonlított az apjához.

Az öreget fölkeltette. Fáradt és halálosan kábult volt, de amint fülébe súgta, hogy kifelé mennek, rögtön föleszmélt, és öltözködni kezdett. A fehér ruhák oly jól illettek megtört arcához, s ősz hajával, fáradt, nagy szemeivel egy dekadens művész agyrémének tetszett. A fejére egy horpadt kürtőkalapot nyomott, s lementek a kertbe. A kerékpárok készen állottak.

Először kérdezősködött, hová indulnak, s nem akart engedni. De mikor a fia kihúzta a méregerős pálinka dugaszát, egyszerre talpra ugrott, s fütyülni kezdett. Végtelen erőt érzett karjaiban és lábizmaiban. Először Károly ivott, azután ő. Sokáig, nagyon sokáig. Úgy vette le szájáról a palackot, mint a piócákat a húsról. Letépte. Azután elindultak.

Rohantak, és nem szóltak semmit. Éj volt még. Ember nem járt az utcákon, s haladtak eszeveszett nyargalásban. Sokszor átugrottak egy-egy követ, mintha csak hitvány kavics lett volna. Az öreg később ellökött egy kis gyermeket, de tovább vágtatott, anélkül hogy a gépnek valami baja is esett volna.

Kiértek a nagy, hamuszínű mezőkre. Járatlan utakon suhantak tovább, a sikamló óriási kerék­párok zúgtak, mint valami hatalmas acéllegyek, melyek a kelő nap lámpása felé igyekeznek. Csak a mellük lihegése hallatszott.

A nap a felhők mögül kibújt. Rózsás sugarai úgy ágaztak szét, mint a csillogó, hosszú küllők. Egy fellegalak sapkát viselt. Hosszú, lelógó lába mozgott, mintha a vörösen izzó nap körül ingó küllőket taposná. Mentek, s az út porzott a gumihártyák alatt.

Az öreg szép lett. Erélyes. Az az állati vonás, amely az utolsó években elrútította természettől fogva művészi arcát, teljesen eltűnt, s inkább degeneráltnak és szenvedőnek látszott. Annyira kapkodott a kengyelek után, hogy vékony cipője levált, és mezítelen, véres lábakkal kapasz­kodott az acéltaposóba. A fia izgatottan nyargalt nyomába, s homlokáról csurgott a víz. Csöngetett és kiabált, hogy álljon meg, de ő csak haladt tovább. Nem bírt vele tartani. Már egy fél óra óta erőlködött, hogy utolérje. Mind hasztalan. Húsz-harminc méterrel mindig előbbre volt.

Vágtattak...

Károly figyelt. Egyszerre megállította gépét. A fék korgott, s ő féloldalt esett le. A gép kerekei összetörtek, küllői meggörbültek, de hirtelen talpra ugrott. Ledobta kalapját, s kimeresztett szemeivel nézte apját, amint rohan tovább. Utánakiáltott:

- Hahó, hahó! Előre!...

Egy fához kapaszkodott, hogy el ne essék.

A nap kibukkant, és olyanféle világításban volt előtte a mező, mint midőn a sötét színpad egyszerre megvillan kék lila és vörös görögtűzben. Távolban álltak a hegyek, s előttük a mély hűvös folyó.

Atyja gépe egyszerre fölpattant, s magasra, hihetetlenül magasra ugrott, mint valami óriási bolha. A folyó felé futott. Homályos, vak porfelleg takarta el. A fiú térdre ereszkedett. Mozdulatlan volt, mint egy szobor. Az öreg ment, rohant, vágtatott. Károly fülelt. Már a zajt sem hallotta. Tudta, hogy valaminek történnie kell. Fölállott, hogy jobban lássa. A gép kavargott, s egyszerre egy arcot látott a levegőben, magasan, hihetetlenül magasan. Az apja volt. Szétterpesztett lábakkal, a rózsaszínű égre forgó véres szemekkel esett a medernek kék, reggeli ködben fürdő vizébe. Nagy szemrehányás intett ki szeméből.

A fiú mosolygott. Nyugodtan fordult vissza.

(Forrás: Kosztolányi Dezső: Aranyfonál - Kriterion 1985.)