Berzevichy Alber: Jókai*

  

(* Elnöki beszéd a Kisfaludy-Társaság 1925. február 8-án tartott ünnepi közülésén.)

Irodalmunk újabban sűrűn ünnepel s ha ünnepel, mindig csak emléket ünnepel. Mi is elmondhatjuk Arannyal:

Azokkal időzöm, a kik másszor voltak:

Mit az élet megvon, megadják a holtak.

Mikor a mi nagy s talán valamennyi közt legtárgyilagosabb költőnk e sorokat először, akkor a „Daliás idők” bevezetéseül, az ötvenes évek elején leírta, mély bepillantást engedett a saját lelkébe: neki úgy, mint nemzetének, szubjektív oka volt a „Daliás időkkel” foglalkozni akkor, az elnyomatás és megalázás szomorú korszakában. De azt nem sejtette, hogy hetven év múlva jön egy újabb gyászkor, amelynek hangulatára, fájdalmára, vágyára még jobban ráillenek az ő saját lelkét festő szavai, mert a magyar most van csak igazán a bánattól „megviselve zordul”, amiért „hő lelke vigaszért a multakba fordul.”

És nem hiába fordul. Szerencsére az időszámítás hagyománya mintha azért választotta volna egységül a száz évet, hogy most, éppen most szórja elénk szinte tömegével nagy emlékeinket. Valóságos csillaghullása a tündöklő nagyoknak, akikből szinte minden évre jut egy, sőt több is, százados megemlékezésül:

Tündöklők, mert hisz a dicsőség

Sugármezébe öltözködtenek.

A fény, melyben Petőfi nemzetünk ama hőseit látta, kik, mint „Földetrázó viharok” „a porba omlott Európa homlokán tomboltak”, az a fény övezi nemzetünk jelenének közvetetlen szellemi őseit is. És mikor a váltakozó emléknapok egymás után elénk állítják az Eötvös, az Arany, a Petőfi, a Madách, a Jókai alakjait, most látjuk csak igazán, mik voltunk és mit bírtunk. Mik voltunk és mit bírtunk? Nem! Mik vagyunk és mit bírunk, mert hiszen ezeknek a nemzeti hőseinknek szelleme, alkotása ma is a miénk, azt el nem veheti semmi hatalom és erőszak, ők műveikben ma is köztünk élnek, járnak, általuk, bennök mai kicsinységünkben, szegénységünkben és megaláztatásunkban is nagyok, büszkék és gazdagok vagyunk!

Jókai Mórt Pazar természeti adományai mellett naggyá főleg életpályájának szerencsés alakulása tette. Születése, élete folyása, pályájának beilleszkedése a koreseményekbe mind rendeltetésszerűnek látszik. A „Zalán futásá”-val egyszerre született, költői tehetségét Vörösmarty dajkálta. Petőfi, Tompa, Arany, Kemény egymás után barátai, pályatársai lettek; átélte a forradalom viharát és az elnyomatás keserveit, hogy mindezekről mint élményeiről mesélhessen nemzetének és öregkora oly időbe esett, amikor a nemzet már tudott dicsőíteni, sőt jutalmazni is, élete pedig elég hosszú lett arra, hogy munkájával ne csak meghódítsa nemzetét, hanem hírét elterjessze majdnem az egész művelt világon.

Legnagyobb elbeszélőnk volt, s mint ilyen, világhírűvé lett; képzeletének csodás világa mindenütt megérésre talált, de páratlan nyelvművészetével a miénk és csak a miénk lehetett. Egy félszázadon át királyként uralkodott elbeszélő prózai irodalmunkban; nem Mintha körülötte nem termettek volna nagyok, hanem azért, mert ő – szinte akarata ellenére – mindvégig a nagyok közt is legnagyobb maradt. Hisz senki sem buzdította lelkesebben a fiatal tehetségeket, mint ő, szinte kívánni látszott, hogy társai legyenek a nagyságban. Emlékezetemben van egy mondása, mikor nejének ötvenéves színésznői pályáját ünnepelték s az ő nevében is válaszolva a felköszöntőkre, kettejöket összehasonlította az elmúlt nagy korból egymás mellett ülve maradt Memnon-szobrokkal.

„Azt mondják – úgymond -, hogy Memnon szobrai néha zengenek. Miért zengenek? Nem zengenének, szépen hallgatnának, ha körülöttük felnőtt volna a pálmaliget és árnyékot vetne rájuk. Te, új pálmaerdeje a nemzetnek: ifjú írói és művészi nemzedék, nőjj magasra, emelkedjél túl rajtunk, hogy koronád lombjával árnyékot vess reánk!”

Amiben Jókainak felülmúlatlannak, utoléretlennek kellett maradnia, az képzeletének csodás gazdagsága volt s alig van az emberi szellem működésének érdekesebb problémája, mint annak a módnak a megfigyelése, ahogy ennek a képzeletnek a termékei születtek s költői művekké alakultak át.

Nemzeti Múzeumunk harminckét zsebkönyvet őriz a Jókai birtokából, mind teleírva tőle, részben rajzokkal is kísérve. Közönyös mindennapi följegyzések, nevek, lakáscímek, sőt számadások közé költői ötletek, írások és sírfeliratok másolatai, jövendő elbeszélések indítékai és anyagai, szövegezett részletek is vegyülnek, a felhasználtak keresztülhúzva, vagy ilyenül megjelölve: a rajzok többnyire arcképek után készültek, a ruha- és hajviselet gondos feltüntetésével, néhol építészeti vázlatok, díszítmények, majdnem mindegyikben ráismerünk Jókai valamelyik regénytárgyára. Nyilvánvaló, hogy itt az ő költői kincsesházával állunk szemben: egyedüli kincsei, melyeket gyűjtött, ezeket is azért gyűjtötte, hogy nemzete elé szórja; kincsek, amelyek éppen csak az ő kezében váltak azzá, megérthetetlen, elhalványult, holt betűk minden más halandó számára...

És mi mégis megdöbbenve nézzük ezt a tömegét a szorgalmas följegyzéseknek: izgató rejtélyt tartalmaznak ezek számunkra. Ezek mutatják, hogy az a csodálatos költői lángész, amely világokat teremtett, mint egy Isten, a maga teremtő műhelyében olyan rendszerességgel, tervszerűséggel, olyan lelkiismeretes, körültekintő gonddal, olyan türelemmel és pontossággal jár el, mint egy szorgalmas gazda, hivatalnok vagy üzletember. Följegyez mindent, le is rajzolja azt, amit szemlélhetővé kell tennie, gyűjt mindent és fel is használ mindent: semmit sem felejt el, mindennek megtalálja a helyét, minden morzsáját a saját elgondolásának értékesíteni tudja. Valóban, Jókainak e zsebkönyveiben megnyilatkozó síron túli vallomása újabb bizonyítéka annak, hogy a lángész mily gyakran jár együtt a szorgalommal és rendszerességgel s hogy nem minden hanyagság és rendszertelenség tarthat igényt arra, hogy lángésznek tartassék. A Jókai halálától ma huszonegy év választ el s éppen nyolcvan év első feltűnést keltett novellája megjelenésétől. Az ünnepi hangulat ihletét nem sértjük meg, ha megpróbáljuk a tárgyilagos vizsgálatát annak, hogy mennyiben időszerű ma is Jókai, hogy mennyiben tartozik életének műve élő irodalmunkhoz?

Erre közönségünk már bizonyos tekintetben megadta s mindennap megadja a választ, midőn ma is szívesen olvassa Jókai egyik-másik regényét, elbeszéléseinek színpadra való alkalmazását szívesen nézi meg s valódi, ne csinált lelkesedéssel ünnepli a hazában és az elszakított részekben a nagy költő emlékét.

De ne érjük be ezzel a felelettel, mert ebbe ma a katasztrófánktól mélyen sértett nemzeti önérzetnek érvényesülést kereső felbuzdulása s az elhunyt nagyjaink iránti kegyelet is beléjátszik. Állapítsuk meg, hogy Jókai minden idők magyar írói között a legtermékenyebb volt s hogy az irodalomtörténészeink szerint körülbelül 2000 nyomtatott ívre tehető művei már képzeletének szinte korláttalan hatalma következtében olyan világot átkarolók, hogy ebben a változatos, gazdag világban minden ízlés, hajlam, érdeklődés, meg kell, hogy találja azt, amit keres. A magyar elbeszélő művészetet, az elbeszélő szépprózát ő emelte legnagyobb tökélyre, az benne érte el fejlődése tetőpontját és stílusában nincs semmi, amit a romlatlan magyar nyelvérzék ma is élvezni nem tudna, amit elavultnak, idejétmúltnak, kevéssé kifejezőnek találhatna.

Ő maga sokat tartott rá, hogy hosszú írói pályáján fejlődött, átalakult, haladott a korral, alkalmazkodott a korhoz, sőt alig van írónk, akinél ez az alkalmazkodási képesség oly csodálatosan lett volna kifejlődve, mint nála. Ez nem vonatkozik a formára. Nyelvének, stílusának művészete amint egyszer kifejlődött, szerencséjére és a mi szerencsénkre, megmaradt a maga teljes egyéni varázsában s e tekintetben ő sokkal nagyobb volt, semhogy a változó divatok formái és szólamai mimikri módra hathattak volna rá.

De változott, mert folyton gazdagodott tárgyköre: azonban azt se mondhatjuk, hogy ezt vagy azt a tárgykört éppen csak ebben vagy abban a korban művelte volna. Az ő költői műve – oeuvreje – teljes befejezett egész, amelyben helyet talál múlt, jelen és jövő, tanulmány, élmény és elképzelés, hazai és külföldi történet, kelet és nyugat, néprege és költői invenció, régmúlt és közelmúlt, társadalmi élet és népélet, a regényes és a komikus, a reális és az elképzelt vagy a torz ideál és valóság; csak a szennyes, az alantas, a gyötrő valóság nem, mert ő, aki maga boldog szeretett lenni a saját költői világában, olvasójának sem akart soha gyötrelmet szerezni.

Jókai tehát – ismétlem – már azért sem avulhat el soha, mert költői birodalma oly óriási, hogy alig képzelhető oly érdeklődés, mely e birodalom határain kívül találná magát.

Mai korunk pedig már éppenséggel arra van utalva, hogy olvassa, szeresse Jókait. A nemzet szomorú korszakaiban mindig felébred a múltba vágyás: a magyarnál ez nem is szünetelt soha, mert a búsongás, a sírva vigadás is nálunk alaphangja a nemzeti közérzületnek és kevés korszakunk is volt, amely ment lett volna a szomorúságtól. S ki lehet kedvesebb, vonzóbb, csábítóbb útmutatónk a nemzeti múltba való elkalandozásnál, mint Jókai? Akár a legrégibb múltba akarunk tekinteni, amelynek legmegragadóbb képeit ő oly páratlan költői fényben tudta megfüröszteni, akár újkori történetünk korszakaiba, int Erdély aranykorába, a „Török világ-ba Magyarországon”, akár a múlt század váltakozó epocháiba, a táblabíró- és reformkorba, a szabadságharcba s az üldözés és elnyomatás napjaiba akarjuk magunkat elvezettetni, ő mindenütt otthonos, mindenütt életre tudja kelteni és vonzóvá tudja tenni a múltat.

Talán mégis legnagyobb művész a táblabíró- és reformkor életre keltésében. Kompozíció és elbeszélő művészet szempontjából egyaránt talán legnagyobb remekei a harmincas-negyvenes évek életéből merített regényei. Azokban tudott főképp, mondhatni, örök érvényű jellemalakokat alkotni és meséket szőni, melyek a magyar költészet világában élni fognak, amíg magyar lélek lesz a földön. Azokban találják leginkább azokat az alakokat, melyek nemességök és tisztaságuknál fogva méltók arra, hogy ideálok legyenek, s mégsincsenek annyira eszményítve, hogy lehetetleneknek tűnjenek föl.

Az ünneplések hosszú sora, amelynek eléje megyünk, a Jókai életében és munkáiban kifogyhatatlan anyagot fog találni a méltatásra és dicsőítésre, sőt a kevésbé kiderített részletek kiderítésére, a vitakérdések tisztázására, az igazság megállapítására és ahol kell, az elégtételadásra is.

Jókai dicsőségét, melyben nemzetünk szellemi világában ragyog, növelni már alig leszünk képesek. De még leróhatunk valamit tartozásunkból iránta. Tartozásunk, hogy terjesszük műveit a hazában és a külföldön, és hogy sírjára méltó emléket állítsunk. Talán ez a mostani lendület meg fogja hozni ezt is. Ezzel is nem annyira neki, mint inkább magunknak tartozunk; önmagunkat becsüljük meg, ha mutatjuk, hogy nagy költőinket megbecsülni tudjuk. Mikor joggal követeljük, hogy bennünket jobban becsüljenek meg, mint ahogy megbecsülnek, magunknál nem szabad teljesítetlen becsületbeli tartozásokat elnéznünk.

Hódolattal a Jókai halhatatlan géniusza iránt üdvözlöm azokat, kik velünk együtt járulnak az emlékezés áldozatoltárához s ezzel a Kisfaludy-Társaság Jókai-ünnepélyét, egyúttal hetvennyolcadik ünnepi közülését megnyitom.

Forrás: Budapesti Szemle 198.köt. 571-572-573.sz. Bp. 1925.