- Idyll két szakaszban –
Második és utolsó közlemény
MÁSODIK SZAKASZ
1.
Alig viradt s már Mary ébren.
Olyan regényes álma volt:
Bolyonga erdők sűrüjében,
Lomb közt mosolyga rá a hold,
Nem volt ilyen szép soha másszor
A pásztor sipja. S óh! csoda.
Átváltozik princz-cé a pásztor,
Fején királyi korona.
Bolondos álom! Mary felkel,
Felöltözik. Közelg a reggel.
Kimegy s az ajtóban megáll,
Beszélnek lenn a kertbe’ már.
2.
„John úr – szól Eszti néni hangja -,
Tudom, bolondot tett megint,
A betegeket látogatja,
Bár ragadós fekélybe’ mind.
Elhagyja éjszakán a házat,
S jár ragadós betegihez.
Egyszer megkapja majd a lázat,
És akkor gyorsan vége lesz.”
S John szóla félénken, szelíden,
Mint gyermek rajta kapva csínyen:
„De, Eszti néni, lássa, mind
Szegények ember-társaink.
3.
„Az orvos is kerüli őket,
Kell, hogy legyen hát valaki,
Vigasztalást a szenvedőknek,
Gyógyszert, leveskét hordani...”
Míg így beszéltek, csöndbe’ szólva,
Kivűlről nagy zaj hallaték,
Mint hogy ha jőne vad csoportba’,
Lázongva, káromlón a nép.
„Pusztuljon el, cudar birája,
Ki a napszámot limitálja,
Ki ránk ujabb adót kirótt!”
„Agyon kell ütni a birót!”
4.
S közelget durván fenyegetve
Húsz-harminc főnyi vad csoport,
Villák, karók, fák a kezekbe’,
Van, ki követ cipelve hord.
És most egész a házhoz érve,
Ordítanak mint farkasok:
„Hol a biró?! Halál fejére!”
John úr előlép: „Itt vagyok.
S azt kérdezem, mi bajotok van?”
S ott áll szilárdan és nyugodtan.
Kilép egy rongyos, torz alak,
S szájából dőlnek a szavak:
5.
„Azért levél falunk birája,
Hogy az alkalmat megragadd,
S a nagy urakkal cimborálva
Vérünkön hizlald föl magad?
Hogy limitáld a bért egészen,
Szánkból kivedd a kenyeret,
S míg gyermekünk elpusztul éhen,
Mink volt, magad zsebébe tedd?!
De rajtunk nem hizol kövérre!
Rég’ szomjazunk e’ fajta vérre,
S neked mely rossz tanácsot ád,
Beverjük ám a koponyád’!”
6.
Mellén kezét keresztbe fonva,
John erre szólt nyugodtan így:
„Vén Willy, te izgága, lomha,
A kaloda hát nem javít?!
Hazugság mind, mit szád kiejtett,
A napszámot meg úgy szabám,
Hogy a serény többet kereshet,
Mint bármikor volt hajdanán.
De aki a munkát utálja,
Annak biz’ felkopik az álla.
Egyebet én nem mondhatok.
Munkára most, lóduljatok!”
7.
Zúg a tömeg, de tenni nem mer.
Most egy – vadabb a többinél –
Duzzadt arccal, véres szemekkel
- Minőkről Lombroso beszél –
Előugrik, kezében ásó
- John úrnak mindjárt vége lesz –
„Pusztúlj, gazember! koncra-vágyó!”
És John felé sújt, ámde ez
Baljával az ásót kikapja,
Jobbjával azt mellen ragadja,
Mint egy rossz zsákkal bán vele,
Fölkapja s vágja földre le.
8.
Puffan, hogy a léget betölti.
John most dühvel előbbre lép,
Hátrál előtte mind a többi,
- Az erős kéztől fél e nép –
„Annak, ki csak egyet vonítson,
Irgalmas a nagy ég legyen,
Ez ásóval ketté hasítom
Cudar fejét könyörtelen.”
Kezében az ásó, amit ráz,
Mint az acél, a szeme szikráz,
Fejjel magasb a többinél.
- Ez itt ma senkit sem kimél!
9.
„Jó, jó! – kiáltják – hagyjuk abba!”
„Ezzel ma messze nem megyünk!”
„Ma szörnü a bíró haragja!”
„Majd máskép’ is beszél velünk.!”
Egyik morog: „Még látni foglak.”
S megy, - nem maga, de pároson.
Más szól: „Fogunk beszélni holnap!”
S harmad magával eloson.
Igy a tömeg széledve gyérül,
Meg Willy is magába’ végül,
Morog, de vissza sem tekint,
S az udvar tiszta lett megint.
10.
Nem látva már izgága embert,
John úr haragja engede,
S a ház felé szép csöndesen ment,
És Mary szembe jő vele.
Most is remeg a lányka teste.
- Ah! John urat félté talán?! –
De látva azt nyugton közelgve,
Mosoly derűl arcúlatán.
„John úr, nincs semmi baj, remélem.
Mily úr volt ön e csőcseléken!
Óh! mondja csak, mit éreze?!
- Nagy ég! hisz’ véres a keze!”
11.
John úr néz a kezére – véres.
Az ásótól van tán ez itt.
„Óh! hagyja, kérem, semmiség ez.”
És hátra dugja a kezit.
„No, adja a kezét, esengek,
Majd békötöm.” S John úr, a nagy,
Kezét od’adja, mint a gyermek,
Ki elbukott, mikor szaladt.
A lány kendőjét elővette,
S lágyan köté reá a sebre,
S John – mint egy úrhoz illenék –
Megcsókolá a lány kezét.
12.
Kicsiny kezét hogy hátra rejtse,
Most a lányon lett volna sor.
„John úr, - én - - elmegyek a kertbe...”
A lány kissé pirulva szól.
„Tudom, John úr, van sok virágja,
S én a virágot szeretem.
A reggel oly szép, oly vidám ma,
Sétálni most jó lesz nekem.”
S megy már a kert felé serényen.
„Ha nem haragszik – elkisérem.”
- Ki hallgat, beleegyezik.
- A kertbe együtt mennek így.
13.
Álmából a természet ébredt,
Derült reggel volt – és tavasz,
A lányok és költők szivének
Mi minden édest súghat az?!
Ah! én is voltam ifju, költő,
Az én Marym is lány vala,
S amíg szökellt a pást fölött ő,
Követte őt lelkem dala!
S John?! a ruha bár póri rajta,
Az Isten tudja, mit takart a’!
Talán egy nagy költő-szivet,
Különbet mint enyém s tied!
14.
Oly szép, virágos volt a kis kert,
Hogy Johnnak, ha eljárt ide,
Költőt habár egyet sem ismert,
Költővé kellett lennie.
„Virágja oly sok – szólt a lányka –
S oly szépek is, hogy azt hiszem,
Ön is gyönyört lel a virágba’,
hogy annyit ápol kertjiben.
De mondja, a kedvenc melyik hát,
Melyiket kedveli leginkább?”
S a férfi szóla csöndesen:
„Én – valamennyit szeretem.
15.
„A hóvirág elsőnek ébred,
S az ibolya kiséri őt,
Hogy langy esőcske öntözé meg,
S puhulni kezd a téli föld,
S lehelletük az ifju rétnek
Friss illatával összefoly,
Mint templomokban a kar-ének
S az orgona, mely zöngve szól.
- S a tulipán jő – egyre nézve
Magát a kis patak vizébe’,
Széditve ön-szépségitől,
Mi egy virágot is megöl.
16.
„Majd sor kerül a gyöngyvirágra,
- Óh! ennek élte oly kevés, -
Széppé teszi őt ifjusága,
És halvánnyá a szenvedés.
S mit zöld levél árnyalva elfed,
Hogy attól alig látható,
Kicsiny harangja egyre reszket,
S belőle égre száll a szó.
- Bibor, fehér, vagy kék a jácint,
Neki is kis harangja játszik,
S az illat-ár, terjengve szét,
Olyan megérthető beszéd.
17.
„És jő a rózsa, s mint a lánykák
A tóba hogy megfördjenek,
Kitárja fénylő keble báját,
S körötte míg a lég remeg,
Magáról mindent eldobott már,
S amelybe szépség, szerelem
Vegyülve össze, lelke ott áll
Ragyogva, szűz-mezítelen’.
- A hold lenéz a liliomra,
Mint egy nagy égő szem, ragyogva,
S a harmatban, mely rajt remeg,
Az égnek kékjét látja meg.
18.
„A százszorszép pirúlva búvik,
A jázmin kérkedőn nevet,
A sás-liljom himbálva úszik
A ringató vizek felett.
- S virágaim kelyhök’ bezárják,
Ha jő az est s a lég kihűl,
S ugy védik a fénylő bogárkát
Az esti harmat hűsitűl.”
- Egy gyöngyvirágot leszakasztva
Szó nélkül azt a lánynak adta.
Ez elvevé – jó a szive –
S kitűzte menten keblire.
19.
„Köszönöm, John úr, ezt megőrzöm
Emlékül arra – Mary szól –
Midőn virágai között ön
Oly szépen szót virágiról.”
Azután hosszan hallgatának.
Ugyan vajon ki mondja meg,
Mily gondolatja volt a lánynak,
John úr vajon mit érezett?!
kert ösvényin mendegéltek,
Hanem nem szóltak, nem beszéltek.
De végre megszólalt a lány.
„Be is mehetnénk már talán.”
20.
„Ha a kocsink már útra készen,
John úr, mi nékünk menni kell.
Tán Shelleyt hagyjuk is egészen,
Már egy csöppet sem érdekel.
Megyünk haza, ott újra járni
Az élet útján csöndesen,
S önt, John úr, nem látjuk soká mi,
Vagy nem látjuk talán sosem,
Mint vándorok nagy rengetegben.
- De e napot sosem felejtem...”
John úrra néze a leány,
És felhőt látott homlokán.
21.
„Egy percre – kérem – még maradjon,
Sir Godwin tán még föl se kelt,
S a kocsi zörgését se hallom.
Hiszen – nem rossz hely itt e kert.
- - Mary kisasszony, úgy szeretnék
Valamit öntől kérdeni,
Bár, félek tőle, kinevet még,
Vagy meg se fogja érteni.
- - E kicsi kert öné ha lenne,
Szeretne-é időzni benne,
S lehetne boldog igazán
Egy ilyen egyszerű tanyán?”
22.
És Mary – rosszat mit se sejtve –
Mosolygó arccal igy felel:
„Óh! én boldog volnék e kertbe’,
Oly kedves nékem itt e hely.
Itt mindent szebb, jobb színbe’ látok,
És – John úr, kérem, higgye el –
Hozzám is szólnak a virágok,
S szavokra a szivem felel.
S örömmel nézem ezt a házat,
A hol csak boldogság tanyázhat.
Idylli egy hely, mondhatom.
- Én boldog volnék itt nagyon.
23.
„Beszélgetnék e kertbe’ szépen
A természettel én sokat,
Vagy künn az erdőn, künn a réten,
Keresve vad virágokat.
S a házba’ benn szép csöndes estén,
Míg künn sohajt a fúvalom,
A könyveimet elővenném,
S el-elmerengnék egy dalon.
Hát még – ha közelembe’ volna,
Ki lelkem álmait megossza.
- Ugy mondom ezt csak ép’, hiszen
Nincs még lekötve a szivem.”
24.
„Engedje úgy kérdezni végül
- A férfi halkan szólt ekép’ –
Eljönne hozzám - - feleségül?
Ime – megkérem a kezét.
- - Kérem, ha megsértettem azzal,
Inkább szavam’ feledje el
Egymást ne hagyjuk el haraggal,
Ha válni már örökre kell.
Látom, harag van bájos arcán.
- Ilyen hamar feledte azt tán:
Hogy én od’adtam szívesen.
Mikor ön kérte a kezem’.”
25.
A lány kissé meg volt ütődve,
- Mi végre is nem nagy csoda –
Hogy John a kezét kéri tőle.
Egy percig elgondolkoda.
De aztán szólt enyelgve, pajzán,
Derűlt mosollyal, melegen:
„Végtére is – miért tagadnám,
Joh úr, ön tetszik én nekem.
De hát egy lány – nem úr magával,
Beszéljen, kérem – a papával,
Ha ő od’ adja a kezem’,
Én akkor beleegyezem.”
26.
John arca földerül mosolyra,
A karját nyújtja Marynek,
S indulnak im’ kart karba fonva.
S nem fél a lány?! Ugyan minek?!
Jól tudta ő, ösmerve apját,
El nem fogad ily vőlegényt,
Ők e helyet ma oda hagyják,
S azzal – bevégzik a regényt.
És néki mi marad belőle?
Egy emék – szép álomba szőve,
S hogy végre megtanulta azt:
Hogy úr lehet még egy paraszt.
27.
De ha Sir Godwin megbolondúl,
S vesztvén eszét, azt mondja, hogy:
„Jobb egy paraszt, mint száz
bolond úr,
Legyetek együtt boldogok!”
„Akkor mi lesz?! – gondolja Mary -,
Mi lesz?! Johnné leszek – s nevet –
Fogok egy kedves házban élni.
Találhatnék tán szebb nevet,
De olyan férfit nem találnék,
Ki ily erős, magas, nyulánk, szép,
Bátor, nemes, mindenhez ért,
S rajong a szép természetért.”
28.
Ez alatt a szobába értek,
Sir Godwin már ült székiben,
Az asztalon jó fajta étkek,
S Godwin villája nem pihen.
Látszott, ma szörnyen jó a kedve,
- Hiszen nagyon jó minden itt. –
Hanem kissé meg volt lepetve,
John karján látva meg Maryt.
Szemet mereszt, hogy mire vélje.
John meghajol, s állván eléje:
„Sir Godwin – mért a sok beszéd –
Lányának kérem a kezét.”
29.
Sir Godwin vérmesebb ha lenne,
Megütné mostan a guta,
De ő szikár volt, s ez szerencse,
Mert ennyire így nem juta.
Mégis haraggal talpra ugrék,
S kiált: „Hogyan, egy ily paraszt!?
Lányom kezét?! Ez szemtelenség!
Hogy ezt teszi, nem vártam azt!”
De John úr csak csöndben mosolyga,
És majdnem tréfálkozva szóla:
„Hallgasson végig engemet,
Aztán majd mondhat rá nem-et.
30.
„John úrnak hívnak itt, de mondám,
E név csak úgy ragadva rám,
Nem mondtam azt, pap adta volt rám.
Nagy úr és gazdag az apám,
Én Angliának peerje voltam,
Mikor még bölcsőm ringatott,
Hanem e címre én valóban
Sokat nem adtam, s nem adok,
Mert égi, szebb láng gyúlt felettem,
S én Anglia költője lettem,
S e címet büszkén viselem - -
- Sir Shelley Bisshe a nevem.”*
*)
Ebben a történetben csak a megismerkedés és egymásba szeretés módja az én
leleményem. De egyébként – a Shelley egész alakja, külseje, viselkedése, testi
ereje és bátorsága, gondolkodása, jelleme, eszméi, világnézete, iskolai élete
(verés, kicsapás), különcködése, marlowi élete, a betegek látogatása, első
házassága egy korcsmáros leányával, szerelme Godwin Maryhez, ennek egész
alakja, írónői mivolta – mind hiteles irodalomtörténeti adatokon alapszik. A
„John úr” költői mondásai és hasonlatai a Shelley veseiből vannak átvéve. A
„John úr” nevet azért választottam, mert Shelley – még oxfordi tanuló korában,
ezen álnév alatt adott ki egy kisebb munkát.
Forrás: Budapesti
Szemle 198.köt. 573.sz. Bp. 1925.
