Kéky Lajos: Benedek Elek (1859-1929)

Önéletrajza egyik helyén elmondja Benedek Elek, hogy amint először járja be ifjú feleségével imádott szülőföldjét, mindkettejük szívéből felsóhajt a vágy: „Újra meg újra visszatérni az édes anyaföldre, azután egyszerre csak itt maradni, szép öregség napjait itt átszenderegni és – csendesen itt aludni el.” Vágyuk teljesült, de amit mosolygó idillnek képzeltek el, tragikusra fordította nemzetünk balvégzete.

A halál angyala mégis kegyes volt Benedek Elekhez. Örök álmára abban a földben nyugtatta el, amelyhez szíve válhatatlan hűséggel ragaszkodott egész hosszú, munkás életén át. S mikor íróasztala mellé halkan odasuhanva az ősz író szemét csöndesen lezárta s fájdalom nélkül leroskadt testét szelíden karjába emelte: kézen fogta s vele együtt elvezette azt is, aki egy életnek minden örömét és bánatát híven megosztotta vele. „Testben-lélekben velem-egy Mária! Együtt álmodjuk át a Végtelen éjszakát!” – írta önéletrajza befejezéseül egy évtizeddel e jóslatnak tragikus beteljesedése előtt az író. A római lelkű feleség egy nappal sem akarta túlélni férjét s hűséges társa maradt nemcsak az életben, hanem a halálban is. A hitvesi hűségnek ez az életre-halálra szólóan végletes érzése tragikus bizonyságtételvolt amellett is, hogy Benedek Elek az ember egy volt az íróval; szívéből környezetére is az a jóság, hűség és szeretet áradt, amely az író munkáiban hangot nyer.

Az a lélek, mely Benedek Elek szépirodalmi műveiben feltárul előttünk, szinte nőiesen érzékeny s visszahúzódó az életnek minden durvább érintése és minden csúnya jelensége elől. Kevés szavú, mélázó külseje mögött egy álmodozó lelkű, eleven mesélő kedvű nagy gyermek rejtőzött. Eszményi világban élünk nála; az embereket nem olyanoknak írja le,amilyenek a valóságban, hanem amilyeneknek lenniök kellenek. Nála csodatevő hatalma van a szív tisztaságának. Egyik alakja, a pór származású Bándi Miklós, nemcsak feleségül nyer, hanem egészen át is formál lelki nemességével egy büszke bárókisasszonyt. A jóság és patriarchlis szeretet igéi csendülnek ki történeteiből s jellemképző, parainesis-szerű dolgozataiból, melyek közül különösen Testamentum-a vetegette sok ifjú szívbe a jóság magvait. „A szeretet volt alapigéje minden egy könyvemnek” – írja magáról.

Már első irodalmi kísérleteinél elhatározza, hogy úgy ír, mintha mindent édesapjának írna. „Valahányszor tollat fogok a kezembe – folytatja vallomását -, fölöttem lebeg az ő tiszta, becsületes lelke, őrá gondolok, neki írok, az ő szívét-lelkét gyönyörködtetőt. Így sohasem fog a tollam félresiklani; az ő lelkét megzavarót, az ő érzését megbotránkoztatót nem fogok írni.” Egy alkalommal nyugodt lélekkel hivatkozik arra, hogy felnőtteknek sem írt soha olyasmit, amit növendékleányok is el ne olvashatnának. Tiszta erkölcsi levegőben nőtt fel s ennek nyomait az élet sem tudta lemosni lelkéről. Gyermekkorának, ennek a „csodaszép világ”-nak emlékeiből él lelke mindvégig; álomszerű, finom hangulataiban, érzéseinek lágy hullámázásában mintha a székely rengetegek halk zúgása visszhangzanék. Múzsáinak édes szüleit s édes anyaföldét vallja: „A mező, az erdő, a falu, az erdőzúgásos, vadgalambbúgásos Erdővidék: itt gyökeredzik minden történetem, innét csendül szét a hangja minden mesémnek; nekem éppen elég halálig, mit e föld lelkembe plántált.”

Talán egyetlen írónk sincs, ki annyira csitíthatatlan vágyódással sóvárogna vissza szülőföldére s annyira idegenül érezné magát a fővárosban, mint Benedek Elek. Pest őneki öregségére is csak „testet s különösképpen lelket fertőztető Babylon”; unokáinak vidám zsivaja se tudja feledtetni vele, hogy csak „hontalan” a fővárosban, éppen olyan kivándorolt, mint aki Amerikában próbál szerencsét s lesi-várja, hogy visszatérhessen az édes anyaföldre, házat építhessen rá, földet szerezhessen s végül az édes anyaföld porával vegyülhessen el pora.

A szülőföldjétől s ifjúságától elválasztó térbeli és időbeli távolság eszményítő hatása megszépíti azt a kis székely világot, mely regényeinek és elbeszéléseinek tárgyait és alakjait szolgáltatja. Egészen közelről ismeri ezt a világot, de festésében nem téved néprajzi különösségekbe. Nem keresi témáit sem; költőinek talál mindent, amin az érzés csillámát megvillanthatja. „Írd le azt – mondja egy helyt -, amit érzesz, ha a kislányod beteg, ha a családi fészekbe belépsz, ha gyermekeiddel csevegsz, ha azokat testben-lélekben növekedni látod, ha faludba visszakerülsz az ősi fészekbe.” Ő igazán a szülőföld szeretetének lírikusa s a családi élet költője.

Nemcsak emlékeit, hanem ábrándjait és álmait is meg tudta őrizni egész életen át. Hitt az emberi jóságban s egyik legszebb feladatát abban találta, hogy nevelje embertársait erre a jóságra, nemesítse lelköket. Ahogy kertjében s falujában ezerszámra oltotta, nemesítette a gyümölcsfákat, úgy akart kertészkedni Istennek nagy gyümölcsös kertjében, a lelkek közt is. Látta ő is az emberek fogyatkozásait, de gyöngeségeiket megmosolyogta, rosszaságaiktól elfordult. Az életben erős akaratú, szívós székely volt, de mint író egészen passzív érzékenységgel, könnyen vonult vissza a rezignáció sáncai mögé, ha az élet gonosz erőivel, gyötrelmes kérdéseivel vagy tragikus vívódásaival találta magát szemben. El-elröppen ajkáról egy-egy halk sóhaj, szomorúsága néha eljut a méla humornak egy-egy mosolyáig, de egészben világa derűs, felhőtlen egű. Bizonyára csak egy optimizmussal telt lélek láthatja ennyire valószínűtlenül tisztának és háborgástól mentesnek a viharzó életnek még ily kicsiny zugát is, de néha, rövid pihenőre nekünk is jól esik meghúzódnunk ilyen biztos révben. Hosszabb időre már aligha tudná lekötni lelkünket s alighanem egyhangúvá válnék, de még mai zaklatott világunkban is egy-egy nemes megindulással vagy szép érzéssel gazdagabban tesszük le könyveit.

Írói értékére vonatkozólag maga teszi azt a vallomást, hogy az arany középszeren felül soha nem emelkedett. Egy téren azonban kétségtelenül az első sorba jutott: ifjúsági irataival. Mint országgyűlési képviselő szűzbeszédében megdöbbentő adatokkal eszméltette képviselőtársait arra, hogy nincs ifjúsági irodalmunk, csupa idegenből szedett-vedett, rossz magyarságú, együgyű könyvekkel rontják az ifjúságot. Övé a legnagyobb érdem abban, hogy kiadóink lassanként kidobták az idegen szemetet s magyar írókkal írattak ifjúsági könyveket. Mint író és szerkesztő is nagy buzgósággal vette ki részét ebből az áldásos munkából, s pályája végén jogos önérzettel hivatkozhatott arra, hogy népiskolai és népkönyvtárakban az ő könyveit olvassák legtöbben. Kitűnő ifjúsági lapot szerkesztett, megírta az ifjúság s a nép számára nemzetünk történetét és nagy embereink életrajzát s átformálta számukra mese- és mondavilágunk termékeit, majd a külföld mesekincsének válogatott remekeit. Magyar mese- és mondavilága, mely mintegy a nép mesemondó hangjára írta át s művészibb formába öntötte népköltési gyűjteményeink anyagát, kirostálva belőle mindazt, ami ártalmas a gyermeki lélekre, több mint harmincezer példányban forog közkézen. Eredeti ifjúsági iratainak száma is igen nagy s ritka kedveltségre jutott velük kis olvasóinak táborában. Magával hozta székely népének kitűnő mesemondó kedvét s ehhez járult gazdag kedélye s jóízű humora. A gyermeket közvetlen közelből ismeri s megbecsüli. Mindig úgy ír kis olvasóinak, mintha csak a maga gyermekei számára írna.

Ez munkásságának legértékesebb oldala. Erélyi irodalmi tevékenységének is az összeomlás után ifjúsági lapja, a Cimbora, igazán áldásos eredménye. Megérezte, hogy az irodalom számára ott mindennél fontosabb feladat a gyermekeknek magyarságukban való megtartása az idegen iskolák gyilkos támadásával szemben. Erre a nagy feladatra készséggel szentelte munkakedvét és tehetségét a hetven esztendő felé járó író. Irodalmi vezérkedésébe bizonyára inkább az emberek ragadták, mint saját becsvágya. Emellett bizonyított leghangosabb vezéri megnyilatkozása is: nyersen személyeskedő, szenvedélyes támadása egy Ady-könyvnek tárgyilagos ismertetése ellen. Ezt a szerepét csak ez a vallomása enyhítheti: „Átok a mi nemzetségünkön a hirtelen harag s a szókimondás.”

Emlékét a legfogékonyabb szívekbe írta be: a gyermekekébe. E tiszta szívek még bizonyára sokáig megőrzik a kedves mesemondó emlékét s érzésük a messze távolból is friss virágokkal árasztja el a kisbaconi sírt.

Forrás: Budapesti Szemle 623. sz. 1929.