„Nékem
a’ minap, a’ magyar színjátszó Társaságnak szükségét látván a’ Teátromi
darabokban, kedvem duzzant egy eredeti, hazai szomorú játékot (Bankó Nádorispányt) írni: de részszerint
azért, hogy meg nem tudtam határozni, mellyik vers-nem lenne legalkalmatossabb,
és legkönnebb a’ Tragyédiai nagy indulatoknak legtermészetessebb előadására,
részszerint azért, hogy talán a’ tárgy magában is botránkozást okozhatott volna
– elnyomtam kedvemet.” Ezt írja Kisfaludy Sándor 1808. augusztus 22-én másik
Zala-megyei költőtársának, Batsányinak. (Minden
Munkái. 1893. VIII. 152. l.) – Valkai András históriás éneke óta (1574),
amely a XVI. század népszerű olvasmánya volt, a költészet figyelme most
terelődött először e tárgyra. Talán most sem véletlenül: ebben az évben jelent
meg Virág Benedek Magyar Századainak
első kötete (az Árpád-ház kihaltáig) – úgy gondolom, ezt olvashatta Kisfaludy
Sándor, aki később Virág adatait, a Kisfaludy-Társaság levéltárában őrzött
tervrajz szerint (M. M. VI. 550. l.), fel is használta. Mert a Bankó Nádorispányból,
mint ismeretes, mégis valóság lett. Az 1820. évnek megint augusztusában írja
Gr. Majláth Jánosnak, hogy három szomorújátéka, köztük a Bánk, készen van. (M. M. VIII. 380). Ekkor már megjelenéséhez
közeledett Katona Józsefnek 1815-ben írt s azóta átdolgozott remeke is. Egyikük
sem tudott a másikról. Mindkét mű kéziratban volt.
Van
egy harmadik Bánk bánunk is: Csery Péter Ottó
c. regénye, az, amelyikből Katona Bánk hitvesének, az 1815-i kéziratban még
Adelájd névvel szereplő Melindának
nevet vette. Ez a regény „Pesten, Ns. Kiss József könyvárosnál”, 1822-ben
jelent meg. Heinrich Gusztáv már 1879-ben mástól függetlenül – de talán nem
függetlenül Fesslertől, akinek ez a kötete éppen 1815-ben jelent meg s aki így
ír: „Um diese Zeit waren auch Otto, Herzog von Meran, und Heinrich, Markgraf
von Istrien, beyde der Königin jüngere Brüder, an dem Ugrischen Hoflager. Einer
derselben verliebte sich in des Palatins Bank Gemahlin.” (II. Teil, 416. l.)
Fessler ez adatának magyarázata: Pray György és Katona István, a XVIII. század
két legnagyobb, jezsuita történetírója, akik egybehangzóan vallják, hogy a
másik két testvérről, Berchtoldról, a kalocsai érsekről és Eckbertről, a
bambergi püspökről rosszat föltenni nem lehet. Maga Katona József is így
magyarázza – bár gúnyosan – az első fogalmazvány Előversengésének később
kihagyott részében:
Eckbertről ezt lehetetlen, ám de
még
Feltenni vétek is, mivel
hogy ő
Bambergi püspök...
... Hát de még
Berthold? Ha! őtt belé keverni
nem
Hagynám sokért, Kalocsa
Érs’kje lett
Hiszen... Ez olly
Nagy csunyaságra nem vetem’dhetett.
Ha
Müller Leuthold-ja, mint Katona Lajos
gondolta (Egy olasz Bánk bán-novella. Irodt. Közl. 1901. 313. l.), csakugyan
francia forráshoz vezet is, Vertot novellájához (Histoire des Chevaliers hospitaliers, 1726), az Ottó név Csery
behelyettesítése, s a találkozás annál is érdekesebb, mert Kisfaludy Sándornál
is Ottó a bűnös herceg.
Most
pedig egy szombathelyi premontrei tanár buzgóságából előkerült egy negyedik
Bánk bán is* (* Bánk bán. Háromfelvonásos
tragédia a XIX. század elejéről. Bevezetéssel ellátta dr. Kőmíves Kolos.
Szombathely. 1929. 8r. 80 l.) – egy harmadik eredeti színmű -, amely
egykorú a másik hárommal és egyikhez sincs semmi köze!
Kőmíves
Kolos szombathelyi tanár gimnáziumának régi kéziratait rendezgetve bukkant rá
egy – sajnos – címlap nélkül szűkölködő, három felvonásos szomorújátékra, egy
eddig ismeretlen Bánk-tragédiára. A darab nem vetekszik Katonáéval, sok naivság
van benne, de helyenkint oroszlánkörmöket is árul el: kezdő munkája valakinek,
de mind tárgyával, mind iratásának idejével irodalomtörténeti jelentősége van.
Szerzőjét nem ismerjük, csak a másoló neve van meg: Hajós József, későbbi veszprémi
kanonok írta le „pesti nevendék pap” korában. Kőmíves megállapította, hogy
Hajos 1815-1819-1819 volt a pesti központi papnevelő intézetben kispap, a dráma
tehát, amelyet lemásolt, Katona tragédiájának átdolgozása és megjelente.
Kisfaludy Sándor drámájának meg éppen megírása előtt készült -, de ez talán
megint nem véletlen, Fessler munkájának megjelenése után. Az Ajánlás egy „méltóságos Császári Királyi
Kamarás Úr”-nak szól: „Ezen darab – mondja benne az ismeretlen szerző –
tulajdonom: nem szívtam én azt idegen írásból, egyedül Magyar Ország
történeteiből. Vagynak ezen darabban az értelmes embernek igaz és velős
principiumok, de ártalmassak a pórságnak: azért is soha ezen darab a’ mostani
világ eleibe nem jöhet, a’ melly éppen úgy útálja a szabad lelket, valamint
kedvelli a’ határtalan uraságot és a’ rab elmét.” Kőmíves úgy véli, hogy ez a
kamarás Gr. Erdődy Kajetán lehet, s a szerző az egyéb drámáiról már ismeretes
Horváth József Elek (Szinnyei, Magyar
Irók. IV. 1226. l.), aki Szombathelyt, 1825-ben megjelent költeményeit is
ennek az Erdődynek ajánlotta. A darab Bitnicz nagyprépost hagyatékából
kerülhetett a gimnázium levéltárába. Ez a megállapítás, ha nem kétség nélkül
való is, valószínűnek látszik. Az Ajánlás
szavai azért érdekesek, mert elárulják, hogy a szerző, mint Kisfaludy Sándor
is, aggságoskodva foglalkozott a tárggyal, amelyre minden drámai adottsága
ellenére harmadfélszázadon át senki sem gondolt s amelynek legkiválóbb
feldolgozását a cenzúra a színháztól hosszú időre elvonta.
Horváth
József Elek drámája – fogadjuk el Kőmíves valószínű föltevése alapján Horváthot
a dráma szerzőjéül – három felvonásra terjed. Rövid tartalma a következő: Első
felvonás. András király, bár Bánk és mások nem tartják az időt alkalmasnak, a
Szentföldre indul és Bánk bánra ruházza az ország kormányzását; Gertrudot és
gyermekeit is rábízza: „erköltsös hittesed legyen feleségem mellett társ,
hozzad be őt.” Gertrudnak pedig meghagyja, hogy bátyjára ne hallgasson,
szeresse a magyarokat. – Második felvonás. Bánk Zárába ment, a Dalmácia és
Velence között kitört villongás elsimítása végett. Gertrudban föllázong a
sértett asszonyi hiúság; beárulták a királynál, hogy bátyja vezeti
cselekedeteit. Bosszút forral. Péter bihari főispánt, akire gyanúja elsősorban
irányul, s utána a többieket is – éppen bátyja ravasz tanácsára – tőrbe akarja
csalni, hogy eltegye láb alól. Eckbert, jutalmul eddigi szolgálataiért, a
bánnét, Máriát kívánja, s a királyné az erőszakban kezére jár. Péter viszont
Dienes tárnokmester segítségével megmenekül a néki készített csapdából, s most
már nyílt lázadáshoz – az elégedetlenségnek az I. felvonásban is láttuk
gyökereit, s ezek most továbbfejlődnek – csupán Bánk csatlakozását és
segítségét várják. – Harmadik felvonás. A királyné és Eckbert rettegnek a lázadóktól
s menekülésre gondolnak: Eckbert kétségbeesésében Máriát is el akarja tenni láb
alól, de ebben is meggátolják. Az összeesküvők ezalatt a hazaérkezett Bánkot
tájékoztatják az eseményekről és a királyné ellen lázítják. Bánk ellenáll:
... Szent volt a’ királyi vér
Mindég.
De
mikor János érsek levele is megjön (az ismert: Reginam occidere nolite timere stb.) s feleségétől megtudja
gyalázatát, magának követeli a cselekvést:
Az enyém a’ boszszú!
s
a királynét megöli.
... Boszszút
Kér a’ sértett erkölts! (közelebb
megy, ki ragadja Bélát annya öléből)
Uramat nem bántom én.
Hanemt e légy boszszúmnak áldozatja, halj
Meg vétkedben! (Által
szúrja; a királyné le rogy.)
Eckbert
öngyilkos lesz. „Győztetek, magyarok!” – Ottó is öngyilkosságra gondol
Katonánál, - a bán pedig bűntudattól összetörve megy a királyhoz.
A
most fölfedezett Bánk bán, látnivaló, nem Bánk, hanem inkább Eckbert
tragédiája. Bánk a darab derekán – az egész II. felvonásban s a III.-nak felében
– távol van. Eckbert a darab legcselekvőbb hőse, valóban a királyné spiritus
rectora, akinek mindenre van talpraesett tanácsa, minden helyzetben feltalálja
magát – „próbáltam sokat ’s mindent elvesztettem” mondja magáról. Mégsem igazi
hős: gyáva és ingatag. Bánk maga az első felvonásban jól alakuló jellem. Erő
mutatkozik benne és méltóság, öntudatos szilárd hazaszeretet.
Érsek.
... Szent a’ király szava.
Bán.
Szent a’ hazám kérése: már a’ nép morog
’S dúl a királyné ellen.
Király.
Mit szólsz? Rettegek.
Bán.
Miolta Berthold annyi fényre hága itt.
Nints tsendesség, meg vetve és ki zárva a’
Fellebb tisztségektől, sír a’ magyar szive.
Nagyon szükséges a’ te itthon léted (ó) király
Király:
Jól mondod. Ó Gertrud! Geertrud, lásd!
Bán.
Esmered
Már a’ magyart, király! hidd, leg jobb nemzet ez.
Kész mindenét királyáért feláldozni, hogy
Ha látja magát becsületbe, szeretve, akkor – ó
Akkor mindenre őtet rá vehed(d): hanem
Mikor tulajdon országába nints betse
’S kül országi fennyen tekint rá ’s nékie
Érdemeit nemtelenül ragadozza, búsúl ő
’S mint megmérgelt oroszlány, mindent feldúl, és
Áldoz méltó boszszújának.
Érdekes
ez a Dugonits és Szentjóbi óta divatozó politikai célzatosság is: de Bánknak ez
a határozottsága a III. felvonásban, mikorra újból találkozunk vele, már nem
ilyen erővel teljes, s különösen a befejezésben – ahol még öngyilkosságra is
gondol – színtelen, ellaposodik. Mégis helyenkint van erő, sőt szépség a gyenge
darabban. Midőn a királyné – az eseményektől felzaklatott lelkiállapotban –
Béla királyfival ölében rettegve várja a kifejlést, a künn tomboló vihar találó
szimbolizmussal játszik bele lelkének viharába. Gertrud asszony fivérét,
rokonait nagyon szerető asszony, hiú és kicsinyes, de nőies. Dienes
tárnokmester jól rajzolt egyéniség. Az egész drámának szemmel látható hibája,
hogy Horváth nagyon ragaszkodik forrásaihoz és igazi drámai formáló ereje nem
volt.
Forrásairól
Kőmíves azt tartja, hogy az író az egész történeti anyagot ismerte.
Kétségtelennek tartom, hogy két fő forrása Bonfini és Fessler volt, de forgatta
Katona Historia criticáját is. Maga
is papi ember volt, de a jezsuita historikusokra, Prayra és Katonára is
támaszkodhatik, mikor a Személyek során hangoztatja, hogy „Eckbert hertzeg,
ámbár bambergi püspök volt, a’ játék színen nem mint püspök, hanem mint német
lovag (Ritter) lép fel.”
Fesslerből
való a dráma magja. Ide utal, hogy a királynét nyíltan bűnösnek mutatja Mária
meggyalázásában s hogy Bánkot határozottan ez állítja az összeesküvők táborába.
„Die schändliche That wurde in dem Zimmer der Königin vollbracht. Da dort der
Verfolgten alle Hülfe und Rettung abgeschnitten war – így van ez drámánkban is
kiélezve – fiel der Verdacht einer Begünstigung des Verbrechens auf die
Königin, und nun trat auch der längst schon unzufriedene Palatin zur Partey der
Verbündeten.” Íme, a lényeg! De Fesslerre vall mindjárt az I. elvonás 2.
jelenése is.
Dienes.
Ugyan mit gondolsz, ki lett érsek Kalocsán?
Bán.
Az érdemes váradi püspök, gondolom.
Dienes (nevetve).
Királynénk öttse, Berthold.
Bán (komorul).
Hát nem is magyar?
Dienes.
’S tudatlan gyermek. És Báts főispánnya ki?
Királynénk öttse, Berthold.
Hát Erdély Országnak vajdája?
Királynénk öttse, Berthold.
Fesslernél:
„... dessen ungeachtet blieb er – t. i. Propst Berthold, Getraud’s Bruder –
durch Vermittlung des Königs Verwalter des Erzbisthumes... nach drey Jahren zum
Woiwoden von Siebenbürgen, endlich noch zum Grafen des Beträchtlichen Bátser
und Bodrogher Gespanschaften.” Fesslertől vehette azt a felfogást is, hogy
János érsek a királynéval „egy nemből” való. (II. Teil, 413. l. b. jegyzet.)
Bonfini
tanulmányozásának legbiztosabb jele Bánknak és feleségének párbeszéde (III.
felv. 7. jel.), ugyanaz a rész, amelyet Kisfaludy Sándor is, majdnem szó
szerint átvesz Bonfiniből. (Első tervében – id. kiad. VI. 563. l. – így:
„Dialogus, melly Bonfiniban megírva, Bankó és Felesége között.”) – A csábító –
Bonfini tudvalévően nem említi nevét – Horváthnál Eckbert; Egbert volt az
Kisfaludy Sándornál is a tervezetben; később, a végleges kidolgozásban Ottó
lett belőle. Érdekes, hogy a legrégibb források között Mügelni Henrik, a
leobeni és a marchi évkönyvek is Eckbertet tudják a csábítónak. (Mátyás
Flórián, Századok, 1907) Katona, Pray
és Fessler egyformán elvetik a két testvérnek ilyen szereplését.
Hogy
Horváthnak a tragikum iránt volt érzéke, azt illusztrálja Bánk „nagy
monológja”, ha így nevezhetjük.
... Ezen karok, ezen őt védő karok tehát (gondolkodva)
Legyenek vétkes lelkének rettentési? – rám
Bizta őt a’ király! és
most meg öljem azt?
... Nem bánom! Királynét
nem ölök én,
Nem, koronás fejet. –
Ez
a monológ különben Schiller híres Tell-monolgjára emlékeztet, nyilván annak a
hatása alatt készült:
Vetve van ’a sors’ s bé tellyett a’ mérték! – legyen
Tehát még! (keseregve)
leg betsesb kintsem, ’s minden örömöm
Hölgyemben leltem. Mária vala életem!
Szerelmem! A dühös sors tsendemet, ’s vele
Boldogságom meg zavará fene kigyók mirigy
Tüzök által – és tigris verembe dobta őt
Királyomhoz vonzó buzgóság!
Nemcsak
a tragikum gondolatában találkozik Horváth darabja Katona halhatatlan
remekével. Itt is Péterben keresik a gyilkost, s itt is Bánk mondja maga:
Kellett ennek meg lenni. Igy. Tedd el kardodat. –
Én vittem végbe e’
hallatlan gyilkolást,
Én, országunknak
kormányzója.
Nem futom
Az ítéletet... Lelkemen egy féreg ül,
Melly szörnyen mardos. A’ királyné vérbe áll
Előttem, és panaszt’ tesz: A’ királyi vér
Szent...
Ez
utóbbinak ismételt hangoztatása is találkozás Katona József gondolatával, bár
Katona a Szent Korona tanához szorosabban simul. Bővebben foglalkozott e kérdéssel
Badics Ferenc: Adalékok Bánk bán
történeti forrásaihoz és magyarázatához. (Irodt. Közl. 1925. 19. l.)
Különös,
hogy Horváthnál Bánk dalmátziai bán. Semmiféle történelmi forrásunkban nem
találom így. A nádor Miklós, csanádi gróf. Fesslernél mint „der Königin
Hofrichter – viszont: Peter von Csanád” szerepel. A történelemben azonban
1213-ban csakugyan csanádi főispán és nádor. (L. Kőmíves, 29. l.) A darabban őt
a király magával viszi. Dienesre, a tárnokmesterre akarja bízni „Halitsnak
gonosz, vad népét engedelmességre hozni” – jóllehet Dienes itt marad, szemmel
láthatóan mindezzel indokolni akarja az író, hogy András miért Bánkra hagyja az
országot. S miért dalmátziai bán Bánk? (Fesslernél „der Presburger Graf”). A
dráma kívánja – mint Katonánál is, aki azonban természetesebb módját tudja -,
hogy Bánk egy darabig távol legyen az udvartól; csak így fejlődhetik az
összeesküvés és csak így következhetik be Mária (=Melinda) tragédiája.
Halicska, az író nem küldheti Bánkot (akkor Dienest itthon tudja a király és
nem Bánk a helyettese), elküldi tehát Dalmáciába, Jadrába, hogy mint
említettük, a Dalmácia és Velence között kitörő viszályt elcsendesítse – s e
célból megteszi Dalmácia bánjának, mint aki erre a feladatra még akkor is
hivatott, mikor az ország kormányzása van rá bízva.
Megemlítem
még, hogy a darab nyelve, melyről Kőmíves is megmondja, hogy a nyelvújítás
retortáját nem érzi, leginkább Berzsenyi hatására vall. Az ilyenféle szólások:
„Mária, dicső Nagy Asszonyunk tsendességünket fel duló Kigyóknak ádáz
tsoportját széjjel veri”, nemcsak bibliai kép, hanem Berzsenyi ódáinak
szókapcsolása is. Péternek gyilkoló századját emlegeti Dienes s „’a visszavonás
szikráját”, meg azt, hogy nemsoká idegenek leszünk vérrel nyert hazánkban.
Kisfaludy Sándorra emlékeztet egy másik bibliai szólama: az érsek mondja: „Ó
egek! készszen vagyok már a’ halálra: mert szemem meg látta a’ török hatalmának
soká tartott végét.” (Tulajdonképp a török soká tartott hatalmának végét.)
A
költői nyelv és a fölsorolt külső, de erőteljes indokolás mutatja, mennyi
komoly tanulmánnyal és milyen gondosan készült ez a Bánk bánunk is, amely éppen
csak drámának gyönge. Irodalomtörténeti szempontból azonban van jelentősége.
Ugyanabból az időből s egymástól függetlenül immár a harmadik Bánk bánunk kerül
elő. Más-más fölfogással készül mindenik, de az idegenek gyűlölete mindegyiknek
megadja erős nemzeti bélyegét, a korszerűséget, azt a vonását, hogy a múlt
század elejének hangulata költőinknél éppen Bánk tragédiáján át szólal meg.
Belső indokok tehát eléggé megmagyarázzák, miért írnak hárman is, egyidőben,
egymástól függetlenül Bánk bán-drámát s – távolabbi kapcsolatban – miért
fordítja ugyanakkor Csery éppen Müller Ottó-ját.
Úgy érzem azonban, e belső indokolás nem elég. Kell valami külső okának, külső
dinamikus erőnek is lennie. Ezt vagy nem ismerjük még, vagy – Fesslerben kell
keresnünk. Katonára nézve Tolnai Vilmos, aki Fessler hatását Katonára kutatta (Katona József és Fessler. Irodt. Közl.
1918. I. l.), Fessler kiadójára visszamenve kétségbevonhatatlanul igazolta,
hogy a Bánk bán első fogalmazásakor Katona még nem is ismerhette Fessler
könyveit (Die Geschichten der Ungern und
ihrer Landsassen). Bár a nyomtatásban is megjelent átdolgozáson Fessler hatása
már jócskán megmutatkozik, - a tárgyválasztás ezek után kétségtelenül Katona
sajátja. Kisfaludy Sándornak nézetem szerint Virág Benedek történeti munkája
adhatta a dráma ötletét. Akkoriban földolgozásra nem került a sor. A
kidolgozáshoz (1818-1820 között) pedig már kaphatta Fessler könyvétől a lökést:
ezt igazolja újabban egy doktori disszertáció. (Papp Zoltán: Fessler és a magyar romantikusok. 1927.
43. l.) A fentiek szerint Horváth József Elek most napfényre került munkájában
is Fessler Ignác Aurél nagy hatása szól. Irodalomtörténeti jelentőségét ez a
körülmény is gyarapítja; de ha más érdeme nem volna: bizonyos, hogy Katona
nagyságát még jobban kiemeli és megtanít még jobban becsülnünk legjelesebb
nemzeti tragédiánkat.
Már
ezért is hálásak vagyunk e dráma kiadójának, Kőmíves Kolosnak, aki
lelkiismeretes munkára valló, gondos bevezetéssel is ellátta a kiadást. Ehhez
fűztük fenti gondolatainkat.
Forrás:
Budapesti Szemle 623. sz. 1929.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése