Szász Béla: John úr

- Idyll két szakaszban –

Második és utolsó közlemény

MÁSODIK SZAKASZ

1.

Alig viradt s már Mary ébren.

Olyan regényes álma volt:

Bolyonga erdők sűrüjében,

Lomb közt mosolyga rá a hold,

Nem volt ilyen szép soha másszor

A pásztor sipja. S óh! csoda.

Átváltozik princz-cé a pásztor,

Fején királyi korona.

Bolondos álom! Mary felkel,

Felöltözik. Közelg a reggel.

Kimegy s az ajtóban megáll,

Beszélnek lenn a kertbe’ már.

2.

„John úr – szól Eszti néni hangja -,

Tudom, bolondot tett megint,

A betegeket látogatja,

Bár ragadós fekélybe’ mind.

Elhagyja éjszakán a házat,

S jár ragadós betegihez.

Egyszer megkapja majd a lázat,

És akkor gyorsan vége lesz.”

S John szóla félénken, szelíden,

Mint gyermek rajta kapva csínyen:

„De, Eszti néni, lássa, mind

Szegények ember-társaink.

3.

„Az orvos is kerüli őket,

Kell, hogy legyen hát valaki,

Vigasztalást a szenvedőknek,

Gyógyszert, leveskét hordani...”

Míg így beszéltek, csöndbe’ szólva,

Kivűlről nagy zaj hallaték,

Mint hogy ha jőne vad csoportba’,

Lázongva, káromlón a nép.

„Pusztuljon el, cudar birája,

Ki a napszámot limitálja,

Ki ránk ujabb adót kirótt!”

„Agyon kell ütni a birót!”

4.

S közelget durván fenyegetve

Húsz-harminc főnyi vad csoport,

Villák, karók, fák a kezekbe’,

Van, ki követ cipelve hord.

És most egész a házhoz érve,

Ordítanak mint farkasok:

„Hol a biró?! Halál fejére!”

John úr előlép: „Itt vagyok.

S azt kérdezem, mi bajotok van?”

S ott áll szilárdan és nyugodtan.

Kilép egy rongyos, torz alak,

S szájából dőlnek a szavak:

5.

„Azért levél falunk birája,

Hogy az alkalmat megragadd,

S a nagy urakkal cimborálva

Vérünkön hizlald föl magad?

Hogy limitáld a bért egészen,

Szánkból kivedd a kenyeret,

S míg gyermekünk elpusztul éhen,

Mink volt, magad zsebébe tedd?!

De rajtunk nem hizol kövérre!

Rég’ szomjazunk e’ fajta vérre,

S neked mely rossz tanácsot ád,

Beverjük ám a koponyád’!”

6.

Mellén kezét keresztbe fonva,

John erre szólt nyugodtan így:

„Vén Willy, te izgága, lomha,

A kaloda hát nem javít?!

Hazugság mind, mit szád kiejtett,

A napszámot meg úgy szabám,

Hogy a serény többet kereshet,

Mint bármikor volt hajdanán.

De aki a munkát utálja,

Annak biz’ felkopik az álla.

Egyebet én nem mondhatok.

Munkára most, lóduljatok!”

7.

Zúg a tömeg, de tenni nem mer.

Most egy – vadabb a többinél –

Duzzadt arccal, véres szemekkel

- Minőkről Lombroso beszél –

Előugrik, kezében ásó

- John úrnak mindjárt vége lesz –

„Pusztúlj, gazember! koncra-vágyó!”

És John felé sújt, ámde ez

Baljával az ásót kikapja,

Jobbjával azt mellen ragadja,

Mint egy rossz zsákkal bán vele,

Fölkapja s vágja földre le.

8.

Puffan, hogy a léget betölti.

John most dühvel előbbre lép,

Hátrál előtte mind a többi,

- Az erős kéztől fél e nép –

„Annak, ki csak egyet vonítson,

Irgalmas a nagy ég legyen,

Ez ásóval ketté hasítom

Cudar fejét könyörtelen.”

Kezében az ásó, amit ráz,

Mint az acél, a szeme szikráz,

Fejjel magasb a többinél.

- Ez itt ma senkit sem kimél!

9.

„Jó, jó! – kiáltják – hagyjuk abba!”

„Ezzel ma messze nem megyünk!”

„Ma szörnü a bíró haragja!”

„Majd máskép’ is beszél velünk.!”

Egyik morog: „Még látni foglak.”

S megy, - nem maga, de pároson.

Más szól: „Fogunk beszélni holnap!”

S harmad magával eloson.

Igy a tömeg széledve gyérül,

Meg Willy is magába’ végül,

Morog, de vissza sem tekint,

S az udvar tiszta lett megint.

10.

Nem látva már izgága embert,

John úr haragja engede,

S a ház felé szép csöndesen ment,

És Mary szembe jő vele.

Most is remeg a lányka teste.

- Ah! John urat félté talán?! –

De látva azt nyugton közelgve,

Mosoly derűl arcúlatán.

„John úr, nincs semmi baj, remélem.

Mily úr volt ön e csőcseléken!

Óh! mondja csak, mit éreze?!

- Nagy ég! hisz’ véres a keze!”

11.

John úr néz a kezére – véres.

Az ásótól van tán ez itt.

„Óh! hagyja, kérem, semmiség ez.”

És hátra dugja a kezit.

„No, adja a kezét, esengek,

Majd békötöm.” S John úr, a nagy,

Kezét od’adja, mint a gyermek,

Ki elbukott, mikor szaladt.

A lány kendőjét elővette,

S lágyan köté reá a sebre,

S John – mint egy úrhoz illenék –

Megcsókolá a lány kezét.

12.

Kicsiny kezét hogy hátra rejtse,

Most a lányon lett volna sor.

„John úr, - én - - elmegyek a kertbe...”

A lány kissé pirulva szól.

„Tudom, John úr, van sok virágja,

S én a virágot szeretem.

A reggel oly szép, oly vidám ma,

Sétálni most jó lesz nekem.”

S megy már a kert felé serényen.

„Ha nem haragszik – elkisérem.”

- Ki hallgat, beleegyezik.

- A kertbe együtt mennek így.

13.

Álmából a természet ébredt,

Derült reggel volt – és tavasz,

A lányok és költők szivének

Mi minden édest súghat az?!

Ah! én is voltam ifju, költő,

Az én Marym is lány vala,

S amíg szökellt a pást fölött ő,

Követte őt lelkem dala!

S John?! a ruha bár póri rajta,

Az Isten tudja, mit takart a’!

Talán egy nagy költő-szivet,

Különbet mint enyém s tied!

14.

Oly szép, virágos volt a kis kert,

Hogy Johnnak, ha eljárt ide,

Költőt habár egyet sem ismert,

Költővé kellett lennie.

„Virágja oly sok – szólt a lányka –

S oly szépek is, hogy azt hiszem,

Ön is gyönyört lel a virágba’,

hogy annyit ápol kertjiben.

De mondja, a kedvenc melyik hát,

Melyiket kedveli leginkább?”

S a férfi szóla csöndesen:

„Én – valamennyit szeretem.

15.

„A hóvirág elsőnek ébred,

S az ibolya kiséri őt,

Hogy langy esőcske öntözé meg,

S puhulni kezd a téli föld,

S lehelletük az ifju rétnek

Friss illatával összefoly,

Mint templomokban a kar-ének

S az orgona, mely zöngve szól.

- S a tulipán jő – egyre nézve

Magát a kis patak vizébe’,

Széditve ön-szépségitől,

Mi egy virágot is megöl.

16.

„Majd sor kerül a gyöngyvirágra,

- Óh! ennek élte oly kevés, -

Széppé teszi őt ifjusága,

És halvánnyá a szenvedés.

S mit zöld levél árnyalva elfed,

Hogy attól alig látható,

Kicsiny harangja egyre reszket,

S belőle égre száll a szó.

- Bibor, fehér, vagy kék a jácint,

Neki is kis harangja játszik,

S az illat-ár, terjengve szét,

Olyan megérthető beszéd.

17.

„És jő a rózsa, s mint a lánykák

A tóba hogy megfördjenek,

Kitárja fénylő keble báját,

S körötte míg a lég remeg,

Magáról mindent eldobott már,

S amelybe szépség, szerelem

Vegyülve össze, lelke ott áll

Ragyogva, szűz-mezítelen’.

- A hold lenéz a liliomra,

Mint egy nagy égő szem, ragyogva,

S a harmatban, mely rajt remeg,

Az égnek kékjét látja meg.

18.

„A százszorszép pirúlva búvik,

A jázmin kérkedőn nevet,

A sás-liljom himbálva úszik

A ringató vizek felett.

- S virágaim kelyhök’ bezárják,

Ha jő az est s a lég kihűl,

S ugy védik a fénylő bogárkát

Az esti harmat hűsitűl.”

- Egy gyöngyvirágot leszakasztva

Szó nélkül azt a lánynak adta.

Ez elvevé – jó a szive –

S kitűzte menten keblire.

19.

„Köszönöm, John úr, ezt megőrzöm

Emlékül arra – Mary szól –

Midőn virágai között ön

Oly szépen szót virágiról.”

Azután hosszan hallgatának.

Ugyan vajon ki mondja meg,

Mily gondolatja volt a lánynak,

John úr vajon mit érezett?!

kert ösvényin mendegéltek,

Hanem nem szóltak, nem beszéltek.

De végre megszólalt a lány.

„Be is mehetnénk már talán.”

20.

„Ha a kocsink már útra készen,

John úr, mi nékünk menni kell.

Tán Shelleyt hagyjuk is egészen,

Már egy csöppet sem érdekel.

Megyünk haza, ott újra járni

Az élet útján csöndesen,

S önt, John úr, nem látjuk soká mi,

Vagy nem látjuk talán sosem,

Mint vándorok nagy rengetegben.

- De e napot sosem felejtem...”

John úrra néze a leány,

És felhőt látott homlokán.

21.

„Egy percre – kérem – még maradjon,

Sir Godwin tán még föl se kelt,

S a kocsi zörgését se hallom.

Hiszen – nem rossz hely itt e kert.

- - Mary kisasszony, úgy szeretnék

Valamit öntől kérdeni,

Bár, félek tőle, kinevet még,

Vagy meg se fogja érteni.

- - E kicsi kert öné ha lenne,

Szeretne-é időzni benne,

S lehetne boldog igazán

Egy ilyen egyszerű tanyán?”

22.

És Mary – rosszat mit se sejtve –

Mosolygó arccal igy felel:

„Óh! én boldog volnék e kertbe’,

Oly kedves nékem itt e hely.

Itt mindent szebb, jobb színbe’ látok,

És – John úr, kérem, higgye el –

Hozzám is szólnak a virágok,

S szavokra a szivem felel.

S örömmel nézem ezt a házat,

A hol csak boldogság tanyázhat.

Idylli egy hely, mondhatom.

- Én boldog volnék itt nagyon.

23.

„Beszélgetnék e kertbe’ szépen

A természettel én sokat,

Vagy künn az erdőn, künn a réten,

Keresve vad virágokat.

S a házba’ benn szép csöndes estén,

Míg künn sohajt a fúvalom,

A könyveimet elővenném,

S el-elmerengnék egy dalon.

Hát még – ha közelembe’ volna,

Ki lelkem álmait megossza.

- Ugy mondom ezt csak ép’, hiszen

Nincs még lekötve a szivem.”

24.

„Engedje úgy kérdezni végül

- A férfi halkan szólt ekép’ –

Eljönne hozzám - - feleségül?

Ime – megkérem a kezét.

- - Kérem, ha megsértettem azzal,

Inkább szavam’ feledje el

Egymást ne hagyjuk el haraggal,

Ha válni már örökre kell.

Látom, harag van bájos arcán.

- Ilyen hamar feledte azt tán:

Hogy én od’adtam szívesen.

Mikor ön kérte a kezem’.”

25.

A lány kissé meg volt ütődve,

- Mi végre is nem nagy csoda –

Hogy John a kezét kéri tőle.

Egy percig elgondolkoda.

De aztán szólt enyelgve, pajzán,

Derűlt mosollyal, melegen:

„Végtére is – miért tagadnám,

Joh úr, ön tetszik én nekem.

De hát egy lány – nem úr magával,

Beszéljen, kérem – a papával,

Ha ő od’ adja a kezem’,

Én akkor beleegyezem.”

26.

John arca földerül mosolyra,

A karját nyújtja Marynek,

S indulnak im’ kart karba fonva.

S nem fél a lány?! Ugyan minek?!

Jól tudta ő, ösmerve apját,

El nem fogad ily vőlegényt,

Ők e helyet ma oda hagyják,

S azzal – bevégzik a regényt.

És néki mi marad belőle?

Egy emék – szép álomba szőve,

S hogy végre megtanulta azt:

Hogy úr lehet még egy paraszt.

27.

De ha Sir Godwin megbolondúl,

S vesztvén eszét, azt mondja, hogy:

„Jobb egy paraszt, mint száz  bolond úr,

Legyetek együtt boldogok!”

„Akkor mi lesz?! – gondolja Mary -,

Mi lesz?! Johnné leszek – s nevet –

Fogok egy kedves házban élni.

Találhatnék tán szebb nevet,

De olyan férfit nem találnék,

Ki ily erős, magas, nyulánk, szép,

Bátor, nemes, mindenhez ért,

S rajong a szép természetért.”

28.

Ez alatt a szobába értek,

Sir Godwin már ült székiben,

Az asztalon jó fajta étkek,

S Godwin villája nem pihen.

Látszott, ma szörnyen jó a kedve,

- Hiszen nagyon jó minden itt. –

Hanem kissé meg volt lepetve,

John karján látva meg Maryt.

Szemet mereszt, hogy mire vélje.

John meghajol, s állván eléje:

„Sir Godwin – mért a sok beszéd –

Lányának kérem a kezét.”

29.

Sir Godwin vérmesebb ha lenne,

Megütné mostan a guta,

De ő szikár volt, s ez szerencse,

Mert ennyire így nem juta.

Mégis haraggal talpra ugrék,

S kiált: „Hogyan, egy ily paraszt!?

Lányom kezét?! Ez szemtelenség!

Hogy ezt teszi, nem vártam azt!”

De John úr csak csöndben mosolyga,

És majdnem tréfálkozva szóla:

„Hallgasson végig engemet,

Aztán majd mondhat rá nem-et.

30.

„John úrnak hívnak itt, de mondám,

E név csak úgy ragadva rám,

Nem mondtam azt, pap adta volt rám.

Nagy úr és gazdag az apám,

Én Angliának peerje voltam,

Mikor még bölcsőm ringatott,

Hanem e címre én valóban

Sokat nem adtam, s nem adok,

Mert égi, szebb láng gyúlt felettem,

S én Anglia költője lettem,

S e címet büszkén viselem - -

- Sir Shelley Bisshe a nevem.”*

*) Ebben a történetben csak a megismerkedés és egymásba szeretés módja az én leleményem. De egyébként – a Shelley egész alakja, külseje, viselkedése, testi ereje és bátorsága, gondolkodása, jelleme, eszméi, világnézete, iskolai élete (verés, kicsapás), különcködése, marlowi élete, a betegek látogatása, első házassága egy korcsmáros leányával, szerelme Godwin Maryhez, ennek egész alakja, írónői mivolta – mind hiteles irodalomtörténeti adatokon alapszik. A „John úr” költői mondásai és hasonlatai a Shelley veseiből vannak átvéve. A „John úr” nevet azért választottam, mert Shelley – még oxfordi tanuló korában, ezen álnév alatt adott ki egy kisebb munkát.

Forrás: Budapesti Szemle 198.köt. 573.sz. Bp. 1925.